Posted on Hozzászólás most!

Milotay István: Olaszliszka

Milotay István: A függetlenség árnyékában
Milotay István: A függetlenség árnyékában

Az olaszliszaki csodarabbi, mikor a falu jegyzője a csendőrökkel házkutatást akart tartani nála, azt kérdezte híveitől nagy csodálkozással — ki ez az úr? A rabbi nyolc esztendeje lakik a zempléni kis községben, éppen a községháza tőszomszédságában, de a jegyzőt még soha nem látta, születése óta magyar állampolgár is, de soha még hitsorsosain kívül egy teremtett magyar lélekkel szóba nem állt. Ott él a magyar falu kellős közepén nyolc esztendő óta, de sem ő maga, sem hívei tudomást nem vesznek arról a világról, amelyet a magyar falu élete jelent. Évek, évtizedek múlhatnak, sem a lelki, sem az eszmei közösség, sem a politikai érdekazonosság, sem a kulturális vagy gazdasági egymásrautaltság motívumai nem indíttatják rá sem a rabbit, sem udvarát és népét, hogy a falubeliekkel közelebbi viszonylatokba kerüljenek. Úgy él, magas fapalánkkal körülkerített házában, mint a Dalai Lámát a Himaláya ezerméteres hegyláncai, járhatatlan útjai, vad pásztornépei, őserdei, Istentől-embertől nem járt pusztaságai, nem rekesztik olyan messzeségbe a való világtól, mint amilyen hideg, titokzatos és járhatatlan távolságban él az olaszliszkai rabbi a magyar valóságos élettől.

Sötét, sápadt, megközelíthetetlen alakja körül a csodatevés nimbuszával, megtelepszik a kis zsuptetős faluban. Jön, senki sem tudja honnan. Egy ismeretlen, homályos, árnyakkal, évezredes hagyományokkal, fanatizmussal, babonával telített világból, a faji elzárkózottság véres, bosszút és átkot lihegő törvényeivel körülbástyázott múltból s jön úgy, hogy ennek a világnak, ennek a múltnak, ennek a fajnak minden törvényét, minden betűjét és minden célját magával hozza és érvényesíti ott, ahol megtelepszik. Maga, udvara és hívei, akárhogy szaporodjanak az idők folyamán, — pedig szaporodnak valami csodálatos kísérteties hamarsággal — a környezettel, a faluval szemben soha ki nem lépnek a zárkózottság, a különvalóság magányából, amely nekik elég s amelybe más halandó soha be nem hatolhat. Soha, sem panaszukkal, sem pörükkel, sem kérésükkel, sem igényükkel a környező idegen világot magukhoz közelebb nem engedik. A kétméteres palánk a rabbi háza körül csak nyomorult semmitmondó szimbólum azokhoz a jogi, erkölcsi, faji és gazdasági előítéletekhez képest, amelyek őket egymás közt összetartják s mindenki mástól elválasztják.

Ez az állam az államban, a község a községben, amelyet négy ezredév óta felbomlasztani nem sikerült s amely érintetlenül és változatlanul túlélt minden államot. Ez a fapalánk látta Görögország hanyatlását éppúgy, mint Egyiptomét, Nagy Sándor birodalmát éppúgy, mint a Cirusét, a római impériumét éppúgy, mint a középkori császárságét, a cári Oroszországét éppúgy, mint az ezeréves Magyarországét. Ez a ghettó, mely New York gigászi embersűrűjében, minden faji, vallási, nyelvi különbséget összeolvasztó emésztőkohójában éppúgy feloldhatatlan mag marad, mint Varsóban, Alexandriában. Titka és csodája nem is abban nagy, hogy a világempóriumok árnyékában, katakombamélységeiben külön világ tud maradni. Talán nagyobb csoda, hogy a magyar és lengyel falvak napsütötte nyájassága, nyílt kis élete sem tudta megejteni, ez előtt éppúgy el tud bújni és magárazárkózni, mint London sikátoraiban vagy a pesti Terézváros rejtelmeiben.

Ahol két ilyen zsidó együtt van, ott már ott van a ghettó, a maga autonóm életével, vastörvényeivel és külön aspirációival. Senki sem kényszeríti rá őket, hogy palánkkal vegyék körül magukat, nincsenek kirekesztve a polgári, a politikai élet, a nemzeti jogok közösségéből, de ez reájuk oly idegen és közömbös, mert nekik egy más, egy olyan életközösségük van, amelynek magasságából nézve a magyar falu élete a nyájnak, az alacsonyabbrendű, az öntudatlan igavonónak életét teszi. Az olaszliszkai rabbi, mikor fölszólították, hogy mint a zsidó hitközség feje, foglalja el helyét a képviselőtestületben s vegyen részt faluja életében, kétségbeesve tiltakozott ez ellen. Valóban, mit is keresett volna a liszkai kupaktanácsban, mikor ő Salamon király birodalmában él s várja Nehemiás jövendöléseinek beteljesülését, mikor Izrael lesz az egyetlen úr a földön és a vizek felett?

És a rabbival együtt ötszáz zsidó éli ugyanezt az életet Olaszliszkán. Az övék minden bolt és egy tojást el nem adhatsz vagy meg nem vásárolhatsz nélkülük a faluban és minden szombat este ötszázan esznek a rabbi asztalánál és az ezernyi zarándok, aki odaözönlött fogadtatására, mégis egy falatot el nem fogyasztott volna abból, amit a falu termel, mert ők abból, amit fölszívnak, egy falatnyi hasznot vissza nem adnak a községnek, melynek nyakára telepedtek.

Az etnográfusok azt mondják minderre, milyen érdekes dolog ez!

A modem világ közepette, mikor minden percről-percre változik, íme, emberek százai és ezrei, akik ma is ugyanazok, ma is úgy élnek, ruházkodásaikban, étkezésükben, szokásaikban, gondolkodásukban ma hajszálra azok, akik ezelőtt négyezer évvel voltak. Etnográfia ez, nem kell belőle nagy zajt ütni. A liberalizmus viszont azt mondja, éppen azért kell lerombolni a társadalmi és gazdasági érvényesülés minden akadályát, hogy ezek a ghettók, ezek az államok az államban végül megszűnjenek. De nem csodálatos: mi több mint félszáz éve leromboltunk előttük minden akadályt s ma tízszer annyian vannak s ugyanolyan megközelíthetetlen elzárkózottságban, mint félszáz vagy félezer évvel ezelőtt. Mert az olaszliszkai képet látod arányaiban kisebbítve vagy meg sokszorozva, a szabolcsi, szatmári falvakban, mezővárosokban, megyeszékhelyeken ugyanúgy, mint a budapesti ghettóban. Szegény Bartha Miklósnak valamikor Beregbe, a rutén hegyek és erdőségek vidékére kellett utaznia, hogy ezt a világot, a kazárveszedelem árnyképeit tanulmányozza. A kazár föld, melynek rejtelmeit oly mesteri módon feltárta útirajzaiban s amelyet Egán Ede még a rutén Kárpátokból is ki akart szorítani, három évtized alatt leereszkedett onnan s ma Szabolcsot Hajdút, Bihart elárasztva, vándorló tömegeinek déli szárnyaival már Makót és Szegedet érinti.

A ghettó-zsidóságnak ez a szétáradása, amely annyira emlékeztet az éjjel jövő árvíz mindent elnyelő nesztelen elözönlésére, maga előtt tolta, maga fölé emelte vagy lehúzta magához, mint az alsó hullámok a felsőket, a zsidóság mindama rétegeit, amelyek az állandó ittlakás, a szórványos elhelyezkedés folytán bizonyos mértékig legalább a külső alkalmazkodás útjára léptek a befogadó magyar társadalommal szemben. Az a nagy faji rezervoár, melyet az elmúlt száz esztendő alatt Galícia jelentett a magyar zsidóság számára, négy-öt évtized alatt, anélkül, hogy maga megfogyott volna, a maga számára teherré vált fölöslegeit átzuhogtatta a magyar Alföld térségeire. Ez a népvándorlás beláthatatlan időre eldöntötte azt a kérdést, vajon asszimilációs úton megoldható-e a zsidóprobléma. Mindenki fülére húzza a paplant és azt hiszi, így nem hallja az árvíz lassú zuhogását. Mások, az élelmesebbek, viszont úsznak ezzel az árral vagy partján ülnek és élősködnek, nekik is juttatott hulladékain. De az árvíz azért mégis csak árvíz marad.

1925 szeptember 20.

(Visited 96 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .