Posted on Hozzászólás most!

Kabay Zoltán: Egy elsüllyesztett Móricz Zsigmond-dráma: A magyar Jud Süss

Megjelent: Egyedül Vagyunk, 1943. évfolyam
Megjelent: Egyedül Vagyunk, 1943. évfolyam

A Károlyi forradalom alatt hozta nyilvánosságra, de sürgősen eltüntették

A dokumentum, amelyet itt a nagyközönség elé tárunk, életünk sok szellemi rejtett tünetére világít rá. A nemrégiben elhunyt nagy író, Móricz Zsigmond, a magyar olvasóközönség szemében egészen az utolsó évekig mint „baloldali” író szerepelt. Nem csoda; a Nyugat köréből indult el, egész életében zsidó kiadókkal és zsidó szerkesztőkkel volt körülvéve. Ők fedezték föl, „futtatták”, vitatkoztak vele és vitákat fejlesztettek körülötte, igényükkel, ízlésükkel igyekeztek a maguk vonalába hajlítani.

Móricz Zsigmond azonban keményebb dió volt; nemzedékek tűntek fel és hulltak el mellette, a zsidóság legkülönfélébb harcmodorait megismerte, Benjaminja volt öreg zsidó szerkesztőknek, irányítgatták, nevelgették és évtizedek múlva tisztelt Mestere és Zsiga bá-ja volt az ifjú zsidókkal megújhodó szerkesztőségeknek, ismerte arcukat, az élet legkülönfélébb változataiban, — Őt soha nem tudták „meggyőzni”, átformázni. Minél inkább sulykolták, kalapálták érveikkel, annál keményebben állt, mint a falba vert szög.

Szocialista volt a magyar nép igénye, vágya, követelése szerint. A messzi vidék mélyvilágából jött, s óvatos volt fajának minden körültekintésével, ősparaszti ravaszságával. Tudott hallgatni, s tudta, hogy a zsidóság félelmetes nagyhatalom. Hallgatása sokszor már az erőtlenség, a meghódolás, az elsüllyedés jelének tűnt, — egy-egy magyar szocialista kiáltását a zsidóság igyekezett a zsidó radikalizmus viharába keverni, igyekeztek őt politikai szerepre bírni, (micsoda Fodor Józsefet csináltak volna egy ilyen tehetségből, ha engedi), sohase ment tovább, mint amennyire belső lelkiismereti indításai parancsolták.

Ismerte a zsidóságot. Nem is lehetett ez másként: a természet embere volt. Erős és tiszta, egészséges ösztönű fajisága nem engedte, hogy zsidó házasságot kössön. Gyermekei, unokái magyarok. Pedig tudjuk, hogy a magyar szellemi életnek egyik legiszonyúbb veszélye volt abban az időben az írók mellé sodródó, intelligens „magasabbfokú” zsidó nő. Az írók óriási százalékban zsidónőkkel házasodtak össze.

Móricz Zsigmond hatalmas és éppen nem kispolgári élete alatt ösztönösen és tudatosan megkerülte ezt a veszélyt. Pedig életrajza, regényének perzselő lapja bizonyítják, hogy nem menekült a teremtő élet forró hullámai elöl.

Felháborodás az „antiszemita fércmű” miatt

Az sem véletlen jelenség, hogy mikor a maga ura lett, s megteremtette önálló szellemi portáját a Kelet Népe című folyóiratában, egész radikálisan nem vette igénybe a zsidók minden munkaterületre, írásra és adminisztrációra egyaránt sűrűn ajánlkozó közreműködését.

De hogy mennyire látta a zsidóságot, azt a fiatalkori nagy drámája mutatja, amely 1918 novemberében szinte véletlenül látott nyomdafestéket. Egy akkori hetilap karácsonyi mellékleteként Móricz művet akart adni olvasóinak. November végén „lerohanták” kéziratért: egy füzet lesz az egész, jó lesz akármi, csak Móricz Zsigmond neve fontos, hogy hirdethessék.

Móricz a világháború végén, az ország összeomlása idején, alig írt, bénultan figyelte az eseményeket. A „munkairtó időben”, ahogy ő megjegyezte, félkézzel, egy sok-sok éven át fiókban porosodott munkáját adta oda. A kézirat a Móricz-név hitelével, olvasatlanul ment a nyomdába.

Döbbenetes hatása csak akkor jelentkezett „szakkörökben”, mikor a füzet forgalomba került. A leghevesebb szemrehányásokkal illették a szerkesztőt, gondatlansága miatt, hogy egy ilyen „antiszemita fércművet” ki mert hozni. Móricz Zsigmondot pedig halkan szigetelni kezdték. Az 1918—19-es aratásban bizonyára más szerepet szántak volna a „tősgyökér, őshumusz”, nagy paraszt-alibi embernek a forradalom szellemi frontján, ha nincs a „végzetes kisiklás”.

A kis könyvet pedig a legrejtélyesebb módon tüntették el a legrövidebb idő alatt. De nemcsak a könyv példányait, emlékét is kiirtották: nincs az a lexikon, Móricz-bibliográfia, irodalomtörténet, amelyben az írónak ez a munkája szerepelne!

Pedig az alábbi mutatóból is megfigyelheti az olvasó, Móricz Zsigmond egyik legforróbb drámájáról van szó, egyik legtüzesebb írásáról, melynek lapjairól olyan vihar fú, nyelvéből olyan erő, mint az Erdély-trilógia leggazdagabb passzusaiból. A dráma maga nem bontakozik ki teljesen: ennek oka Móricz Zsigmond oknyomozó realizmusa, mely a történeti tárgyat mindig teljes hitelességgel akarta fölvetíteni, s nem engedte, érvényesülni a drámában benne rejlő az életnél is igazabb művészi igazságot. De így is a legnagyobb Móricz-írások közül való.

A magyarországi zsidóság egyik legsötétebb figurájáról, a Mohács előtti idők „pénzügyminiszteréről”, Fortunatus-ról mintázta meg Móricz Zsigmond hősét.

Mit tud a történelem a Móricz dráma hőséről, Fortunatusról?

Fortunatus eredeti neve Snéor Sálmán (Salamon) volt, egy Efraim nevű gazdag zsidó fia. Egy keresztény nővel folytatott viszonya miatt tűzhalállal büntetnék, de Perényi Imre nádor megkeresztelteti s ezzel megmenti. A nádor, mint keresztapja adja neki a Szerencsés (Fortunatus) Imre nevet.

Pénzügyi szakértelme s az udvarnak nyújtott kölcsönei egyre nagyobb befolyáshoz juttatják II. Lajos udvarában. 1520 táján már mint alkincstárnok „érezteti csöppet sem hasznos befolyását a kincstár kezelésében” — írja róla a Zsidó Lexikon.

1521-ben elesik Nándorfejérvár, a főpapok és országnagyok őt okolják a veszteségért, mert a vár felszabadításához szükséges pénzt és hadiszereket későn küldte el.

Ekkor már teljesen befolyása alá keríti a szerencsétlen félig gyermek királyt. Hamis pénzt veretett királyi beleegyezéssel, a valódi értéke csak fele névértékének. 1524-ben Verbőczy hatalmas támadást intéz ellene s a többi megkeresztelt és egyéb félzsidó ellen s követeli Fortunatus elmozdítását. Fortunatus befolyása erősebb, mint bárkié, hatalma egyre nő. Egy év múlva jelentkeznek a becstelen pénzpolitika következményei: nyomor, éhinség, pusztulás mindenfelé a hitelétvesztett, értéktelen pénz nyomán.

A nemesség rákosi tanácskozása követeli, hogy a király égesse el Fortunatus-Snéor Salamont. A király kényszerhelyzetben a budai csonka-toronyba záratja. Titokzatos közbenjárók rövid néhány nap alatt kiszabadítják. A nemesség s a nép csak akkor tudja ezt meg,amikor „kiszabadulása megünneplésére” Fortunatus nagy lakomát ad budai Szent-György téri palotájában.

A felbőszített tömeg fellázad, megrohamozza a palotát, lerombolja, zsákszámra hordja el a zsidó felhalmozott legjobb minőségű aranyát. Másnap az egész budai ghettót lerombolja a nép.

„Szerencsést — írja a Zsidó Lexikon — ez a nagy veszteség sem tette tönkre, de még csak meg sem tántorította. Rövid idő alatt az eddiginél is nagyobb befolyáshoz jutott. Az udvari párt tehetetlensége miatt elhatározta, hogy (az ellenfél) Szapolyaihoz közeledik. Egy hónappal a börtönből való kiszabadulása után a Fuggerek kezén volt (felvidéki) rézbányákat is megkapja”: — Ismét alkincstárnok, tagja az országtanácsnak. „Szerencsés most már mindvégig ügyesen tartotta magát, — folytatja a Zsidó Lexikon, — ő kapta meg a budai, majd később a pozsonyi harmincadot is”. II. Lajos király ezzel törlesztette  neki 1500 forintnyi személyi adósságát. „Több zsidó kútforrás szerint halála előtt visszatért a zsidó hitre, aminthogy ez az ingatag jellemű, (!?) ember egész életében, még megkeresztelkedése után is, állhatatosan ragaszkodott a zsidókhoz, akiknek hitétől csak végzetes külső kényszer szakította el. A zsidók annyira méltányolták Szerencsés ragaszkodását hittestvéreihez, hogy a fennálló szokásokkal ellentétben fiait az ő nevén hívták a tóra elé”. (Zsidó Lexikon 845—846. l.).

Ez a félelmetes vad az ismeretlen Móricz-dráma hőse.

Az első felvonásból közlünk részleteket.

Fortunátus hálószobája

Gyönyörű, nagy, sárga terem. Három részre tagozódik, Úgy hogy mindenik rész önálló külön interieurt ad. Ragyogó sárga szín az uralkodó. Az egész terem egy jóízlésű és diszkrét középkori kéjenc fényűző bűnbarlangjának a képét adja. Jobboldalon házioltár nagy oltárképpel, amely valamely drága szépségű primitív piktor ignotus romeke. Ez a kép egy titkos folyosó ajtaja s ha kinyílik, az oltár és a térdelőzsámoly lépcsőül szolgál előtte.

Efraim, Dina és Salamon

alázatosan meghajolva állanak. Feltűnően sokáig, egész percig maradnak görnyedten, fel sem mernek pillantani. Tudják, hogy még nincs benn Fortunátus, várják. Sötét, rőtvörös köpenyekben vannak, a két öreg zsidó igen szegényes külsejű s a sárga zsidófolt lerongyolva lóg a ruhájukon. A lány vadonatúj köpenyben van, kámzsa a fején.

Efraim mellett Salamon áll, az utakon és batyucipelésben megrokkant, megkopott öreg, nagyon ártatlan és gyámoltalan, ha haszontalanságról van szó, de ha valami üzleti észre van szükség, a szeme megcsillog s ernyedt ujjai karomszerűen megkeményednek s valami önkéntelen humorral esik rá, mint valami héja árnyéka a beszéd témájára.

DINA (hirtelen térdre esik, a másik percben már a földön hever).

EFRAIM: Dina! (rémületében melléje roskad). Elóhim!… Elájult! Most mit tegyek vele? (Jobban becsavarja a lányát a köpenyébe). Salamon hamar, mondd el az ájulásról való imát. Ó uram én egész elvesztettem fejem.

SALAMON (zsidóul, monoton hangon imádkozik, egy szót sem érteni belőle.)

DINA (éled, sóhajt.)

EFRAIM: Dina! Gyermekem! Kis lányom! No, csak szedd össze magad. Ne félj. Azért nem egy gójnál vagyunk! Nem idegennél. Izrael fiánál: Snéor Sálmánnál. És ha Fortunátus Imrének hívják is, azért ő még zsidó és a zsidók büszkesége, a zsidók reménysége. Olyan ő, mint Eszter, aki a király házában élt a többi zsidók közül. Igaz, Fortunátus Imre elhagyta apái hitét: de azért igazi zsidó ő! Minden szombaton alamizsnálkodik! és héberül írja a számadási könyveit!

DINA: Ő a legszebb férfi a világon!

EFRAIM (felfortyan): Elvette-é eszedet Isten, hogy hiábavalóságokat szólasz. Mi a szépség, az Isten küldötténél? Az csak olyan, mintha a budai hitközségről, Isten óvja, azt mondanád, hogy szebb házban lakik, mint a pozsonyi hitközség.

DINA: Kérdezd meg a budai zsidó asszonyokat és lányokat, nem állana-e meg a szívük kopogása, ha egyszerre csak a szép Snéor szobájában térdelnének a szőnyegen.

EFRAIM: Isten őrizz, hogy, kérdeznék én ilyet tőlük. Egészen más az én tisztem: a törvény magyarázása, és az elmúlt dolgoknak, meg azoknak az írásoknak megfejtése, amelyeket a zsidók a világ minden tájairól összehordanak az én kis házacskámba. És te balgatag gyermek, akit én sok rimánkodásodra azért hoztam el magammal, hogy öregségemnek gyámola légy, mert lábaim már gyöngék és szemeim már homályosak. Ha megloptad öreg atyád bizodalmát és ilyen hívságos vágyak miatt jöttél velem, akkor jobb, ha nem nevezed magadat Izrael leányának és Sion gyermekének.

DINA (fájdalmasan): Atyám, ne szólj így velem. Hiszen tudod, hogy én csak egy kis fecsegő madár vagyok Izraelben… De lásd atyám, én mióta élek, mindig, a Snéor bátyám nevével kelek és fekszem és te ezt jól tudtad és soha se mondtad, hogy ne tegyem.

EFRAIM: Bizonnyal nem, mert Etel Snéor, ha elhagyta is apái hitét, azért ő mégis igazi zsidó és a zsidók büszkesége, a zsidók reménysége, mint Eszter, aki élt a király házában és első ágyasa volt a királynak…

DINA: Istenem, milyen szép itt minden! Atyám, magyarázd meg nekem, mi az, amit itt látnak szemeim?

EFRAIM: Gyermekem (Salamon a függönyöket és szőnyegeket szakértő módon tapogatja, mindennel nagyon meg van elégedve. Efraim viszont szét sem néz, csak tudós módon recitálja) a Fortunátus háza tele van véghetetlen gazdagsággal: ékszerekkel, aranyhímzésű szövetekkel, bársonnyal, selyemmel, posztóval, pénzzel, különféle egyéb házi szerekkel és sok szerémi borral.

DINA; Atyám! Ő jön!… (Efraimék körülnéznek s helyre állanak ijedten egymásmellé.) (Fortunátus a középső ajtón belép).

Róka a bokor mögött

EFRAIM: Csss! Te szerencsétlen teremtés! Hajolj le.

FORTUNÁTUS (észre sem veszi őket s a jobb oldal ablakhoz siet, azt felrántja és kinéz rajta, de visszahúzódik, hogy kívülről meg ne lássák. Mohón figyel kifelé. Olyan pillantással, mint egy vadat látó vadászkutya, de óvatosam mint a róka a bokor mögött).

KABOLD (jön s szigorú pillantást vet a zsidókra, akik félve bújnak össze).

DINA (állva marad s szinte átszellemült arccal néz Fortunátusra. Aztán kitalálja, hogy az valami lány után néz ki az ablakon és rémült, ijedt arccal les).

FORTUNÁTUS (halkan, suttogva): Gyere csak gyere! Nézz ki. Templomiba megy!

KABOLD (meglepetve): Hász ez a Drághffy uram hugja, az istenem uram, biz a Benigna kisasszony! (Dina megtántorodik.)

FORTUNÁTUS (úgy belemerült a lelkesedésbe, hogy nem figyel): Csitt! Ki ne mondd még egyszer!

DINA: Atyám! Ő más lány után les ki az ablakon!

EFRAIM: Mi? Te szerencsétlen! Hajolj le, hajolj le! Ostoba lány, mért hoztalak el vesztemre! (Dina szédelegve lehajol.)

FORTUNÁTUS (ebben a percben visszanéz rájuk, már mindnyájan meggörnyedve állanak): Zsidók!… Nem haragszom!… Majd hivatlak! (visszafordul az ablakba s felkiált). Eltűnt!… Bement a templomba. (Kabold a zsidókhoz megy s kitereli őket a szobából. Efraim és Salamon bókok közt eldöcögnek, Dina szédülve, tántorogva megy ki. Kabold utánuk megy s mindjárt visszajön).

FORTUNÁTUS (visszafordul az ablakból, előre jön s leül a párnás székbe): Micsoda lány, Kabold!… Imádom ezt a szüzet.

KABOLD: Fejünkre vakarunk még ez imádságbul.

FORTUNÁTUS (nem hallja): Micsoda leventéről álmodik ez! Aki forró és merész és büszke, mint az oroszlán! Aki mindent egy kockára dob, aki rablólovag, ha kell eget, földet meggázol érte! Ó…

KABOLD: Ajjaj!

FORTUNÁTUS: A szüzek szüze, ez igazi szent soha sem fogja átlépni e küszöböt!

KABOLD: Nem elég a bátyja felesége? Majd búzádba vetik a sarlót, vigyázz! (az oltárképre mutat). Mán nagyon szagolják, hogy itt jár hozzád Dréghffyné asszonyunk!

FORTUNÁTUS: Zárd el, zárd le!… Nem kell többet az asszony! A húgára vágyom!… De közelébe sem lehet férni a kevély Drághffyak lányának!… Soha sem fogja az a gyermek megtudni, mi volt ő nekem!… Pedig tudnék az lenni, amire ő vágyik titkos álmában! Ó, csak pár pillanatig volna itt nekem, míg megkáprázik a szemem a boldogságtól, ha újra eltűnik is!.. Kabold, hozd fel nekem!

KABOLD: Óóó! Mostan tértél eszedre!

FORTUNÁTUS: Hamar, hamar gazember! A nagy egek csinálták ki, hogy ma országgyűlés van Rákoson! Nézz ki, üres minden utca! Senki sincs itthon Budavárában! A templom hátsó kapuja két lépés! és egyedül eresztették, egyedül ma az oltár elé imádkozni! Az isten jön segítségemre és minden ördög, ha kell! Itt kell látnom őt! Itt akarok előtte fetrengeni, itt a homlokommal verem a kőkockát és ő a sarkával rám tipor, mert így vagyok méltó rá! mert így vagyok az, aminek ő engem látni akar! Rabold, mért nincs ötezer éves szüzességem, hogy lássa: magtalanul tudnék elsorvadni érte.

KABOLD: Háborodott!

FORTUNATUS: Siess, siess! Az oltár előtt imádkozik! Lesd el, mikor kilép, ragyogóan, mint a fellegekből a napsugár! dobd az arcára a keleti mágus kendőjét s hozd fel nekem!

KABOLD: Iszen csak ez süljön ki világra, olyan máglyát raknak alád, égig csap a füstje! Eszeveszett!

FORTUNÁTUS: Hadd vesszen az ész! Húszezer ősöm vétkéért akarok előtte penitenciázni!

KABOLD: Bár magadért tudnál az, isten előtt jólélek!… Én nem fogok lányt rabolni a templom kapujából!

FORTUNÁTUS: Az oltár elől Kabold! Az oltár lépcsőjéről! Ez fog neki kápráztató lenni! Megérzi ő, hogy azt akarom, hogy még ott legyen a ruhájában a tömjén füstje, hajában a szenteltvíz szaga, az arcán az imádság dicsősége, mikor felserken előttem, itt mágnásasszonyok és szolgálóleányok és mindenféle szüzetlen némberek megfertéztetett templomában! Ó, tudja ő, hogy hol lesz! Minden lányos szoba tele ennek a helynek hírével, ahová csak asszonyi állatnak s csak szerelemre szabad bejutnia!

KABOLD: Kötelekbe kellene verni!

FORTUNÁTUS (térdre esik, suttogva): Itt fog állani előttem, tisztán, mint a kék liliom, magasan, mint az oltári szentség Úrfelmutatáskor és látja, hogy engem megőrjítenek az én vágyaim és tudja, hogy szenté tesznek engem az én bűneim! És azt fogja mondani, hogy a vétkekbe vetette az Úr az erények magvát s azok magasra nőnek, mint a temetői fű. Boldog Fortunátus!

KABOLD: A jó lélekbe, mit akarsz ennyi dajnával! Még a nénjével vége sincs, mán a húgával újra!…

FORTUNÁTUS (feláll, hidegen, keményen): Indulj! Fel kell hozni a lányt!

KABOLD: Jaj, ne kívánd édes uram, ne kívánja kelmed, ha istene van! Örüljön, hogy a másik se jön! Bezzeg arra vigyáznak most, mint a Krisztus testére húsvétba, Az öreg Drághffyné mindent tud, két hét óta kőmívesekkel van tele a palota odaát, úgy keresik ennek az alagútnak a túlsó végit! mer a vén asszonyt má megöli a kíváncsiság, hogy, hun lehet titkosan átgyünni a menyének ide e!

FORTUNÁTUS (hirtelen felriad, szenvedéllyel): Mindjárt elvégzi az imát. Itt a keleti mágus kendője! Menj érte!

KABOLD: Nappal? én?… Jaj, uram ne kívánd.

FORTUNÁTUS: Jól van. Abrakot vetek neked! Itt egy erszény arany (odadobja a kis asztalra). Ha elhozod a leányzót, fogod a zacskót, leoldod az istállóban a hókalovat és mégy amerre látsz. De ha fel nem hozod, rögtön felköttetlek a pincében, vagy a padláson! A legelső ágon!

KABOLD: Ne volnál csak Fortunátus!… de az ördögnek minden sikerül, mihelyt gazság! Hát csak ide azt a mágyiás kendőt!

FORTUNÁTUS: De vigyázz! Mert ha egy annyi idővel, míg az alma leesik fájáról, tovább tartod az arcán, mint kell, a mennyeknek országába küldöd az angyalt, de én téged a pokolba, ördög fajzat!

KABOLD: Énnye, tán először van a kezembe! Hát hány jányt hoztam én már fel evvel! volt-é csak eggyel is baj?

FORTUNÁTUS: Hát az első? Nem meghalt-é?

KABOLD: Az első! A nem számít, a csak próba vót!

FORTUNÁTUS: Küldd be a zsidókat!

KABOLD: Ha most se főznek szurokba, füstölő barát leszek a paradicsomba! (el).

FORTUNÁTUS: Egy marék aranyért minden országokat máglyára eladnék: egy szép lányért tengerbe hánynék minden aranyat!…

EFRAIM (Dinával és Salamonnal bejön. Alázatosan, meggörnyedve állanak meg előbbi helyükön. Dina sápadt s egészen át van alakulva, valami lázas makacsság látszik az arcán s merően nézi az elfordult Fortunátust): Snéor!…

FORTUNÁTUS (hirtelen visszafordul s természetes hangon rászól): Hogy mersz engem!… Nem tudod, ki vagyok! Fortunátus Imre, magyarok főura, keresztények elseje, országos alkincstartó, thesaurus regii (erősen). Nem félsz, hogy mind tömlőcre hányattatlak! (Találkozik a szeme a Dináéval, aki rémülten s kigyúló arccal néz rá. Elhallgat s a lányt meglepetve szemléli).

EFRAIM: Csak engem nagyúr, csak én vagyok hibás!… (észre veszi, hogy Fortunátus szigorúan nézi a lányát). Lányom ez kegyelmes úr, utolsó sarjam, velem kérezkedett a boldogtalan, hogy öregségem gyámola legyen, merthogy térdeim roskadtak és szemeim alig látók. Csak egy kis gerlice ő, aki a ház körül jár mellettem és a saját szavát sem érti. És az öreg Salamon: jó ember, de nézd el neki kegyelmes úr, hogy a törvényhez nem ért… És én nagyúr, én csak az öreg Efraim vagyok, a kit a lélek rá vitt, hogy a Szombat-utcából feljöjjön a Szentgyörgy-térre, egész a Duna felé néző várfalig…

FORTUNÁTUS: Lányod?

EFRAIM: Lányom, uram; vesd le csuklyádat gyermekem.

DINA (hátra veti a kámzsát s égő szemekkel néz, aztán, hogy Fortunátus megdöbbenve néz rá, lehanyatlik a feje).

FORTUNÁTUS: Dina… (melancholiával). Mikor még Izraelben éltem, nekem is volt egy kis húgom, Dina…

DINA (felnéz s szinte imádattal mondja): Én vagyok uram…

FORTUNÁTUS: Igazán, öreg. Efraim vagy-é? vére atyámnak Efraimnak?

EFRAIM: Igen, nagyúr, mi ketten vagyunk most Efraimok a budai hitközségben, — isten tartsa meg!

FORTUNÁTUS: Efraim rabbi a törvénytudó?

EFRAIM; Igen, nagyúr.

FORTUNÁTUS: Szólíts Snéornak… Snéor Sálmánnak…

EFRAIM: Snéor Sálmán ő!… (könnyesen, lelkesen, előlép). Az egész budai hitközség tudja, hogy mikor ama rágalmazó lépett föl, ki a zsidókat azzal akarta rágalmazni, hogy keresztény gyermeket megöltek; a vért pedig ő maga rejtette, el a zsidóik közt, te Snéor Sálmán, megtudván a dolgot, a királynál és előkelőknél közben jártál, míg a rágalmazót a te kezeidbe adták és te pedig a zsidóknak, kik azt megfojtották… A pénzt pedig, amit erre költöttél mind a saját erszényedből adád vala s miután ezt cselekedted volna, minden rabbi, minden község, minden zsinagógában kihirdette, hogy aki téged hitehagyottnak nevez, az elöljárók által személyén s vagyonán büntetessék!

FORTUNÁTUS: Azért jöttél-e, hogy ezeket megmondd?

EFRAIM: Nem azért gyermekem, de a szívemet mi lágyította a te hangod és… (szemét törüli). Az egész budai hitközség, isten, védje meg tudja, hogy Csehországban, mely királyság szintén a magyar király uralma alatt áll, a prágai hitközségben, hol sok zsidó lakik, még több, mint Budán, dühösködnek ellennök, hogy onnét kiűzzék őket, de ám Etel Snéor Sálmán személyével és vagyonával közben jár, hogy Istennek segítségével ezen csapást is Izraelről elfordítsa.

FORTUNÁTUS: Ha ezért jöttél, örömmel térhetsz meg. Őfelsége, a mi király urunk, már íratja deákjaival a levelet, hogy megvédje a prágai zsidókat.

EFRFRAIM: Isten hosszabbítsa meg az ő napjait, az ő királyságában! Minden zsidó meghajol és földre borul az ő nagy fölségégének széke előtt.

FORTUNÁTUS: Ha ezért jöttél, most elmehettek.

EFRAIM: Nem ezért jó fiam!… Rövid leszek mint a talmud egy verse… A felséges Mária királyné, a felséges Miksa császár leánya és Fülöp, kasztiliai király unokája papokat hozott magával Spanyolországból, akik egészen ki akarják forgatni a magyari zsidókat abból a boldog életből, amelyet a kegyes magyari királyok alatt éltek. Rövid leszek. A magyari királyok, ha egyéb országaikban kegyetlenül bántak is Izráel menekültjeivel, ez országban boldog időket hagytak nekik. Így Zsigmond király, így Albert király, akit jónak és irgalmas szívűnek ismertek keresztény alattvalói: véres országot és elátkozott tartományt csinált Ausztriai birodalmából, de Magyarországot meghagyta nyájas menedékül számukra. Így Mátyás király, így Lajos király őfelsége. És miért édes fiam! Ezt kell jól megértened és ezért kellett nekem járástól elszokott lábaimnak ide vonszolni öreg testemet. Azért, mert a magyari szokások szerint eleddig úgy tekingették a zsidókat, mintha nem is emberek volnának, hanem valamely birtoka a királynak, hasznos tulajdonuk, mint a méhköpük, amelyek koronként megtelnek mézzel, amit is ki lehet szedni a köpükböl: így a zsidóktól a náluk meggyarapodott pénzt. És ezért olyan gondjuk van rájuk, mint csordáikra és méneseikre és engedik vala, hogy békében éljenek és szaporodjanak és jaj azoknak, akik bántani merészelik őket. És törvényeik vannak a zsidó vagyonról és a zsidótartás jogáról és a királyok csak ritkán ajándékozzák el a zsidókat és a nagyurak, ha kinek vagy egy zsidója van, megbecsüli, úgy őrzi, mint a szemefényét, el nem ajándékozná, inkább nem bánja, ha csordáját elrabolják, mintha a zsidóját kifosztják. Legfeljebb, a halála után testálja el, mint féltett kincsét.

Forrás: Egyedül Vagyunk, 1943. évf.

(Visited 67 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..