Posted on Hozzászólás most!

Nikolaj Berdjajev: Az orosz forradalom

Az Új középkor c. könyvének egyik fejezete. Megjelent: 1935.
Az Új középkor c. könyvének egyik fejezete. Megjelent: 1935.

Oroszországban forradalom volt – ez tény, amit mindenkinek el kell ismernie. De egy tény elisme­rése még nem jelenti annak értékelését. A forradalom természeti jelenség. Azon nem lehet vitatkozni, hogy a japán földrengést elismerjük-e vagy ne ismerjük el. Az orosz forradalom nagy szerencsétlenség. Minden forradalom szerencsétlenség; szerencsés forradalmak so­hasem voltak. De a forradalmakat az isteni Gondviselés küldi és ezért a népek sokat tanulhatnak be­lőlük. Az orosz forradalom elrettentő, mint mindem. forradalom. Jó, örvendetes, szép forradalmak soha­sem voltak és sohasem lesznek. Minden forradalom szükségképen balul sikerül; eredményes forradalmak nincsenek. Az úgynevezett »nagy« francia forradalom éppolyan elrettentő és sikertelen volt. Egyáltalában nem volt jobb, mint az orosz; mert nem kevésbé volt véres és borzalmas, éppen olyan istentelen volt és éppúgy összezúzott minden történelmi szentséget. Az orosz forradalmat nem nevezik »nagy«-nak, egyelőre az erkölcsi nimbusz is hiányzik hozzá. De akadnak majd történetírók, akik eszményíteni fogják és nagy forradalommá emelik. Legendát költenek majd, nim­busszal veszik körül. – Azután minden bizonnyal jönnek majd más történészek, leálcázzák ezt az esz­ményítést és szétfoszlatják a legendát. Úgy látszik, a szerencsétlen oroszok elfelejtették, (pedig a forra­dalom miatt szellemileg is, anyagilag is erősen meg­szenvedtek), hogy mi a forradalom, hogy mi minden forradalom. Könyveket olvasni a forradalmak történe­téről, sokkal kényelmesebb, mint a forradalmat átélni. A bolsevista forradalom miatt való túlságos erős fel­háborodás, a bolsevistáknak minden lehető gaztettel való kizárólagos megvádolása – ez legtöbbször nem más, mint a forradalom eszményítésének az eredménye, egy még le nem küzdött ábrándképé, amely ne­mes és jó forradalomról álmodik. Forradalmi idők embereinek igen rossz a történelmi emlékezetük. Nagyon sokan szeretnék a forradalmat a saját akaratuk szerint vezetni és haragra gerjednek, ha nem sikerül nekik. Elfelejtik, hogy épp olyan lehetetlen vezetni a forradalmat, mint megállítani. A forradalom Végzet és Őshatalom. A bolsevisták se vezették, hanem csak engedelmes eszközei voltak. Az orosz forradalomról majd minden értékítélet azon a feltevésen alapul, hogy nem kellett feltétlenül meglennie, el is lehetett volna kerülni, vagy hogy okosan és jól is végződhetett volna, ha azok a gonosz bolsevisták közbe nem jöttek volna. Ilyetén módon képtelenség a forradalom értel­mét megragadni és tragikumát szellemileg megélni. Nincs szánalmasabb, siralmasabb, mint az orosz emigráns körökben oly gyakori viták, hogy az, ami Oroszországban történt, forradalom vagy lázadás és ki felelős érte. Nem több ez, mint önáltatási kísér­let a saját tehetetlenségük és gyengeségük elkendőzé­sére. A francia forradalomról szóló legújabb történelmi munkában, Louis Madelaine művében »A francia for­radalom«-ban a következőket olvashatjuk az emigrán­sokról: »Franciaország az ő véleményük szerint egy maroknyi rablótól hagyta magát megfélemlíteni. Ezt a megfélemlítést egy másik megfélemlítéssel kelt el­lensúlyozni – egy kiáltvánnyal, amely az országot képes megfélemlíteni és kegyelemre vagy büntetésre a király lábai elé hajtja. Akkor aztán teljesen elég lenne Condet légiója; lobogó fehér zászlókkal bevonulna és rögtön végét vetné az egésznek«. (I. k. 306. l.) A történelemben sok minden ismétlődik. Minden forra­dalom lázadás; minden forradalom a régi társadalom és műveltség bomlási folyamata. A forradalomról min­den ideális-normatív elképzelést, mint hamisat, végérvé­nyesen el kell vetni. A forradalom sohasem olyan, ami­lyennek lennie kellene, mert a forradalom számára nincs »kell«; az a végzet és nagy szerencsétlensége a népeknek. És ezt a szerencsétlenségét éppúgy méltósággal kell elviselni, mint valami nehéz betegséget vagy hozzánk közelálló embernek a halálát.

Azoknak a pszichológiáját, akik a forradalmi el­vek szempontjából akarják a forradalmat fenntartani, avval lehet jellemezni, hogy elvesztettek minden tör­téneti távlatot. Ez pedig: megfeledkezés korábbi forradalmak tapasztalatairól, azok természetének félreisme­rése és húzódozás minden egyes forradalom jelentésének belátásától. A forradalom hasonló a súlyos ragályos betegséghez; mihelyt a méreg belekerült a szervezetbe, nem lehet többé a betegség megváltoztat­hatatlan lefolyását feltartóztatni. Egy bizonyos pilla­natban a láz 41 fokra szökik, a beteg félrebeszél. Aztán 36 fokra süllyed a hőmérséklet. A forradalom termé­szete megköveteli, hogy teljesen kiélje magát és a benne lével őshatalmak teljesen kitombolják magukat, s hogy végezetül a teljes balsikerhez érkezve, az ellen­kező végletbe csapjon át és önmagából termelje ki az ellenmérget. A forradalomban mindig a szélsőséges irányzatoknak kell diadalmaskodniok, míg a mérsé­keltek pusztulásra és bukásra vannak kárhoztatva. A forradalomban mindig azok mennek tönkre, akik meg­kezdték és megálmodták. Ez törvénye a forradalom­nak, ez – J. de Maistres zseniális gondolata szerint – ­a forradalmakban látatlanul mindig ható Gondviselés ­akarata. Forradalmakkal büntet Isten embereket és népeket. Racionális agyrém azt remélni, hogy a for­radalom Őshatalmain mérsékelt, józaneszű pártok, Gi­rondisták vagy Ka-dettek uralkodni tudnak vagy irá­nyíthatják őket. Ez minden utópiák közül a legmeg­valósíthatatlanabb. Az orosz forradalomban a Ka-det­tek fantaszták voltak, a bolsevisták pedig realisták.. Hát nem délibábosak, nem értelmetlenek az olyas reménykedések, hogy Oroszországot egyszeribe demo­kratikus állammá lehet átalakítani, az orosz népet humánus beszédekkel rá lehet bírni, hogy az ember és polgár jogait és szabadságát elismerje és szabad­elvű intézkedésekkel az uralkodók és alattvalók erősza­kos ösztöneit ki lehet irtani? Ez egészen valószínűtlen forradalom lenne, megtagadása az orosz nép minden történeti ösztönének és hagyományának, még gyöke­resebb tagadás, mint amit a bolsevisták tanúsítottak; akik tudtak a hagyományos uralkodási módszerekhez al­kalmazkodni és a nép nem egy ősi ösztönét használ­ták ki a maguk számára. A bolsevisták nem voltak maxi­malisták, minimalisták voltak, kik a legkisebb ellen­állás irányában törtek előre tökéletes egyetértésben a háborútól kimerült, békéért sóvárgó katonák, a nagybirtokosok földjére áhítozó parasztok és a gonoszra és bosszúállásra izgatott munkások ösztöneivel. Maximalisták azok voltak, akik mindenáron a háború foly­tatására törekedtek, nem pedig azok, akik be akarták fejezni, miután már önmagában úgyis összeomlott. Azok, akik a forradalom irracionális elemeihez iga­zodnak, a maguk módján ésszerűbben és valósághoz igazodóbban cselekszenek, mint azok, akik ebben az irracionális elemben egy kabinett-politika racionális terveit akarják megvalósítani. A forradalom felborít és megsemmisít minden racionális kabineti-politikát – és a maga módján igaza van; a racionális kabinett­-politikának sem szerves talaja, sem valami mély gyökere nincs, nem őseredeti, hanem következmény. A forradalomban pedig rossz irányú és beteg, mindazon­által mégis eredeti, a népben élő elemi erő működik. A bolsevizmus racionális őrültség, az a rögeszme, hogy az életet mindenben szabályozni lehet – rögeszme, amely a népi irracionális elemi erőkre támaszkodik. A liberális politikusok racionalizmusa ezzel szemben, még ha néha a maga módján kész is arra, hogy az ir­racionalizmus bizonyos jogosultságát elismerje, egyál­talában semmiféle reális hatalomra nem támaszkodik. A bolsevizmus az orosz eszmének valamilyen eltorzí­tott, kifordított megvalósítása és ezért győzött. Ehhez járult az a körülmény, hogy az orosz népben a hierar­chikus érzés csak igen gyenge, az autokrata kormányzat utáni vágy pedig nagyon is erős. Alkotmányos jogál­lamról az orosz nép tudni sem akart.

 

Amikor egy nép életében forradalom történt, amikor rászakadt a szerencsétlenség csak egy kivezető út van: el kell fogadni megtörténtét, mint a Sors végzését, úgy, mint ahogy az embernek el kell fo­gadnia az élet minden szenvedését és minden csapását, minden nagy megpróbáltatást: minden szellemi erővel ellenszegülni a forradalom kísértéseinek, hűnek ma­radni a Legszentebbhez, az oltárt a katakombákba vinni, a szerencsétlenséget lélekben és vallásban átélni, az egészet vezeklésnek hinni és szóknak az élő irányoknak a szolgálatába állani, amelyekben a forra­dalom épp ellentétjébe, tényleges alkotó erőbe csap át. Lelkileg is hazug dolog, ha valaki a rossz forrását önmagán kívül keresi, magát pedig minden jó meg­testesülésének tartja. Ilyen felfogásnak a talaján sar­jad minden gonosz és gyűlölettel-telt vakbuzgóság. Épp oly hazugság mindenért a zsidókat, a szabadkőmí­veseket, az intelligenciát okolni, mint amilyen igazta­lan minden bűnt a polgárságra, a nemességre és a régi kormányzatra halmozni. Nem, a bűn forrása ben­nem is megvan, a bűnt és a felelősséget nekem is magamra kell vállalnom. Ez lett volna helyes és méltá­nyos a régi cári uralommal szemben és ez marad helyes a bolsevizmussal szemben is. Csak a nép életén belül működő molekuláris erők, lelkiek és anyagiak, vetnek véget a forradalomnak, vezetnek ki belőle.

A polgárháború a forradalomban sorsszabta kény­szerűség. Lehet ezeket a háborúkat sok hősiességgel, áldozatos önmegtagadással vezetni. De egyetlen egy polgárháború sem képes a forradalomnak véget vetni, vagy a forradalomból kivezető úttá lenni. A polgár­háborúk a forradalom legirracionálisabb elemei a ma­guk teljes egészében, az általános forradalmi végki­merültség következményei, amelyet csak növelnek és siettetnek. A forradalmi és ellenforradalmi csapatok közti harc rendesen a forradalmi hatalmak harca a forradalom előtti s az általa megtámadott hatalmak el­len. De igazi ellenforradalomra, amely aztán véget is vethetne a forradalomnak, csak a forradalom  u t á n i ,  nem pedig forradalom előtti hatalmi tényezők képesek, csak olyanok, amelyek a forradalmon belől fejlődtek maguk is. Ellenforradalmat, amely új forradalom utáni korszak bekövetkezését jelenti, nem vihetnek végbe olyan osztályok és pártok, akik a forradalom miatt sú­lyosan szenvedtek és akiket az első sorokból kiszorítot­tak. Franciaországban Napoleon fejezte be a háborút, a »forradalom gyermeke« és nem a nemesség, az emigránsok vagy pártok, kiket a forradalom elemi kibontakozása elsöpört az életből. Mint valami patológikus szervi folyamat, úgy fejleszti a forradalom is önönmagában azt az erőt, amelyik megváltja aztán majd démonaitól. Aki kivezető utat talál a forradalom­ból, ennek önmagába zárt, kiútnélküli őshatalmából, azt rendesen »saját magában hordozta«. A forradalom kí­vülről le nem győzhető. A bonapartismus minden forra­dalom jellegzetes befejezése. Cromwell és Napoleon ha­talma azon alapul, hogy ők a Sors emberei, a forradal­mak sorsának hordozói. A történelem tapasztalatai és a saját lelki tapasztalatunk is arra tanít, hogy forra­dalmakat csak forradalom utáni hatalmak képesek le­győzni, olyan elvek sohasem, amelyek a forradalom előtt vagy a forradalom alatt uralkodtak. A forradalom előtti nem más, mint lényeges alkatrésze a forradalom­nak magának, a forradalmi szétzüllésnek. A forrada­lom előtti és a forradalmi egy és ugyanaz, csók kü­lönböző időben. A forradalom a régi uralom vég­leges szétposhadása, és sem a poshadótól magától, sem attól, aki ezt a folyamatot befejezi, nem jöhet segítség, csakis az új élet születéséből. Sem az orosz nemesség, amely a földjét akarja visszakapni, sem a régi polgári osztály, amely gyárait és tőkéjét követeli vissza, még a régimódi középosztály sem, mély szel­lemi tekintélyre és régi politikai terveinek megvalósítá­sára törekszik, nem tud a forradalom véres lidércnyo­másának véget vetni. Jajok közt múlt ki az agráriusok Oroszországa, az intelligencia Oroszországa és egy új, ismeretlen Oroszország van keletkezőben. Csak a parasztság, csak a forradalomból magából kinőtt új polgári osztály, csak a vér delíriumából kigyógyult vörös hadsereg és a forradalom tapasztalatai által lel­kileg elmélyült és új pozitív eszmék gazdagította intel­ligencia képes végezni az orosz forradalommal. Ez le­het jó vagy rossz – de így van. Ez Végzet, ez Sors. A forradalom után semmi különös jót nem szabad várni Oroszországban. A pusztítások túlságosan szörnyűségesek. A demoralizáció rettenetes. A műveltségi szint alá fog szállni. De a Végzettel egyenest szembe kell nézni. Valami rózsás történeti optimizmus semmi­képpen sem volna igazolt. A világ valami tragikus meghasonlás felé megy, gyökeresen ellentétes szellemi hatalmak közti harc felé. Ilyen utakon nagy értelme van az ábrándképek elhagyásának, a tényleges való­ságok feltárásának. Mint a történelemben minden, akként a forradalmak is más célnak szolgálnak, mint ők maguk gondolják és értelmük még e vezetők előtt is rejtett. A mi akaratunkat J. de Maistres zseniális mondásának a megvalósítására kell irányítanunk: az ellenforradalomnak nem szabad ellenkező irányból jö­vő forradalomnak lenni, hanem a forradalommal ellen­kező iránynak.

Negatív érzésekből, mint gyűlölet, bosszúvágy, rosszakarat, nem lehet megélni. Ilyen érzésekkel nem lehet Oroszországot megmenteni. A forradalom Orosz­országot gonoszsággal mérgezte és vérrel itatta. Mi lesz a szerencsétlen Oroszországból, ha az ellenforra­dalom új gonoszsággal mérgezi, új vérrel itatja! Ez a forradalom véres lidércnyomásának a folytatása len­ne, de semmiképpen se a megváltás belőle. A kommunisták és a szélső monarchisták egyek a gyűlölet és gonoszság egyesítő pártjában. Negatívummal semmi­féle életet nem lehet teremteni, mindig kell valami pozitív alapnak lenni. A mi szeretetünknek mindig erő­sebbnek kell lennie, mint gyűlöletünknek. Sokkal job­ban kell Oroszországot és az orosz népet szeretni, sem­mint a forradalmat és a bolsevistákat gyűlölni. Az orosz föld, az orosz néplélek egészen elemi szereteté­nek kell a mi politikánkat meghatároznia. Csakis ilyen állásfoglalást lehet lelkileg egészségesnek mondani. A bolsevista forradalom negatív érzésekből sarjadt, a gyűlölet műve. Hogyha épp olyan erős negatív érzések fordulnak vele szembe, ha gyűlölet győzi le, akkor a rombolás műve folytatódik. Szomorúan kell azonban bevallanunk, hogy a forradalom kitagadottjaiban és jogfosztottjaiban igen sokszor csak negatív, gyűlö­lettel telt érzések uralkodnak. Ez azt jelenti, hogy a forradalom nem volt lelki élmény számukra, csak kül­sőleg, testileg szenvedtek. Valójában a legnagyobb fel­adat, ami előtt Oroszország és az egész világ áll, az – hogy a forradalmak és ellenhatások véres útvesztő­jéből megtalálja az utat egy másik dimenzióba. A ne­gatív ellenhatások negatív útján forradalmak és vissza­hatások kegyetlen végtelensége nyílik meg. Vér vért szül. A vér már megmérgezte a népeket. A forradalom már mutatja a negatív ellenhatás jegyeit, természete szerint reakciós. Meg kell szabadulnunk a negatív ellenhatások hatalmából. Ez a mi lelki kötelességünk, kötelességünk, mint Keresztyéneknek. A forradalom megtörtént, komor és véres ellenhatás volta forra­dalom előtti bajokra, rossz ellenhatások rossz ellenha­tása. Most minden lelki erőt a pozitívumra, a jóra kell fordítani. A régi, forradalom előtti élet visszaállítása lehetetlen. Ha az ember az utolsó orosz cárnőnek az utolsó orosz cárhoz írt leveleit olvassa, akkor érzi egész lényével, hogy a forradalom a Végzettől függ, kikerülhetetlen, hogy a régi uralom a biztos bukás felé halad, hogy vissza többé ezen az úton nem le­het. És ez semmiképpen sem megvádolása azoknak, akik mártírokká lettek és akik embereknek sokkal jobbak voltak, mint a hatalom jelenlegi birtokosai. Restaurációk nincsenek soha és semmiképpen. Csak a forradalomban elkorhadt, pusztulásba hanyatló erők görcsös, rángatózó mozgolódásai vannak és aztán a forradalomból újonnan előállt erők kísérletei az életté válásra. Értelmetlen dolog azt restaurálni, ami for­radalomhoz vezetett. Ez annyi, mint megragadni valami kiúttalan, bűvös körben. Jobbra-balra ingó mozgásból kivezető utat csak felfelé vagy a mélybe tartó mozgás­ban lehet keresni. Az eszmei ellenforradalomnak arra kell irányulnia, hogy új életet hozzon, amelyben múlt és jövő magasabb egységbe jut az örökkévalóságban.. A forradalom Oroszországban megsemmisített minden szabadságot, épp ezért Oroszországban az ellenforra­dalomnak a megszabadítás tényét kell jelentenie, a szabadságot kell meghoznia, a szabadságot a lélegzés­hez, a gondolkozáshoz, a mozgáshoz, a szobájában üléshez, a lelki élethez. Ez paradoxon, amelyet alap­jáig meg kell ismernünk.

Nem szabad a forradalmat kívülről szemlélnünk, nem szabad benne csak tapasztalati tényt látnunk, amely semmi kapcsolatban nem áll a mi lelki éle­tünkkel, a mi sorsunkkal. Ilyen beállítottságnál csak ájult düh foghatja el az embert. A forradalom nemcsak kívülem és felettem ment végbe, mint az én életem értelmével össze nem mérhető, tehát teljességgel ér­telmetlen tény – velem együtt is történt, mint az én életem belső élménye. A bolsevizmus azért jött Orosz­országba és azért győzött, mert én olyan vagyok, ami­lyen vagyok, mivel énbennem nem élt semmi tényleges lelki erő, nem élt hegyeket mozgató hit. A bolsevizmus az én bűnöm, az én vétkem. Megpróbáltatás, mely rám méretett. A szenvedések, amelyeket a bolsevizmus okozott, az én bűnöm vezeklése, a mi közös bűnünké, és a mi közös vétkünké. Mindenki felelős mindenkiért. Csak akinek a forradalom ilyen élmény, annak jelent vallási, lelki megtisztulást. Az orosz forradalom az orosz nép végzete és az én végzetem, büntetés és vezeklés a népért és énérettem. Az »igazak«-nak nem kellene olyan ártatlan, magamegelégedett és felháborodott arcot magukra ölteni. Nagyok az ő bűneik és a vezeklés hosszú útja áll előttük. A forradalmat mél­tósággal és lelki erővel kell átélni, mint Istenküldötte szerencsétlenséget, egészen a végéig. Ki mindvégig állhatatos marad, megtartatik. Felületes és ha­mis az a vélemény, amely a bolsevizmusban semmi mást nem lát, mint az orosz nép elnyomását egy rablóbanda által. Így nem szabad felfogni egy nép tör­ténelmi sorsát. Ez a nyárspolgár nézőpontja, kit a forradalom megkárosított, vagy aktív harcosoké, kik elvakultak a csata hevében. A bolsevisták nem rabló­banda, mely megtámadta az orosz népet történelmi útján és kezét-lábát gúzsbakötötte és nem véletlen az ő győzelmük. A bolsevizmus sokkalta mélyebb, sok­kalta félelmetesebb, sokkalta fenyegetőbb jelenség. A bolsevizmus az orosz nép számára nem külső, hanem belső jelenség, az orosz nép súlyos lelki betegsége, szervi szenvedés. A bolsevizmus csak külső jele a bennünk lakozó belső bajnak. A bolsevizmus nem ön­álló ontológiai valóság, nincs léte önmagában. Pusztán egy nép beteg lelkének a káprázata. A bolsevizmus megfelel az orosz nép lelki állapotának, csak a nép belső lelki meghasonlásának a kifejezése, a hittől való elszakadásáé, vallási válságáé és mély erkölcsétvesztett­ségéé. A szovjet hatalmi illetékessége nem demokrati­kus elven alapul és nem szentesítette semmiféle nem­zetgyűlés. De semmiféle hatalmi illetékesség sohasem állt elő formálisan, mindig reális hatalmon alapul. Mi­kor a háború, mely túl sok volt a nép lelkierejénék, kezdett összeomlani, a lelki elesettség és gazdasági összeomlás pillanatában, abban a pillanatban, mikor az erkölcsi talaj rengeni kezdett – akkor csak a Szovjeturalom bizonyult egyedül lehetségesnek Orosz­ország számára. Ez az uralom népuralomnak bizonyult – és pedig a szónak ránézve igen kevéssé hízelgő értelmében. De fontos a forradalom megértéséhez, hogy ezt elismerjük. Más uralom nem alakulhatott a tomboló forradalom zűrzavarában, azok közt a lelki és történelmi viszonyok közt, amelyek közt a forra­dalom kibontakozott. A nép mamis utakra tévedt és hamis uralmat termett. Csak a bolsevizmus tudta a forradalomnak általa eloldott démonait valamiképp meg­szervezni és gátat vetni ezeknek. A hatalmi tekintély igazi alapelve elveszett. A provizórikus (Kerenszki) kormány szánalmas és erőtelen bemutatkozója bebizo­nyította, hogy nem lehet hatalmat humanisztikus elvek talaján megszervezni, hogy nem lehet sem li­berális-demokrata, sem mérsékelt szocialista. A monar­chikus elv pedig, miután száz éve átkozták és tá­madták, megdőlt. Azért tudott eddig megmaradni, mert a nép vallásos hite szentesítette. A hatalmi tekintélyt mindig a nép vallásos hite tartja fenn. Ha a vallásos hit szertehull, a hatalmi tekintély ingani kezd és meg­dől. Hz történt Oroszországban is. Megváltozott a nép vallásos hite. A népbe elkezdett az a félműveltség szivárogni, amely Oroszországban mindig nihilista for­mában jelentkezik. Egyedül a bolsevisták értettek csak ahhoz, hogy a hatalmat a nép megváltozott hitének megfelelően szervezzék meg. Ha a háború lelki alapja összeomlik, akkor véres anarchiává Fajul, min­denki harcává mindenki ellen. Ekkor csak durva és véres diktatúra lehetséges. Minden rombadőlt, ami a kultúrrétegnek Oroszországban védelmet és fedezé­ket nyújthatott volna. Ez a vékony kultúrréteg, ez a finom kultúra csak a monarchia védelme alatt volt lehetséges, amely nem engedte meg, hogy a sötétség töretlen hatalma a népben mindent elözönljön. Orosz­ország roppant, sötétségbe burkolt parasztország volt igen gyengén fejlett osztályokkal, igen vékony kultúr­réteggel és egy cárral, aki ezt a birodalmat összetar­totta és a kultúrréteget megóvta a nép rombolási dühé­től. Lehet, hogy a cári uralom a kultúrréteget gyakran üldözte és ingerelte, de ez is tette lehetővé, hagy egyáltalán létezzék, ez az, amely egy bizonyos idő­pontig a minőségek rangsorát, fokát és lépcsőzetét az orosz életben megállapította. A cári uralom megdőlté­vel megindult Oroszországban az »egyszerűsítő nivel­lálás«. Minden minőségi különbséget elmostak, meg­semmisítették az orosz társadalom egész társadalmi felépítését és a Soldateskával özönlötték el. A kultúr­réteg, mely nem gyökerezett erős társadalmi osztály­ban, mélységbe taszíttatott. Ilyen körülmények között csak a Szovjeturalom pótolhatta a monarchiát. Az egész élet borzalmasan kezdett durvulni, a Soldateska irányszabó lett. A bolsevisták nem annyira ezt a durva életet, ezt a brutális hatalmi vágyat teremtették meg, mint inkább kifejezést kölcsönöztek a nemzeti étet fokozódó eldurvulásának. Művelt kormányforma nem létezhetett volna, nem felelt volna meg az uralkodó körülményeknek. Az a kultúrréteg, mely hű maradt hagyományaihoz, Oroszországban nem uralkodhatott többé. Olyan ez, mintha Isten a bolsevisták kezébe adta volna a hatalmat, a nép bűneinek a büntetésére. Ezért olyan titokzatos ez a hatalom, önmaga előtt is értetlen. Sajátságos, hogy az orosz forradalomban nin­csenek harcos, aktív pártok. Ebben különbözik lénye­gesen a francia forradalomtól. Ha a francia girondista vagy hegypárti a vérpadra lépett, akkor úgy tette, mint polgár, kit a harcban egyidőre legyőztek. Az orosz Forradalomban nincs meg a polgárság érzése. Nálunk más érzelmekkel mennek a vesztőhelyre. Meg­hajolnak valami korlátlanul uralkodó, sorsmegszabta hatalom előtt.

Az orosz kultúra főként nemesi kultúra volt s en­nek vége. A nemesség megbukott. Sokban hozzájárult önmaga is; elfajult és elvesztette hivatástudatát. A kul­túra nemesi stílusa helyébe, mely a nem-nemesi réte­gek, a polgárság és az értelmiség számára is mérték­adó volt, a katona-, paraszt-, proletár stílus lépett. En­nek a stílusnak megfelelőleg kormányozhatja csak az országot a szovjeturalom, mely a magasabb kultúrá­val ellenségesen áll szemben, mely minden minőség­nek a mennyiség nevében hadat üzent és semmi durva­ságtól és rettenetességtől nem riad vissza. Az első sorokba életszomjasan, irigyen és kíméletlenül új erős réteg tolakszik, mely megjárta a háború iskoláját. Mindent, amit a háborúban tanult, megkísérel köz­vetlenül az ország közigazgatásában alkalmazni és folytatja tovább a háborút más célok nevében az or­szág belsejében. A szovjeturalom stílusa katonai; hó­dítóstílus. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hódítók nem ismerik azt az állapotot, amelyben a nép van. A nép maga állította őket a maga élére bukásának és véres összeomlásának e pillanatában. A bolsevisták megvalósították a »fekete újrafelosztás« nép­szerű eszményét. Megfelelnek tökéletesen az orosz ni­hilizmusnak. Igen népszerűtlen és gyűlölt kormány a szovjet, de népszerűtlen és gyűlölt kormány is bi­zonyulhat bizonyos körülmények között egyedül le­hetségesnek és a nép által megérdemeltnek. Ezzel azonban nem mondom, hogy az orosz nép bolsevista. A katasztrófa az orosz társadalom s az orosz kul­túra legmélyebb létalapjában, a népszellem mélyén ment végbe. Az orosz nép tulajdonképpen nem csak szociális, hanem vallási vonatkozásban sem fogadhatta volna el az orosz kultúrréteget és az orosz nemesi ren­det sohasem. A felső és alsó réteg közti szakadék ná­lunk mindig összehasonlíthatatlanul mélyebb volt, mint bármelyik nyugati népnél. A nép nem fogadta el a háborút, később aztán nem akarta elfogadnia huma­nista-demokrata kormányzatot sem és ha ítéletet aka­runk alkotni a forradalomról és a megszabadulás útjairól, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül az orosz nép lelki alkatát sem, hitét, vagy hitetlenségét. Minden belülről kifelé, nem kívülről befelé van meg­határozva. Senki sem köteles meghajolni a nép hite és akarata előtt, ha ezt a hitet és ezt az akaratot rossz­nak és gonosznak tartja. Nem ismerem el a népfelség elvét. Mindazonáltal örültség lenne a nép lelki alka­tát figyelmen kívül hagyni. Minden hatalom lényegé­ben antidemokrata, de a nép lelkéből kell születnie. Végeredményben mindent a nép vallásos hite határoz meg; ebből fakadt az abszolút monarchia is és ez is vetett véget neki. Ha a nép hite hamis és gonosz, akkor minden erőmet igaz és jó hithez való megtérítésének a szolgálatába kell állítanom. A szellemet elsőség il­leti meg a politikával szemben. Sokkal inkább kell ezt hangsúlyozni most, mint valaha. Az orosz kér­dés ma mindenekelőtt lelki kérdés. Lelki újjászületés nélkül Oroszországot nem lehet megmenteni. A politikai hatalomért folytatott lélek­telen harc csak súlyosbítja a betegséget, növeli a szét­züllést. Azok pedig, akik a forradalom és a kommuniz­mus ellen az aktív harcot vezették, egyetlen nagy eszmét sem tudtak a kommunista eszmével szemben csatasorba állítani. Nyugat-európában sem támadhat egyetlen aktív, eszmétől irányított mozgalom sem a bolsevizmus ellen, mert nem ismerik azt az igazságot, amelynek nevében a kereszteshadjárat megindulhatna.

Olyan időkben élünk, amely sokban emlékeztet a római birodalom bukására és a III. századi antik civilizációra, mikor egyesegyedül a keresztyénség men­tette meg a világot a teljes lelki bukástól és megsemmisüléstől. Sok barbár elem hatolt már be a mi agg­ságtól elgyengített és halódó kultúránkba. A kultúra arisztokratikus alappillérei megrendültek és újból meg kell indulnia a barbár őserő újjáformálásának, újból világosságnak kell születni a sötétségből. A bolsevizmus nem engedi magát jól szervezett lovasosztagokkal a világból kizsuppoltatni. Ezek a lovasosztagok a zűr­zavart, az általános szétbomlást még csak súlyosbí­tanák. Ezek csak növelnék még azt a rossz és veszé­lyes állapotot, mikor a hatalmat csak külső katonai erő teremti meg. Így ment tönkre a római birodalom. A bolsevizmust először belülről, lelkileg kell legyőzni és csak azután politikailag. A kultúra és hatalom te­remtéséhez új, lelki alapok kell találni. A katonai elv rossz elvvé lehet a mi napjainkban és szükséges ki­vezető utat keresni ennek korlátlan hatalmából. Eu­rópa jelenlegi helyzete is erre int. A militarizmus uralma a kultúra eldurvulásával fenyeget, a bolsevis­ták hozzájárulása nélkül is. Az egész európai poli­tikai erőszakosságon és hazugságon alapul. Európában is rettenetes eldurvulás keletkezett. Ezt látjuk egy olyan érdekes jelenségnél is, mint a fasizmus. Az ál­talánosan elterjedt véleménnyel szemben az olasz fa­sizmus forradalom volt, fiatal emberek vitték végbe, kik megjárták a háború iskoláját és teljes erővel igye­keztek a hatalmat az életben magukhoz ragadni. Ezek a fiatal emberek lélektanilag a szovjet-ifjak rokonai, de az ő energiájuk más irányba csapott és nem rom­bolólag, hanem építőleg hatott. A caezárizmus idejét éljük és csak Mussolini veretű emberek érvénye­sülnek, ő talán az egyetlen teremtő államférfi Európá­ban és ő értett hozzá, hogy hogyan rendelje az ifjú­ság háborús-erőszakos ösztöneit a nemzeti eszme alá és hogy mutasson utat és levezető utat a felgyülem­lett energiának.

Én nem vagyok passzív ember, ellenkezőleg; de vannak korok, mikor tiltakozni kell az ellen, hogy a történelmi sorsokat egyesegyedül katonai hatalom döntsön el. Oroszország abban ment tönkre, hogy a nép hadsereggé változott. A hadsereg megsemmisítette az államot. Csak egy magasabb elv mentheti azt meg. A polgári-kapitálista militárizmus magamagát döntötte meg, a harcot, a szó régi és nemes értelmében megsemmisítette. Végzetszerűen fordultak a háborúk forradal­makba. És ma világszerte mind jobban elharapóznak a forradalmi háborúk. Nem, a bolsevizmus problé­mája, nem külső, mechanisztikus katonai erő­vel megoldható, hanem mindenekelőtt belső, lelki probléma. Képtelenség Oroszországot és az orosz né­pet csak katonai úton megszabadítani a bolsevisták­tól, mint valami bilincsben tartó rablóbandától. Túl­nyomó többségében az orosz nép nem állhatja a bol­sevistákat, de maga is a hazugság bolsevista állapo­tában leledzik. Ez paradoxon, amelyet gyökeréig meg kell értenünk. Az orosz népnek meg kell szabadulnia ebből a bolsevista állapotból, le kell győznie önma­gában a bolsevizmust. Passzivitást-prédikálás ez egy olyan aktivitással szemben, mely egyesegyedül katonai erővel akarja dűlőre vinni az orosz tragédiát? Ami­kor a római birodalom elbukott és az egész antik világ összeomlott, Diocletianus fáradozásaival nagy erőt fejtett ki a birodalom megerősítésére. De cse­kélyebb volt-e Szt. Ágoston aktivitása és nem na­gyobb-e világtörténelmi jelentősége, mint Diocletia­nusé? A mi korunk is tetteket kíván mindenekelőtt, mint Szt. Ágostoné. Hit és eszme kell. A tönkremenő szociális képletek; megmentése erősen egybeillesztett, hitben erős egyesülésektől és testületekből indul meg. Belőlük szövődik majd a társadalom új szövete. Ők azok, kik az életformának tartalmat kell, hogy adja­nak a régi birodalmak szétbomlásának az idejében. És a régi birodalmak rombadőlnek. Az új történelem a vége felé jár és olyan kor felé közeledünk, mely megfelel a korai középkornak. Reakciósnak, elmara­dottnak kell azokat tekintenünk, kik arra tőrekesznek, hogy az újkor alapeszméit megtartsák, kik a XIX. század eszméihez akarnak visszatérni, légyen az, de­mokrácia, humanisztikus szocializmus, vagy más egyéb. Az Európában lejátszódó forradalom keltheti valami nagy visszahatás benyomását, pl. a fasizmus. Annyi biztos, hogy az újkori alapeszmék ellen, a tartalom­nélküli liberalizmus ellen, az individuálizmus, a jo­gászi formalizmus ellen irányul.

Igen tanulságos emlékezetünkbe idéznünk J. de Ma­istre »Coneidérations sur la France« című zseniális könyvében fejtegetett gondolatokat a forradalomról. Neki sikerült először mélyen lényegest mondani min­den forradalom természetéről. A forradalom sátáni. Nem emberek, hanem magasabb hatalmak működnek benne. A forradalmárok csak látszólag aktívak, valójában egy előttük rejtett hatalom passzív eszközei. De a forradalmak nemcsak sátániak, hanem gondviseléssze­rűek is, mert vezeklésül küldetnek a népekre vétkeikért és bűneikért. J. de Maistre nem a régi uralom, a­ forradalom előtti kor embere volt. Ő meg tudta ragadni a forradalom sajátságos fenségét, végzetszerűségét. Ő, a XIX. század eleji reakció legnagyobb ideológusa, a theokratikus iskola feje, meggyőződéses királypárti, ügy véli, hogy a forradalmárok, a jakobinusok Fran­ciaország javára dolgoztak, míg az ellenforradalmárok, az emigránsok Franciaország felosztását és levereté­sét kívánták. Erőszakos ellenforradalmat J. de Maistre föltétlenül bajnak tart, nem kívánja és türelmesen vár, míg az idő megérkezik a monarchia helyreállítására. J. de Maistre nem szerette a francia forradalom emi­gránsait, elítélte őket, működésüket nemzetellenesnek és hazafiatlannak tartotta. A francia emigránsok tel­jes dermedtségét és semmirevalóságát hangsúlyozta. »Az emigránsok semmik és nem is lesznek semmik«. »A francia forradalom törvényeinek egyike, hogy az emigránsok csak egyéni szerencsétlenségüknek tudják felfogni és hagy ők mindenből, aminek történnie kell, ki vannak zárva«. »Sohasem kezdtek olyanba, ami sikerült volna, olyanba, ami végül is saját ma­guk ellen ne fordult volna. Nemcsak, hogy semmit sem érnek el, hanem minden, amibe belekezdenek, annyira a gyengeség és a semmirevalóság jegyéit hordja, hogy általában olyan embereknek tartják őket, akik elveszett ügyet védelmeznek« (Oeuvres choisies de Joseph de Maistre, Considérations sur la France, 124-5 l.). Az emigránsoknak »óvakodniok kell, hogy erőszakhoz nyaljanak, sőt talán jobb volna, ha nem lehetne őket sohasem fenyegető magatartásban látni« (127. l.). »Az emigránsok semmire sem képesek és nyugodtan hozzá lehet tenni, ők maguk is semmik« (128. l.). J. de Maistre, kinek olyan félelmet keltó híre van, vérnélküli, majdnem gyengéd ellenforrada­lomnak volt a híve és határozott ellensége a bosszú­nak. Azt az igen finom gondolatot képviseli, hogy a forradalom károsítottjai, nem lehetnek hordozói a forradalomutáni, az ellenforradalmi igazságszolgálta­tásnak, mert ők bosszúlók. »A legnagyobb szerencsét­lenség, ami finomérzésű embert érhet, apja, testvére, barátja gyilkosa bírájának lenni vagy pedig saját tu­lajdona elorzójának. De éppen ez következnék, ha az lenne az ellenforradalom eredménye, amit várnak tőle, mert a legmagasabb bírák mind a károsított osz­tályhoz tartoztak volna és az igazságszolgáltatás »még akkor is, ha csak büntetne, bosszúnak látszanék«. Ilyen nagy és nemes szót nem lehet elégszer ismételni ma­napság, mikor bosszúvágy oly könnyen elegyedik igaz­ságos ítélettel. J. de Maistre is azt hitte, hogy a nép­nek át kell vergődnie a forradalom minden keserűsé­gén és fel kell ébrednie ellenkezésének, a forradalom­nak önmagát kell elnyelnie. És a Sors igazságszolgál­tatását látja abban, hogy a forradalmárok egymást irtják ki. A népek sosem érik el azt, amire töreksze­nek. A francia forradalomnak is van pozitív jelentése, de nem az, amit a forradalom vezetői igyekeztek adni neki. J. de Maistre maga volt a forradalom egyik po­zitív eredménye. A 19-ik századeleji katolikus és ro­mantikus mozgalom nem lett volna lehetséges a for­radalom nélkül. Ez csak a forradalom által tárult fel előttünk valójában. így lesz nálunk is. A forradalom pozitív eredménye vallásos elmélyülés és újjászületés lesz. A keresztyénség új korszaka kezdődik, az egyház megszabadul az állam hatalmától. Az izzó reakciós J. de Maistres gondolataiban a forradalomról nagy önmegtagadás van. Jó most ezeket a gondolatokat emlékezetünkbe idéznünk. De az orosz forradalom emigrációja egészen más, mint a franciáé. Nagyok a szenvedései. Többoldalú, igen magas kultúrréteget foglal magában és nagy kultúrális jelentősége lehet, ha sikerül neki legyőznie a jellegzetes emigráns-pszihológiát önmagában. Az orosz emigrációban van hősi lelkületű, áldozatkész ifjúság. Az orosz emigráció feladatai lelki és nemzeti-kultúrális természetűek, nem politikaiak. De az emigráció idáig még semmiféle eszmét nem ültetett el. Az életben és tudatban ko­rábban uralkodó politikai formákhoz való vissza­térést nem lehet eszmének nevezni. Minden elavult politikai forma, légyen az monarchia vagy demokrácia, túlélte önmagát és jelentéktelenné lett.

 

Dosztojevszki az orosz forradalom prófétája. Ő ra­gadta meg prófétailag szellemi dialektikáját és ő raj­zolta meg alakjait. Dosztojevszki felismerte, hogy a szociálizmus Oroszországban vallási kérdést jelent, az ateizmus kérdését, hogy az orosz forradalmi ér­telmiségnek semmi köze a politikához, hanem a vilá­got akarja Isten nélkül megmenteni. Aki az orosz for­radalom lényegét akarja megragadni, annak bele kell élnie magát Dosztojevszki vízióiba. Átláthatatlan mennyiségű okát lehet az orosz forradalomnak fel­fedezni. Sok közülük mindenki számára szembeszökő. A rettenetes háború, melyhez nem volt meg a nép­nek sem lelki, sem anyagi ereje, az orosz nép gyenge jogérzete és tényleges népi kultúra hiánya, a föld nélküli parasztság sanyarú helyzete, az orosz értel­miség teletömése hamis eszmékkel – ez mind ott van kétségkívül az orosz forradalom okai közt. De nem ezen az úton nyílik meg az orosz forradalom igazi lényege, hanem lelki valóságában nyilvánul meg. A legkülönbözőbb okok hatnak a történelmi fejlődés­ben; a történelem feljegyzi őket. A történetfilozófiá­nak azonban az a feladata, hogy a lelki alapjelensé­geket, az ősvalóságokat mutassa meg, melyek a tör­ténelmi események értelmét rejtik magukban. Így az újkori történelem számára a humanizmus és ennek belső dialektikája ilyen szellemi ősvalóság. Ez az alapja a francia forradalomnak is, bár egész csomó teljesen különböző oka van. Így állítom tehát, hogy az orosz forradalomnak, mely egy félázsiai, félbarbár világban és az összeomló háború légkörében robbant ki, az alapja egy, az orosz nép vallásos természeté­től függő tény. Az orosz nép nem alkothat középál­lású humanisztikus birodalmat és nem kíván jogál­lamot a szó európai értelmében. Lelki alkata szerint nem politikus nép, a történelem vége felé, Isten or­szága megvalósítása felé fordult. Vagy az Isten or­szágát akarja, a testvériességet Krisztusban, vagy pe­dig az Antikrisztus szövetségét, e világ fejedelmeinek az uralmát. Az orosz népben mindig volt valami szo­katlan, a nyugati népek előtt egészen ismeretlen meg­fordítottság; a földi dolgokhoz, tulajdonhoz, család­hoz, államhoz, jogokhoz, saját bútorokhoz, régi élet­szokásokhoz való kötöttség érzése sohasem élt benne. Az orosz népet bűnei a földi élethez láncolták és az ő bűnei semmiképpen sem kisebbek, inkább nagyobbak, mint Európa többi népéé. Az orosz nép talán kevésbé becsületes és jóravaló, mint a nyugat népei. De a nyugati népeket az ő erényeik a földi élethez és en­nek javaihoz köti le, míg az orosz nép erényeiben el­fordult a földtől és az ég felé tekintett. Így nevelte­tett lelkileg az ortodoxia által. Az európai előtt szent a tulajdona, kemény harc nélkül el nem engedi venni. Olyan ideológiája van, mely igazolja a földi javakhoz való viszonyát. Az orosz, még ha hatalmába keríti is a kapzsiság és a haszonlesés bűne, sohasem tartja tulajdonát szentnek, nem tudja ideológiailag igazolni az anyagi életjavak birtokát és szíve mélyén hiszi, hogy jobb volna kolostorba menni, vagy vándorbot­hoz nyúlni. Az a könnyedség, amellyel a tulajdonjog megdől Oroszországban, nemcsak a nép gyengén fej­lett jogérzékében és polgári becsületesség hiányában leli magyarázatát, hanem abban is, hogy az orosz ember teljességgel elfordult e világ javaitól. Amit az európai polgár erénynek tart, az az orosz ember szá­mára bűnnek látszik és az orosz földtulajdonos soha sem volt egészen biztos abban, hogy jogosan birtokolja földjét. Nem véletlen, hogy A. S. Chomjakov azt gondolta, hogy az ő javait a nép bízta rá keze­lésre. Az orosz kereskedő is gondolt arra, hogy tisztes­ségtelen eszközökkel gazdagodott meg és ezért előbb ­vagy utóbbi bűnhődni fog. Az ortodoxia a kötelesség eszméjét tanította, nem a jogét. Ez a kötelesség a bűnösség miatt nem teljesült, de a jogot nem tartotta erénynek. A polgári ideológia nálunk sohasem jutott uralomra, sohasem uralkodott az orosz szívekben. A polgári osztály- vagy rendi előjogoknak sohasem volt semmiféle eszmei vagy bármiképp is tartható meg­alapozása, ezeket inkább majd mindenki bűnnek érezte és pedig nemcsak a forradalmi szociálisták, hanem a szlavofilek is és a vallásos emberek Oroszországban és minden, elsősorban orosz író, sőt maga az orosz polgárság is, mely erkölcsileg mindig lealacsonyított­nak érezte magát.

Nem lehet az orosz burzsoáziát az európai kom­munistákkal szembeállítani. Az orosz nép, az orosz ember lelki alkata eleve kilátástalannak mutatja a polgári eszmék vagy a polgári rend harcát a kommu­nizmus ellen. Ez Oroszország és az orosz nép kül­detése a világban. Chomjakov és K. Leontjev, Dosz­tojevszki és L. Tolsztoj, Szolovjov és N. Fjodorov nem kevésbé harcolnak a polgári rend és a polgári szellem ellen, mint az orosz forradalmárok, szociális­ták és kommunisták. Ez megfelel az orosz eszmének és az orosz patriótáknak tisztában kell ezzel lenniök. A vallásos ember meg van arról győződve Orosz­országban, hogy az európai polgár nem számit töb­bet Isten színe előtt, mint az orosz kommunista. És az orosz ember nem kívánhatja, hogy a kommunisták helyébe az európai polgár jöjjön. Nem akarja a kom­munista bűnöket polgári erényekre váltani, mert el­veti ezeket az erényeket. A világi kultúra, a becsüle­tes és jólrendezett civilizáció nem csábítja az orosz embert, az orosz vallásos embert. Ezért van nálunk még a szociálizmusnak is olyan szakrális jellege és ezért lett félig egyházzá, félig Istenországává. Az oroszok mindig ellene voltak lélekben a 19.-ik századi nyárspolgár-burzsoá civilizáció hatalmának, gyűlölték és a szellem lealacsonyítását látták benne. Ebben egyező Herzen és K. Leontjev és a nyugati nacionaliz­mus német vagy francia patriotizmusát nem lehet bele­oltani az orosz emberbe. Sok orosz patrióta és na­cionalista reménytelenül idegen Oroszországban s vég­telen távol állnak Oroszország lelkétől. Mindezt nem szabad figyelmen kívül hagyni, ha az ember helye­sen akarja megismerni az orosz forradalom jellegét. Nálunk sohasem volt polgári ideológia, épp oly ke­véssé, mint állami. Katkov, mint bölcselő, egyáltalán nem volt jellegzetesen orosz. Az orosz lélek soha, semmikor nem tudja az állameszmét elfogadni leg­magasabb elvnek, legfeljebb egészen csekély jelen­tőséget tulajdonit neki – esetleg meglesz nélküle is. Az orosz ember lényegéhez hozzátartozik valami sajátságos anarchizmus. Az orosz nép szemét Isten országára szegezi. Ez magyarázza meg nemcsak esz­ményeit, hanem sok hibáját is. Mert Isten országa megvalósításának az útja nehéz út és az Isten or­szága a szolgálat fogadalma e világgal szemben, mely­nek terhét az embernek viselnie kell a Földön, köte­lesség a történelmi folyamattal szemben, kötelesség, melyről az orosz ember gyakran megfeledkezik. Ez az oka, hogy miért kell a mi szerencsétlen és gyűlöletes forradalmunkat nemzetinek elismerni. Az orosz nép Isten országára szegezi szemét, de könnyen en­ged a kísértéseknek, csábításoknak és meghamisítások­nak, könnyen a hazugság birodalmának hatalmába ke­rül. És a hazugságnak és meghamisításnak a biro­dalma került most Oroszországban uralomra. A bol­sevistákban van valami távoli, földöntúli. Ez az, ami bennük oly kényelmetlennek látszik. Mágikus folya­mok és erők áradnak még a legközönségesebb bolse­vistából is. Mindegyik mögött ott van a közösség, valamilyen magnetizált ereje, erő, mely az orosz né­pet magnetikus álomba ejti, bűnös átokba bilincseli. Oroszország felébresztése a varázsból – ez az, amire szükség van.

 

Az orosz forradalmat lelkileg elmélyülve kell átélni. Katarzisnak, belső megtisztulásnak kell be­következni. és mindazok nem élték át lelkileg az orosz forradalmat, akik az önérdek szemével nézik akik csak arra törekszenek, hogy elvesztett javaikat visszaszerezzék, akik gyűlölettől, rablási vágytól en­gedik magukat vezérelni. Ez testi, nem lelki mód a forradalom átélésére, nyárspolgári állásfoglalás vele szemben. Aki a forradalomhoz ragaszkodott és nem tudja lelki szabadságát megőrizni, aki a régi, forra­dalom előtti életrend visszaállításáról álmodik és aki dühtől és bosszútól lihegve nem akarja meglátni a maga bűnét, az lelkileg nem élte át a forradalmat. Csak a saját bűnének figyelmes és bűnbánó beismerése teheti a forradalom élményét lelkivé. A gyónás misztériuma és szentsége által nyílik meg az új élet. Csak a gyónás hozhat szabadulást a sötét múlt ha­talma alól, megváltást a rémképek lidércnyomásából. A keresztyén gyónás pszichológiája gyökeres ellentét­ben áll nemcsak a forradalmi, hanem a restaurációs pszichológiával is, mely mindig gyűlölettel tett s bosszúvágyó. A bosszú vágya, a régi bűnös élet vissza­térésének a vágya összeegyeztethetetlen a gyónással, mely mindig új élet felé irányul – ez bűnbánat nélküli megrögződés a bűnben. A lelki és bensőleg elmélyült viszonyoknak a forradalom iránt el kell is­mernie a jelenlegi orosz és általános válság nagy komolyságát. Nem szabad állandóan úgy tenni, mint ha semmi különös se történt volna, mintha csak ga­rázdálkodás, lárma és botrány lett volna és elegendő a rend helyreállítására a rendőrség, a katonaság be­avatkozása. Nincs szánalmasabb, mint olyan embe­relnek az önámítása, akiket kinyomtak az első so­rokból is aztán vonakodnak elismerni a forradalom tényét és ezt nyakasan lázadásnak, zendülésnek ne­vezik. Azt hiszem, hogy nemcsak Oroszországban volt forradalom, hanem világforradalom van, válság, mely semmivel se kevésbé jelentős, mint az antik világ összeomlása. A világháború katasztrófája előtt ural­kodó állapot visszatérését kívánni azt jelenti, hogy az illető semmivel sem számol, ami megtörtént, sem­mi képessége nincs történelmi távlatok megpillantá­sára. Egy egész történelmi korszak alaperősségei elavultak. Mint életalap megrendült, nyilvánvaló lett azoknak az alapoknak a hazugsága és korhadtsága, melyeken: a XIX. és XX. század civilizációja épült. És ezekhez az alapokhoz, melyeknek a rothadása a rette­netes háborúkhoz és forradalmakhoz vezetett, akar­nak még mindig visszatérni, még mindig kívánkoznak arra a bűnös és gonosz életre. A paralysis progressiva rettenetes, de nem kevésbé rettenetes a syphilis, mely­bő1 fejlődött. Oroszország, valamint Európa számára nincs és nem is szabad hogy legyen visszatérés a há­borúhoz és a forradalom előtti élethez. Ha ez a visszatérés lehetséges lenne, a mi időnk szenvedései és kínjai elvesztették volna értelmüket és igazolásukat. A forradalom nem teremt új, jobb életet, benne csu­pán a régi, bűnös élet szétzüllése teljesül be. De a háború és a forradalom lelki tapasztalata kell, hogy jobb, új életre térítsen. Minden lelki embernek meg kell találnia a döntést a maga számára, függetlenül attól, hogy a történelmi jövőt optimistaként vagy pesszimistaként nézi. Az új, jobb élet mindenekelőtt lelki élet és mindenkinek el kell mondania a maga számára: »Fais ce que to dois, advient ce que pourra«. Az értelmiség régi liberalizmusához, a demofiliához, a szocializmushoz éppoly kevéssé van visszatérés, mint a monarchiához, a nemesség régi életrendjéhez. A mi jószándékunkat új, jobb életre, a jog megvalósítására kell irányítanunk.

Az urak Oroszországának vége és semmi, ami mulandó és bűnös volt benne többé fel nem tá­madhat. De ami Oroszországban örök, az elpusztít­hatatlan és át kell kerülnie az új életbe, bármiképp, is alakul ez majd. Az arisztokráciában él egy örök eszme és enélkül nem létezhetnék a világ. De az orosz nemesség, mint osztály és rend, soha többé nem nyeri vissza korábbi társadalmi jelentőségét. Ezt óhaj­tani annyit jelentene, mint szívét gonoszsággal és gyűlölettel eltöltenie. Az orosz polgári osztály se foglalhatja vissza soha korábbi állását. Ebben a te­kintetben nem külső, hanem belső felfordulás tör­tént. A forradalmak nemcsak az alsóbb társadalmi osztályok szociális érdekeiért történtek, hanem egy­úttal abbahagyja az ember a tegezésüket és ön-t mond. Ebben a tekintetben nálunk az életszokások és for­mák végleges felfordulása történt meg. Az urak régi viszonya a néphez már lehetetlen. A »te«-nek »ön«-nel való helyettesítése bizonyára a forradalom egyedüli vívmánya marad a mindennapi érintkezésben. Még mélyebbre ható forradalom lenne, ha mindnyájan el­kezdenénk tegeződni. De ezt külső átalakulások által nem lehet elérni, a francia forradalom megkísérelte, de sikertelenül. A társadalmi osztályok struktúrája Oroszországban megsemmisült. Könnyen ment végbe, mert nálunk sohasem voltak erős társadalmi osztá­lyok. De arról számot kell adnunk, hogy Oroszország­ban ma a parasztság kivételével minden osztály meg­semmisült. Nemesség és polgárság Oroszországban, mint társadalmi osztály, nem létezik többé. A kommu­nista forradalom mellesleg a munkásosztályt is meg­semmisítette. A parasztságon kívül csak a hivatalnok osztály és az elnyomott értelmiség van. Ezért tel­jesen érthetetlen, hogy milyen rétegekre szándékozik a restauráció támaszkodni. De Oroszországban új, nem annyira szociális, mint inkább antropológiai ré­teg képződött. Az orosz forradalomban egy új antro­pológiai típus aratta a győzelmet. A biológiailag legerősebbek kiválasztódása megtörtént és ezek nyo­multak az első sorokba. Megjelent a fiatalember angol minta szerint szabott katonakabátban, simára borot­válva, katonás, igen energikus, ügyes, hatalomvág­gyal telt, legtöbbnyire szemtelen és kíméletlen és beverekszi magát a legelső sorokba. Mindenütt lehet látni, mindenütt ö uralkodik. Ő az, aki féktelenül tova­száguld autóján, mindent és mindenkit elgázolva, aki és ami eléje kerül; ő tölti be a legfőbb felelősségek­kel bíró állásokat, ő ítél halálra és ő az, aki a forradalomból gazdagodik. Ez a forradalmárok korábbi opusától külsőleg oly elütő, sőt vele mindenben ellentétes fiatalember vagy kommunista, vagy igazodott a kommunizmushoz és a szovjetállam alapján áll. Az élet urának nyilvánítja önmagát és a jövő Orosz­ország építőjének. Neki köszönhették az orosz bolsevisták győzelmüket. A régi bolsevisták, az értelmi­ségből való régi forradalmárok félnek ettől az új típustól és előre sejtetik, hogy a kommunista gon­dolat általa tönkremegy, és mégis kényszerülnek ar­ra, hogy ne rontsák el vele a jó viszonyt. Még a Cseka is ezekre a fiatalemberekre épül. Ez az új orosz burzsoázia, az élet ura, – de nem szociális osztály, hanem mindenekelőtt új antropológiai típus. Valami a felismerhetetlenségig megváltozott Oroszországban, az orosz népben: az orosz arckifejezés. Ilyen arcok nem voltak korábban Oroszországban, az új fiatal­ember típusa nem orosz, hanem nemzetközi. Oroszországban kifejlődött az erő és hatalom iránt való érzék, – tipikus polgári vonás, mely korábban nem volt meg, melynek keletkezését a polgári ideoló­gusok óhajtották és tulajdonképpen most is ujjonganiok kellene érte. A háború tette lehetővé az ilyen típus felbukkanását, ez volt az az iskola, melyből ezek a fiatalemberek kikerültek. Gyermekeik és unokáik majd egészen szolid burzsoáknak, az élet urainak benyo­mását keltik. Ezek az uraságok a Csekában való te­vékenységük kerülőútján, miután megszámlálhatatlan tömegű embert elitéltek, a legjobb állásokba tolják magukat. Vérfürdő egyáltalán nem állítja meg őket élet- és hatalomsóvárgásukban. A legvészesebb alak Oroszországban nem a régi kommunistáé, mely ki­halóban van, hanem ennek az új fiatalembernek az alakja. Oroszország lelkének, az orosz nép küldeté­sének romlására lehet. Ez az új antropológiai opus megdöntheti a kommunizmust, orosz fasizmussá vál­toztathatja át, ami önmagában még korántsem örven­detes. Itt nem az orosz élet egy felületi jelensége forog fenn, mely kommunizmusnak és szovjeturalom­nak nevezi magát, hanem az Oroszországban végbe­menő belső folyamatok. Az a rettenetes, hogy a for­radalom által Oroszország burzsoá, nyárspolgári or­szággá alakul – ami azelőtt sohasem volt. Ügyes, vakmerő, energikus üzleti szellemek, csak nagyon is e világból valók tolakodlak előre és érvényesítik élet­urasági igényeiket. (Ők már sohasem fognak tudni semmit az orosz vágyódáshól a mennyei Jeruzsálem felé. A cári, a nemesi, a paraszt, a szerzetes Oroszország, a vándorok és az értelmiség Oroszországa so­hasem volt a burzsoá nyárspolgáriság hazája. Az, ami­től K. Leontjev sokkal inkább félt, mint bármi mástól, bekövetkezett. Ezt komolyabban meg kell fontolni, mint a szovjetállam megdöntésének eszközeit s útjait. Az orosz emigránsok egyáltalában nincsenek eléggé tisztában azzal, hogy az orosz kérdés nem akörül a pár bolsevista körül forog, akik éppen hatalmon van­nak, s le is taszíthatók, hanem akörül, a végtelen széles új emberréteg körül, mely most uralomra ju­tott és akiket nem lehet olyan könnyen letaszítani. A kommunista forradalom mindenek elölt az orosz élet elanyagiasítása, mely paradox módon kapcsolódik a történelmi területek szétbomlasztásához. A kommu­nizmus harc a lélek ellen és a lelki élet ellen és erkölcsi következményei ijesztőbbek, mint a politikai­ak, jogiak, és gazdaságiak és tartósabbak is lesznek. Oroszország az erkölcstelenség és az élvezetek hajhászásának idejét éli, mint ahogy az a direktórium alatt is történt. Az anyagiasodás és az erkölcstelenség nemcsak a kommunistákat ragadta meg, ez a folyamat sokkal általánosabb. Az oroszok hozzászoktak a szol­gasághoz, nem kell nekik többé a szabadság, a lélek szabadságát elárulták külső javak kedvéért. Az irigy­ség fekete érzése döntő világhatalommá lesz és nehéz megállítani tovaterjedését.

Oroszországban megszakadt a kultúrtradició. A műveltségi szint, a kultúrminőségek rettenetes lesüllyedése áll küszöbön. Oroszország majdnem kizárólag a civilizált parasztság országa lesz. Az új orosz burzsoáziának, melyen nem a gyárosok és bankárok osz­tályát kell érteni, hanem a győztes szociális-antropológiai típust, lelhet, hogy szüksége lesz technikai civi­lizációra, de a magasabb kultúráról, mely mindig arisztokratikus, könnyen le fog tudni mondani. A barbarizálódási folyamat elkerülhetetlen. Vigasztalód­hatunk avval, hogy a háború után egész Európában meg kellett indulnia a barbarizálódásnak és ez tény­leg meg is indult. A forradalom nemcsak az orosz nemességet semmisítette meg, hanem az orosz ér­telmiséget is, a szó régi értelmében. Az értelmiség egy századon át álmodott a forradalomról és előkészí­tette azt. De a forradalom megvalósulása az ő szá­mukra bukásnak, végnek bizonyult. Az értelmiség egy része megragadta a hatalom gyeplőjét, a másik része az élet hajójából kivettetett. A forradalom meg­mutatta az értelmiség ideológiájának a hamisságát. Új értelmiségnek kellett a népből előállnia, de ez majd sokkal mélyebb műveltségi szinten fog állani, és idegen lesz számára minden lelki szükséglet. Ma a Csernysevszki alatt is sokkal mélyebb műveltségi szinten állt az értelmiség, mint Csádajev, Csomjakov és Herzen idejében. Ha az orosz paraszt majd meg­próbálja az életét berendezni, nem kellenek neki sem a társadalmi forradalmárok, sem a Ka-dettek, sem a jobboldaliak, – maga is tud majd magán segíteni. A jövendő Oroszországnak kettős alakja van melyet nem lehet egységes egésznek tekinteni. A régi, nagy Oroszország erős kontrasztok és poláris ellentétek világa volt – és mégis egységes alakja volt, Az orosz műveltség csúcsain levő Oroszországot a nagy orosz íróknál és a népiség legsötétebb mélységeiben egy Oroszországnak érzik. Ez most nyilvánvalóan más­ként lesz. Oroszország, úgy látszik, mintha hét biro­dalomra szakadna. Minőségileg az örök Oroszország ét tovább, a lelki Oroszország, mely hivatva van, hogy szavát kimondja a történelem végén, mennyi­ségileg azonban talán az istentelen, civilizált Orosz­ország fog uralkodni. De általában világszerte mindenütt történnek szakadások és mindenütt látszólag azok a hatalmak aratnak győzelmet, akik Krisztus lelke ellen harcolnak. A mi fáradozásainkat az örök Oroszországra kell irányítanunk és az erkölcsi világ­rendben nem vesznek el ezek a fáradozások. Az ér­telmiség régi forradalmi pszichológiáját most az ellen­forradalmi emigráns körök vették át. Azokat az érzé­seket, melyek előbb a cárizmus ellen szóltak, a bol­sevizmusra viszik át. Az orosz értelmiség számara a bolsevizmus pótolja a cárizmust és tölti be annak funkcióit. Éppúgy, mint ahogy régebben azt hitték, hogy a monarchia megdöntésével köszönt be az igazi élet, hiszik most, hogy az igazi élet a bolsevizmus megdöntésével indul meg. Így az egész élet teljesen külsőleges távlatba kerül, így minden várakozás egyes egyedül politikai változásokhoz kapcsolódik. A bol­sevista forradalommal szemben ellenforradalmi ér­telmiség pszichológiailag éppúgy liberális és radi­kális maradt, mint azelőtt volt. De nincs terméketle­nebb manapság, mint az ilyen liberalizmus és radi­kalizmus. Megint itt az alkalom, hogy a régi »Vjech«i igazságára emlékeztessünk; megvan az érvényessége a bolsevizmusra is. Ez az igazság mindenekelőtt abban. áll, hogy élet belülről kifelé és lelkileg, nem pedig kívülről befelé és politikailag van meghatározva, mint ahogy ezt a forradalmárok és a velük lélekben rokon ellenforradalmárok felteszik; ez lelki alkotásra és er­kölcsi gyógyulásra int.

Nem szabad hinni politikai formák által való szabadulásban, légyenek bár demokratikusak vagy monarchikusak. Csak a Lélek képes megszabadítani, mely megteremti magának új, sajátos formáit. Új bornak új hordó kell. Mind a monarchisztikus, mind a demokra­tikus legitimizmus holt eszme történelmi katasztró­fák idején. Egy monarchia, még hozzá a népre kar­hatalommal reáerőszakolva, még a monarchisták szá­mára se jelent a mi korunkban konkrét feladatot.

A forradalom mély sebeket vágott Oroszorszá­gon, melyekből csak lassan tud meggyógyulni. De egy tekintetben pozitív eredményeket is tud a for­radalom felmutatni, javára lesz Oroszországban az egyházi megújhodásnak és a vallásos élet újjászületé­sének. A forradalom egy nép vallásosságának a próba­köve. Ami vallásos életünkben sok hazugság és sok képmutatás gyűlt össze. Valami teljesen külsőséges, külsőségekre irányuló és önző utilarisztikus viszony volt túlságos mértékben uralkodó az orthodox egy­házzal szemben. A nehézkes, orthodox életrend tekin­télyének meg kellett törnie. A mi legmagasabb réte­geinkben, a nemességben és a hivatalnokokban nem volt elég mély a vallásosság, a keresztyénséget nem vették elég komolyan. A szadduceus vallásosságnak mindig állami jellege van és az időbeli ittlét távlatai mindig győznek nála az örök élet távlatai felett. A mi egyházunk életében megmerevülésnek a jelei voltak észrevehetők. A forradalom eloszlatta a hazug­ság légkörét az egyház körül, meglazította a talajt; melyen a hit világa felgyúl. A forradalom idejében nincs ok, hogy valaki vallásosnak akarjon látszani; az egyház nem jelent semmi külső előnyt és nincs többé államvallás. A forradalom jellege önmagiban vallásellenes és Krisztusellenes. A keresztyénséget ül­dözi és ezek az üldözések ocsmány mértéket öltöttek. De üldözések sohasem voltak veszedelmesek a keresz­tyénségre. Az egyház számára jobb az üldözés, mint a hatalmi védelem. Üldözések közepette erősödött és nőtt a keresztyénség. A keresztyénség a megfeszített igazság vallása. A vallási üldözések forradalmi idők­ben minőségi kiválasztódáshoz vezetnek. Az egyház veszít mennyiségben, de minőségben nyer. Újból ál­dozatkészséget kíván a keresztyénség hü fiaitól. És ez az áldozatkészség nem maradt el a forradalomban. A legjobb orosz orthodox lelkészek hívek maradtak szentségükhöz, bátran védelmezték az orthodoxiát, bátran mentek a halálba. A keresztyének megmutatták, hogy tudnak meghalni. Az orosz orthodox egyház külsőleg megaláztatást és károsodást szenvedett, de belsőleg nőtt, felmagasztosult. Vannak vértanui. Az orthodox egyház bebizonyította, hogy belső egysége, belső világossága és misztikus alapjai érintetlenek maradtak, még ha szét is zúzódott a külső egyházi rend és a külső egyházi adminisztráció. Bizonyos, hogy Oroszországban vallási elmélyülés megy végbe. Az orosz emberek, akik átmentek a legkeményebb megpróbáltatásokon, vallásos légkörben élnek. Az élet keménysége és komolysága, a halál közelléte, minden illúzió rombadőlése és az emberi lelket rabszolgává tevő külső dolgok – ezek mind Istenhez és a lelki élethez fordítják az embert. Az értelmiség, mely száz évig a hit ellen harcolt és a forradalomhoz vezető istentelenséget prédikálta, kezd a hithez térni. Ez egészen új jelenség. És Oroszországban magában ez a vallásos élet felé irányuló mozgalom ment minden ön­érdektől és nincs kapcsolatban semmiféle restaurációs tervvel és elvesztett életjavak utáni vággyal. A legtöbb ember igazi lelki tapasztalással gazdagodott és vi­szonya az életjavakhoz megváltozott. Sajnos, be kell vallanunk, hogy az orosz orthodox egyház nyugaton jobboldali orientációja pártok elnyomása és erősza­koskodása alatt van, kik helyesbített mértékben az egyház és az állam légi viszonyát akarják visszaállí­tani. Utilitarista-politikai beállítottság talaján sem az egyház újjászületése, sem Oroszország újjászületése nem lehetséges. Az egyház nem kötheti magát sem­milyen megmerevült politikai formához. Csak az egy­házhoz való önzetlen lelki beállítottság, csak áldozat­készség és az összes rajtunk halalommal bíró élet­javakról való lemondás vezethet vallásos újjászületés­hez és hazánk megmentéséhez. Nem szadduceusok és farizeusok idejében élünk, hanem az evangéliumi igaz­ságoknak az életben való megvalósítása idejében. Oroszország jövője az orosz nép hitétől függ. Ezt minden politikusnak meg kell látnia és ehhez az igazsághoz kell alkalmazkodnia. Az egyik legjelentékenyebb orosz stárec mesélte nekem, kevéssel Orosz­országból való száműzetésem előtt, hogy hogyan jön­nek hozzá a kommunisták és a vörös hadsereg katonái­ gyónni is azt mondta, hogy sem Denikinben sem Wrangelben nem bízik, hanem az Isten lelkének erejében az orosz nép közt. Nemcsak vallási, hanem nemzeti vonatkozásban is több tekintélye van ennek a hangnak, mint az orosz emigránsokénak, kik nacionalistáknak és patriótáknak vélik magukat, de nem hisznek az orosz népben. A starcok szavai mintha egy más világból zengnének, hol nincsenek »jobb­ és baloldaliak«, nincs meg a pártok politikai harca a hatalomért és nincs anyagi érdekekért vívott osztály­harc. Nekünk is egy más világ felé kell fordulnunk, hogy onnan mentsük értékelésünk kritériumait és az erőt a cselekvéshez. Az állam és a nemzet hamis bál­ványimádását lelkileg kell legyőznünk.

Nem szabad, nem kell is nem lehet Oroszor­szágtól, az orosz néptől és ennek sorsától elszakadni. Az emberi sorsnak általánosulása ment végbe és nincs többé egyéni-izolált sors. Az individualizmus kimerült. Az orrosz néppel, az orosz földdel végig ki­kell tartanunk minden megpróbáltatásban és szenve­désben. Oroszország mindenekelőtt ott van, ahol az orosz föld és az orosz nép. és már magának az orosz földnek a megilletése kezdete a gyógyulásnak, ré­szesedés az élet forrásaiból. Ezért bűnös a jellegzetes emigránspszichológia, mely végül minden – élet­forrást elapaszt. Nem kell minden külföldön élő orosz emberre ráragadnia. Oroszország csak belülről kifelé menekülhet, csak az Oroszországban magában tör­ténő életfolyamatokkal. A nép nem akar meghalni és az életben keres menekülést a halál alól. A bolseviz­mus kényszerül az élethez igazodni. A bolsevisták építő tevékenységében nem hihet az ember, ez félelmetesebb és ijesztőbb, mint bolsevista rombolómun­ka. Ez Sigaljov módszere a baromtenyésztés. mód­szere, emberre alkalmazna. A bolsevista hatalomból külsőleg leghatásosabb a látszat. De a bolsevisták ijesztően korlátoltak és minden tevékenységük a köz­napiság és az unalom jegyét hordja. A hatalom em­bereinek a szerepét játsszák. Mindezt nem tekintve és mindennek ellenére él az orosz nép és nagy és kegyelmet nyert nép maradt. Oroszország mélyén, létének forrásaiban, molekuláris folyamatok indulnak meg, melyek meg fogják szabadítani. Mi magunk is, mindegyikünk részt vehet ezekben az életfolyamatok­ban, segítheti és hathat rá, ha még az orosz néphez, az orosz földhöz kötöttnek érzi magát. Nincs erkölcs­telenebb elv, mint a »minél rosszabb, annál jobb«. Ez csak azoknál lehetséges, akik tudják, hogy kívül van­nak azon, amit ez a rosszabb vagy jobb ér.

Aki Oroszországgal, az orosz földdel és az orosz néppel tart, az csak azt kívánhatja, hogy jobban men­jen a sora. A bolsevizmus végét is az orosz helyzet javulása, nem a rosszabbodása hozza. Az éhség és a szegénység járma erősíti a bolsevisták hatalmát. Az élet Oroszországban maga is kín, áldozatra, hősies­ségre, megaláztatásra készség. De ebben a kínban, eb­ben az áldozásban, ebben a hősiességben lel szabadu­lást Oroszország. Szovjet-Oroszországban élni: ez már maga is szakadatlan lelki aktivitást jelent, 1e1ki küzdelmet a mérgek ellen, amelyek megmérgezik a leheletet. Az orosz uralom az engedelmességet ki­kényszeríti éhség és megvesztegetés á1ta1. És a gyen­ge ember számár nehéz állhatatosnak maradni. Saját­ságos visszaemlékezni a panaszokra és felháboro­dásokra a szűkös szabadság és a zsarnokság miatt a régi uralom alatt. Akkor mégis végtelen szabadság volt a szovjetrendszerrel összehasonlítva. Minden másként történik majd, mint ahogy az emigránsok és a politikai pártok képviselői elképzelik. Sok váratlan dolog áll még előttünk és a megszabadítás nem onnan jön, ahonnan az emberek várják, hanem ahonnan Isten küldi. Nem szabad a megmentést Európától várni, melynek semmi köze hozzánk és maga még inkább haláltusában vívódik. Nem szabad az orosz néppel erőszakoskodni, belülről kell megújhodásához hozzájárulni. A forradalomnak kell önmagát kimerítenie és megdöntenie. Annak a ténynek, hogy a bolsevizmus olyan sokáig tart, hogy nem döntötték meg külsőleg is hatalmi úton, annak is megvannak a jó oldalai. A kommunista eszme önmagát tette csúffá, mind örökre elvesztette nimbuszát, a méreg nem hatolhat a mélybe. A gyógyulási folyamat ugyan hosszadalmas, de szerves folyamat. Mindenek előtt a hazugság szellemétől való megváltás, előrehaladás a fantomok és fantazmagóriák birodalmából a realitások fele vezető úton. Sokkal inkább fontos most, mint valaha, a szellemi tevékenység elsőbbségét hangoztatni a poli­tikaival szemben. Szükséges a világra nehezülő véres lidércnyomás ellen harcolni. A politika egyedüli túl­nyomósága csak erősíti ezt a lidércnyomást és növeli a vérszomjat. Most kell megmenteni az emberi lélek szabadságát. Megint a keresztyén népek előtt áll a kérdés, hogy komoly-e számukra a keresztyénség, hogy latba akarják-e vetni minden akaratukat ennek megvalósítására. Ha a keresztyén népek nem tanúsítják a legerősebb lelki nekifeszülést a keresztyén út megvalósítására, ha nem fejtik ki a legnagyobb aktivi­tást, akkor az atheista kommunizmus ül diadalt a világ felett. A szabad léleknek egészen függetlenül kell hatni attól, hogy milyen erők jutnak túlsúlyra és milyenek győznek. A keresztyénség oda tért vissza, ahol Konstantin idejében állt és megint meg kell a. világot hódítania.

(Visited 34 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..