Oláh György: Ha ők győznének…

Azt kérdi, mi lenne itt, ha a nagy vi­lágmérkőzés úgy végződnék, hogy a zsidóság Kelet- és Közép-Európában vissza­nyerné régi, háborúelőtti hatalmát? Érdemes eltűnődni ezen a kérdésen. Hiszen, ha a zsidó remények e pillanatban teljesen hervadtak is, az ő gigantikus nemzet­közi suttogó-szolgálatuk, az ő állandó pro­pagandájuk és agitációjuk percre se hagyott fel. Nem mondtak le tehát arról, hogy mindezért valaha ellenszolgáltatást kapnak.

Mi lenne itt nálunk, ha a megnyir­bált, letűnt, visszaszorított zsidó nagysá­gok egy szép napon, valami nagy nemzet­közi fordulatnál egyszerre csak idegeik­ben éreznék, hogy övék a jövő, hogy nagy  nemzetközi hatalmak támogatják visszajövetelüket? Mi kezdődnék itt, kérdi ön, ha egy szép napon diadallal térne vissza Hatvani Lajos és Boros László Párisból, a Színházi Élet Ince SándoraNew Yorkból, velük jönne esetleg Károlyi Mihály öreg titkára Simonyi Henry és Göndör Sándor is megérkeznék egy fedélzeten Incével, a Vígszínházban díszelőadást tartanának Molnár végleges hazatelepe­dése alkalmából, Londonból is hazahívnák Bíró Lajost és Salusinszki nagy nyi­latkozatban jelentené be Földi Mihállyal együtt, hogy pört indítanak a régi vállalatuk visszaszerzéséért, a Terézvárosban pedig mozgalom indulna meg Fábián Béla és Vázsonyi János restaurálásáért. Ne higgye kérem, hogy a nagy örömünne­pet mindjárt nyílt üldözés jelszavaival kezdenék s mindjárt a keresztény nem­zeti politikát támadnák! Az okosabb, józa­nabb zsidók, az idősebb bölcsek óva inte­nék a felszabadulás hisztérikus örömében megmámorosodott fiatalságot: ne essetek túlzásokba a zsidó sérelmekkel, vigyázza­tok, ne kövessétek az átkos fasizmzusok példáját, hadd lássa a keresztény világ, hogy a zsidósága megbocsátás, a megér­tés, a nagy humanitás népe, hadd lássák, hogy Izrael a vérben forgó szemű gyűlöl­ködés, az izgága faji elfogultság és izga­tások rémuralma után is a krisztusi sze­retet olajágát hozza, hadd lássák, hogy mi a szabadság népe vagyunk, irtózunk a szélsőségeskedéstől és a nyugtalanságtól.

Az első banketteken és díszüléseken csakugyan elárasztaná a szónoklatokat a keresztény szeretet az emberség, a hazafiság sok dallamos és kenetes frázisa. Eleinte minden örömünnep szónoka Kos­suthot, Deákot, Eötvöst emlegetné, mint jogelődjét és szellemi apját. Talán még a zsinóros mentét és Bocskai-sapkát is fölvennék a túlzóbbak, mindenesetre negy­vennyolc és a nagy magyar liberalizmus győzelmétől zengene a Király-utca s az alkotmány végleges megmentése alkalmá­ból gyűjtési akciót indítanának Deák, Ap­ponyi, Rákosi, Vázsonyi új szobrainak felállítására.

Ne higgye kérem, hogy a kiemelkedő közéleti pozíciókba mindjárt ők maguk ülnének be. Bármily kevés közéleti érzék és politikai képesség van ebben az egyébként roppant kifinomult intelligenciájú, nagyon tehetséges fajtában, bármennyire hiányzik belőlük a közéletben annyira szükséges önfegyelem, hallgatni tudás és méltóságteljes türelem, ekkora tanul­ságok után először sokat adnának bölcseik tanácsára, akik azt monda­nák: nem jó, ha a zsidó túlságosan ki­áll a porondra. El kell intézni az átkos antiszemitákat végleg, gyökeresen, ki kell irtani a faji gyűlölködést és a felforga­tást, de a zsidó maradjon továbbra is sze­rény, mindig az hozta a bajt, hogy bár­sonyszékre vágyott, hogy méltóságos és kegyelmes úr akart lenni, hogy polgármesteri és hivatalnoki méltóságra tört s ezzel mindjárt szemet szúrt a keresztényeknek. Elég, ha a közgazdaságot, az ipart, a sajtót, az irodalmat, mozit, színházat tartjuk diszkréten kezünkben. Csak semmi feltűnés, semmi kihívás, mindig ez hozta a bajt a nyakunkra!

Ez lenne a szilárd elhatározás. A legfőbb parancs. Százszor elismételnék ezt maguk között. S eleinte kínosan vigyáznának arra, hogy főleg azokat a liberális-konzervatív nagyságokat istenítsék, akik az átkos antiszemita és fasiszta időkben „jól viselkedtek”, akik megmaradtak az „emberség, a humanitás útján” a legizgágább napokban is. Először megelégednének a politikában a házizsidó szerepével, ha a házizsidó ezúttal egy kicsit követelőbben adná is a tanácsokat. Megelégednének, ha azt hirdethetik hitsorsosaik között: „ma mindent megbeszéltem a kaszinóban a kegyelmes úrral, ma fogadott a gróf úr, együtt ebédeltem őexcellenciájával és közöltem vele a mi kívánságainkat, melyek elől nem zárkózhat el”. Megelégednének először azzal, hogy díszárja megbízottaik az antiszemita rémségek alatt is megbízhatónak bizonyult, tökéletesen asszimilált, szabadelvű, nemárja feleségű, keresztény nagyságok, leghűségesebbnek bizonyult Aladárok, egy-egy államtitkári, alpolgármesteri, osztályfőnöki pozícióból ellenőriznék az élre került csáklyás kegyelmességéket.

De lehet-e Freud népénél hosszú élete egy ilyen magukra erőszakolt, mesterségesen magukra kényszerített bölcsességnek? Vajon lélektanuk legnagyobb tudósa, Freud azért tette tanai középpontjává az elnyomott altudat szüntelen föllázadását, a mesterségesen leszorított vágyak és álmok szüntelen gáttörését, hogy ez a századok óta annyi szorongásba fojtott öntudat a felszabadulás után is bilincseket erőszakoljon magára? Évezredek óta tudják: ők a kiválasztott nép! Vajon sokáig bírja-e szüntelen elnyomásban túlfűtött öntudatuk az ilyen óvatoskodást és gúzsbakötést olyankor, mikor már minden az övék? Akkor fog elszakadni a húr, mikor már minden az övék? Akkor fog majd elszakadni a húr, mindjárt a legelején, mikor egy-egy polcra segített naivabb csáklyás nagyság csakugyan komolyan veszi a zsidó örömünnepeken elzengett keresztény nemzeti frázisokat, s csakugyan elhiszi, hogy az ő feladata az elveszett alkotmány megtalálása és helyreállítása és egy elszólásban vagy rendelkezésben véletlenül útját állja a mélyből feltörő titkos zsidó ambícióknak.

A húr már a legeslegelején elpattan, amikor minden önfékezés ellenére némelyikük mégis csak belibben a bársonyszékbe, bekerül egy-egy hivatali vezetőpozícióba, esetleg véletlenül főispán lesz és kitör a nagy családi örömriadalom, fölzúg a boldog elérzékenyedés a Terézvárosban, hegyen-völgyön úgy, vagy még százszor úgyabban, mint Vázsonyi igazságügy miniszteri kinevezésekor, mint a Nemzeti Tanács megalakulásánál, vagy mikor Kunfi bekerült a Károlyi kormányba. Ezekben a pillanatokban már a legóvatosabb bölcseket, a leghiggadtabb rebbéket is elragadja majd a líra s gátjaszakad minden óvatosságnak. Hiszen lehet-e csodálatosabb, nagyobb élmény a zsidó számára, mint mikor az ő fia, a tulajdon édes gyermeke valódi kegyelmes úr lesz, magas hivatalnoki székből intézkedhetik keresztények sorsa felett, vagy tán valódi dzsentri főispánná válik, ahova soha a történelem folyamán zsidó nem csöppent be. Ősi, keleti sajátság a zsidónál, hogy akiket maga fölé emel és bálványnak megtesz, legyen az Rotschild vagy az olaszliszkai csodarabbi, a belzi caddik, vagy nyíregyházi községi elöljáró, olyan elomló bámulattal, oly elragadtatással veszi körül, olyan felsőbbrendű tulajdonságokat magyaráz bele, mint az Ószövetség prófétáiba.

„Az, hogy maga tehetséges-e, alkalmas-e egy bank vezetésére, az nem Pesten, de Norvégiában fog eldőlni”! – mondotta minap egy ismert liberális közgazdasági nagyság őszintén a zsidótörvény által bankjába beszorított ifjú keresztény tisztviselőnek. Elképzelhető-e, hogy az ilyen urak egy világváltozás után tovább nyelnének, s tovább visszatartanák Norvégiáig nyúló őszinteségüket? Egy-két hét, egy-két hónap és a nagy keresztény megbocsátásból, a kossuthi hazafiság szép dallamaiból olyan büntetőhadjárat lenne, aminőt még a világ nem látott. Istóczy és Verhovay sorsa paradicsomi állapot volt ahhoz képest, ami a Gömbös óta feltámadt jobboldali és ellenforradalmi Magyarország vezetőire várna. A csodálatosan kifejlett zsidó sajtótechnika egy percnyi nyugalmat nem hagyna senkinek, aki a zsidótörvényekért bármiben is felelősnek mondható, aki részt vett bárminő nacionalista fajvédő megmozdulásban, aki egyetlen dicsérő szót talált Hitler vagy Mussolini politikájára.

Emlékezünk-e arra a sajtóterrorra, amit a világháború előtti években a zsidó bulvárújságírás két akkor frissen, alapí­tott fenoménje, Braun Sándor A Napja és Miklós Andor Az Estje egy-egy kipé­cézett írói, színészi vagy közéleti nagyság ellen elkezdett. Az ágyában sem hagyta nyugton, a hálószobájába, báró szeretőiről írt nap-nap után könyörtelen „hűségű”, riportokat, jól tudván, hogy a magyar ember mindent jobban elbír, mintha ki­pellengérezik és nevetségessé teszik. A Vukov Lukács-féle röpiratok borzalmas rágalmai adnak csak fogalmat az ember­hajszának és a rágalmazásnak arról az áradatáról, ami a Nagy Kiengesztelődés után néhány héttel, sajtószabadság címén megindulna. Először csak a jobboldal veze­tői ellen, majd a zsidó közgazdasági életbe behatolt öntudatosabb keresztények ellen, a keresztény szövetkezetek és kereskedelmi vállalkozások ellen, szóval a legközvetle­nebb üzleti konkurencia ellen. Aztán ké­sőbb az összes magyar tradíciók ellen, a. történelmi osztályoknak azon tagjai el­len is, akik hűségesen kiszolgálták a libe­rális reakciót. Gondoljunk csak vissza, mi­lyen gyűlölködő támadásokat intézett Vá­zsonyi Vilmos, mint ifjú képviselő és diákvezér, még Weiszfeld korában, a ma­gyar történelmi osztályok „mohos bástya­fészkei” ellen. Ó, az a maró indulat, az a. gyilkos düh, amellyel a zsidó bohémvilág feje, BródiSándor egykor hittestvérének, a költő Dóczi Lajosnak báróvá emelését és királyi kitüntetését fogadta az örök zsidó lenézettség nevében, nem tűnhetett el teljesen a zsidó lélekből, ma is ott lap­pang valahol a mélyben! Pár hétig tar­tana csak a kenetteljes kiengesztelődés, azután magán a zsidóságon belül is meg­indulna a harc, a mohóbbak, az el­nyomottak, a lázadó intellektuellek harca azok ellen a bölcsek ellen, akik a csák­lyások iránti hála alapján; akarnak poli­tizálni, akik a reakcióval való szövetség szükségességét hirdették, akiket tehát vá­dolni lehet azzal, hogy dörzsölődnek a magyar arisztokráciához.

Bródi mondotta a Dóczi Lajosról írott híres cikkében, hogy ők a vörös vér­sejt, a só, a pezsgés. Ez  vörös vérsejt, ez a só, ez a pezsgés törne föl egyszerre a báróvá és kegyelmessé lett Dóczikkal szemben s bizonyos, hogy nem volna sze­rényebb, mint a századfordulón, bizonyos, hogy nem állna meg azoknál a szerény kereteknél, ahová 1912-ben jutott, amikor például Pest 200 törvényhatósági tagja közül 130 volt zsidó, az összes törvény­hatósági tagoknak 55 százaléka is a zsidósághoz számított, magával a polgár­mesterrel, Heltai Ferenccel együtt, mikor az orvosoknak kerek 60 százaléka, az ügy­védek kétharmada, Pesten a tanerők 30 százaléka tartozott közéjük, mikor az egyetemi hallgatók 30-40 százaléka, a gimnazisták és reálisták 40-50 száza­léka, a sajtót irányító erők több, mint há­romnegyed része zsidó volt s övék volt a színház, mozi, könyvkiadás, szórakozás. Ó, ha a világmérkőzés befejezésével ők kerülnének felül, nem állnának meg többé ezeknél a kulminációs pontoknál. Nem állnának meg azokon az ormokon, ahova a Károlyi-forradalom és a népbiz­tosok korában feljutottak. Nem utánoz­nák a mi ellenforradalmunk gyámolta­lanságát és szalmalángját, az ő numerus claususuk valóban behatolna a lényegbe, a legnagyobb mélységekig s csírájában ölne el minden nemzeti öntudatot.

Azt hiszem, olvasott Ön Kazárország sorsáról, ahol a Krisztus utáni VIII. században a királyokat is zsidó hitre térí­tették, hogy aztán nyomtalanul semmibe tűnjön a sok lovasnépet leigázó büszke birodalom. Igen, ha ők győznének, a pesti utcán Freud Zsigmond, Einstein, Heine, Reinhardt, Juda Halévy szobrát kelleme bámulnunk, eleinte talán még Deák és Kossuth szobrainak társaságában, később nélkülük, a fiatalságnak Epstein-kiállí­tást hirdetnének s az iskolákban Trockij volna a kötelező olvasmány Bál-Sem cha­sideus történetei mellett. Ó, ha a végén ők kerekednének felül, két hónap múlva egyetlen vád zengene e hazában, egyetlen irtózatos bűnt ismernének itt, hogy ez és ez „titkos fajvédő”. Emlékszik ön a kom­mün alatt a falakon virító vörösgárdista alakjára, aki olyan bosszútól eltorzul­tan mutatott rá a plakátról a járókelőkre „Reszkess te sötétben bujkáló ellenforra­dalmár!” Ilyen sötétben bujkáló ellenfor­radalmárok lennénk mi akkor lassacskán mindnyájan, akik a nemzeti Magyaror­szág álmát hordozzuk lelkeinkben. Látta ön Vilna vagy Byalstok zsidótöbbség ­lakta centrumait, látta valaha azokat a tetőtől-talpig szennybe mártott, kietlen, otthontalan házsorokat, a sivár, kietlen udvarokat, libapelyhes ágyneművel tele­ragadt utcai erkélyeket, a kávéházak szennyes félhomályát és azt az egész ko­mor, nyomott, barátságtalan, hisztérikus atmoszférát, ami az ilyen városokon ül? A magyar kultúra is ilyenné válna, tele agyonhajszolt, riadt őslakókkal és mérhetetlen gőggel taposó győzőkkel és gyar­matosokkal.

Hagymázos álom ez, kérem, egy szer­kesztői üzenetben is. Annyira tán még­sem fordulhat ki a világ tengelye, hogy mindez elkövetkezhessék! De ha már kér­dezte, hogy mi lenne, ha a világmérkőzés végén valami módon ők maradnának a győztesek, hát íme, megrajzoltam a logika, a zsidó lélektan törvényei szerint, a zsidó álmessiások körül támadt tömegmozgal­mak törvényei szerint, a Talmudban jelentkező szellem törvényei szerint. Nem árt, ha a mai nagy zűrzavarban eltűnő­dünk az ilyesmiken. És nem árt, ha idéz­zük mindazoknak, akik öntudatlanul az ő győzelmükért dolgoznak.