Posted on Hozzászólás most!

Oláh György: Alkotók fölszabadulása

Megjelent: Egyedül Vagyunk, 1941. évfolyam
Megjelent: Egyedül Vagyunk, 1941. évfolyam

Berlin, szeptember hó.

Míg künn a keleti arcvonalon tízmilliók csatája folyik, itt a Grűnewald legfrissebben vágott sétányán, Berlin legújabb utcácskájának végén vadonatúj hatalmas műteremben már a győzelem emlékművet faragják. Százméter magas diadalkapu domborműveit, kétszáz méternél hosszabb reliefsorozatot csupa gigászi kétemeletes alakokkal. El sem készült még ez a műterem egészen, rögtönzött fenyődorong kerítéssel félnyersen adatta át Hitler saját ajándékaként nagy szobrászának, Brekernek. Itt csak fele-nagyságban készülnek a minták. A kétszeres-háromszoros életnagyságú gipszóriásokat aztán különleges kocsikkal szállítják át a közeli Herberstrasse még nagyobb műtermébe. Ott történik a végső felnagyítás, a gránitba faragott gigászok tenyerében ott már kényelmesen elalhatnánk, ha valamilyen szerkezettel föl tudnánk kapaszkodni hozzájuk.

A régi császári Németország is vágyott a mamutméretek után. A müncheni Bavaria-szobor feje szabályszerű toronyszoba, ahova a dómtornyok garádicsaival vetekedő csigalépcsőn jutsz fel, a koblenzi Rajnaszögletben álló császárszobor bronzlovának magasraemelt első patája alól a legnagyobb esőben, harmadmagaddal szárazról nézheted a túlparti citadellán felsistergő tűzijátékot. Csakhogy e Vilmosok korában épült monstrumoknál csak a felhasznált bronz- meg kőanyag iszonyú tömege nyűgözött le, itt azonban a mű közvetlen közelében, minden távlat nélkül is minden vonalból és formából zene, könnyed és hallatlanul letisztult elvont Mozart-melódiák szólnak feléd. Phidias óta nem hasadt a forma a véső alatt ilyen végtelen ritmikusan. Bámulva kérded önmagádtól: honnan veszi a harmadik birodalom két legbravúrosabb vésője a Brekeré és a Thoraké ezt a végtelen könnyedséget, ezt a Brekernél sokszor szinte már túlságosan csengő, az idealizált szépségektől szinte édes, görög kifejezőerőt, görög világosságot és beszélőkészséget? Hogy kerül ide a nehéz vonalak, a plump formák, a ködös plasztikai páthosz hazájába ennyi hellén derű?

Mintha a nagy lehetőségek föltárulásával a fajta lényege is megváltozott volna. A mélységekkel küzködő, komoly, szemérmes puritán Scheibe után, a legegyszerűbb formába annyi energiát és annyi szellemi tartalmat gyűrő Kolbe után, Klimsch után, az ötven-hatvan esztendős akadémiai mesterek után, mintha szinte túlságos gazdagsággal csordulna meg a bőségszaru egyszerre. Mintha annyi tartalmas, nagyszerű vergődés után szinte túlságos könnyedséggel jutna hozzá a német szobrászat a végső célhoz, a végső ideálhoz, a görög ideálizmus formanyelvéhez.

A dolog leglényegét kereső komoly nagyszerű félmondatok, hallgatag küzködések és dadogások után egyszerre olyan dallamosan, folyékonyan, annyi bravúros zenei kifejező erővel kezd beszélni, hogy az ember megriad és gyanakszik. Köppen mondta egyszer: a német tudománynak minden gyanús, ami nem nehézkes és homályos, hanem nagyon is érthető. Breker kígyót szaggató gladiátorai, szökellő paripák hátán merész mozdulatokat végző phidiasi harcos-aktjai előtt is valahogy ilyen gyanakodással állunk meg a császári korszak műemlék imperializmusa és az utána következő komoly tépelődő intellektuális szobrászat után. A „Bajtársak” merészhomlokú hősei, a „Bosszúálló” és „Harc” remek akrobata-mozdulatai, az „Elhivatás” formáinak átszellemült szépsége szinte felriasztják bennünk a kérdést: hol itt a német képzőművészet örök tragikuma: a nehézkességgel való örökös vívódás, a nyers, naiv szegletesség? Hova párolgott el, így egy napról másnapra, a teuton monumentalitásra annyira jellemző komorság, merevség, esetlenség? Hogy szabadult fel Hitler szobrászaiban egyszerre ennyi könnyed díszítő erő, miközben a nagy hősi méretek szeretete mit sem változott?

Vajon egy nagy, rendkívüli korszak lehetőségei ennyire fel tudják szabadítani a tehetséget régi gátlásaitól és a megkötöttségektől?

*

Éppen ezen tűnődöm, mikor egyik berlini barátom lelkesedve meséli: Látnád itt kérlek, egy-egy nevesebb tábornagy főhadiszállását és egész napi tevékenységét a fronton. Akihez engem beosztottak, ma a leghíresebbek egyike, de ne képzelj valami izgalomlázas, izzadt, őrjöngő munkát. Az egyik hadcsoportot vezénylő tábornagy künn a messzi orosz pusztákon felütött főhadiszállásán is ugyanazt a pompás, higgadt, beosztott, gépiesen pontos napirendet tartja be, mint odahaza a főparancsnoksági irodákban. Reggel ugyanabban az órában lovagol, ugyanúgy átnézi a hazai újságokat reggeli közben, délutáni lovaglása után még könyvolvasásra is ráér.

Élete most talán még jobban bizonyítja Kant tételeit, hogy a rend felszabadítja a gondolatot. Vonulás közben is olyan nagy körötte a szervezettség, hogy apró izgalmak, részletkérdések, napi hiábavalóságok hozzá soha fel nem érnek. Rendszerint huszonöt vagy ötven kábelvonal áll rendelkezésére, de a hívást és tárcsázást is tábornokok végzik körötte, mindent leszűrve, készen adnak a kezéhez. Gyorsíró világbajnokokat, egyetemi tanárokat osztottak be melléje, hogy soha egyetlen gondolatát ne kelljen kézzel leírni. Hatalmas térképrajzolóiroda, automatikus számológépek, fotometriai műhelyek szállítják neki félóránként a helyzet végösszegezését, egyezményes jelekkel leegyszerűsítve, hogy ő valóban úgy tekintheti át minden pillanatban csapatai állását, ahogy annakidején Hannibál nézte egy-egy magaslatról közvetlen felülről az egész harc lefolyását.

— Valóban, mint a nagy művész a műtermében, úgy dolgozik délelőtt és délután sokszor csak két-három órát. Komponál, mint az igazi alkotók, hiszen minden korlátlanul rendelkezésére áll és tudja, minden gombnyomását, minden térképre berajzolt ceruzavonását százezrek hű és pontos kivitelezése követi. „A német katonának semmi sem lehetetlen” hirdetik a berlini villamosokon, üzletekben, hivatalokban kiakasztott falitáblák. Valóban ez a minden képzeletet felülmúló összmunka, millióknak ez a minden gátlást ledöntő rendelkezésre-állása teszi minden gondolatát, minden ceruzavonását a legnagyszerűbb művészi alkotássá. Ahogy Brekerék és Thorakék nehéz milliókat érő állami műtermeikben, ha kell több száz segéderővel, különvonaton érkező nemeskővel, külön emelőszerkezetekkel, az állami apparátus korlátlan anyagi és szellemi támogatásával olyan könnyen és végtelen skálára tágítva valósítják meg eszméiket, annyi felszabadult könnyedséggel alkothat ő is egy különvonat fülkéjében, vagy egy szűk barakkszobában és alkotásai végtelen vetületekben milliós tömegek, országokat kitevő terek méreteiben vállnak valósággá. Még a nyugati és a keleti hadjáratok közötti eltérés is csak olyan lehet számára, mint mikor Thoraknak vagy Brekernek mészkő vagy agyag helyett kemény és rosszul hasadó gránitba kell faragni. A szerszámok, az eszközök, a pompásan képzett munkások serege éppen oly korlátlanul rendelkezésére állnak az egyikhez, mint a másikhoz. Sőt az utóbbi, a nehezebb feladat talán jobban biztatja alkotóképességét és becsvágyát…

*

Berlin újjáépítésének helyettes vezetője, Wolters mérnök éppen Pestre készül, amikor az egykori porosz Művészeti Akadémia remek tanácstermében elfogjuk őt. Harmincnyolc esztendős, fiatalságtól sugárzó férfi, de így is két teljes esztendővel idősebb az újjáépítést teljhatalommal irányító főnökénél, a feketehajú Speer professzornál. — Igen öreg urak székeltek azelőtt ebben a palotában — magyarázza mosolyogva. — Minek az nekik, szegényeknek? Mi legalább jól kihasználjuk. Látja kérem azokat a műtermeket, amelyeket mi toldottunk már hozzá. Azok már a kancellária kertjére nyílnak. Ha a Führer a külpolitikai vagy politikai munkában elfárad, sokszor éjszaka is becsenget hozzánk, bejön Speer professzor atelierjébe és sokszor éjfélig együtt terveznek. Épületeket, utcákat. Ez az ő pihenése…

Közben ceruzát vesz elő Wolters mérnök és egy árjegyzék hátlapjára néhány vonással odavázolja a sokmilliárdos átépítés tervét, az észak-déli és kelet-nyugati tengely sugárútjainak gigászi vízióját, mintha valami kis irka-firka volna. Akkora városrészeket, pályaudvarokat törül el a föld színéről egyetlen kriksz-kraksszal, mint Miskolc vagy Pécs egész területe. Az ókor legnagyobb urai óta, a római császárok világraszóló városrendezése óta nem volt példa arra, amit ő olyan egyszerűen magyaráz el, mint egy elemi-iskolai feladványt. És hol veszik önök a pénzt hozzá, honnan mozgósítják a százmilliókat? Ó, kérem, az ilyesmi nálunk csak szervezés kérdése. Ahol munkaerők milliója áll rendelkezésre, ott a nyersanyagot is elő lehet teremteni. Lehet-e a pénz az alkotás akadálya, ha munkaerő és a nyersanyag szervezetten készen áll? Látja, kérem, itt ezt a kis foltot, ez lesz itt a Népcsarnok, legalább tízszerese a mai birodalmi parlament épületének, három utca házsorait letisztítottuk már hozzá, a Führer azt mondja, ne ijedjünk semmiféle lehetőségtől, ma olyan ritka korban élünk, amikor minden korlátot le lehet döntenünk alkotásaink előtt…

*

A magyar történelemben is voltak korszakok, amikor a szárnyaszegett, megszorult, lázongó, mindég elkeseredésre hajló magyar géniusz előtt egyszerre megnyíltak a lehetőségek. Nem egészen véletlen az, hogy a múlt század derekán a magyar ég Kölcseytől, Vörösmartytól, Petőfin, Aranyon, Jókain, Keményen, Széchenyin, Kossuthon, Deákon, Madáchon át Munkácsyig és Zichy Mihályig olyan csodálatos csillagtengerben tündökölt. Ha kisebb keretek közt, de ugyanúgy megnyílt akkor a nemzet lelke minden nagyság és szépség előtt. Kisebb arányokban ugyanaz a fogékonyság vett körül minden hősi szándékot, minden igazi alkotóerőt. Hogy Görgei Artúr harmincéves korában minden előiskola nélkül, korának egyik legnagyobb stratégájává tudott válni, abban éppen úgy része van az ezer lehetőség számára megnyílt izzó légkörnek, mint ahogy ugyanez a képzelőerővel, hittel, áldozatkészséggel tele légkör tette lehetővé, hogy egyik nagyszalontai nádfedeles parasztház gyermekéből, sáros alföldi kisvárosok világában Shakespeare drámaiságával, a skót balladák sejtelmes hangulatával telt nagy nemzeti költő lehessen.

Minden igazi újjászületés első feltétele: új nagy lehetőségeket nyitni az alkotók előtt. Kisvonalúság, fábaszorult féregkritika, irigykedés, gáncs helyett felszabadítani minden makacs előítélet, minden kicsinyes aggodalmaskodás, minden öreges bizalmatlanság béklyójától. Semmit se sajnáljon a társadalom a magyar tehetségtől.

„Nálunk ez nem lehet”, „A mi viszonyaink nem felelnek meg hozzá”, „Hová gondolsz kérlek, éppen nálunk?” Szűnjenek meg már egyszer ezek a jelmondatok. Mintha egy tizenhárom milliós tömeg sokszor nem nyújthatna majd ugyanolyan lehetőségeket, mint akár egy nyolcvanmilliós. Mintha itt nem volna ifjúság, hit, intelligencia, képzelőerő, szín, ugyanolyan mértékben, mint másutt. A germánság 1800 év óta él Középeurópában, több mint ezeréve városlakó, mégsem tartja magát elöregedett népnek. Aki uralkodni akar egy térségen, az minden képessége hatásfokát sokszorozza meg. Ezer évig a mienk volt a hegemónia a Duna-völgyén, ha még egy évezredig meg akarjuk tartani, akkor nekünk is ki kell tárni a legmerészebb lehetőségek kapuját minden magyar alkotóerő előtt. Nekik kell megszervezni a magyar életet, nem a jó fellépés, a születés, a jó társasági összeköttetés előjogán hetvenkedő uraknak. Ezt jegyzem fel Brekerék és Woltersék műtermeinek kapujában a német marsalokról szóló elbeszélések közben.

(Visited 65 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.