Bármennyire magunkénak valljuk is életünket, bármennyire szívünk-lelkünk melyére legyen is rejtve az élet, mégsem mondhatjuk, hogy az élet, mit élünk, teljesen a miénk. Valamiképp a magunk életében is mások életét éljük. A szervezet, mely életünket hordozta, idegrendszerünk, vérkeringésünk — már meg van határozva legfőbb tulajdonságaival akkor, midőn még egyáltalán nincs módunk alakulásába saját elhatározásunkkal belenyúlni. Mondhatjuk, hogy fizikai életünkben őseink élete folytatódik.
De szellemi életünkbe is sok külső hatás nyúlik bele. A szókincs, mely gondolatainkat, érzéseinket kifejezi, öröklött kincsünk. Tudásunk, fogalmaink legtöbbje a család, az iskola, a környezet adománya számunkra. Erkölcsiségünk alapjait is a család, a környezet közvetíti számunkra.
Mennyit utánoz nemcsak a gyermek, hanem a felnőtt ember is. Hisz mi más a divat, mint utánzás; mennyire elveszti saját egyéniségét, elhatározását vele szemben még az is, aki különben elítéli. Akarva — nem akarva, éljük mások életét; a családét, a társadalomét, a korét.
A miliő, melyben élünk, minket is alakít, nemcsak a természetet. A búza megérzi, hogy az Alföld szikes talajában nő-e fel vagy a Rába-föld televényében; a virágnak más a színe, illata, növése, ha a nyár szabad ege alatt fejlődik és más, ha életföltételeit az üvegház levegője adja meg.
- Az Egyház liturgiája a mi életünket egy magasabb, eszményibb életbe, Krisztus istenemberi életébe akarja gyökereztetni.
Ezért állítja az egyházi év; mely Advent I. vasárnapjával kezdődik és a pünkösd utáni utolsó vasárnap hetével végződik — Krisztusnak életét közénk. Szt. Pál apostol mondja, hogy Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké: Benne az isteni élet örökkévalósága, változhatatlansága, mindentudása, végtelen hatalma, szentsége, tökéletessége jelentkezik — ezért ugyanaz tegnap, ma és mindörökké és jelentkezik benne az emberi élet mind a három rétegével: a szervezet fizikai életével, az érzékszervekhez kötött lelki működésekkel és a szellem legmagasabb élete: az igazság, jóság, szépség élete a szellem mélyén. Ez istenemberi élet végtelen gazdagságát felfogni, megérteni, hiába próbáljuk. Csak közelítünk feléje, de akármennyire közelítünk is hozzá, még mindig végtelen távolságban állunk tőle.
Megérteni, fölfogni próbálták a világ legnagyobb elméi: Szt. Ágoston, Aquinói Szt. Tamás, Bossuet stb. és szemük fényét vesztették, mert a Napba néztek; szárnyuk lelankadt, mert a végtelent akarták átrepülni; megérteni, kifejezni próbálták a legnagyobb művészek, oly titánok, mint Michelangelo, de akárhogy faragták, festették, csak az embert tudták kifejezi — úgy, ahogy; az Istent alig sejtették. Mily szánalmas néha az írók, művészek vergődése Krisztus körül; mint legyek a lámpafény körül, úgy esetlenkednek. Sok jó szándék, sok tehetség, sok szó és mégis: mily messze maradnak Krisztustól. Az írók műveiben, szobrászok, festők alkotásaiban keressük — és mily közel van azokhoz, akik őt lelkük mélyén, nem pusztán a gondolat röptével, hanem a szeretet szárnyán keresik. Mily közel van az Úr a szentmisében, a szentáldozásban — az Oltáriszentségben!
A liturgia egyházi évében Krisztus élete jelenik meg köztünk: mint kép, mint ábrázolás, mint művészi színjáték és mint eleven valóság.
- Az összes művészetek közt legközelebb jut a való élethez a színjáték. Az élet illúzióját sem a festő, sem a szobrász, sem a zenész nem tudja úgy megadni, mint a színpad.
Amikor az Egyház liturgiájában a Krisztusi életet akarja közénk hozni, amikor a Krisztus-dráma nagy eseményeit akarja megjelentetni, valamiképp a színpad eszközeihez nyúl. De mivel misztériumot, titkot, isteni életet kell kifejeznie, ábrázolása nem naturalisztikus, természetet utánzó, hanem szimbolikus, jelképező.
Mily eszközök állnak az Egyháznak rendelkezésére ezen isteni színjáték, divina comoedia alakításában?
Először is: maga a természet.
Nem érezzük-e az adventi éjszakák hosszúságán a Krisztus-várás ezeréves sötétségén: a lelkek sötét éjszakáját, kik Krisztus nélkül élnek. És az adventi hajnalok mily jól illenek a Roraték mélységes sóhajaihoz! Hogy várjuk a hajnalokon a nappalt! Hogy várta az ószövetségi lélek a napok-napját Krisztust!
És a havas, fagyos karácsony mily fönséges szimbóluma annak a betlehemi karácsonynak, midőn Krisztust a jégkéreggel bevont skepszis, hitetlenség, bűn lelke várta! A húsvét tavasza jól illik a föltámadás ünnepéhez; kedvesek a tavasz első virágai Krisztus sírja mellett; hisz e sírban a húsvéti ének szerint: Mors et vita duello conflixere mirando, Rex vitae mortuus regnat Vvivus.
A nyár eleje mily nagyszerűen illik a Pünkösdhöz! A tüzes, meleg érlelő Szentlélek ünnepéhez!
Másodszor: a művészet minden ága!
A divina comoedia színpadát a legmagasztosabb építőművészet alkotja. A bazilikák, kathedrálisok, dómok az isteni színjáték színpada. Még a beosztásuk is emlékeztet a színpadra: nagy nézőtér a hajó; tőle elkülönítve maga a színpad: a magasabbra emelt szentély, az oltárral.
És hogy díszíti a szobrászat és festőművészet az Isten házát! A legszegényebb kápolnában is ott vannak a primitív, egyszerű feszületek, szobrok, képek, mint ahogy a legnagyobb műremekek is ott vannak a nagyvárosi templomokban. Ha művészetet keresel: még a XX-ik században is többet találsz a Sz. Péter templomában, mint akármelyik múzeumban! Az ének és zene művészetét épp úgy megtalálod az Isten házában, mint az iparművészet sokirányú megnyilatkozásait szószéken, oltáron, keresztkúton, gyónószéken, egyházi ruhán, kelyheken! De megvan e divina comoediában az előadás személyzete, a cselekmény dramatikája és a párbeszéd (dialógus) elevensége is.
A pap, a celebráns az ő segédletével végzi e drámai szertartást; viselkedésén, mozdulatain, szaván meg kell látszania — és Krisztus megköveteli hogy egész életén is lássék, — hogy ő Krisztus képviselője, helyettese. A divina comoedia nem mozdulatlan, hanem változatokban, tartalomban gazdag cselekmény; igaz, hogy jelképes cselekmény. Nem néma játék ez, hiszen a párbeszéd elevensége viszi benne tovább a cselekményt. A dialogikus forma végig megy az egész liturgián. Eredetileg a dialógus a pap és hívők párbeszéde volt; a szertartásokba épp ezáltal kapcsolódtak be az összes jelenlévők! Mily lüktető például a praefáció előtti dialógus: P. Az Úr veletek. H. És a te lelkeddel. P. Föl a szívekkel! H. Fölemeltük szívünket az Úrhoz. P. Adjunk hálát a mi Urunknak Istenünknek. H. Méltó és üdvös ez. — A pap az utolsó felelet szavaival indul az Istenmagasztalás e páratlan skáláján tovább. És mire befejezi, az egész kórus énekli a szeráfok és kerubok énekét: Szent, szent, szent a seregek Ura Istene!
- A tartalma pedig e fönséges előadásnak: Jézus élete.
Amihez gyenge az irodalom és a művészet, azt íme az Egyház megkísérli: Jézus életét elevenen közénk állítani.
Ha a theológia gondolataival akarunk beszélni, — és másképp hiába is akarnánk az Istenember életében három életnívót különböztetünk meg. Az első: az Igének, az Isten fiának örök isteni élete a Szentháromság mélyén! Sem emberi szó, sem emberi gondolat, ehhez másképp mint jelképekben, rejtélyekben hozzá nem férhet. Ez az élet megközelíthetetlen és a maga valójában kifejezhetetlen. A liturgia színjátékéban a jelek fátyolán keresztül villan néha elő; ihletett szentírási szavak és ősi szimbólumok beszélnek róla, az Igéről, aki kezdetben volt és az Istennél volt és Isten volt, aki által minden lett. Őbenne pedig vala az Élet.
A másik életforma Krisztusban: az Ige testté lőn és közöttünk lakozék; az Istenember földi élete. Ez az élet: az isteninek kinyilatkoztatása az emberiben: azért a liturgikus előadásra alkalmasabb. Ez az egyházi évnek a főtárgya. A két nagy ünnepkör: a karácsonyi és a húsvéti Jézus földi életének fő mozzanatait tárja fel: születését, a bölcsek látogatását, megkeresztelkedését, nyilvános életének egyes mozzanatait. Legtökéletesebb ezen liturgikus előadás a nagyhéten Jézus szenvedésének, halálának és föltámadásának bemutatásában, Már nem ily egységes a pünkösd utáni idők liturgiája, mely Jézus tanítását adja elő.
Ha a nagyhét liturgiáját nézzük, akkor látjuk legjobban, mily művésziesen egyesíti az Egyház a történeti cselekmények valóságát reprodukáló előadásmódot a legkifejezőbb szimbolikával s jelképes előadással: a passió (Jézus szenvedéstörténete) az evangélisták közvetlen realizmusával tárja fel a történeti eseményt. De az egyház nem áll meg a puszta emlékezésnél. Imádságaival a Megváltó lelkét szólaltatja meg, a keresztadorálással jelképesen jeleníti meg a Kálvárián világot megváltó halálát. És mily kifejezőek a nagyszombat jelképei! A nagyszombat a húsvéti eseményt, a föltámadást készíti elő. Nagypénteken meghalt a világ világossága, nagyszombaton először a fény forrását, a tüzet nyitja meg az Egyház; ebből fakad a világosságot árasztó gyertyafény, Krisztusnak, az örök fénynek a szimbóluma. Pénteken meghalt az Élet, szombaton az új élet forrásvizét, a keresztvizet szenteli meg az Egyház.
A görög tragédiákban a színpad cselekménye nincs elszigetelve a nézők lelkétől. A karnak feladata, hogy a nézők hangulatát, érzését közbe-közbe kifejezésre juttassa. A játékot a színpad és a nézők mintegy együtt játsszák végig. A liturgia is egybekapcsolja a történelmi események folyamát az Egyház örökké együttérző lelkével. Már külsőségeivel is hogy kifejezi az Egyház, hogy együtt örül, együtt sír, együtt gyászol Krisztus életével. Az egyházi színek ezt az együttérzést fejezik ki: a lila a bánatot, a fehér a karácsony, húsvét örömét, a fekete a nagypéntek gyászát, a vörösa pünkösd tüzét. És szent cselekményekben is az orációk, leckék, antifónák, énekek az Egyház lelkének azt az együttzengését, rezonanciáját juttatják kifejezésre. Ahogy megsokszorozódik, megnyúlik az Alleluja rezonanciájában a húsvéti öröm, diadal! Hogy száll az imádság, magasztalás lelke a betlehemi barlangtól a világ végéig a Glóriában az Isten elé!
- A liturgia azonban Jézus történelmi életének nemcsak a Betlehemtől az Olajfák hegyéig (mennybemenetel) tartó részét ünnepli, hanem Jézusnak rejtett misztikus életét az ő Egyházában.
Már az őskeresztény írók úgy magyarázták azt az evangéliumi eseményt: Krisztus Péter hajójában pihen, míg a hajót a hullámok verdesik, hogy Krisztus az ő Egyházában él és működik láthatatlanul — egész a világ végezetéig. Hisz ő maga mondotta: íme én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.
Szt. Pál apostol fejti ki érthetően és világosan Krisztus életét az ő Egyházában. Az Egyház Krisztus teste, a hívek Krisztus-tagjai.
Már most ennek a misztikus szervezetnek feje: Krisztus. Az apostol tovább viszi az analógiát, mely Krisztusnak az ő Egyházában való életét megvilágítja: A fej kormányozza a összes tagokat, hogy az összes idegek az agyban futnak össze, minden külső benyomást az agy fogad el és az agy felel rá a tagok célirányos mozgatásával. Épp így érez együtt Krisztus az ő testének minden egyes tagjával és épp így kormányozza, mint fej, az ő Egyházát. De nemcsak mozgat, hanem éltet is. Az apostol szerint, ha az analógia nem is egész pontos — az Egyház élete, vérkeringése, Krisztusból indul és Krisztusba tér vissza. Őbenne van az Élet és mi mindnyájan az ő bőségéből merítünk. A természetfölötti, kegyelmi élet, melyre mint Isten fiai és a mennyország örökösei hivatva vagyunk, belőle indul ki. Az ő nevében imádkozunk; az ő nevében szolgáltatja ki az Egyház a szentségeket; ezek a szentségek véredények, melyekben a természetfölötti élet Krisztusból, a fejből átárad a tagokra.
Krisztus tehát benne él az ő Egyházában és annak minden egyes tagjában — a kegyelem által.
Ezt a Krisztusi életet fejezi ki az Egyház a liturgia kifejező eszközével.
Erre szolgál először is a szentségek liturgiája.
Ez először is hordozója, véredénye a Krisztusi életnek, de másodszor nagyszerű kifejezője. A szentségek hittartalmát egyszerű, világos, ősi szimbólumok jelképezik és a hozzájuk fűzött imádságszövegek őrzik.
Krisztus misztikus életét az ő Egyházában fejezik ki továbbá az egyházi év során azok az ünnepek, melyek az egyháztörténet néhány kiemelkedő mozzanatát (pl. kereszt feltalálása), továbbá a szenteket ünnepük. Hisz a krisztusi kegyelem a szentekben válik gazdag életté; a szentek Krisztus testének legszebb tagjai. Az Egyház nem nagy eseményeket, hanem nagy eszményeket dicsőit az ő szentjeiben. Mily érdekes, hogy az egyházi év során a nagy, Krisztus életét kifejező ünnepkörökbe állandóan beleszövődnek a szentek ünnepei; a krisztusi élet bennük folytatódik, bennük teljesül be.
És ez biztosítja, hogy a liturgia tartalmilag folyton bővül, sohasem lesz lezárt egész, az élet hullámát még a liturgia formái sem tudják megkötni.
- És végül krisztus — aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké — velünk van az ő valóságos jelenlétével, testével-vérével, emberségével, istenségével az Oltáriszentségben.
Épp ezáltal nyeri a liturgia legnagyobb értékfokát: nemcsak színjáték, mely történeti életet reprodukált; nemcsak szimbólum, mely érzék- és észfeletti értékekre mutat rá, hanem jelenvaló, isteni élet. Krisztus jelen van állandóan a liturgiában.
Ott van az oltáron minden szentmisében. A szentmise nemcsak emlékezés a múltra: a kálvária hegyére és az utolsó vacsorára, mint ahogy Kálvin képzelte, hanem a szent titkok valóságos megújítása. A keresztáldozat misztériuma minden szentmisében megújul: ugyanaz a főpap, ki áldozatát bemutatja, kinek az Egyház papja csak helyettes képviselője és ugyanaz az áldozat: maga Krisztus, a leöletésre vitt bárány, ki elveszi a világ bűneit.
A liturgia legmélyén tehát Krisztusnak a világtörténelem távolságaiban is megmaradó, eleven élete lüktet: Ő a velünk élő Isten, kinek gyönyörűsége az emberek közt lenni, aki az Oltáriszentségben állandóan köztünk van.
Ezért állandó eleme az egyházi év nagy változatosságának a szentmise és ezért mozdulatlan a liturgia nagy fejlődésében a canon, a szentmise azon része, mélyben legszentebb titkok nap-nap után megújulnak.
Az áldozatnak, az Oltáriszentségnek a liturgiája tehát az egész liturgiának központja, kulcsa, mert ez nem más, mint Krisztus örök élete az Egyházban.
- Ezek után megoldhatjuk a kérdést, melyet a címben vetettünk fel: Milyen legyen együttélésünk az Egyházzal?
A liturgia az Istenember titokzatos életét hordozza az ő Egyházában és az ő történeti életét fejezi ki valóságos és jelképes ábrázolással. Ha tehát együtt akarunk élni az Egyház liturgikus életével, nekünk a liturgiában kifejezett történelmi Jézus által kell hozzájutnunk életünk Istenéhez: a szentmise és az Eucharisztia Krisztusához. Mintha az Üdvözítő maga is ezt akarná kifejezni azon szavaival, melyekkel a legszentebb misztériumot elrendelte: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
A divina comoedia reális szimbolikus bemutatása emlékeztet a történelmi Krisztusra, aki szent cselekmények által valóban lényegesen, köztünk, velünk él, akinek áldozatát az emlékeztető cselekmények mindig megújítják köztünk.
Ez az emlékezés legyen először is: ismeret, tudás. Csak akkor tudunk a liturgiában a mi Üdvözítőnkre emlékezni, ha megértjük a liturgia szavait, cselekményeit, jelképeit. Ezen megértésnélkül a szavak némák maradnak, cselekmények sablonok, a jelképek üres szertartások. De a megértéssel lelkünkbe árad a kétezer éves Egyház világossága, hite, dogmái, élete. A megértéssel Krisztus áll előttünk, mint betlehemi gyermek, mint üldözött, mint hazatért, mint jó pásztor, mint mester, mint irgalmas szamaritánus, mint Isten báránya és mint a dicsőség királya.
A megértés eszközei: a szent cselekményekkel való elmélyedő együttélés, a liturgiának a lélekkel való követése. Azt mondta X. Pius: ne imádkozzatok a szentmise alatt, hanem imádkozzátok a szentmisét! A külföldön hatalmas példányszámban terjedtek el a kétnyelvű misekönyvek. A német, belga, francia hívő a misekönyvvel követi a papot a szentmisében. Hamarosan nálunk is megjelenik a kétnyelvű misekönyv (magyar-latin) kellő magyarázatokkal. Használjuk azt!
