Jean et Jérôme Tharaud: Jom Kippur

JOM KIPPUR.

Furcsán fest ma reggel Belsz szent városa. Alig pitymallik még. A mély eresszel védett alacsony házi­kókból különös világítás árad ki: az elsárgult ablak­üvegek mögött mindenütt sajátságos jelenet játszódik le. Az asztalokon gyertyák ragyognak és körülöttük ülnek a zsidók, férfiak és asszonyok vegyest. Kezükben egy szárnyas baromfi összekötött lábakkal; megforgatják a fejük felett, szárnya egy-két tollát megperzselik a gyer­tyalángnál és a földre dobják, mert e bűvös hókusz­pókusszal már akkor Izrael összes bűneinek hordozójává lett.

Künn a téren nemsokára az asszonyok és gyerme­kek hosszú sora vonul a sakter háza felé; viszik a sok kakast és tyúkot, hogy kósermódra levágják. Be nehezek volnának, ha a bűnnek is súlya volna! A szent mészáros körül a vér patakzik a sárban; az állatok vergődnek és sikoltoznak. Egynémelyik félholtan, átvágott nyakkal próbál elmenekülni, borzasztóan rikácsolva. A leölt álla­tok kiáltására a zsinagógából a zarándokok üvöltése felel; a templomszolgák ostorozzák őket, ezzel bűnhőd­nek azokért a törvénysértésekért, melyeket tudtukon kí­vül az évben elkövettek. Négykézláb állva ordítoznak az ütések alatt. Maga a fájdalom nem volna elég ahhoz, hogy ilyen kiáltásokat hallassanak. Azért üvöltenek, mert bűn terheli lelkiismeretüket. Végre, három óra felé össze­verve, csuromvizesen a szent víztől, szétbomlott páje­szekkel és örömtelt szívvel hazatérnek vagy a betha­midrasba mennek, hogy elköltsék a bűvös szárnyast kippur böjtje előtt, mely nemsokára megkezdődik és csak holnap, az első csillag felkeltekor fog végződni.

Milyen gyorsan elmúlik egy jó lakoma! Már az éj beáll, el kell hagyni az asztalt! A szakadó eső dacára a belszi zsidók a zsinagógába mennek papuccsal a lábukon, mint elő van írva, a fehér inget kaftánjukra húzva, egyik kezükben a nagy lélekgyertyával, a másikban valami furcsa edénnyel, törött fazékkal, régi ládával, bödönnel vagy petroleum tartállyal. A zsinagóga padlóját szalmá­val hintették fel, hogy a lábakat a talaj nedvességétől megóvják; olyan most mint egy óriási nagy istálló. A hí­vek leteszik földdel vagy fűrészporral töltött edényeiket a padlóra, az olvasóállványokra, a fal kiszögelléseire mindenüvé, ahol egy ládika vagy egy fazék elfér, aztán beleszúrják mélyen a hatalmas nagy kippuri gyertyát. A szalma felett egy erdő gyullad ki, sercegő gyertyaerdő, és mindenfelé ezer meg ezer apró kis robbanás hallik valahányszor a láng eléri a söréteget, mely a jámbor háziasszonyok könnyeiből rakódott le. Az egész zsina­góga nyög és földig görnyed. A vad al-chet-ima, a bűn­bánati könyörgés szakad fel a zokogásból.

„Örökkévaló Istenünk, bocsásd meg a mi vétkeinket;

„A vétket, melyet kényszerűségből vagy jószántunk­ból követtünk el;

„És azt, amelyet gonoszságból követtünk el;

„Azt, amelyet tudatlanságból követtünk el;

„És azt, amelyet szóval követtünk el;

„Azt, amelyet nyilvánosan vagy titokban követ­tünk el;

„És azt, amelyet megfontolva és fondorlatból követ­tünk el…”

És a gyónás folytatódik eszeveszetten, végeszaka­datlan. Hiába jó zsidó az ember, hiába ünnepli meg pontosan a szombatot, látogatja kitartóan a zsinagógát és a rituális fürdőt; ki lehet biztos abban, hogy a Nagy Bocsá­nat napján a Világ Ura az Élők Könyvébe írja be? Az idők szerencsétlen végzete kényszeríti az embert, hogy száműzetésben éljen keresztény népek között s ilyenkor ezer alkalom kínálkozik arra, hogy a Törvényt meg­sértse, anélkül hogy észre venné. Hányszor előfordul pél­dául, hogy mikor a falvakat járja az ember, hogy tojást, ócskavasat vagy libát vásároljon, a paraszt meghí aszta­lához és megkínál disznóhússal: az ember elfogadja tréfá­ból, pedig halálos bűn! Hányszor iszunk olyan bort, me­lyet nem zsidólábak tapostak, pedig halálos bűn! Hány­szor – nem rosszakaratból! – ránehézkedünk a mér­legre, mely a paraszt búzáját méri: halálos bűn, bár csak egy keresztényt csalunk meg! És ki dicsekedhetik vele, akármilyen jámbor is, hogy nem vétett-e a sok kö­zül valamelyik aprólékos életszabály ellen, melyek a zsidó életét a legkisebb részlettben megszabják, születésé­től haláláig, napkeltétől napnyugtáig; megrendszabályoznak mindent, meghatároznak mindent, kiterjeszked­nek gazdára, cselédre, gyermekekre, állatokra, lakásra. ételre, ruhára és minden gondolatot, minden tettet, csak­nem minden mozdulatot váltásos cselekedetté változtat­nak?… Melldöngetések ritmizálják az egyhangú és szenvedélyes felsorolást. Minden ököl egyenlő időközök­ben csap le dühösen a kaftánra; hatalmas, komor és vad látvány!

Mikor a gyónás véget ér, a zsoltárokat mondják el. Az előimádkozó mond egy verset, a hívők tömege a követ­kező verset üvölti. Így pereg le Dávid százötven zsoltára, váltakozva a nyögéstől, az óbégatástól, a zsinagóga mélyéről hallatszó, elhaló zokogástól a hangzivatarig. mely mintegy rázúdul erre a zokogásra, hogy elfojtsa.

Késő éjfélig harsogott Judea ősi keserve, örök panasza. Lassanként a dühöngők, kiket a fáradság összetört, leroskadtak a szalmára és elhelyezkedtek az alvásra.

Reggel két óra felé kaszárnyába illő horkolás szállt a gyertyák sercegő világa felé, melyek még mindig égtek. Az égés hevétől a vastag viaszrudak meggörbültek, ráhajoltak a földön elterült emberi testekre; forró viaszcsep­pek hullottak a szakállakra és kaftánokra, cseppkőformá­ban rájuk rakódtak és ha véletlenül kezet vagy arcok értek, rettenetes fájdalomkiáltás állította meg rövid időre a hortyogást. Néhány öreg, kit az álom elkerült, tovább rázogatta fejét, himbálta fáradhatatlanul testét, dünnyögte a zsoltárokat, tömögette orrát tubákkal, verdeste könyvét taktusban, ordítozott a meghatóbb helyeken, vissza­visszaesett az álomba, föl-fölriadt újból és újra kezdte az ordítozást.

A hajnali hideg felébresztette az alvókat. Felültek a szalmán, megdörzsölték a gyertyafénytől káprázó szemű­ket és a rituális fürdő felé vették útjukat. Már nem fecseg­tek és alig gesztikuláltak. Mély lehangoltság, végtelen fájdalom nyomta mindnyájuk lelkét. És nemcsak a hajnal szomorú hangulata, a nedves szalmán töltött éjszaka, vagy az üres gyomor hasogatása okozta ezt a komor csendet és levertséget, hanem az a gondolat, hogy ma este, mikor a ragyogó csillag feltűnik azon az égen, melyen most a hajnal szürkülete látszik, Isten már véglegesen ítélkezett felettük.

Tizenkét óra hosszat tört még az égnek az ima és a zokogás. Az arcokat kifehérítette a csigázottság, a túl­hajtott böjt, az emberi izzadság és az égett viasz tűrhetetlen, fojtó szaga. Időnként egy-egy hívő ájultan esett a szalmára. Kivitték a térre. Sokan, kik érezték, hogy a fejük már kóvályog, éteres-üveget tartottak orruk alá, ami kórházillatot vegyített a többi bűz közé. Ez a sok zsidó még egy halom imát és nyögést akart az Úr mérlegébe dobni, mielőtt az ítéletét kimondaná. Néha-néha újra felzúdult az al-chet-imádság és a mellek kongása még tompább, még hevesebb lett. Künn a sötétség közeledett s az eső elkezdett szakadni. Az ég teljesen beborult és fekete volt; a zsinagógában ezalatt a vakitó gyertya­erdő, mely már több mint húsz órája égett és már csak oly magas volt, mint az asztalok, fénybokrokká alakult. Ekkor, a nap végeztével, felszökik a fenséges neile­imádság:

„Áldott légy, Örökkévaló, ki elhozod az estét;

„Nyisd ki előttünk az Ég kapuit, amikor a nap kapui bezárulnak;

„Amikor az éj kiterjeszti fátyolát és a nap eltűnik, fogadd be imádságunkat, ó mi Urunk;

„A fény alászáll, a nap lenyugszik, ó Örökkévaló! Nyisd fel lakásod kapuit!”

„Irgalmazz, irgalmazz, Szentek Szentje! Töröld el gonosz tetteinket és igazságtalanságainkat;

„Fújd el bűneinket mint a füstöt;

„Tüntesd el vétkeinket mint a felhőt;

„Halványítsd el mint a havat, választottaid vét­keit…”

A zokogás közben elmondják még a haldoklók imá­ját: „Uvini-malkéni, mi Atyánk, mi Királyunk”, majd a Sma Izrael-t; „Hallgasd Izrael, a mi örök Istenünk, az Örökkévaló egy!” Ez a mindennapi ima, a zsidó nép nagy imája. És alig jutottak fel ennek utolsó igéi a beálló sötét­ségben az Úr trónusáig, már felharsant a sojfer hangja. De ezúttal nem sűrűn ismétlődő bömbölés szakadt ki a kosszarvból, mint Ros-e-súne ünnepén, hanem egyetlen egy hang, egy hatalmasan elnyújtott bőgés, egy utolsó nagy fohászkodás az isteni irgalmassághoz.

A bőgés elhangzott: Isten ítélt. De minthogy az eső zuhogott és az égen egy csillag sem jelezte az ünnep vé­gét, a bocsánat fenséges Pillanatát, mikor a sértett elfe­lejti a sértést, mikor mindenki megengesztelődik az örökkévaló könyörületességben, a legszenvedélyesebbek azt állították, hogy a böjt még nem ért véget, hogy az Úr még nem ítélt, mivel az állandóan fekete égen még egy csillag sem tűnt fel. Erre az Úr házában, a kibékülés megnyugtató jelenete helyett dühös harc tört ki azok közt, kik azt tartották, hogy a kippurnak vége van és azok közt, kik követelték, hogy még tovább tartson.

De végre a rajongóknak is be kellett látniok, hogy az éj beállt. Néhány perc uralva a rabbi szolgái behozták a zsinagógába a padokat, asztalokat, tányérokat és poha­rakat. És Belsz szent városa még egy utolsó lakomával ülte meg a Rettenetes Napok végét.

* * *

Másnap, napfelkeltekor, megkezdődött a téren a kocsitábor felbomlása és az állomáson a nagy pléhkrisztus szemei előtt zarándokok ostromolták a vasúti kocsikat, melyek majd szétszórják őket a városokba és távoli falvakba, ahonnan jöttek. A kocsisok káromkodtak, az ostor pattogott, a szekerek nyikorogtak a kerékvágás sarában. Amram Trebitsch is befogta lovát. A szegény állat szintén böjtölt a kippur napján. Gold Tóbiás nemcsak a szegényeknek járó tizedet vette el abrakából, ha­nem az egész abrakot! És Amram, megszemlélve szo­morú állapotban lévő paripáját, nyugtalanul tűnődött rajta, vajon el tudja-e vonszolni Hunfaluig kettejüket: öt és a vejét.

Mikor a szojfer háza előtt megállította szekerét, az így szólt fiához:

Neked ajándékozok, ó gyermekem, egy páratlan kincset, egy gyémántlámpást, a Gam Zu lámpáját. Trebitsch ámulva fülelni kezdett.

Gam Zu talmudista volt, a legelmésebb szőrszálhasogató, bölcs a bölcsek között, és azért nevezték el így, mert minden helyzetben azt szokta mondani: „Gam zu letojve! Minden rendben van!” Egyszer utazott és az éj egy erdőben lepte. Hogy távol tartsa a vadállatokat, sza­mara nyakába akasztott egy égő lámpást. A szél kioltotta a lángot és az utazó csak annyit mondott: gam zu! és nem gyújtotta meg újra. Mikor másnap útra kelt, fekvő­helyétől néhány lépésre felfedezett két szerencsétlen ke­reskedőt, akiket a lámpafényre odalopódzó rablók meg­öltek és kiraboltak. A bölcs megint csak azt mondta: gam zu! és folytatta útját.

– …Neked adom, – mondá Reb Elje – Gam Zu lámpáját. Ez a bölcsesség lámpája. Még ha kialszik is, még ha láthatatlan is, vezet ez téged az életben.

– Jól mondod, Rabbi! – szólt Amram, kit a kincs anyagiatlansága kissé lehűtött.

Ezalatt az öreg Sára elhelyezte a szekéren a kis csomagját, mely a becses lámpát leszámítva állott egy ünnepi ingbál, a szombati kaftánbál, a tarka zsebkendőbe gondosan begöngyölt talleszből és a tvillimből. Reb Elje megáldotta az utasokat. Amram meghúzta a spárgát, mely nála a gyeplőt helyettesítette és a kocsi elindult a sárban.

Ábrahám és Jákob óta Izrael hány fia indult el ily módon! Hány szekér vitt el zsidó fiúkat messze apjukt­ól és anyjuktól széles e világba. Ó Szentek Szentje, ál­dott légy! te mindig megvédted őket, mindig jó sorba juttattad őket az idegen nemzetek között! Őrizze és tartsa fenn ez is Ábrahám és Izsák neveit időtlen időkig! Sokasodjék meg a végtelenségig a nemzetek között!

Így imádkozik az öreg szojfer szívében, míg a kocsi távolodik és eltűnik gyermekével, akit talán soha többé nem lát. A kis szobában, mely most mintha hirte­len megnagyobbodott volna, várják a tintásüvegek, a pergamen, a lúdtollak… Leül az asztalhoz, beburkolód­zik talleszébe és elkezdi másolni a hunfalvi tórát.

A teljes mű ide kattintva érhető el.