Posted on Hozzászólás most!

Somogyi József: Kultúra és faj

Kultúra és faj

Ha az emberfajok csupán külső, testi sajátságokban különböznének egymástól, a fajiságnak, a fajkérdésnek alig volna nagyobb jelentősége, mint pl. annak, hogy melyik faj miként ruházkodik. Tehát lehetne esetleg arról vitatkoznunk, melyik faj szebb testalkatú, vagy melyiknek a testi adottságai a megfelelőbbek bizonyos körülmények között, de a szellemi alkotásokba kultúra szempontjából a fajok között nem volna különbség. Márpedig az embert elsősorban éppen a szellem, a kultúra jellemzi.

Ha áttekintjük földünk szellemi, kulturális térképét, lehetetlen tagadnunk, hogy a szellemi élet, a kultúra nem ragyog egyformán az emberi nem egész elterjedési területén. Földünk felszínén nemcsak a földrajzi alakulatok mutatnak különböző magasságokat, hanem a szellemi élet is hol égbetörő ormokban csúcsosodik ki, hol pedig mocsaras mélységekben laposodik el. És, ha a szellemi színvonalnak ezt az eloszlását összevetjük a fajok eloszlásának térképével, a fajok és a kultúrszínvonalak között olyan összefüggést találunk, ami aligha írható pusztán a véletlen rovására.

A kultúrának eloszlását nem lehet pusztán a környezettel, a földrajzi, klimatikus, megélhetési viszonyokkal, közlekedési lehetőségekkel se magyaráznunk. Ezeknek is lehet ugyan nagy szerepe a kultúra kifejlődésében, mert pl. a sarkvidékek zord klímája nyilván mérhetetlenül kedvezőtlenebb a kultúra kifejlődésére, mint a Földközi-tenger vidéke. Ámde, ha egyedül a földrajzi adottságok határoznák meg a kultúra fejlődését, akkor földünk szellemi térképének ősidők óta állandóan ugyanolyannak kellene lennie, amint a hegyek, folyók és a tengerpartok eloszlása se változott.

Márpedig a kultúra földrajzi eloszlása idővel nagyon is változik, a viszonylagos szellemi színvonal ugyanazon a vidéken is koronkint lényegesen különböző lehet. Az ókori kultúrák kimagasló középpontjainak helyén ma nagyobbrészt szellemi laposság terjeszkedik és a kultúra csúcspontjai eltolódtak oda, ahol annak idején sötét barbárság honolt. Ki lenne hajlandó még ma is az ókori nagy kultúrák helyét Asszíria, Babilónia vagy Egyiptom vidékét tekinteni a kultúra legkimagaslóbb csúcspontjának? És vajon nem a »sötét Balkán« nevet kapta-e az a hely, ahol Perikles idejében utolérhetetlen ragyogással csúcsosodott ki az emberi kultúra? Viszont Észak-Amerikának, Dél-Afrikának vagy Ausztráliának relatív kulturális színvonala az utolsó 1—2 évszázad alatt emelkedett az addig szinte ismeretlen, homályos mélységből a legelőkelőbb magasságok körébe. És a pun háborúk idejében Hannibál még csak barbár hegyi lakókat talált Közép-Európa ama vidékein, ahol azóta immár ezer éven keresztül a kultúra legteljesebb pompájában virágzik.

A földrajzi viszonyok e vidékeken a történelmi idők óta lényegesen nem változtak. Balkán földrajzi viszonyai, a kisázsiai partvidék és szigetvilág pompás tagoltságai, a görög ég ragyogása most is csak olyan, mint Perikles idejében. Az újvilág földrajzi adottságai se változtak az utolsó századok folyamán. Lényegesen megváltozott azonban e vidékeken az ember, a lakosság, ezek életelve, átöröklési anyaga, faji összetétele. Ez nincs úgy egy helyhez kötve, mint a hegyek, folyók, partvidékek, hanem hol hirtelen vándorlással, hol lassú beszivárgással, vagy pedig kiválasztás, kihalás útján állandóan változik. Az antik kultúra szülőföldjén ma már nem Perikles hellénjei laknak, nem az ő életelvük, átöröklési anyaguk népesíti be e területet, hanem egyéb »barbár« népek ivadékai telepedtek a görög szellemóriások kidőlt életfáinak helyébe. Az újvilág új kultúráját se a bennszülött őslakók képviselik, hanem a nemrég bevándorolt idegenek. Ahol tehát a kultúra, a szellemi élet megváltozott, ezt nem a környezet, hanem az emberanyag változása hozta magával. S mivel Balkán új lakói immár két évezred alatt se tudták a kultúra terén azt a vezető szerepet visszanyerni, amivel a klasszikus görögség dicsekedhetett, a kultúra színvonalának ily tartós megváltozását elsősorban az emberi átöröklési anyag, örökölt hajlamok olyan különbségével kell magyaráznunk, amit a környezethatás évezredek alatt se képes módosítani.

Minden kultúra kialakításához elsősorban megfelelő tehetség, született, örökölt hajlam kell. Ezért amelyik nép magas kultúrát létrehozott, azt a népet, legalábbis kultúrépítő korszakában tehetségesnek kell elismernünk. Ez azonban nem jelenti egyúttal azt is, hogy e nép ezt megelőzőleg és utána is mindenkor ugyanannak a tehetségnek hordozója. Hiszen az átöröklési anyag, mint említettük, folytonos és olykor lényeges — kedvező vagy kedvezőtlen — változásokon megy át.

Viszont, ha valamely nép nem hozott még létre magasabb kultúrát, ez nem jelenti minden esetben azt, hogy arra belsőleg, öröklődő tehetség hiánya folytán képtelen. Hiszen a tehetség csak egyik, bár nélkülözhetetlen kelléke a magasabb kultúra kiépítésének. Önmagában azonban elégtelen, ha egyéb körülmények, pl. mostoha földrajzi viszonyok, kedvezőtlen politikai helyzet, folytonos küzdelmek, háborúk, elemi csapások, avagy a nép csekély száma megakadályozzák a nagyobb arányú kultúrmunkát. Ha tehát a kultúrából akarunk valamely nép tehetségére következtetni, az utóbb említett körülmények vizsgálatát se szabad figyelmen kívül hagynunk és csak az egyéb okok kizárásával bizonyíthatunk a kultúra hiányából a megfelelő tehetség hiányára. Természetesen valamely nép tehetséghiánya se szükségképpen örökös, megváltozhatatlan és az eddigi kultúrátlanságot nagyarányú fellendülés is követheti.

A kultúránál azonban nemcsak fokozati, hanem lényeges minőségi különbségek is vannak. Azt pl. nehéz volna eldöntenünk, hogy az ókori kultúrák közül melyik volt magasabbfokú, de az kétségtelen, hogy a kínai, az egyiptomi, babiloni, asszír, hindu, görög stb. kultúra minőségileg mind más és más. E minőségi különbség kialakulásánál pedig szintén egyik lényeges tényezőnek kell feltennünk az illető népek velükszületett hajlamát, illetve faji összetételét.

Kultúrát mindig valamely nép, nemzet hoz létre, ez népesít be valamely területet, országot, ennek történetét ismerjük, minthogy ennek közössége alkot történeti folytonosságot és különül el hasonló közösségektől. Ámde a nép nem faj; a fajoknak nincs hazája, politikai szervezettsége, nincs történeti folytonossága és nincs saját kultúrája sem. Ezért a népek története és kultúrája nem azonos bizonyos fajok történetével és kultúrájával. Mindamellett a népek bizonyos fajoknak különböző arányú keveréke és az egyes népek faji összetétele lényegesen különböző lehet. Továbbá egy népen belül is egyes személyek vagy törzsek, illetve az ország egyes területeinek lakossága fajilag mások és mások lehetnek.

Ha azt találjuk, hogy mindazok a népek, melyeknek faji összetételében egy meghatározott fajnak lényeges szerepe van, egyaránt képesek voltak bizonyos magasabb fokú kultúrát létrehozni, ez legalább is valószínűvé teszi, hogy e kultúra elsősorban a közös faji elemek alkotása. Lehetséges azonban az is, hogy azok a többi fajok, melyek e népek faji összetételében szintén jelentékeny szerepet játszanak, ugyanolyan vagy még nagyobb arányban vették ki részüket a kultúra kiépítésében, vagy elsősorban éppen a szerencsés faji keveredésnek köszönhető a kultúra. Egy faj tehetsége mellett csak akkor bizonyítana valamely kultúra, ha azt is ki tudnánk mutatni, hogy ilyen kultúra egyetlen olyan népnél se található, amelyiknek faji összetételében nem szerepel lényeges elemként az illető faj.

A kultúrák faji különbsége mellett nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy minden kultúrában vannak általános emberi vonások, értékek, melyeket igen különböző fajú népek egyaránt képesek elismerni és magukévá tenni. Tehát valamely kultúra nem kapcsolatos teljes mivoltában csupán egyetlen fajjal, hanem jelentékeny, esetleg túlnyomó része faji adottságoktól független, fajközi, általános emberi jellegűnek tekinthető, amelyet a legkülönbözőbb fajú népek egyaránt magukévá tehetnek. Sőt még azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy minden igazi nagy kultúrérték abszolút, fajoktól, népektől független érték, aminek elérése minden faj és nép számára méltó törekvés.

Éppen a kultúrának e nagy mértékben általános emberi jellegéből következik, hogy az egyes kultúrák nem fejlődnek teljesen elszigetelten, hanem állandó szellemi kölcsönhatás mellett alakulnak ki. Egyetlen népnek sincs olyan kultúrája, mely teljes egészében e nép eredeti, új, önálló alkotása volna. Minden nép kultúrájában vannak idegen elemek, idegen hatások, amiket sokszor nehéz az eredeti, saját alkotásoktól elkülöníteni. És e kölcsönhatás a legkülönbözőbb fajú népek között is lehetséges, így alakulhatott ki a hellenisztikus korban a Földközi-tenger környékén, sőt csaknem az egész római birodalom területén többé-kevésbé egységes hellenisztikus kultúra, melyben a görög szellem vezető szerepe mellett sok egyéb nép szellemi hatása is érvényesült. Így fejlődhetett ki a középkor folyamán a görög-római és a zsidó-keresztény elemekből az az európai kultúra, melyet földrészünk legkülönbözőbb fajú népei azóta is egyaránt magukénak vallanak. A renaissance és humanizmus kultúrája Olaszország után elsősorban Magyarországon kezdett terjedni, majd egymás után hódította meg Európa legtöbb népét, tekintet nélkül azok faji különbségére. És amint vannak teljes európai műveltségű négerek vagy japánok, éppúgy akad számtalan európai rajongója a néger dzsesz-zenének, vagy a hagyományos európai kultúrával össze nem férő, ázsiai jellegű bolsevizmusnak.

A kultúra tehát a népek, fajok között vándorol és vándorolt bizonyára a történelem előtti időkben is. A szellem fölényesen keresztezi az életelv, az átöröklési anyag útvonalait. Ezért hasonló kultúrából vagy kultúrelemekből korántsem lehet mindjárt hasonló faji jellegre is következtetnünk, és a kultúrák vándorlása nem mindig egyezik a fajok vándorlásával.

A kultúra nagyrészt az egyén, a nép, a faj másodlagos jellemvonásaihoz, szellemi fenotípusához tartozik. Ezért lehetséges különböző faji összetételű népeknek, illetve egyéneknek is hasonló kultúrája, viszont a hasonló fajúaké lényegesen különbözhet. A finnek kultúrája lényeges faji különbségek ellenére is túlnyomóan svéd színezetű, viszont a nagyrészt egyfajú horvát és szerb nép kultúrája jelentékenyen különbözik.

Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a kultúra mind fokát, mind minőségét tekintve az elsőleges hajlamok, a genotípus különbsége szerint egyéneknél, népeknél és fajoknál egyaránt bizonyos mértékig sajátosan színeződjék. Ez a sajátos színeződés főleg akkor jelentkezik, amikor az addigi környezet állandó idegen befolyása többé-kevésbé csökkenve az eredeti hajlamok önállóbban érvényesülhetnek. Ez következik be, ha valamely nép az addigi közösségből kiszakadva, politikailag önállóvá lesz, autonómiát nyer, avagy új gyarmatosítással alakít külön államot. A Balkán-népek sajátos kultúrhajlamai azóta nyilvánulhatnak meg, amióta a több évszázados török uralom alól fölszabadulva, önálló államokban élnek. Haiti és Libéria néger államai függetlenekké válva a sok európai, illetve északamerikai kultúrhatás ellenére kultúra terén elmaradtak, sőt talán visszasüllyedtek. Francia Guayana néger rabszolgái felszabadításuk után a telepekről az erdőkbe vándoroltak. Ugyanígy jobban megnyilvánulnak sajátos hajlamai azoknak a népcsoportoknak, melyek másokkal egy közösségben élnek ugyan, de mégis nagy mértékben elszigetelve. Ilyenek pl. az orthodox getto-zsidóság vagy a vándor cigányok.

Természetes azonban, hogy az egyes népek, népcsoportok, sőt fajok hajlamain is mindig csak valamilyen átlag-hajlamot érthetünk, ami nem jellemzi az illető közösség minden egyes tagját, sőt igen nagy egyéni eltérések is mutatkozhatnak az átlaggal szemben. Ezek az egyéni eltérések annál nagyobbak lehetnek, minél vegyesebb az illető közösség átöröklési anyaga, faji összetétele.

Az átlagos hajlam több nemzedéken át részint egyoldalú kiválasztás, részint keveredés folytán lényegesen változhat. A nép azonban a régi, hagyományos kultúrát tovább őrizheti és magáénak vallhatja akkor is, amikor az már távolról sem hű képe az illető nép átlagos hajlamainak. Hiszen az elődöktől nemcsak biológiailag öröklünk, hanem szellemi örökséget is kapunk, amely szellemi hagyaték sokszor még átlagban sem egyezik az életelv útján, biológiailag örökölt hajlamokkal. És főleg akkor állhat fenn lényeges eltérés a szellemi és a biológiai örökség között, ha nagyobb arányú keveredés folytán a nép zöme már tulajdonképpen nem is vérszerinti, hanem csak mintegy adoptált utóda a szellemi örökhagyó elődöknek. A hagyomány azonban szellemileg hat még akkor is, amikor a létrehozók életelve, átöröklési anyaga már régen kihalt.

Mindamellett a szellemi örökség se tartható fenn sokáig, ha a nép átlagtehetségében tartósan nagyfokú süllyedés áll be. Egy ideig mint letűnt és többé vissza nem térő régi dicsőség alkonypírja ragyog még a nemzet egén az ősök magas kultúrája, majd csupán mint múzeumi tárgyat mutogatják a kíváncsi idegeneknek azok az utódok, akik már legfeljebb múzeumi portásoknak vagy idegenvezetőknek alkalmasak, de nem képesek többé az ősök nagy alkotásait utánozni, sőt még megérteni, értékelni sem. A spanyolok a XVI. századot, a francia nép XIV. Lajos korát mint dicső kultúrájuk tovatűnt csúcspontját idézik már csak fel, de nem voltak képesek fenntartani vagy újra elérni az egykori szellemi fellendülést, illetve vezetőszerepet. Róma se érte el 2000 év óta a császárok korának fényét, a görög nép számára pedig az ősök antik kultúráját jórészt idegeneknek kellett feltárniok.

El kell ismernünk, kultúrához nem elég csupán tehetség, hajlam, szükséges hozzá sok egyéb is, elsősorban bizonyos anyagi jólét. Ámde mindez megfelelő hajlamok nélkül szintén nem elégséges magasabb kultúra kialakításához és a szellemi kultúra nincs is mindig arányban az anyagi jóléttel. Vannak népek, melyek arra se képesek, hogy észrevegyék a lábaik előtt heverő kincseket és mint gyarmati bennszülöttek idegen népek anyagi és szellemi jólétét gyarapítják földjük kincseivel. »Kincses« India gazdagsága messze felülmúlja Németországét, de a kultúra terén mégis a szegény Németország összehasonlíthatatlan fölényben van a keleti kincsek birodalmával szemben. Anglia már régóta messze kimagaslik az anyagi jólét, a gazdasági kultúra terén a többi kultúrállamok közül, de hasonló szellemi hegemóniát nem sikerült megszereznie.

Mindezekből nyilvánvaló, hogy a népek öröklődő hajlamai, faji összetételük távolról sem közömbös történetük, kulturális fejlődésük szempontjából. Éppen ezért a kultúrának és az egész emberiségnek története szempontjából rendkívül érdekes és fontos szerep várna a fajpszichológiára, az egyes fajok és fajkeveredések öröklődő lelki hajlamainak tanulmányozására. Sok eddigi hiányt és téves magyarázatot tudnánk ezáltal kiküszöbölni. Ámde ugyanígy kiviláglik már az eddigiekből is, hogy a fajpszichológiai vizsgálódásoknak számos nehézséggel kell megküzdeniök. Különösen nehéz olyan módszert találnunk, mely e téren tudományos szempontból teljesen kifogástalan volna és teljesen megbízható eredményekre vezetne.

A teljes mű ide kattintva érhető el.

(Visited 99 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .