(The bolshevik persecution of Christianty by Francis Mac Cullagh. New-York. E P. Dutton. XX+401 old.)
Keveset tudunk a vörös Oroszországból, amely sokkal jobban el tud zárkózni a külföld elől, mint a cári kormány idején. Azért vesszük szívesen ezt a kötetet, amely vörös köntösben jelenik meg előttünk. A szerző Írország északi részéből származik, ahol a lakosság többsége protestáns. Ő maga azonban katolikus, aki büszkén vallja magát annak. Mint az ulsteri katolikusok, úgy ő is alaposan ismeri a hitigazságokat és tisztán látja a protestantizmus gyöngéit. Az orthodoxia katolikus alépítményét és protestáns elhajlását tehát helyesen tudja értelmezni. Az írek szellemességét egyesíti második hazájának, Amerikának élelmességével. Angol nyelven írva, az angol hidegvér is meglátszik írásán. Ekképp minden kvalifikációja megvan hozzá, hogy a bolsevisták által űzött vallásüldözésről alaposan tájékoztató tudósítást írjon.
A könyv voltaképpeni tárgya a 99—281. oldalon részletesen elmondott peres eljárás, amelyet a bolsevisták Cieplak címzetes érsek, apostoli kormányzó, 14 pap és Sharnas világi fiatalember ellen lefolytattak. A vád az volt, hogy megszegték a Szovjetköztársaság törvényeit, különösen kettőt: 1. nem adták át a petrográdi katolikus templomok ingó vagyonának leltárát és a rekvirált szent edényeket sem voltak hajlandók átszolgáltatni, sem a templomokat nem engedték bezáratni. 2. A hit igazságaira oktattak 18 évnél fiatalabb egyéneket.
A per Moszkvában folyt 1923 márciusában, a forradalmi törvényszék háromtagú tanácsa előtt. A bírák egyikének sem volt semmi jogi képzettsége. A vádat Krylenko főügyész képviselte, akire a világ még jól emlékezhetik a háborúból, mert 1917 októbere után egy ideig az orosz hadsereg „parancsnoka” volt, noha a forradalom csak zászlósi rangban találta. Ez is bizonyítja, hogy a félben maradt tanférfiú saját szakmájában nem lehetett valami kiváló. A félművelt emberek elfogultságával gyűlöl minden vallást. A bíróság tagjai közül is csak az egyik, aki paraszti sorból emelkedett föl, tanúsított valamelyes jóindulatú apátiát. Az elnök és a harmadik részrehajlóan mindig a vád mellett döntöttek. A védelmet elemi jogaitól is elütötték. Komolyan számbavehető perrend egyáltalán nincs a vörösek alatt, amiért is Mc Cullagh egész nyíltan komédiának bélyegzi az eljárást, amelyen végig jelenvolt.
A per lefolyásának elolvasása fárasztó és kissé egyhangú. Úgy a bíróság, mint a nagyszámú kommunista hallgatóság a forradalmárok türelmetlenségével hánytorgatták folyton a „törvényt”. Semmi érzékkel sem bírnak az iránt, hogy mások másképp gondolkozhatnak és érezhetnek, mint ők. Míg a régi, cári Oroszország a katolicizmust a görög skizma gyűlöletével üldözte, vagyis Bizánc örököse volt, itt már nem úgy van. A bolsevisták minden vallás iránt fanatikus gyűlölettel vannak. A katolicizmus ellen azért harcolnak, mert látják, hogy szervezettségre, határozottságra, tanainak logikus egyöntetűségére ez a legerősebb. Viselkedésük azonban azt is elárulja, hogy nemcsak a katolicizmust nem ismerik, hanem általában a kinyilatkoztatott vallás fogalmával sincsenek tisztában. Nem is sejtik, hogy minden vallásnak, ha vallás akar lenni, milyen igényeket kell támasztania, mire törekednie. Mac Cullagh csodálkozik, hogy a konfliktus a Szovjetkormány és a kisszámú oroszországi katolicizmus közt csak 1925-ban következett be. Egy előbbi munkájára hivatkozik, amelyben ezt már az 1920-ik folyamán megjósolta. Mint katolikus, büszke is reá, hogy a tulajdonképpen elvi harcot nem a sok millió hívővel rendelkező pravoszláv egyház, hanem a maroknyi katolicizmus vívja. Ekképp beigazolódik, hogy a pravoszlávia minden számbeli nagysága mellett mégiscsak „egy vallás”, míg a katolicizmus, bár ott kevés híve van, „a vallás”.
A bolsevisták meggyőződéses atheisták és materialisták. Ezért akarnak kitépni minden földöntúli életbe és személyes Istenbe vetett hitet az emberek lelkéből. Egészen logikusan jártak el, amidőn elrendelték, hogy 18 éven aluliakat nem szabad vallásra oktatni. Ez az intézkedés a tulajdonképpeni elvi jelentőségű hadüzenet minden vallás ellen. Ha ezt sikerül keresztülvinniök, pár évtized alatt vallástalanná, pogánnyá teszik a lakosságot. E mellett egész eltörpül az egyházi kincsek elvétele, amely csak technikai harc a vallásos eszme ellen. Egyszerű fosztogatás, az ellenség örve alatt. Alapos ugyanis a gyanú, hogy az elrekvirált aranykelyhek és egyéb kincsek ára nem gabona vételére szolgál az ínségesek táplálására, hanem a népbiztosok zsebébe vándorol. Hiszen a Kremlben őrzik a cári korona-ékszereket, amelyek arany-rubelekben is sok milliót érnek; ha ezeket eladnák, egyszerre nagy összeg állna rendelkezésre. Míg a pár katolikus templom kifosztásából csak cseppenként jönne be a pénz, amelynek még végösszege sem volna jelentékeny.
A Szovjeturalom kezdetén a pétervári katolikus papság úgy gondolta, hogy a kommunizmus nem tarthat soká. Cieplak érsek tehát fölhatalmazta híveit, hogy tegyenek eleget a Szovjetkormány rendeletének: alakuljanak meg a kormány által megkívánt 20—20 hívőből álló szervezetek és ezek vegyék bérbe a „nemzeti tulajdon”-nak nyilvánított templomokat. A papok pedig szolgáltassák be a templomi kincsek bekívánt leltárát. Viszont az iskolai kötelező hitoktatás megszűnvén, minden módon igyekezzenek az ifjúságot továbbra is tanítani. Magánházakban, elhagyott épületben stb., gyűjtsék össze a gyermekeket oktatásra. (Pétervár lakossága 1920-ban a békebelinek már fele sem volt. Rengetegen elmenekültek külföldre, mások vidékre húzódtak, ahol könnyebben lehetett élelmet kapni. Egész házsorok álltak már üresen.) Cieplak érsek utasítása világosan mutatja, hogy különbséget tett a Szovjet rendelkezései közt. Az egyiket, amely csak vagyonjogilag volt sérelmes, legalább ideiglenesen tolerálta, a másikat, amely a lelkek ellen irányult, kezdettől fogva elutasította. Pedig tudhatták ő és papjai, hogy esetleg életükkel játszanak.
Itt nyilvánul meg a katolicizmus nagy fölénye az ortodoxiával szemben. Midőn ugyanis a Szovjet leverte az ellenforradalmi tábornokok csapatait, számolni kellett a rendszer állandósulásával. Cieplak érsek kénytelen volt figyelmeztetni papjait és híveit, hogy a további engedelmesség a bolsevista rendeletek iránt azt a látszatot kelthetné, mintha azokat elvben is elfogadnák. Az egyházi vagyon nem az övék, nem is a Szovjeté. Avval tehát nem rendelkezhetnek. Előbb teljesített aláírásukat vonják vissza és a leltárak felvételét és kiadását tagadják meg. Még azt is megmagyarázta, hogy ha a Szovjet megállapodásra jut a Szentszékkel és a pápa megengedi, az egyházi kincsek is átadhatók az ínség-akció céljaira. A hittanítás kérdésében semmit sem kellett a taktikán változtatni, mert az elvi kérdés lévén, kezdettől fogva sem lehetett más, mint azután. Világos volt továbbá az is, hogy maga a római Szentszék sem dönthet másként. Hiszen az Úr Jézus parancsa: „Elmenvén tanítsatok minden nemzeteket”, minden helyre és időre szól, alóla az egyházi hatóság, vagy főhatóság, saját magát föl nem mentheti.
A csekélyszámú katolikus papságnak és hívő népnek így megvolt az egészen világos útiránya, amelyet barát és ellenség egyaránt fölismerhetett és amelynek logikus voltál be kellett látnia minden embernek, akinek józan esze van.
Az ortodox egyház oroszországi feje, Tichon patriarcha, az egyházi kincsek átadásánál vette fel a harcot a Szovjettel. Először megpróbálkozott az ellenállással. Mc Cullagh jóindulatot érez úgy a patriarcha személye, mint egyháza iránt. Azért élénken fájlalja, hogy éppen ezen a nem kedvező terrénumon próbált megütközni a vallásüldöző hatalommal. Evvel könnyen kitehette magát és egyházát a kapzsiság vádjának, mert az ínség tényleg igen nagy volt, másrészt pedig a külföld szimpátiáit is elvesztette. Angliában nagy volt iránta a rokonszenv. Ha a lelkiismereti szabadság miatt száll harcba a kormánnyal, a külföld melléje állt volna. De midőn az ortodox kánonjogra hivatkozva tagadta meg az arany és ezüst gyertyatartók átadását, mikor pedig százezrek éheztek, a külföld nem tehetett mást, mint hogy hallgasson. A patriarcha nem is soká állott ellen. Mikor a kormány kolostorba záratta, 1922. május 12-én homályos szövegű nyilatkozatban visszavonult az egyház ügyeinek vezetésétől, „Agathangel, jaroszlávi, vagy Benjámin, pétervári metropolitát bízván meg a helyettesítéssel”. Majd 1925 június végén újabb iratban (amelyet a Szovjethez intézett), bocsánatot kért, amiért eddig ellenállott és kijelentette, hogy ezentúl mindenben engedelmeskedni fog. Így azután patriarcha is, nem is, vezeti az egyházi ügyeket, nem is. Van helyettese, nincs is.
Az orosz „kiérdemült“ államegyház nem viselkedhetett másként. Bizánci hagyományokat örökölt és fejlesztett tovább. Úgy megszerette az állami pártfogást és gyámkodást, Nagy Péter óta pedig olyan szigorú állami kuratéla alatt állt, amely már rabságnak is beillett. A hatalom parancsára beszélt, vagy hallgatott. Parancsait törvényeit, házasságjogát a kormány intencióihoz szabta. Ha valamelyik nagyherceg el akart válni, elválasztotta. Ha valaki „államveszélyes“ bűnt gyónt meg, a gyóntatónak megparancsolta, hogy szegje meg a gyónás pecsétjét és jelentse fel a gyónót. Most a hatalom gazdát cserélt és új birtokosai megtiltották az ifjúság oktatását: az orthodoxia ebben megnyugodott. Hiszen eddig se „szabadon”, hanem legfeljebb csak parancsra tanított és nem is szerette híveinek a hitigazságokat magyarázni, mert evvel saját helyzetének következetlen voltát bizonyította volna. Hallgatott, szót fogadott.
Ezen a viselkedésen csak az lepődik meg, aki az előzményeket nem ismeri. A katolikusok pedig hálásak lehetnek az annyit ócsárolt középkornak, amely megnevelte, kioktatta őket az ilyen eshetőségekre is. Skolasztikájával hozzászoktatta a hitigazságok rendszeres előadásához. A tanításhoz, magyarázáshoz és hitelemzésihez. Kánonjogával pedig azt is beléjük oltotta, hogy a Krisztus Egyháza tökéletes társaság, amelynek megvan a maga sajátos élete. Az államtól különbözik, az állam mellett áll, sőt ha kell, ha támadják, még szembe is száll vele. A keleti szakadár egyház, amely még a középkor kialakulása előtt levált az Egyház törzséről, ennek a fejlődésnek már nem volt részese. Beérte az államfők megkeresztelésével és legott az államokat is keresztényeknek nyilvánította. Az Egyháznak, mint ilyennek, jogaival nem törődött, azokat nem bástyázta körül.
A bolsevisták, orosz talajon nővén fel, előttük teljesen új volt, hogy az Egyház is próbáljon jogokat, az államtól való függetlenséget igényelni. Emellett még az Isten eszméjét is gyűlölik materialista alapelveikből kifolyólag. Természetes, hogy az ítélet csak marasztaló lehetett. Cieplak érseket és Budkiewicz prelátust halálra, a többieket hosszabb-rövidebb börtönbüntetésekre ítélték. Budkiewiczen még Nagypénteken bestiális kegyetlenséggel végrehajtották a kivégzést. Cieplak érseket a külföldről beérkezett sok tiltakozás miatt nem merték megölni. „Kegyelmi úton“ életfogytiglani börtönre módosították az ítéletet. Utóbb száműzték.
Mac Cullagh könyve nem szorítkozik ennek a gyűlöletes pernek részletes leírására, hanem Oroszország belső vallási helyzetét is behatóan ismerteti. Különösen két helyről figyelik nagy érdeklődéssel az orosz egyház sorsát, ezek: Róma és Canterbury. Mac Cullagh, a katolikus ír, nem érez nagy szimpátiát Canterbury iránt. De abban igaza van, hogy ez a saját pozícióját akarná erősíteni, ha sikerülne a keleti egyházak legerősebb és legnépesebb ágával hit- és szervezeti egységbe tömörülnie. Róma pedig az igaz egyetemes egyház számára akarván megnyerni az egész világot, természetes rokonszenvvel kíséri a mélyen vallásos orosz nép vallási viszonyait.
Éppen ezért sem Róma, sem Canterbury nem óhajtja az orosz ortodox egyház széthullását, hanem mind a kettő ezzel a hatalmas nagy tömeggel, mint zárt egységgel, szeretne unióra lépni. Az orosz egyház megtarthatná a maga sajátos szokásait és intézményeit, amennyiben a katolikus hittel nem ellenkeznek. Tehát a szertartások és fegyelem dolgában nem változnék meg. Csak a hitigazságokat kellene elfogadnia, amelyek a nyugati egyházban világosan megformulázva adatnak a hívők elé, míg a keleti egyház a szakadás óta húzódott minden világos és szabatos fogalmazás- és körülírástól.
Mac Cullagh először a menekült oroszok egyházi életét vizsgálja. A sok üldözés elől több schizmatikus püspök is elbujdosott. Egész zsinatot rendeztek be, amely a szerémségi Karlócán ülésezik. Egyik odamenekült érsek az állandó ügykezelő. A zsinat az egyházi téren (sőt még az orosz politikai helyzetben) beállott változásokról egyszerűen nem vesz tudomást. A jogfolytonosságot hirdeti. A cárért imádkoztat. Az elűzött főpapokat tekinti — ha még életben vannak — megyéik törvényes főpásztorainak. Ez szép volna, ha mindjárt kezdték volna és ha következetesen végrehajtanák. De 1917. márciusában az orosz egyház elismerte az akkori ideiglenes (kadett) kormányt. Intézkedéseit végrehajtotta. Elfogadott új püspököket a kezéből. Hű maradt a görög-keleti egyház elveihez, amely igen nagyfokú beavatkozást enged meg az „ortodox” államfőknek vagy kormányoknak. Már pedig a kadett-kormány még annak vallotta magát, bár „liberális” és „toleráns” akart lenni a nyugati doktrinérek példájára. Így az orosz egyház feladta a cárizmust. Mikor azután a kadett-kormányl felváltotta a még mindig doktrinér, de már szociálista Kerenszki, kezdett aggódni. Majd 1917. őszén jött a nyílt és nyers bolsevizmus egyházüldözésével és kivégzéseivel. Most már persze, hogy észbe kaptak és visszakívánták a cárt: de a jogfolytonosságról maguk tértek le. Logikailag nem térhetnek reá vissza. Ez a tisztán politikai nehézség még egyházival is bonyolul. A cári uralom megszüntette a patriarchatust és helyette (a protestáns konzisztóriumokat utánozva) megszervezte a „szent szinódust”. Ez kánonellenes volt, de belenyugodtak, mert Nagy Péter cár csinálta. A cárizmus bukása után újra feléledt a patriarchatus intézménye. Ezt örömmel üdvözölték, mert ha már nincs cár, legyen szabadabb az egyház, mint amilyen a cár „védő”- (de néha egyúttal elnyomó) szárnyai alatt volt. A patriarcha azonban elismerte a szovjetet, így azután a menekült oroszok elismerik a patriarchát, nem is. Visszakívánják a cárt, de részben fenn akarják tartani a forradalom vívmányait. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy a menekült főpapok egyike, Antonius, szinte puccsszerűen ragadta magához az ügyek intézését, félretolva egyik kollégáját: Eulogiust, a teljes anarchiának képe tárul elénk. (293. oldal.)
A menekült oroszoknak nincs tehát egységes, következetes álláspontjuk az egyházi és vallási kérdéseket illetőleg. De van egy tulajdonságuk, amelyet Mac Cullagh nagyon is hangsúlyoz: mindenféle népelem közül az intelligens orosz olvad be a leghamarabb környezetébe. A nagy birodalom testéről levált „határmenti“ államok természetesen sok intelligens orosz menekültet kaptak. Finnország, Észtország, Latvija, Litvánia stb. el vannak árasztva. A 6—7 év elég volt, hogy sok ezren nyelvileg és vallásilag felszívódjanak. Litvániában ez a katolicizmusnak kedvez, a többiben a lutheranizmusnak. De még hagyján. Hanem azon már megáll az eszünk, hogy — szerzőnk szerint — Konstantinápolyban létekor (1922. augusztus—okt.) „a mohamedánok nagy pompával vettek fel előkelő és művelt oroszokat az Islám hívei közé“(!) (292. oldal). Mac Cullagh szerint, ha még tíz évig eltart a számkivetésük, az orosz menekültek már mindenütt elmerültek az őket környező népekbe.
Mindez azért jelentős, mert így egyre csökken annak lehetősége, vagy valószínűsége, hogy a menekültek révén egykor vallásilag befolyásolható legyen Oroszország. Szerzőnk nyíltan meg is mondja, hogy a „menekült egyház“ határozatai, ítéletei és egyéb intézkedései a papiroson nagyon imponálhatnak, de a valóságban semmi sem felel meg nekik, mert mind jobban távolodnak az otthonmaradt egyháztól. Ez nem is lehet másképp: a görög-keleti egyház mindig a politikai hatalom elvei szerint igazodott. Ennek engedett nagy, szinte döntő befolyást az egyházi életre is. Hogyan állhatna hát meg hosszabb ideig „kuruckodó“ helyzetben? Az orosz egyház pártatlan szemlélői már régen látták, hogy elhanyagolja híveit. Nem tanítja, nem oktatja. Egészen az államra bízza, hogy őket az egyház iránti engedelmességben megőrizze. Tehát külső kényszerrel tartja össze őket, nem belső, szerves kapcsolattal. Ezt már Szoloviev is észrevette és úgy fejezte ki, hogy „az orosz egyházat inkább az orosz állam büntető törvényei tartják össze, mint a Szentlélek kegyelme”.
Az államhatalom jelenlegi birtokosai semmit sem tesznek, hogy a pravoszláv egyházat támogassák vagy együtt tartsák, de már a cárok is sokat vétettek az egyház életereje ellen. A katolicizmustól féltették, attól mindenképpen elzárták. Az általuk létesített Szent Szinódus és annak végrehajtó közegei, a püspökök, gondosan őrizték, hogy valami katolikus könyv be ne hatoljon. Mac Cullagh megállapítja, hogy katolikus teológiai művet még a cári könyvtárba se engedtek be. Az ortodox papnevelőket meg pláne légmentesen elzárták előlük. Ezt az egész politikát ekként nem az ortodoxia iránti szeretet, hanem a katolicizmus elleni gyűlölet inspirálta. Már a XIX. század elején észrevette ezt Joseph de Maistre, a szardíniai királyság követe a cári udvarnál. „A katolikus Egyház tanításában van valami olyan magas, olyan biztos, olyan hajthatatlan, hogy visszatetszik egyes világi uralkodóknak, akik azt hiszik, hogy uralmuk nem létezik vagy legalább is nem áll elég szilárdan ott, ahol van egy hatalom, amellyel nem bánhatnak el kedvük szerint. Soha se jut eszükbe, hogy ez a büszkeség, ez a függetlenség természetes és szükséges jellemvonása az igazságnak; úgyannyira, hogy ahol függetlenség nincs, ott igazság sincs… Az igazság győzhetetlen, független, hajthatatlan… Az evangéliumban olvassuk, hogy az Üdvözítő tanítását hallgató nép csodálkozott, mert nem úgy szólott hozzájuk, mint írástudóik, hanem mint akinek hatalma vagyon… Az a vallás, amely nem ilyen hangon beszél, emberi.” (Id. 105. old.) Ezt a független, isteni hangot akarták mindenáron távol tartani, de beengedtek minden emberi, tehát téves hangot. A protestáns teológia, írásmagyarázat, filozófia művei szabadon hatoltak be. Sőt a XIX. század utolsó negyedétől kezdve még német egyetemekre is küldtek teológusokat. Így azután a görög-keleti orosz egyház az állam által fenntartott külső egység, belül pedig mindinkább protestáns tarkaságú testületté vált.
Az általános, mindent átjáró betegségi okok mellett még más részlegesek is működtek a pravoszláv egyház gyengítésén. A tökéletesebb nőtlen állapot megbecsülése, mint ókeresztény reminiscencia, az orosz egyházban is élt még. Püspökké csak nőtlen pap lehetett. De a világi papságban nem lévén nőtlen, a főpásztorokat mindig a szerzetes papságból vették. Ezt a jogi praxist a cári kormány is szívesen fenntartotta, hogy a „divide et impera” alapján egymással szembeállítsa a kétféle papságot és így annál jobban megbénítsa az egyház törekvését egy kis szabadság után. A világi papság tényleg gyűlölte a főpapokat, mint akik nem az ő soraiból emelkedtek ki és akiknek sorába ő soha be nem juthatott.
Mikor azután kitört a forradalom, a papság nem nagyon sajnálta a püspököket, akik a cárizmus alatt többnyire csak bürokrata zsarnokok voltak. A demokrácia mint politikai, a presbiterianizmus mint teológiai jelszó, egyaránt kéznél volt, hogy az orosz államegyházat repessze. A kormány pedig szívesen látott mindent, ami az egyházi szervezetet gyengíti. Így keletkezett a nacionalizmus hatása alatt az „Élő egyház” nevű alakulat, amelynek vezérei papok, Krasznyiczky, Vedenszky és társaik. Csak egy püspököt tudtak csatlakozásra bírni. Sok teológiai csodabogár mellett a liturgia „nemzeti” átgyúrását is zászlójukra írták. Minthogy az ószláv nyelvet a nép már nem igen érti, a mai népnyelvet hozták be. Csak természetes, hogy a déli tartományokban (Kis-Oroszországban) is támadt hasonló mozgalom, amely magát „Ukrán népegyház“-nak nevezi. Már ez is behozta a nemzeti nyelvet, vagyis a rutént, amelyet elég önkényesen „ukrán“-nak keresztelt. Mac Cullagh elég humorosan adja elő, hogy ennek az egyháznak egész „működése” két dologban merül ki: 1. erélyesen „tiltakozik” minden más keresztény egyház ellen, 2. terjeszti a „nemzeti nyelvet” a liturgia segítségével. Ez egyházi működésnek egy kicsit kevés. De azért az új egyházi alakulás már több száz papot és hitközséget meghódított. Ekképp a régi egyház mellett most már két hatalmas „nemzeti” jelzésű felekezet létezik. Ismerve a szlávok vallási konzervativizmusát, nagyon valószínű, hogy sok millió lélek ki fog tartani az 1918. előtti állapot mellett és a régebbi egyházban marad, amely továbbra is megtartja az ó-szláv nyelvet a liturgiában. Azaz három csoportra szakad, ami 1918. előtt egységes volt. Persze, hogy mindegyik azután szentel és máris szentelt papokat, sőt püspököket, nem törődve azzal a kérdéssel, hogy ezek az így „ősnemződés” által keletkező rendek érvényesek-e vagy sem. De még a most konzervatívaknak látszok sem minden tekintetben azok. Hiszen már a XVII. században Nikon patriarcha idejében, kiváltak az úgynevezett „óhitűek“ (sztaroverci), akik annyira félnek minden „újítás”-tól, hogy inkább megtartották a Nikon előtt kiadott liturgikus könyveket minden sajtóhibájukkal együtt. Szerintük a kérdéses sajtóhibák kijavítása már a „hit meghamisítása“. Sőt még a szentképek (ikonok) közül is csak azokat fogadják el hiteleseknek, amelyeket Nikon ideje előtt festettek. Ez a négy egymással torzsalkodó csoport lenne a keleti egyházi szellem letéteményese. Hogy melyiknek mekkora a számbeli ereje, ma természetesen nem lehet megállapítani.
Mellettük azonban nagyon terjednek a kimondottan protestáns hitű és gondolkodású szekták. A keleti államegyház sok száz éves uralma alatt keveset prédikált és a hitoktatást sem művelte intenzíven. Ha most a folyton prédikáló, bibliát magyarázó amerikai szekták küldöttei megjelennek, a nép könnyű prédájuk lesz.
A hosszú orosz tél a lakosságot hónapokig szobafogságra kényszeríti. Ez az alapja annak a töprengős, elmélázó lelki hangulatnak, amely az orosz irodalomban is oly sokszor megnyilvánul. Vallási téren aztán a szekták terjedésének kedvez. Az amerikai baptisták, metodisták, adventisták alaposan ki is használják a kedvező konjunktúrát. A kormány nem védi az ortodox egyházat. Nem bünteti azokat, akik a pravoszláviából kilépnek. A püspökök és intelligencia nélkül szűkölködő tömegekhez könnyű hozzáférni. Kivált a bőven guruló amerikai dollár is jó szolgálatokat tesz, mint bizonyíték és „hódító érv“. E tények alapján Mac Cullagh csatlakozik de Maistre pesszimista felfogásához, aki már a XIX. század elején intette a katolikusokat, ne becsüljék túl az ortodoxia hatalmát az orosz néplélek fölött. De Maistre szerint a pravoszláv egyház híveit vallási műveletlenségben vagy (ami még veszedelmesebb) félműveltségben hagyta. Miként II. Katalin idején, a XVIII. század végén, Pugacsev lázadó vezér egész tartományokat tudott mozgásba hozni, úgy, „ha egyszer valami akadémikus Pugacsev megjelenik a színen, az egész orosz állami és egyházi élet romba dől”. De Maistre akkor nem vehette számításba a protestáns szekták beavatkozását, Mac Cullagh azonban érdekes dolgokat mond el ezekről. A szellemi mozgató egy Fettler nevű lett származású lelkész, aki Berlinből irányítja a mozgalmat, pétervári képviselője Prokhenov lelkész. Az Egyesült Államokban a háború befejezése óta ezek a különböző szekták a legémelygősebb és édeskésebb pacifizmust hirdetik. Annyira, hogy 1923-ban még a tervezett „egynapos katonai mozgósítást” is megakadályozták, pedig annak igazán nem volt hódító célzata. De Oroszországban más húrokat kell pengetni, mert a szovjetkormány nem tréfál és módszere éppen olyan kemény, mint akár Rettenetes Iváné vagy Nagy Péteré.
Tehát körlevelet írtak az orosz „evangélikus egyházakhoz”, amelyeket a szovjettel szemben engedelmességre intenek. „Tudomásunkra jutott, hogy egyes orosz testvéreink nem akarnak hadiszolgálatot teljesíteni, sem adót fizetni… Az evangélikus tanács határozottan elítéli ezt a viselkedést. Az ilyen testvéreket törölni fogjuk az evangélikus egyháztagok sorából… Erőnk, tudásunk legjavát kell ráfordítanunk, hogy a szovjetkormányt támogassuk és erősítsük, mert földi eszközökkel ugyanazokat az eszményeket akarja előmozdítani, amelyeket Krisztus egyházának kijelölt” stb., stb. (id. Mac Cullagh 299. és 300 old.) Érdekes adalék a protestanizmus Proteusz-természetéhez! Amerikában büszkék reá, hogy az állammal nem függnek össze, hogy „szabad egyházak”, Szovjet-Oroszországban valósággal felkínálkoznak az államnak. „Az orosz evangélikus szövetség a szovjetkormányban a nép akaratának legtökéletesebb megnyilvánulását látja, olyan rendszert, amely kedves az orosz nép lelkének… A szövetség felhívja az összes testvéreket, dolgozzanak őszintén és engedelmesen a szovjetrendszer fenntartásán, szolgáljanak a vörös hadseregben, tartsanak fegyelmet, engedelmeskedjenek a kormány rendeleteinek, támogassák a szovjet-hatóságokat a veszélyek között, amelyek őket idegen erők részéről fenyegethetik.” (Mac Cullagh i. m. 300. old.)
Mindig a régi nóta. Egyszer VIII. Henrik, az egyház feje, „amennyire Krisztus törvénye engedi”. Máskor: „A felsőbbségnek mindig engedelmeskedni kell, még akkor is, ha szigorú.” (Lutheranizmus.) Majd ismét: „(Bizalmas.) Dr. Ferenczy Gyula kari tag indítványozza, hogy a Debreceni Tudományegyetem (református) hittudományi kara a magyar Tanácsköztársaság elnökét, Garbai Sándort, úgyszintén a közoktatásügyi népbiztost, Dr. Kunfit, az első ülése alkalmából hódolattal köszöntse, a dolgok új rendjét, mint a Názáreti által hirdetett, az emberiség által várt istenországát üdvözölje és annak megvalósítására, megszilárdítására a maga készségét is felajánlja és nyilvánítsa s a Tanácsköztársaság vezető férfiait mindenben támogassa. — Karunk az indítványt egyhangú lelkesedéssel fogadja. 1919. március 26. VII. ü.“ Vagyis magyarán: Jó a caesaropapizmus, jó a fejedelmi abszolutizmus, jó a vörös szovjeturalom, ha akármelyiktől is valamit lehet várni, vagy legalább remélni a „Róma ellen”, Mac Cullagh is idézi De Maistre Józsefet: „Tous les ennemis de Rome sont amnis”, „Róma minden ellensége összefog”. A katolicizmussal szemben Nagy Péter és Nagy Katalin éppúgy éreztek és cselekedtek, mint Lenin és Troczky. Az orosz egyháznak akartak használni az előbbiek. De valóságban éppen annyit ártottak, mint az utóbbiak. Isméi csak De Maistre találja fején a szeget, amidőn kifejti, milyen természetű befolyása van a pravoszláv egyháznak az orosz nép lelkére. „A (vallás) fenntartó és bűntől visszatartó ereje Oroszországban nem létezik. Az emberi ész fölött még van valamelyes hatalma, de semmilyen sincs a szív fölött, pedig ott ered minden vágy és minden bűn.“ (Imatre chapitres médifs sur la Russie. Id. Mac Cullagh 90. old.)… Ahogy a szabadság szele megcsapja a népet, a legborzasztóbb forradalom törhet ki, mert „a felszabadultak elvek nélküli néptanítók és tekintély meg hatalom nélküli papok közt találják magukat. Így kitéve az új eszmék áramlatának, kellő felkészültség híján, egyszerre átmennek a babonából az ateizmusba, a passzív engedelmességből a féktelen tevékenységbe. A szabadság úgy fog hatni természetükre, mint az erős bor azokra, akik nem szokták meg… A valószínűség minden törvénye szerint az egész állam szétrobban.” (U. o. id. 90. old.)
Ezek a sötét jövendölések valóra váltak. Mac Cullagh vaskos kötete voltaképpen csak a beteljesedés részletes leírása. Mint szervezett lelki hatalom, egyedül a számra oly csekély katolikus nyáj maradt meg. De ez is meg van fosztva pásztoraitól, mert minden katolikus püspököt száműztek a Szovjet területéről. Maradt-e a volt orosz államegyházban annyi belső összetartás, hogy nagyobb tömegek egyszerre, egy darabban csatlakozhatnak Szent Péter sziklájához, a katolikus Anyaszentegyházhoz? Vagy pedig a sokkal nehezebb és fáradságosabb egyenkénti megtérítésekre kell törekedni? Más szóval: érdemes-e Szent Péter hálóját kivetni, vagy be kell-e érni a horgászással? Erre megfelelni ma nem lehet. De egy bizonyos: a pravoszlávia mindjobban szétmállik, darabokra törik, a tömeges egyesülés reménye, Mac Cullagh megfigyelései alapján, hovatovább tünedezik. Az isteni kegyelem azonban működik és az emberek által előre nem látott, sokszor előre nem is látható módon éri el célját. Ha kell, a kövekből is tud Ábrahámnak fiakat támasztani.
