Liszt Nándor: Pesti polgár a viharban

A Dob-utcától le az Alvilágig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar…
Göndör hajával, keskeny homlokával
A «pesti polgár», vajjon, mit akar?
Azt olvasom, hogy hősch volt a viharban
S a Rombach éjén meg is ütközött.
Hős volt, vitéz, a demokráciának
Rettenthetetlen sorai között…
Mert mit jelent az itt, hogy pesti polgár?
Egy ősi típust oly hatásokon,
Miket baloldalunk közöl rakásra
A fenti címmel folytatásokon.
Nem én vagyok hát, nem is olvasóim,
A «polgár» szó itt másokkal rokon:
Egy kéjes érzés fut rajtunk keresztül
Nyájas kurirként a polgárokon…
Mert megtudjuk, hogy nagy vihar dühöngő
S fonák szemünkre már a szemfedőt,
De ellenállt a «pesti polgár» lelke,
Hogy megválthasson minden szenvedőt.
Terrort csinált a Pista, Marci, Jóska
És Cserni volt a legfőbb vizitor:
Ezért lett Pesten ellenforradalmár
A legtöbb Mór s a legtöbb Izidor.
Ha jól emlékszem, a csapatnak élén
Egy Politzer, vagy mondjuk: Ascher állt,
Mert tűrhetetlen a ricsett, ha tréfli,
Holott az étel máskor kaserált.
Csak most tudjuk meg, mi volt az igazság,
Mi rágalmakat rágalmakra veszt:
Az átértékelt történelemírás
Riportszerűen feldolgozta azt…
Volt egy piciny sereg, maroknyi, elszánt
És tegyük hozzá: mindahány vitéz…
A «pesti polgár» demokrata keble
Dagadni kezd rá, — ahogy az kinéz…
Midőn kitört a vörösök uralma,
Párázva, fújva harci vér-leget,
Indult előre collstockot ragadva
S hamiskás tollat, csalfa mérleget.
Szétszórt hajával, véres homlokával,
Elszántan, büszkén, nem tűrve kravált:
Az ellenállhatatlan «pesti polgár»
Mesébe illő módon ellenállt.
A Síp-utcától fel a Klauzál-térig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar:
Ott volt a Móric, a Samu, az Illés,
Ott volt az Ignác és a Tivadar.
És ezzel szemben a vörös had élén,
Amelyről most a balpárt kesereg,
Zag’ Schon!… na mondd már! Csupa árja hősből
Állott a kisded, maroknyi sereg.
Hogy mást ne mondjak, Kun Bélus vezette,
És Szamuelli, az a kis mokány,
De ott mosolygott Landler szekszepilje
S a gyönyörűszép, tökfejű Pogány.
A Hamburger is osztotta a földet,
A Kunfi Zsigmond gyermeket nevelt
És Gatt, über die Weltner, ott viharzott
Die Sogenannte, grajsze, schéne Welt!
Láttuk Lukácsot, Hevesit, Bokányit,
Szántó vezért és Vargát, a Jenőt,
Erdélyi Mórt, az élelem vezérét,
A riccset-osztót, a gerstli-kenőt.
Ott láttuk egykor Korvin-Kleint, az Ottót,
Ki halált osztott egy kis padon át
S a Böhmöt is, ki nem szeretett látni
Határon innen semmi katonát.
De mindezt csak úgy mellesleg jegyezve,
Csak úgy említem én, a megtiport,
Hogy meg ne tudja ama «pesti polgár»,
Kiről ma zeng a balpárti riport,
Csak az tudja meg, aki rólam ír ma
Háromhasábos napi folytatást,
Hogy tanácsos lesz végre abbahagyni
A Dob-utcai ártatlan-adást…
Mert idézek az ősi árja-versből,
Egy röpke sort, amit abból kiveszek
S mely jól ismert az «icheszebb» körökben:
«Ne írj, fiam, mert én is ott leszek!»…