Közzétéve:

dr. Hamvas Endre: Félszázados francia valláspusztítás

Megjelent: Magyar Kultúra, 1925. évf.

A francia valláspusztítás munkáját egész joggal lehetne Voltaire-től és Rousseau-tól számítani s ha mégis félszázados valláspusztításról beszélünk, azt azért tesszük, mert a harmadik köztársaság kultúrharca lényegesen különbözik az előzőktől. Voltaire és Rousseau hittek Istenben és a francia nagy forradalom törvénybe iktatta létét. Az újabb kultúrharcosok azonban maga az Isten fogalma ellen indítottak elkeseredett küzdelmet és nemcsak az Egyházat, hanem magát a vallást akarják megsemmisíteni.

A harcnak ezen szakát a múlt század közepén Comte-tól lehet számítani. Comte Ágoston tudvalevőleg a pozitivizmus megalapítója. A pozitivizmus nem ismer Istent. Az örök nagy kérdésekre, hogy honnan a világ, mi az ember célja, van-e lélek, örökélet, — a pozitivizmus híve vállat von és azt mondja: nem érdekel, mert csak az érdekel, sőt csak az létezik, amit látok, hallok, érzékelek, eszemmel fölfogok. A pozitivizmus nem ismer metafizikát, sem lélektant. És jóllehet e tan korlátokat szab az emberi elme elé és tilalomfákat állít a bölcselet határaihoz ott, ahol az ész az érzék- és természetfelettiek körébe akar hatolni, mégis nagyon népszerű lett. Egy félszázadig valóságos uralkodó csillag volt a tudományos világban. 1881-ben Gambetta egy iskolaügyi kongresszuson bátran merte követelni a pozitív iskolát azon a címen, hogy a pozitivizmus eszméi mindenüvé behatoltak. Goyau írja a „L’école d’aujourd’hui“ című műve elején, hogy a pozitivizmus iránt való lelkesedés egész vallási rajongás színezetét nyerte.

S nem csoda: e tan igen kényelmes módja volt az Isten hatalma alól való önemancipálásnak.[1] „Nincs Isten, mert nem látom, nem érzékelem. Ha volna is, semmi közöm hozzá, az én „pozitív” világomba nem tartozik bele“.

Comte tanaival nemcsak egyes kiválasztottakhoz fordult. Ő világvallásnak szánta bölcseletét. Komolyan fáradott egy új vallási rendszer megszervezésén, amelyet az Emberiség vallásának nevezett el. Szervezetének elemeit a katolikus Egyháztól akarta kölcsönözni, melyet igen megcsodált, de amelyben csak egy túlhaladott fejlődési fokozatot látott. A fejlődés csúcspontján szerinte az általa alapítandó Emberiség vallása fog állani. Ebben is lesznek szertartások pl. a születéssel, a házassággal, a temetéssel kapcsolatban. Ebben is lesz kultusz, de ennek a kultusznak tárgya nem Isten, hanem az Emberiség. Vallásában nincs kinyilatkoztatott ismeret, csak olyan, amely az emberi észből ered. Nincs kinyilatkoztatott erkölcstan, csak olyan, amely az emberi lélekből önként fakad. Ennek a vallásnak is vannak szolgái, papjai és főpapjai. Comte, mint első főpap, „Katekizmus”-ának előszavában felszólítja az Emberiség vallásának szolgáit, hogy vegyék kezükbe a földi ügyek méltó irányítását, hogy így megalapítsák végre az igazi gondviselést erkölcsi, szellemi és anyagi értelemben, végérvényesen kizárva a politikai uralomból Isten maradi rabszolgáit, legyenek azok katolikusok, protestánsok, vagy deisták.

Comte 1858-ban bekövetkezett haláláig nem láthatta eszméinek megvalósulását, sőt terjedését sem. Csak halála után, mikor nehézkes stílusban előadott gondolatait tanítványok serege terjesztette szellemesen írt könyvek, füzetek, újságcikkek alakjában, lett a pozitivizmus valláspusztító fegyver. Egyidejűleg olyan „bölcselők” is léptek fel, akik Comte félretolt Istenét ádázul támadták, szemtől-szemben gúnyolták, nevetségessé tenni akarták, hogy így megsemmisítsék. Ezek között az Isten-ellenségek között leghírhedtebbek voltak Proudhon és Renan.

Proudhon-t az iskolás gyermek is azon mondásáról ismeri, hogy „a tulajdon lopás”. E lánghevű és szélsőséges szocialistát Páris 77,000 szóval a második köztársaság képviselőjévé választotta. Nemsokára ezután háromkötetes munkát adott ki, melynek címe: „Az igazság a forradalomban és az egyházban, Új elvek a praktikus bölcseletről Őeminenciájának, Mgr. Matthieunek, Besangon bíboros érsekének ajánlva”. E könyv annyira telve van elkapatott szofizmákkal, dühös kirohanásokkal, éretlen gúnyolódásokkal és ocsmány káromkodásokkal, hogy a szerzőt miatta 5 évi fogságra ítélték.

Hogy milyen hangon tudott Proudhon Istenről írni, arra jellemzőül álljon itt csak egy idézet:

„Az eszes és szabad akaratú embernek első kötelessége, hogy szünet nélkül üldözze Isten fogalmát értelmi és lelkiismereti világából. Mert ha van Isten, lényege szerint ellensége természetünknek és nem függünk semmiképp az ő tekintélyétől…

Ne mondja senki: Isten céljai kifürkészhetetlenek! Mi kifürkésztük őket, ezeket az utakat és mi véres betűkkel olvastuk azokon tehetetlenségének, ha ugyan nem rosszakaratának, bizonyítékait… Hazug szellem, gyámoltalan Isten, uralmadnak vége; keress újabb áldozatokat a barmok között…

Miként a férgek, úgy álltunk semmiségünk tudatában láthatatlan fenséged előtt, az eget adtuk trónusodul, a földet pedig zsámolyodul. És íme most meg vagy fosztva trónodtól és le vagy törve! A te neved, amely hosszú időn át végső szava volt a tudósnak, szentesítője a bíró ítéletének, ereje a fejedelemnek, reménysége a szegénynek, menedéke a bűnbánónak, eh jó! ez a kimondhatatlan név ezentúl megvetés és átok tárgya lesz és kifütyülik az emberek. Mert Isten butaság és gyávaság; Isten képmutatás és hazugság! Isten zsarnokság és nyomor; Isten, a rossz… Isten, vonulj vissza! mert mától fogva kigyógyultam félelmedből és bölcs lettem, azért esküszöm égre emelt kézzel, hogy te nem vagy más, mint szellemem hóhéra, lelkiismeretem kísérlete.”

Így ír az iszonyú istenkáromló „Gazdasági ellenmondások rendszere“ című művének első kötete 5. fejezetében.

Míg Proudhon műveiben durván támadja és gyalázza Istent, addig a francia hitetlenség másik nagy apostola, Renan, finom gúnnyal iparkodik nevetségessé tenni őt. „Én a magam részéről azt hiszem, — írja Lehullott levelek (Feuilles détachées) című munkájának előszavában, — ha az Örökkévaló az ő szigorúságában előbb arra a rossz helyre (t. i. a pokolba) küldene, én onnét ki tudnám magamat szabadítani. Oly könyörgéseket intéznék teremtőmhöz, melyek őt megnevettetnék. Gondolatmenetem, amellyel bebizonyítanám neki, hogy az ő hibájából kárhoztam el, oly finom volna, hogy nehezen tudna rá felelni. Lehet, hogy még paradicsomába is beengedne, amely pedig nagyon unalmas lehet”.

Renan módszere, hogy Istent mintegy a tömjénezővel kezében gúnyolja. Két-három csipkedő megjegyzés után következik a mélységes hódolat kifejezése. Miközben Isten rovására ékelődik, mintegy feje fölé tartja kezét védelmül, az esetre, ha a megsértett Úr le találna csapni. Ez a káromkodó elménckedés valóságos iskolát csinált (renanizmus) és pusztító hatását leginkább a Jézus életé-ben fejtette ki (1863). E művében is hypokrita módon bizonyos kenetességgel ír Jézusról és egyes részei beillenek dicshimnuszoknak, a valóságban azonban az evangélium lényeinek szemtelen elferdítésével, csonkításokkal és hozzáköltésekkel eltorzítja az Úr alakját.

Renan hinni látszik Istenben, de neki az Isten nem az, ami nekünk, hanem valami tökéletlen, ki a világot elhibázta. Talán meg akar tréfálni minket, nevet rajtunk, szenvedéseinken és hiú erőlködéseinken, de akkor nekünk is jogunk van nevetni az ő rovására. Ezt nyíltan hirdeti műveiben (Feuilles détachées, Dialogues philosophiques, Études d’histoire religieuse, Avenir de la Science). A Sátánról, akit már Proudhon is szegény rágalmazódnak, szíve áldottjának nevez, Renan így ír: „Valamennyi lény közül, amelyek azelőtt átok alatt nyögtek és amelyeket korunk türelme oldott fel az átok alól, kétségkívül Sátán az, ki legtöbbet nyert a világosság és az örök civilizáció haladásával. Lassan-lassan megszelídült hosszú útjában Perzsiától idáig; levetette Ahriman-féle gonoszságát. A középkor, mely nem értett a türelemhez, kedve szerint rútította, gonosszá tette, kínozta és, hogy betetőzze ellenszenvét, nevetségessé tette. Milton végre megértette a szegény rágalmazottat és megkezdte a metamorphozist, amelyet korunk magas részrehajlatlanságának kellett befejeznie. Egy század, mely oly termékeny a mindenféle rehabilitációban, mint a mienk, nem szűkölködhetett okokban, hogy felmentsen egy szegény forradalmárt, akit a cselekvésvágy hazárd vállalkozásokba taszított. Hibájának mentésére egész tömeg okot lehetne felhozni, melyekkel szemben nem volna jogunk szigorúnak lenni.” (Études d’histoire religieuse 427—428.)

Tudományt az eddig idézett írókban ne keressünk. Proudhon, e szellemes autodidakta, annyira nem volt tudós, hogy Marx-ot éppen az ő egyik könyvének tudománytalansága indította a „Filozófia nyomorúsága” c. művének megírására. Renan szerette héber nyelvismeretével a jámbor filisztereket ámulatba ejteni, a szaktudósok azonban soha nem voltak hajlandók őt maguk közé számítani. Nemrég, születésének 100 éves fordulója alkalmával a francia akadémia csak a stílusát merte ünnepelni. Comte-ot viszont E. Tavernier „szellemes, tanúit, rosszindulatú, okoskodó és számító bolondnak” nevezi. (Cinquante ans de Politique, 34. l.) A „cathedra pestilentiae“, a hitetlenség pestist terjesztő katedrája azonban olyan kiváló tudósokat is nyert prófétákul, mint Taine, Michelet, Quinet, Berthelot stb.

Taine nem aljasodott le türelmetlen vallásüldözővé. Sőt, az 1871-iki párisi kommun után nagyon is ráeszmélt a katolikus Egyház áldásos szociális szerepére, azonban hitetlen, illetőleg több nyilatkozata szerint pantheista volt. Mikor egy iskolatársa katolikus pappá lett, szinte megrázkódott az ellenérzéstől. „Cela est terrible à penser, n’est-ce pas?” — kérdi egyik barátjától. Ifjúkori műve: „A XIX. század bölcselői” (1856) valóságos pamflet s az ő működésében kb. az, ami Renanéban Jézus élete”. Hideg, sértő fölénnyel kezelte a vallási eszméket és megvető lenézéssel szólott „az apácáknak való szerető Istenről és a lakájoknak való Isten-királyról“. (Levele Prévost Paradolhoz 1851. nov. 16.)

És Michelet? A híres történetíró? Aki azt a kijelentést tette, hogy Európa sohasem tudja megfizetni hazánknak szolgálatait a török háborúk idején? — Megírta Franciaország történetének első részét egészen a reneszánszig. E részben a középkorral szemben elég megértő és igazságos. De azután fordulat történt. A rheimsi kathedrális egyik szobra, melyet azelőtt nem vett észre, de amely egy nap hirtelen szemébe ötlött, azt a gondolatot keltette benne, hogy a francia nép mindig szerencsétlen volt és elkeseredett és ennek következtében forradalomra hajló. „A francia néplélek alapjában forradalmár!” Ezt a gondolatot mint kinyilatkoztatást vette a szerző és most elmerült a forradalom történetének tanulmányozásába. A forradalomban látta a francia történelem központi tényét. A forradalom történetét írta meg tehát előbb. Elmerült azokban az időkben, magába szívta azoknak szellemét, vad egyházgyűlöletét. És csak miután a forradalom történetét megírta, folytatta a középkort ott, ahol abbahagyta: a reneszánsznál. De milyen más szellemben! Mindjárt a bevezetésnél sajnálatát fejezi ki és vádolja magát, hogy lelkesedéssel, megindultsággal, sőt csodálattal írt műve első részében a középkorról, pedig a középkor csak egy csodálatosan mesterkélt, bizarr és szörnyűséges kor. A középkori intézmények fattyak, a szerzetesek idióták, a codex-másoló bencések minden barbárságnál többet ártottak a műveltségnek írásnak nevezett türelmes kaparásaikkal, a gót stíl nevetséges, az egyház lefoglalta magának a nevelési és az emberi gondolat erejét zsákba zárva akarta tartani stb. stb. XVI. Lajost mellékesen szentnek nevezi, de ugyanakkor hülyének is. (Ezt a grimaszt utánozta nálunk Eötvös Károly, mikor Sz. Imrét hülyének nevezte.)

Michelet gyűlöletét a katolikus Egyház ellen teljes szívvel osztotta barátja Quinet, eredetileg matematikus, de aki már 1850-ben megtervezte a laikus iskolatörvényeket, amelyek csak 50 évvel később kezdtek megvalósulni. Ez az ember jelszavává tette: meg kell dönteni a katolikus Egyházat! Mikor egy XVI. századbeli németalföldi protestánsnak, Marnixnak egyházellenes műveit újra kiadták, Quinet ajánló köriratában hangoztatja: a pápaságot nemcsak cáfolni kell, de kiirtani. Nemcsak kiirtani, de megbecsteleníteni és mint a régi germán törvény a házasságtörő asszonnyal tette: sárba kell fojtani. Zokon vette a francia forradalom terroristáitól, hogy félmunkát végeztek, hogy gyökerestül ki nem pusztították az Egyházat. Fanatizmusa még barátait is feszélyezte, elveit azonban helyeselték. Gyűlöletét generációk szívébe oltotta.

És ebben a munkában segítségére voltak a másod-, harmadrendű tudósok, kik még a matematika, a kémia, az asztronómia, a geológia stb. nevében is vallásellenes propagandát űztek. Sőt elsőrangú csillag is akadt Berthelot, a nagy kémikus személyében, ki mintegy megtestesítette magában a tudomány atheizmusát. Nagy felfedezéseitől, a tudomány haladásától elszédítve oly jövőt rajzolt az emberiség elé, amikor a gabonát és húst gyártani fogják, mikor már nem kell vallás, nem lesz állandó erkölcstan, a tudomány mindent pótolni fog; az ő vívmányaihoz módosulnak elveink; sikerei a boldogságnak és ezzel együtt az erkölcsnek maximumát fogják megteremteni a földön. (Tudomány és erkölcs. Előszó.)

Természetesen mindezen elvek a katedrák magasából hirdetve beszivárogtak az intelligenciának lelkébe. A könyvön kívül propagandaeszköz volt a főiskola, a tanítóképző (école normale), sőt a népiskola. Az egyházellenes propaganda szolgálatába állított tekintélyes folyóiratokat, mint a Revue des deux Mondes (alapítva 1831), mely csak 1895-ben, Brunetière erélyes vezetése alatt szakított fanatikus ellenségeskedésével és lapokat, mint a „Le Temps” (alapítva 1861), melynél egymásután három protestáns lelkész tartotta kezében a gyűlöletbe mártott vezetőtollat: Nefftzer, Schérer, Sabatier. Nefftzer, Proudhon barátja jelszavává tette ennek mondását: „A katolicizmust üldözni kell, míg ki nem pusztul; de azért a zászlónkon e jelszó legyen: Türelem!“ Türelmet emlegetett a Le Temps, de azért egy hónappal alapítása után támadta a szerzetes tanítókat, mint erkölcstelen életűeket. Ajánlta a szülőknek, hogy óvják gyermekeiket tőlük. Buzdítja őket, hogy olvassák Michelet erotikus ízű művét: „A pap, az asszony és a család”, mely mű nem egyéb, mint fanatizmussal írt pamflet. Ugyancsak nagy propagandát csinált Renan műveinek. A kereszténységről, mint mythosról szokott írni, majd ismét a babona-névvel tisztelte meg, sőt röviddel fennállása után támadta a liberálisokat és szabad kőműveseket, hogy nem mertek Isten eszméjével szakítani és a független erkölcs alapjára helyezkedni.

Mikor aztán a „tudósok”, írók és újságok a közvéleményt már jól megdolgozták, akkor nem nehéz dolguk volt a páholyok által kihelyezett politikusoknak az egyházellenes harc megvívásában. A „csillagokat oltogató” Viviani, a pantheista szocialista: Jaurès, a jezsuiták elkeseredett ellensége: Paul Bert, az óvatos és fokozatosan destruáló közokt. miniszter: Jules Ferry, a nagy demagóg: Gambetta — valamennyien a fenti forrásokból merítették elveiket és jelszavaikat. Gambetta Comte és a positivizmus hívének vallotta magát, jóllehet könyveibe alig hogy beleszagolt. Annál inkább forgatta Proudhon műveit, melyeknek forradalmi hangja, lángoló szenvedélye jobban megfelelt heves vérmérsékletének és csapkodó képzeletének. Ő adott szárnyat az ismeretes jelszónak: „Le clericalisme c’est l’ennemi.” E jelszó tulajdonképp barátjától, Peyrot-tól való volt, de az így mondta: „Le catholicisme, c’est Ià lennemi!”

És ebben a kis másításban jellemzően megnyilvánul az egyház ellenségeinek harcmódja is: hogy valahogy a hívők ne vegyék észre, hogy a harc ellenük folyik, „catholicisme“ helyett „clericalisme”-t kellett mondani. Sőt Gambetta aljas kétszínűséggel még ezen szónak értelmét is szűkíteni akarta, amikor 1871-ben egy beszédben azt hangoztatta, hogy „tisztelet és megindultság fogja el lelkét, valahányszor az alsó klérusra gondol, melyről oly fennhéjázóan szokás beszélni és amelyet fel kell szabadítani”. Csodálatos, Herriot 50 év múlva nem restellte használni a képmutatás e rozsdás és rég kiismert fegyverét: bukása előtt ő is „tisztelettel és megindultsággal” beszélt a „zöld reverendás falusi papokról”.

Kétértelműség és kétszínűség mellett a lassú tervszerűség jellemzi a francia hitetleneket harcaikban. Lépésről-lépésre haladtak. Az iskolaharcban pl. három fokozatot készítettek elő: 1. a kötelező iskolalátogatás, 2. az ingyenes népoktatás, 5. a laikus iskola törvényét. Az első fokozat oly ártatlanul hangzik, de a másodiknál már meglátszik az ellenséges szándék. Az ingyenes népoktatás törvénye értelmében a katolikus iskolák nem szedhettek tandíjat és így anyagi forrásaik kiszikkadtak. A laikus iskolatörvény 1881-ben még ellenségesebb szellemben készült. Kitiltotta a szerzeteseket és paptanítókat az összes köziskolákból. (Államiakból, községiekből.) A hitoktatást az iskolákban megszüntette és helyükbe hozta a laikus morált. A katolikusok, de még a liberálisok jó része is nyugtalankodott. Freppel püspök kifejezte meggyőződését, hogy az egyházellenes törvényhozás itt sem fog megállni, hanem a vallást az ú. n. magániskolákból is ki fogja üldözni. Jules Ferry közoktatásügyi miniszter farizeusi botránkozással utasította vissza e vádat: szerinte nem a kultúrharc egy fokáról van szó, hanem teljesen elszigetelt törvényről, melynek feladata, hogy az Egyház és állam nevelési viszonyaiban rendet csináljon: az állami iskolában, mint civil intézményben a redingot és a virágos kalap uralkodjék, a katolikus iskolákban pedig a reverenda és az apácafátyol. Ami pedig a hitoktatás kitiltását illeti, abban az állam csak a semlegesség követelményének tesz eleget. Senkinek vallásos meggyőződését nem bántják, a miniszter a szenátus kívánságára abba is belement, hogy törvényileg írják elő a laikus erkölcstannal kapcsolatban az Isten iránt való kötelességek tanítását.

A katolikusok aggodalmai azonban teljesedtek. Az egyházellenes törvénykezés folytatta munkáját lassan, fokozatosan. Az olyan törvények, mint a kórházak laicizálása, a körmenetek eltiltása, a feszület eltávolítása a bíróság terméből stb., Jaurès szerint arra valók voltak, hogy apránként kiszorítsák a vallásos szokásokat, melyek a proletárok körében is mélyen gyökeredztek. A szerzetesek és papok kitiltása minden iskolából és ezzel kapcsolatban 10,000 katolikus iskola bezárása 1903-ban, a szeparációs törvény 1904-ben olyan csapásoknak voltak szánva, amelyeknek meg kellett volna döntenie a francia egyházat…

Mindezen törvények között legnagyobb kihatásúak az iskolatörvények. Ezeknek célja volt, hogy az iskolát is a vallásellenes propaganda szolgálatába állítsák. A laikus iskola „semleges iskola” volt. Ezt fővédői ezerszer hangoztatták. A laikus morállal kapcsolatban elő volt írva Isten iránt való kötelességeink tanítása a semlegesség (azaz az egyes vallási különbségek mellőzése) mellett. A valóságban azonban e semleges iskola atheista iskola volt. Először a tanítók egyszerűen mellőzték az Istenről szóló paragrafust a tankönyvekben. Aztán a tankönyvekből és a pedagógiai könyvekből, sőt a nagy írókból kölcsönzött szemelvényekből is törölték Istent. Egy híres pedagógus nő, Fouillé Alfrédné Brunó álnévvel egész sereg gyermekeknek szánt könyvet adott ki, amelyben jámbor kis versek, imák, Istenre való hivatkozások sűrűn előfordultak. 1905-től kezdve a vallásos részletek az újabb kiadásból kimaradtak. Mikor ezt a közönség észrevette és a dolgot 1910-ben a parlamentben is szóvá tették, a szerző azzal védekezett, hogy „a semlegesség gondolatának hódító előnyomulásával ma már nem fér össze Isten gondolata!”

A „semleges iskola” elnevezést Viviani szükséges hazugságnak nevezte. Hazudtak, hogy port hintsenek az aggódó szülők szemébe. Hazudtak, hogy leplezzék igazi céljukat: az iskolának beállítását a vallásellenes propaganda terére. 1923-ban törölték a törvényes rendelkezést, amely szerint a független morálban Istenről tanítani kell és mert a „semleges” iskolából nyíltan atheista iskola lett. Sőt, mivel nem tudnak megegyezni abban, hogy a független moráloktatást Isten híján milyen alapra helyezzék, egyszerűen minden morált mellőznek és így a semleges iskola a gyakorlatban bátran amorális iskolának is nevezhető.

Mikor a francia atheizmus apostolai elveiket az iskolák falai közé is becsempészték, azt állították, hogy a hazaszeretet nevében cselekszenek. Az ő szemükben a hívő, a katolikus a köztársaság ellensége volt. Nekik a vallás mankóitól „mentes”, nem az Isten kegyelmében bízó, hanem a maga erejére támaszkodó, kezdeményező szellemű ifjúság kellett, hogy nagy legyen a haza. Nekik egységes szellemű felvilágosult nép volt az eszményük, melyet nem választanak el felekezeti különbségek.

S az eredmény?…

Ez év augusztus elején a francia laikus tanítók kongresszusukon 180 szavazattal 6 ellenében kimondták, hogy testületileg csatlakoznak a szocialista szakszervezetek országos szövetségéhez. Ezzel 80,000 tanító tett fogadást, hogy Istenről nemcsak hogy nem beszél, hanem eszméjét üldözni fogja. De ugyanakkor az a 80,000 tanító szembeszállt a hazával és a nemzetköziség apostola lett 80,000 fizetett embere az államnak forradalmi alapra helyezkedett vele szemben! 80,000 nevelő az osztályharcot fogja hirdetni. Hol van itt a nemzeti egység, a köztársaság, a haza érdeke, amelyért a kultúrharc annyira szükséges volt?

Isten nem ver bottal és Franciaország jól meg van verve. Ki mivel vétkezik, az által bűnhődik.

[1] A pozitivizmus térhódításának egyik főoka, hogy a szabadkőművesség minden erővel az egyetemeken tanszékeket szerzett számára. V. ö. Gruber: Der Positivismus vom Tode A. Contes bis auf unsere Tage. — Szerk.

(Visited 30 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?