Posted on Hozzászólás most!

Csonka Emil: A forradalom oknyomozó története 1945-1956

II.

A BEMUTATKOZÁS

A Vörös Hadsereg megérkezése | Az első tapasztalatok | A Kommunista Párt bemutatkozása, a kommunista rendőrség | Népbíróságok, népítéletek | Háborús bűnperek | Trianon | Az ezeréves magyar múlt

 

Néhány hónappal azután, hogy a Vörös Hadsereg magyar területre lépett, de még nem foglalta el az egész országot, Nagy Ferenc, az ország későbbi miniszterelnöke a nagy kelet-magyarországi városba, Debrecenbe utazott. Ebben a történelmi hagyományokban gazdag, öntudatos polgárság és parasztság vezetése alatt álló városban alakították meg ugyanis az új, ideiglenes kormányt, s ide várták Magyarország szovjet főparancsnokát, Vorosilov marsallt. Nagy Ferenc, a polgári-paraszti Kisgazda Párt egyik legfőbb személyisége, még a marsall megérkezése előtt a szovjet követtel, Puskinnal folytatott diskurzust az általános helyzetről. A tolmács Grigorjev követségi tanácsos volt, aki majdnem tökéletesen beszélt magyarul. Mikor az orosz diplomata és a magyar politikus, Puskin és Nagy tanácskozása véget ért, Nagy Ferenc és Grigorjev elmenőben még néhány szót váltott egymással. Nagy Ferenc nem titkolta keserűségét afelett, hogy a Vörös Hadsereg nehezíti az ország élelmezését, sokat rekvirál, s különben is zabolátlan. Megemlítette, hogy éppen az ő szállása előtt, garázdálkodó szovjet katonák kirabolták a debreceni kormány pénzügyminiszterének a fivérét. Grigorjev magyarázkodott, hogy nagyon nehéz rendet tartani, ámbár a Vörös Hadsereg vezetősége igen szigorúan bünteti a fosztogatást. „Éppen a minap — mondotta — a színházépületben nyílt tárgyalást tartottunk s egy szovjet katonát halálra ítéltünk.” Aztán hozzátette: „De nem foglalkozhatunk minden egyes esettel.”

„Minden egyes esettel” — mondta Grigorjev, a baj csak az volt, hogy az „egyes esetek” hónapok óta és még hónapok múlva is állandóan ismétlődtek, általános jelenséggé váltak s egy egész ország társadalmát tartósan és szűnni nem akaró módon rettegésbe kergették. A szovjet katonák atrocitásai bizonyos határon túl már nem voltak magyarázhatók és menthetők a hadicselekmények által teremtett rendkívüli állapotokkal vagy az ide-oda hullámzó front katonai követelményeivel és következményeivel. Az „egyes esetek’ nem kímélték meg az ország egyetlen vidékét s egyetlen társadalmi rétegét sem, s összességükben olyan képet adtak a felszabadítás jelszavával érkező oroszokról, hogy 1944 ősze-tele és az 1945-ös esztendő a magyar nép életének legrettenetesebb élménye lett, olyan élmény, amelyet a koronatanú, amíg él, nem tud elfelejteni.

Ha a leendő új magyar miniszterelnök Debrecenben megemlítette a szovjet követségi tanácsosnak, hogy szovjet katonák előző nap kifosztották a pénzügyminiszter fivérét, másnap már elmondhatta volna azt is, hogy ugyancsak a Vörös Hadsereg tagjai inzultálták, megverték és kirabolták a neves magyar írót, Zilahy Lajost, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság kiszemelt elnökét, aki azért jött Debrecenbe, hogy részt vegyen Vorosilov marsall ünnepélyes fogadásán az „Arany Bika” pompás szállodájának dísztermében. Az órájától s pénzétől megfosztott, sápadtan remegő, csapzott hajú írót a Bocskay diákszálló lakói szedték ki az ittas oroszok kezéből.

Ha ilyen atrocitások nem kímélték meg az új rezsim prominens személyiségeit, mégkevésbé menekült meg az egyszerű ember, a kisember.

A szovjet katonák viselkedésének két reális oka lehetett. Az egyik, hogy a hadsereg élelmezése nem volt kielégítő s így úton-útfélen rekvirált. A másik, hogy támadó lendületének biztosítása végett a hadvezetőség többnyire engedélyezte a szabadrablást s ezért „egyes esetektől” eltekintve nem is büntethette a tömeges atrocitásokat. De a szovjet haderőt váró és átélő magyar embernek mindegy volt, mi okozta a jelenséget, az ő szemében a tények számítottak s ezek a tények nem voltak hízelgők egy olyan birodalomra, amely először mutatta be katonáit a magyar népnek.

A magyar paraszt azt látta, hogy a teherautóval érkező szovjet katonák lelövik a mezőn legelésző marhát vagy a disznót, hogy első útjuk a borospincébe vezet, hogy részegen is megtalálják a magtárba vezető utat s ami mozdítható van a gazdaságban, azt teherautóra rakják és elviszik. A magyar paraszt ezekben a hónapokban elveszítette állatállományát, vetőmagkészletét, egy életen át gyűjtött, kuporgatott pénzét, bútorát, fehérneműjét. És sok paraszt elvesztette — életét is. Életét, mert védte családját, feleségét, lányát a szovjet katonák megbecstelenítésétől.

Ez volt az akkori Magyarország népének legmegrázóbb és az oroszokkal szembeni politikai érzületét egy egész életre megszabó, kitörölhetetlen, kollektív élménye. Ahogy a Vörös Hadsereg közelgett, futótűzként terjedt el a hír, hogy válogatás nélkül erőszakolják meg a serdületlen lányokat és a nagyanya-korban lévő asszonyokat. A hadsereg megérkezése aztán a legvadabbnak tűnő rémhírt is szomorúan igazolta. A falvakban, városokban a nők elrejtőztek, az erdőkbe, pincékbe menekültek. A rettegés leleményessé tette az embereket. Nők rongyos férfiruhába öltöztek s bepiszkították, vagy elmebetegnek tettették magukat, tudván, hogy az ilyenektől irtózik az orosz katona. Mások sebtapaszokat ragasztottak arcukra s igyekeztek visszataszítóan hatni, s végső fegyverként azt magyarázták a rájuk rohanó katonának, hogy súlyos nemibajuk van, fertőző betegek. Mindez azonban csak kis hányadát mentette meg a női társadalomnak, amely az oroszok bejövetelének — megszállás vagy felszabadítás, kinek-kinek a politikai meggyőződése szerint — legszerencsétlenebb áldozata lett. Egy kis mezőváros statisztikája a következő volt: a lakosság létszáma 6000 fő; orosz katonák megbecstelenítettek 1640 nőt, a lakosság 27 százalékát. Az áldozatok között egészen kiskorú, tíz év alatti gyermekek is voltak. A szerencsétlen nők 88 százaléka súlyos nemi betegséget kapott. Orvosi kezelésre sokszor nem is kerülhetett sor, részben, mert sok áldozat szemérmességből és szégyenből eltitkolta, ami vele történt, részben, mert nem volt elegendő gyógyszer s az orvosok sem győzték a számtalan eset gyógyítását. Egy dunántúli közepes város, Pápa adatai ezekből a hónapokból: az Irgalmasok kórházában több mint 1000 nőt kezeltek, közülük kereken nyolcszázat ázsiai szifilisszel.

Az asszonyokat védő parasztokat, munkásokat vagy polgárokat sok esetben az oroszok ott a helyszínen agyonlőtték, a szerencsétlen asszonyok közül pedig sokan megőrültek vagy öngyilkosok lettek, öngyilkosságot követett el sok férj, apa és fiú is. A női társadalom e kollektív megalázása és gyötrelme késztette arra Mindszenty József veszprémi püspököt, a későbbi prímást, hogy amikor a hitleri fogságból szabadulva 1945 tavaszán Sopronból gyalogszerrel igyekezett székhelyére s a pápai polgármester azt ajánlotta, kérjen szekeret vagy autót a helybeli orosz parancsnoktól, ez késztette arra, hogy így válaszoljon:

— A veszprémi püspök nem kérhet autót szovjet parancsnoktól anélkül, hogy a magyar női társadalom előtt ne kellene szégyenkeznie.

Ugyanakkor kiderült, hogy az előreözönlő Vörös Hadseregnek nemcsak a női társadalom esett áldozatul, hanem a férfitársadalom egy része is. Hírhedtté váltak az országban a szovjet női katonák, akik férfiakat erőszakoltak meg. A nagy alföldi város, Kecskemét közelében a hadvezetőség üdülőhelyet állított fel sebesült vagy gyengélkedő női katonáknak. Ezek éjszakánként csapatostul végigjárták a környező helységeket, fiatal férfiakat raboltak, az üdülőközpontban fogva tartották őket s géppisztollyal kényszerítették arra, hogy pásztorórát töltsenek velük éjjel-nappal. Volt eset, hogy amikor a férfi már a végelgyengülés határán járt, a szovjet nők fegyverrel parancsoltak rá a helység orvosára, adjon erősítő injekciót a szerencsétlennek.

A női katonák excesszusai nem csupán erre a területre korlátozódtak. Másképp is megbotránkozást keltettek. Veszprémben például női osztagok fosztották ki a székesegyházat, a szétvagdosott miseruhákból öltözéket készíttettek maguknak s mohón raboltak el mindent, különösen textíliákat. A templomok kirablása is eléggé gyakori jelenség volt, többnyire összekötve nők megbecstelenítésével; az asszonyok és lányok ugyanis sok helyen a templomba menekültek, abban a hitben, hogy az istenháza megszentségtelenítésétől talán visszariadnak a katonák. De sok helyütt, ahol a pap védte a híveket, a szovjet katonák egyszerűen meggyilkolták magát a papot. A Somogy megyei Iszkázon a templom kifosztása után felöltöztek a miseruhákba, lóháton így nyargalták végig a falut, gúnyt űztek a vallásból s jót mulattak a megbotránkozott lakosság rémületén. Egy másik somogyi faluban a jegyző feleségét gyors egymásutánban 17 orosz katona erőszakolta meg, a felesége védelmére siető férjet „háborús bűnösség” címén elhurcolták, a házaspár kilencéves fiát pedig, aki kétségbeesetten sikoltozva hívott segítséget, ott a helyszínen agyonlőtték.

A városok és falvak férfilakosságát állandóan fenyegette a Vörös Hadsereg egy félelmetes intézménye: a deportálás. Budapest népe, mihelyt a Vörös Hadsereg megérkezett, megismerkedett a „malinka robot” kifejezéssel. Malinka robot — „kicsi robot”. Ha valamely hadifogoly-transzport létszáma szerencsés szökések révén csökkent, a járőrök egyszerűen a polgári lakosság köréből pótolták a hiányzókat. A fővárosban s vidéki városokban is, aki férfit az utcán találtak, beállították a sorba azzal, hogy „kis munkára” viszik, „kicsi robot”, aztán mehetnek haza. Többnyire soha többé nem látták otthonukat. Emberek, akik soha életükben nem forgattak fegyvert és nem voltak uniformisban, vagonok végtelen sorába zsúfolva Szibériába kerültek. Nem ritka eset volt, hogy 8—9 éves gyerekek is örökre eltűntek, ha vállalkozó kedvvel kimerészkedtek az utcára, hogy élelmet vagy vizet hozzanak. Így árvult el, vagy bomlott fel ezer és ezer család akkor, amikor a második világháború fegyverei már elhallgattak s Magyarországon is megkötötték a fegyverszünetet. Többszázezerre tehető azok száma, akiket az oroszok a Szovjetunióba hurcoltak kényszermunkára. A Vörös Hadsereg által okozott fájdalmakat budapesti követsége jelentése alapján a svájci külügyminisztérium 1945 májusában egy kiadványban megörökítette.

Az első kép, melyet a „felszabadított” magyar nép a hatalmas birodalom, az élenjáró szocializmus országáról alkotott, más tekintetben is abszolút negatív volt. Nemcsak a rémület jelenetei ismétlődtek meg hónapról hónapra, hanem a tragikomikus epizódok végtelen sora is kedvezőtlen színben tüntette fel a Szovjetunióban érvényes rendszert. A zabráló szovjet katonák ugyanis a politikai indoktrináció szellemében „burzsujnak” néztek mindenkit, a szegény munkást vagy a parasztot is, ha például porcelán bögre volt a házában vagy fehér ágyneművel rendelkezett. Így aztán az egész magyar népet burzsujnak tekintették, nem akarták elhinni, hogy ha egy embernek karórája van, az valóban gyári munkás. Mágikus erővel hatott rájuk minden, ami csillogó volt, akár egy réztrombita, akár angol water-closet, mely utóbbinak a rendeltetésével nem mindig voltak tisztában s gyakran mosdásra használták. Orosz csoportok különös kedvvel vetették rá magukat a drogériákra, hogy a zsákmányolt desztillált alkoholt felhörpintsék. Alkoholszenvedélyük alig ismert határt, nemegyszer előfordult, hogy a felhasított boroshordókból kiömlő tócsába részegen belefulladtak.

Sokszor maguk a legmagasabb szovjet vezetők vagy katonatisztek is áldozatai lettek a katonák atrocitásainak. Már több mint kilenc hónapja volt, hogy a Vörös Hadsereg átlépte az ország határát és kerek négy hónapja, hogy elfoglalta Budapestet, amikor a fővárosban megrendezték az első, háború utáni könyvnapokat. A kommunista párt kiadója a Nemzeti Színház előtt állította fel sátrait s az új kommunista főpolgármester, Vas Zoltán meginvitálta ide Puskint és Grigorjevet. A Nagykörúton éppen szovjet katonák garázdálkodtak: fosztogattak a villamoson, az utasoktól elszedték pénzüket, órájukat, majd leugrottak a robogó járműről. Egy csoportnak feltűnt a Nemzeti Színház előtt összeverődött sokaság s abban a hitben, hogy ezek könyvet vásárló burzsujok, elkezdték ürítgetni a körülállók pénztárcáját. A kommunista polgármester tiltakozott, egy orosz katona erre mellbe lökte. A szovjet követségi tanácsos is közbelépett, de a katonákat nem hatotta meg, hogy oroszul szólt, egyikük nekiszegezte a revolverét és lelövéssel fenyegette. Kerek félóráig tartott az incidens, míg sikerült előkeríteni egy erős NKVD osztagot, hogy vessen véget a szabadrablásnak, amely a főváros kellős közepén folyt, világos nappal.

Még bizonytalanabbak voltak Budapest éjszakái, általános jelenség volt a vetkőztetés. Orosz katonákkal az élen a fővárosi alvilág nyílt utcán elszedte a járókelők ruháját, a házak lakói bezárkóztak s csukott ajtó mögött hallották az éjszakai sikoltásokat, mert a vetkőztetés vége nemegyszer géppuska-kelepelés és halál volt.

Az ország népe el volt foglalva a maga fájdalmával s már alig volt család, amelyet ilyen vagy olyan formában ne érintett volna a Vörös Hadsereg garázdálkodása. De mégis, az egész országot mélyen megrázta és megrendítette az, ami az ország nyugati részének egyik legnevezetesebb városában, Győrben történt. A nagy ipari város püspökét az egész lakosság, gyári munkások, polgárok, nem katolikusok és zsidók is egyaránt bálványozták erős jelleme és igazságérzete miatt. Apor Vilmos püspök az előző, német megszállás idején a püspöki palotában menedéket nyújtott zsidóknak s beadványokkal igyekezett enyhíteni a győri gettóba szorított zsidóság sorsán is. Egy alkalommal, belügyminiszteri engedéllyel, személyesen akarta meglátogatni a gettó lakóit, hogy vigasztalja őket. Két fiatal német tiszt azonban megtagadta tőle a belépést. A püspök erre fennhangon üzenetet küldött Hitlernek s ezeket mondta a német tisztek előtt: „Az isteni törvények a Führert is kötelezik. Eljön az idő, amikor majd a világ és az Isten ítélőszéke előtt neki is felelnie kell tetteiért!”

Ilyen fából faragott ember volt Apor Vilmos. A Vörös Hadsereg 1945 húsvét előtt érkezett meg Győrbe. Már nagyszerdán megjelentek az első szovjet katonák a püspöki rezidenciában, fegyvert szegeztek a palota lakóinak, kiürítették zsebeiket, a püspöktől is elvették zsebóráját. Ez volt az ouverture. Apor Vilmos éjszaka is ébren maradt, hogy ha újabb látogatás érkeznék, megvédhesse a ház lakóit. Mert a pincében nagyszámú asszony rejtőzött, hisz hónapok óta érkeztek a hírek a szovjet katonák erőszakos cselekedeteiről. Nagycsütörtökön újabb szovjet csoport tört be a házba, a püspököt is többször inzultálták. Nagypénteken Apor Vilmos Zágon püspöki irodaigazgatót és egy másik papját elküldte a szovjet parancsnokságra, hogy védelmet kérjen a rezidencia számára. Zágonnak a szovjet parancsnok azt válaszolta, ilyen célra nincs embere, különben is a frontkatonák azt tesznek, amit akarnak. Zágon ekkor előadta: Apor püspök maga tartotta vissza városa elmenekülni akaró embereit és papjait, abban a feltételezésben, hogy a szovjet katonákról szóló hírek valótlanok, ezért is kéri most a parancsnokot, nyújtson védelmet.

Amikor Zágon visszaérkezett, a püspöki palotában már újabb, ittas szovjet csoport hatolt be egy őrnagy vezetésével. Megszimatolták, hogy a rezidenciában nők rejtőznek, s azt követelték, adjanak fiatal nőket, akiket igénybe akarnak venni — „krumplit pucolni s egy kis házimunkát végezni’. A püspök határozott nemmel válaszolt, de megígérte, hogy idősebb férfiakból és asszonyokból csoportot szervez, amely elvégzi a burgonyahámozást és a szükséges házimunkát. Az őrnagy azonban továbbra is követelte a fiatal nők kiszolgáltatását. Felhúzott géppisztolyt szegezett a püspöknek, kényszerítene, hogy menjen le velük a pincébe. A lépcső alján, a pinceajtó előtt állt a püspök, vele szemben az őrnagy, aki rángatni kezdte a főpap nyakláncát. A magas termetű püspök ekkor karon ragadta a nála is testesebb szovjet tisztet s felháborodástól diktált erővel és lendülettel visszatolta, felfelé a lépcsőn. Ekkor azonban az almáspincéből sikoltozás és segélykiáltás hangzott fel, mert az orosz katonák rábukkantak egy csoport fiatal nőre és ráncigálták őket kifelé. Apor Vilmos azonnal odarohant s „Ki innen, ki innen!” szavakkal, németül kiáltott rá az oroszokra: „Hinaus, hinaus!” Abban a pillanatban vagy az őrnagy, vagy egyik embere tüzet nyitott és három golyót eresztett a főpap testébe. Az egyik golyó átlyukasztotta a reverendáját, a másik a homlokát horzsolta, a harmadik a hasüregbe hatolt, a köldöke felett. Ez volt a halálos találat. Maguk az oroszok is megrémültek tettüktől s elhagyták a püspöki rezidenciát, önként jelentkezett férfiak kis csoportja hordágyon vitte a sebesült püspököt a város kórházába, végig a veszedelmes éjszakai utcákon. Orosz járőrök többször felemelték a pokrócot, hogy meggyőződjenek, valóban beteget visznek-e? A püspök ilyenkor bágyadt mozdulattal felemelte karját s megáldotta az orosz katonákat. Nagypénteken, a böjt miatt nem evett, így az operációt azonnal megkezdhették. Nagyszombaton eszméletén volt, húsvétvasárnap megáldozott s a gyóntató pappal együtt mondotta a bűnvallomást, a Confiteort. A körülállók előtt hangosan imádkozott: „Fölajánlom szenvedésemet az édes magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!” Ez volt utolsó fohásza, ezek voltak utolsó szavai. Aznap éjjel belehalt sérüléseibe. „Szentként halt meg április 2-án éjjel 1 óra 5 perckor” — jegyezte fel a mellette szolgáló betegápoló apáca.

A tragédiáról egyetlen szót sem volt szabad írni a lapokban, a püspök meggyilkolásának a híre mégis futótűzként terjedt el. Senki sem volt hajlandó hadicselekménynek s a háborús zűrzavarból származó sajnálatos esetnek elkönyvelni a nők védőjének meggyilkolását, s az egész társadalom szívét görcsös rémület markolta. Történelme folyamán az ország több idegen megszállást megért, de egyiket sem tartotta olyan szörnyűségesnek, mint a mostanit, s összehasonlításul a 12. századba nyúltak vissza, Dzsingisz kán hadainak rémületes viselkedése kínálkozott megfelelő hasonlatnak s Magyarországon kivétel nélkül mindenki 20. századi tatárjárásnak nevezte az orosz megszállást.

Ehhez járult nemcsak az, hogy e rémségekről a sajtó nem írhatott, hanem ennél is megalázóbb körülmény, nevezetesen, hogy amíg az országban ezek történtek, a tájékoztató szervekben magasztalni kellett a Vörös Hadsereget, felszabadítóként ünnepelni a Szovjetuniót s dicsőíteni az orosz katonát ország-világ előtt. Ez a perverz követelés még többet ártott az orosz „image”-nek. Mert a borzalmakat, a sebeket az idő talán begyógyította volna, s akadtak olyan esetek, lehetőségek, amikor itt-ott fel lehetett ismerni az orosz katonákban is az embert, családapát, férjet, aki a maga otthonára gondolt. A szovjet mundérból is nemegyszer kibújt az emberségesebb orosz paraszt, s később a magyarság tapasztalhatta, hogy sok szovjet katona maga is áldozat, egy totalitárius rendszer rabszolgája, aki emberi részvétet érdemel. De a hivatalos képmutatás, a nyilvánvaló hazugság fokozta az elkeseredést. Jellemző, hogy amikor Zilahy Lajos egy rövidebb írásában a „Krisztusarcú orosz”-ról beszélt, aki kenyeret adott egy magyar éhezőnek, a meggyötört magyar társadalom mély felháborodással és hideg megvetéssel sújtotta ezt a hajdan legnépszerűbb bestseller-írót, holott az epizód elvileg meg is történhetett. De a meggyalázott asszonyok és elhurcolt férfiak országában kiemelni és megörökíteni egy ilyen kivételt, ez szentségtörésnek számított, a társadalom lelkének a megerőszakolását.

A háborút követő hónapokban és években a Magyarországon bemutatkozó orosz katona visszataszító látványt nyújtott mind brutalitása miatt, mind pedig azért, mert egy primitív politikai rendszer alattvalóinak képét tárta az ország elé. Az a tény, hogy az orosz katona burzsuj-luxusnak tekintette a legegyszerűbb közhasználati cikket is, elképzelhetetlenül negatív szovjet viszonyokra engedett következtetni. A megszállók brutalitása egyfelől, a megszállt országok magasabbrendűsége másfelől — ez váltotta ki azt a magyar s általában európai közmeggyőződést, amelyet egy szellemes francia mondás így örökített meg: „Sztálin két hibát követett el: az egyik, hogy katonáit megmutatta Európának, a másik, hogy katonáinak megmutatta Európát.”

Nagy Ferenc pedig, az elkövetkező időszak kimagasló politikusa, aki ettől kezdve csaknem két évig küszködött a megszálló orosz politikai partnerekkel, magában leszűrte a látottak tanulságát s Magyarország szovjet megszállásáról ezt mondotta: „A rég várt felszabadulás eszméjéből a gyakorlatban a hódító hatalom ostorcsapása lett.”

Semmivel sem nyújtott jobb képet, semmivel sem viselkedett különbül a Vörös Hadsereg nyomában megjelenő magyarországi kommunista párt. A lakosság nagy része különben is azonosnak tekintette a kommunistákat az oroszokkal, de ez a párt az oroszoktól függetlenül, önmagában is olyan politikával jelentkezett, hogy mindjárt első fellépésével legalább olyan népszerűtlen lett, mint az oroszok.

A kommunista párt első gondja ugyanis a rendőrség kézbevétele volt s ezzel a rendőrséggel olyan akciók végrehajtása, melyek megdöbbenéssel töltötték el az egész lakosságot. A debreceni ideiglenes kormány belügyminisztere Erdei Ferenc lett, mégpedig nem mint a kommunista párt jelöltje, hanem mint a kis radikális agrárpárt, a Nemzeti Parasztpárt vezető tagja. Senki sem tudta azonban, hogy Erdei Ferenc, aki a két háború közötti időszakban falukutató íróként szerzett magának nevet, 1944 őszén, mikor pártja megbízásából átment a fronton és Szegeden jelentkezett az oroszoknál — beiratkozott a kommunista pártba. A kommunisták arra kérték, ezt a belépést tartsa titokban s kifelé legyen továbbra is a Nemzeti Parasztpárt korifeusa. Így került Debrecenbe is. Feladata az volt, hogy a megszervezendő rendőrséget teljesen a kommunista párt céljaira bocsássa s az új organizáció kulcspozícióit nyílt vagy titkos kommunistáknak juttassa. A később kialakuló kormánykoalíció polgári és nem polgári tagjai is retrospektíve „Erdei nagy és tartós bűnének” nevezik az új rendőrség megteremtésének mikéntjét. Alsóbb szinten már nem is törekedtek arra a leplezésre, amire miniszteri szinten s a rendőri szervek legradikálisabb és leghangosabb tagjai már nem titkolták kommunista mivoltukat, hanem kérkedtek vele. Kérkedtek a hatalom birtokával és a hatalom gőgjével.

A rendőrség célja nem az állapotok konszolidálása és a rend helyreállítása volt, hanem éppen ellenkezőleg: forradalmi állapotok teremtése és minden olyan személy, erő vagy erőcsoport kiiktatása, amely érzelmileg és értelmileg — feltehetően — nem lelkesedett a kommunizmusért. Amíg a legfelső politikai szinten életre hívták négy párt „demokratikus” koalícióját, addig országos szinten a rendőrség igyekezett odahatni, hogy a hatalom tényleges birtokosa egyedül a kommunista párt legyen.

Mivel pedig a kommunista pártnak Magyarországon nem voltak gyökerei, nem volt számottevő szervezete és tagsága, onnan szerzett tagokat, ahonnan tudott és úgy, ahogy lehetett. Csábítással és fenyegetéssel, hízelgéssel és — rettegés keltésével. Ez utóbbinak, félelem és rettegés megteremtésének lett eszköze az állam hivatalos rendőrsége.

Nagy Ferenc írja meg, hogy ez a rendőr apparátus többnyire „fegyelmezetlen horda” volt, tagjai között pedig számos olyan személy, aki régebben közönséges bűncselekmény miatt börtönt viselt s most az események „kiszabadították”. Nem volt ritka az olyan eset, hogy egy tegnapi fegyenc, notórius bűnöző máról holnapra kerületi rendőrkapitány lett. Közismertté vált, hogy esetenkénti rablások, nagyarányú tolvajlások a rendőrségen szerveződtek, s például nem egy rendőrfőnök lakásának legszebb szobáját Auschwitzba elhurcolt és még vissza nem tért zsidók műkincsei díszítették.

Ez az erkölcsileg silány és szaktudását tekintve kétes értékű apparátus csakhamar megszervezte az ún. politikai osztályt, amelynek tagjai senkinek sem tartoztak számadással s hatalmuk korlátlan volt. Egyszerű feljelentésre, minden vizsgálat nélkül tartóztattak le embereket s a letartóztatás többnyire már ítélet is volt, mert rendőrhatósági és bírói feladat és kompetencia közötti különbséget nem ismertek. Amíg valódi demokráciákban a rendőr legfeljebb arra kap ítélkező és végrehajtó hatalmat, hogy hibás parkolás büntetési összegét kiszabja, ez a kommunista rendőrség feljogosítva érezte magát arra, hogy rögtönítélő bíróként életeket oltson ki. Ha a feljelentés kommunista párttagtól jött, a vád már eleve bizonyítottnak számított s ha a megfélemlített vádlott tiltakozott, kezdetét vette a kínvallatás. A legtöbb városban az emberek eliszonyodtak, ha a rendőrségi épület közelében volt dolguk, mert híre járt, hogy hevenyészett kínzószobákat rendeztek be s kíméletlenül bánnak a foglyokkal. A kihallgatásokat a rendőrség vezetői és tagjai nemegyszer személyes vagyonuk gyarapítására vagy megalapozására használták fel s e célból gyakran kerültek a rendőrségre fogolyként olyanok, akik az elmúlt évtizedekben ügyességükkel és szorgalmukkal vitték valamire. Később, amikor a debreceni kormány az ország fővárosába költözött, Budapest patinás sugárútján, az Andrássy út 60 alatti épületben berendezkedett a politikai rendőrség, amely rövid idő alatt Európa és a világ egyik legrettegettebb és leghírhedtebb politikai rendőrsége lett.

Ha a rendőrség és a politikai osztály valamely cselekedete nyilvános botránnyá dagadt és sem megfélemlítéssel, sem hamis jelentésekkel nem lehetett eltitkolni, a rendőrség ellen akkor sem indult eljárás, legfeljebb időleges látszateljárás, hogy röviddel azután a felelőseket ismét szabadon bocsássák. Jellegzetes, korántsem egyedülálló példája ennek a gyömrői eset. A Budapesttől kb. 30 kilométernyire fekvő helység rendőrfőnöke egyik éjjel letartóztatta a falu valamennyi értelmiségi tagját, köztük a falu papját s egy ott lakó nagynevű, közismerten demokrata érzésű filozófus-szociológust, Révay grófot, továbbá több módosabb parasztgazdát, úgynevezett kulákot. Összesen 80 férfit vittek el lakásáról. A rendőrségen rövid, órákig sem tartó „kihallgatás” során megállapították valamennyi „vádlott” bűnösségét, nevezetesen, hogy „német kollaboránsok voltak”. Nyolcvan főnyi rendőrosztag a falu határában lévő vasúti töltéshez vezette őket, mindegyik fogollyal megásatta saját sírját s valamennyit agyonlőtte. Ez a tömeggyilkosság nagy hullámokat vetett, országos felháborodást okozott s a belügyminiszter kénytelen volt a gyilkos rendőröket őrizetbe venni. A parlamentben többen vizsgáló bizottság kiküldését tervezték. A kommunista párt vezetője, Rákosi Mátyás azonban, minden alkotmányos jogalap nélkül, mint egy koalíciós megbeszélésen maga büszkélkedett vele, „utasította” Erdei belügyminisztert, hogy a rendőröket azonnal bocsássák szabadon. Pártközi megbeszéléseken, vagy ha régi, idealista kommunisták voltak Rákosinál s figyelmeztették, hogy az újsütetű párttagok, a prozeliták között bűnöző és kegyetlen funkcionáriusok vannak, Rákosi azzal hallgattatta el a kritikát, hogy „derék kommunisták azok”. Valentiny Ágoston, kiváló szociáldemokrata politikus, az ideiglenes kormány igazságügyminisztere szerette volna elérni, hogy minisztériuma szakképzett rendőrökkel vizsgálatot indíthasson hatósági visszaélések ellen. A minisztertanács ehhez hozzájárult, de aztán a kommunista párt kívánságára a szociáldemokrata párt elnöke, Szakasits Árpád Valentinyt leváltotta, helyére Riesz Istvánt delegálta — s a gyömrői gyilkos rendőrök megmaradtak állásukban.

A viszonyokra jellemző, hogy a rendőrségi terrortól maguknak a rendőröknek is félniök kellett. Ha volt falu, helység, város, amelynek rendőrfőnöke nem kommunista párttag volt, hanem régi, jólképzett, merőben a rend fenntartására iskolázott, szakszerű rendőrtisztviselő, az maga is egykönnyen, egyik napról a másikra áldozattá válhatott. Így például Szentes alföldi város rendőrkapitányát úgy távolították el, hogy egy kommunista országgyűlési képviselő, D. I. ráuszított egy kisebb bandát. Éjjel rátörtek a lakásán, kirángatták az ágyából és félig agyonverték. Kórházba került, de éjjel ott is megtámadták álarcos emberek, s ekkor végleg végeztek vele. Mivel az eset bekerült a sajtóba, a gyilkosok, a halott iránti bosszútól lihegve, sírjából is kiásták s holttestét a legízléstelenebb módon meggyalázták.

A barackpálinkája révén világhírű, jogakadémiája révén országos hírű Kecskemét városa szintén megélte a kommunisták által verbuvált rendőrség önkényeskedéseit. A rendőrfőnök válogatott kínzásokkal csikart ki vallomásokat a letartóztatott gyanúsítottakból. Bánó kapitány hírhedtté vált messze a város határain túl is azzal a különleges módszerével, hogy beosztottjaival magához hordatta a város tekintélyes polgárainak feleségeit vagy leányait. „Vallatásra” hozatta be őket a rendőrségre, rendszerint éjszaka. Alkoholos ünnepségnek szánta ezeket a kihallgatásokat s az áldozatokat, barátaival együtt, megtámadta s megbecstelenítette. Azokat, akik — Bánó és társai így mondták — „hamis szeméremből” legyűrhetetlenek voltak, megölték. Mind ennek híre menvén, ha Bánó emberei megjelentek egy házban s az asszonyokat „kihallgatásra” akarták vinni, a férjek s apák szembeszegültek velük. Az ellenállókat azonban azonnal letartóztatták és háborús bűnösség címén a Szovjetunióba vitték, másokat ott a helyszínen meggyilkoltak. Bánó és társainak módszere nem volt elszigetelt jelenség. Bánót a törvényes igazságszolgáltatás, a fennálló rendszer mégsem vonta felelősségre. Bűnéért azonban a magasabb igazságszolgáltatás közbelépése révén kellett lakolnia. Egy éjszaka, amikor egyik környékbeli kocsmából motorbiciklin vágtatott haza, nem vette észre, hogy az úton embermagasságban egy dróthuzal van kifeszítve. Teljes sebességgel belerohant s a drót levágta a fejét.

Amíg ilyen esetek meg nem mutatták, hogy a meghurcolt és meggyötört társadalom egyedei kezdenek védekezni, s amíg a kormánykoalíció egyéb pártjai nem kezdtek tiltakozni a rendőrségi borzalmak ellen, a rendőrlegények nyíltan dicsekedtek tetteikkel, különösen, ha mulatozásaik során felöntöttek a garatra. Egy budapesti külvárosi vendéglőben jegyezték fel fültanúk, hogy egyik rendőr panaszkodott felettesei hálátlansága miatt, mivel — bár már 23 embert küldött a másvilágra — nem kapja meg az egyik kitelepített svábnak a lakását, amelyet pedig már régen kér. A másik rendőr azon méltatlankodott, hogy ő hetvenkét személyt likvidált, mégis csak egy kis háromszobás lakást kapott, azt is a külvárosban.

A teljes könyv ide kattintva érhető el.

(Visited 129 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .