Posted on Hozzászólás most!

Szivós Donát: Igazi hazaszeretet

Igazi hazaszeretet

A „hazaszeretet” — szóval is úgy vagyunk, mint a „világnézet” szóval: az emberek már unják és nem szívesen hallják, mert annyian visszaéltek már ezzel a szent szóval, — és már annyiszor telekiabálták vele a magyar életet a magyar élet „vásári kikiáltói”, hogy erre is áll a régi mondás: A csillogó aranypénz is megkopik a kufárok kezén a sok használat miatt. A hazaszeretet csillogó aranya is elhalványul, ha e szent fogalommal visszaélők hétköznapisága és hitványsága tapad hozzá.

Rémeket látok? Nem hinném!

Volt egy idő, mikor vendéglőkben, kávéházakban, mulatókban minden szire-szóra felhangzott a magyar imádság, a magyar himnusz. Az igazi, jóérzésű magyar emberek csodálkoztak egy darabig a nemzet imádságának e hitvány profanizálásán, aztán megtorló intézkedéseket követeltek. És nem is kellett sokáig követelődzniök. Hamarosan jött a hivatalos intézkedés, és megszüntette ezt a hazafiasság stanioljáha csomagolt ízléstelenséget.

Ó, bár jönne már — nem a hivatalos intézkedés, mert ez itt nem segít, hanem — az igazi magyarok őszinte megvetése, és űzné ki a Haza szent templomából a hazaszeretettel, a hazafisággal kufárkodó álmagyarokat. Mert túlságosan elszaporodtak — különösen manapság — ezek a hitvány kufárok.

Napjainkban — hála Istennek — az egész magyar hazában fellángolt a haza- és magyarságszeretet. De szomorú jelenség, hogy e szent érzések nyomában mindenütt ott járnak a hazaszeretet kufár vámszedői is.

Ismered-e te is őket? Mivel tudom, hogy igen ravaszul álcázzák kufár voltukat, (neked pedig ismerned kell őket, hogy a színaranyat megkülönböztethesd a hitvány hamisítástól), élesen ráreflektorozok néhány ilyen hazaszeretet-kufárra azért, hogy ha majd az életben találkozol velük, rögtön megismerhesd hitvány üzelmeiket.

Tehát:

A haza- és magyarságszeretetnek hitvány vámszedői a „hurráh-magyarok”.

Madách Ember tragédiájának egy jelenete jut eszembe. Egy görög demagóg pénzeszacskót csörgetve megjelenik az agorán, és az ott ténfergő léhűtőket pénzért felfogadja, hogy halálra ordítsák magukat annak az érdekeiért, aki pénzével kibérelte a torkukat. — A „hurráh-magyarok” is rekedtre ordítják torkukat a hazafias szólamok hangoztatásával, de nem mások érdekeiért, hanem azért, hogy a hazafiság szent tüzénél megsüssék a maguk pecsenyéjét. Túlharsognak ezek mindenkit. Lekritizálnak mindenkit. Hazafiatlansággal, sőt hazaárulással vádlóinak mindenkit, aki nem tud olyan „hazafiasan” ordítani a hazáért, mint ők. De azt elfelejtik, hogy ezek a hazaárulóknak bélyegzett emberek az életükkel és munkájukkal többet használnak hazájuknak, mint ezek a magukat rekedtre ordító „hazafias” demagógok. A „hurráh-magyarok” azok a hazafiak, akik nem a hazáért, hanem a hazából élnek.

És mennyi ilyen „hurráh-magyar” futkos és ordít a magyar életben!

Nem sokkal különbek ezeknél a „díszmagyaros magyarok”.

Szép a magyar ruha. Büszkék lehetünk rá. Nem kell szégyellnünk a nagyvilág előtt sem a díszmagyar nemes előkelőségét. És hordják is csak minél többen a régi nemesi kúriák almáriumaiban megőrzött szép magyar ruhát, — és a mostani magyar fellángolásban megtervezett egyszerű, úriasan nemesvonalú, modern magyar ruhát. Mert boldog vagyok én is, ha tudom, hogy ez a szép magyar ruha áldozatos magyar szívet takar.

De kufárnak tartom azokat a „díszmagyaros magyarokat”, akiknek csak pávázó pompázásra jó a díszmagyar, — akik magyar ünnepeken díszmagyarba vágják magukat, de megkövetelik, hogy a haza busásan jutalmazza azon fáradozásukat és azon áldozatukat, hogy ilyen magyar ünnepnapokon vállalják a díszmagyar-viselet kellemetlenségeit és a díszmagyarban való áldozatos izzadást.

Nem sokat különböznek a tradíció díszmagyarosaitól a pártok újonnan díszmagyarba bújtatott magyarjai sem, akik meghozták azt az áldozatot, hogy busás jövedelem reményében megcsináltatták az új díszmagyart, és most díszmagyarosan ágálnak a pártok gyűlésein. — Ezek, ha mernék, az újonnan nyomott névjegyeikre foglalkozásként ezt az egy szót írnák: „hazaffy”.

Énmiattam járhatnak ezek az emberek régi és új díszmagyarban, de amíg a hazáért áldozatosan élni nem tudnak, én tudom és nyíltan megmondom, hogy nem hazát szerető magyarok ezek, hanem csak magyaros ruhát népszerűsítő modellek, akik ha megkapták a szolgálataikért a fizetést, örülnek, ha levethetik magukról a legújabb divatcsodát.

És mennyi ilyen modell járkál a magyar életben!

Csak árnyalatban különböznek ezektől a konjunktúra-hazafiak.

Ezek voltak a rózsaszínű magyarok. Ezek kacérkodtak 1919-ben a kommunizmussal, és csak nagy nehezen tudták fehérre mosni rózsaszínű életüket, mikor a Szegedről indult fehér hadsereg bevonult Budapestre. De ezek lettek a legnagyobb irredenták, mikor az irredentizmus megfejéséből teremtették elő az irredentizmussal megszerzett jó álláshoz és a nagystílű élethez a megfelelő anyagi bázist. Szavaltak is habzó szájjal a vérző Hungáriáról, a megkorbácsolt és kiűzött magyarokról, az elrablott haza szent rögeiről, — és mikor fáradtra irredentáskodták magukat, a pihenésül rendszeresített fényűző mulatozásaikban elfeledkeztek az elszakított magyarok éhezéséről és lerongyolódottságáról… De nem kell félnünk, még nem pusztult ki ez a faj, sőt ha nem vigyázunk, ezek a konjunktúra-magyarok mindig is törtetni fognak a magyar élet fóruma felé. Befogják vitorláikba a fellángolt hazafias érzés pozíciók felé lendítő erejét,… dűl belőlük a hazafiság, mint húsvét táján a barátból az alleluja,… lehazaárulóznak mindenkit, aki nem veszi át az ő szólamhazafiságukat,… csöpögnek a hazafiságtól, de csak addig, míg érzik, hogy a hazafiság jó cikk az érvényesülés piacán, de —

— ha — Isten ments! — valaha idegen rongyok foglalnák el a magyar trikolór helyét, akkor mindjárt racionalizálnák dühös hazafiságukat és helyezkednének… Talán akkor is felajánlanák szolgálataikat, — és ha elárulnák is az egykor émelygős hazafisággal körülhízelgett hazát, most is megnyugtatnák magukat azzal, amit 1919-ben tettek: „Ja, hát élni muszáj!”

És mégis mennyi ilyen konjunktúra-hazafi szaladgál a mi szép hazánkban!…

A mai magyar fiatalság azonban tisztán lát és megveti a hazafiságból élő hurráh-magyarokat, irtózik a díszmagyaros modell-magyarságtól és feljegyzi a mimikri-hazafiak nevét, és nem ezektől a kirakat-hazafiaktól tanul hazafiságot és hazaszeretetet.

Hát kiktől?

Talán ezektől:

Cseh megszállás alatt a komáromi bencés gimnáziumban tanítottam. Március 15-én sem engedtek bennünket ünnepelni. Sőt detektívek szállták meg az intézetet és a kulcslyukakon át hallgatództak, hogy miről beszélnek ezen a napon a bencés tanárok és a gyerekek.

A IV. osztályba kellett mennem március 15-én. Fiúk és lányok is jártak az osztályba. Amint beírtam az osztálykönyvbe, megdöbbenve látom: Az összes fiúk és lányok ünneplőben. Aggódva kérdezem, de csak suttogva:

— Mit tettetek, ti szerencsétlenek? Miért tüntettek? Ha meglátják a csehek, bezárják az egyetlen magyar iskolánkat… Mit fogtok szólni, ha a tízperces szünetben a cseh detektív megkérdezi, miért vagytok ünneplőben?

Felállt egy ragyogószemű kis magyar:

— Ha éntőlem kérdezné meg, én ezt felelném neki: Egy szegény magyar gyerek nem válogathat a ruháikban… Azt veszem fel, amelyik még nem nagyon foltos, — mert ez illik az iskolánkhoz.

Örül a szívem, amikor a kismagyar talpraesett válaszát hallom. Már meg akarom kezdeni az órát, de ijedve akad meg a szemem az ajtó melletti fogasra tett sapkákon: … A fogason három leánysapka egymásmellet!: egy piros, egy fehér és egy zöld leánysapka.

— Rakjátok szét azonnal a sapkákat! — suttogom. — Mi lesz, ha be talál jönni egy detektív?

Felpattan egy csicsergő szájú kis csitri:

— Akkor azt mondjuk, hogy véletlenül kerültek egymásmellé a sapkák! — és aranyosan mosolygott.

Nehezen ment a görögóra. Különösen attól kezdve, mikor óraközben megtudtam, hogy minden gyereknek a mellényén — ott a szíve fölött — kicsi nemzetiszínű kokárda bújik meg a begombolt kabát alatt. Aggódtam, — de Istenem — ki merte volna megbántani ezeknek az aranyosszívű gyerekeknek hamvas hazafias érzéseit?

Pedig bár vettem volna erőt magamon! Lehet, hogy a hurráh-magyarok hazaárulónak neveztek volna, de legalább nem történt volna meg ez:

Az óra után következő tízperces szünetben az egyik kis magyar rohanva igyekezett az egyik papírüzletbe. Annyira sietett, hogy nem is vette észre, hogy a kabátja közben kigombolódott, és ott virított a szíve fölött a piros-fehér-zöld kokárda.

Egy gumibotos cseh rendőr azonban meglátta. A trikolór feldühítette, mint vörös lepedő az aréna bikáját…

Megragadja a gyereket… Ráhúz néhányat durván a gumibottal… Dühösen rámutat a kokárdára és ordít:

— Disznó magyar! Tépd le azt a szalagot! — Vágd a földhöz! — Tiporj rá! — És köpd le!

A fiúnak ökölbe szorul a keze. Szembe néz a durva hatalommal, és összeszorított fogai közül csak ez az egy szó jön ki:

— Nem!

A rendőr nekiront — és üti-veri a már földön fetrengő kis magyart — és ordít:

— Tedd, amit mondtam, mert agyonverlek! — És belerúg a földön fetrengő gyerekbe.

A gyerek könnyes szemmel ránéz a rendőrre, de megint csak ezt mondja:

— Nem!

A bestiális rendőr újra nekiront és veri, rugdossa a gyereket, míg a kisgyerek ájultan terül el az utca porában… És véletlenül úgy esik a földre, hogy a szívével takarja el a március 15-i magyar trikolórt.

Rossz még rágondolni is… ökölbe szorul ezen ájult kisgyerek emlékére a kezem, mikor e kis magyar hős mellett látom a hazaszeretet és hazafiság mostani élősdijeit.

Pedig kell ezekre a kis magyarokra gondolnunk, mert ezek és ezeknek utódai mentek a komáromi Duna-hídra Teleki Pál elé, mikor az Kánya külügyminiszterrel a Felvidék visszaadásának módozatairól akart Komáromban tárgyalni a csehekkel. Ezek voltak azok, akik a gumibotos cseh rendőrök fogcsikorgatása között kiabálták Teleki autója felé:

— Pozsonyt vissza! Kassát vissza! Mindent vissza!

És a jutalmuk mi lett?!

Mikor nem sikerült a tárgyalás és Teleki búcsúzott Komáromtól, megint az utcán voltak a gyerekek és még jobban kiáltották:

— Mindent vissza!

Azonban:

Alighogy Teleki autója átment a hídon, a cseh rendőrök mindjárt fizettek ezért az önzetlenül igaz hazaszeretetért:

Nekirontottak a fiatalságnak, — és gumibotokkal némították el ezeket a történelmet csináló magyar gyermekeket.

Minden igaz magyarnak fájtak ezek a gumibotütések, de büszkék voltunk és vagyunk ezekre a kis magyarokra, mert ezeknél a hazavágyó magyaroknál csak a hazáért szenvedő és vérző magyar katona szereti jobban a hazáját. Mert a magyar katona szereti a hazáját, de nem a hazából él, hanem meghal a magyar hazáért. A hazaszeretet dobogószívű szobra az a magyar édesanya, ki még el sem sirathatja az egyik fiát, a másikat már engednie kell a frontra, hogy az megvédje oltárainkat és családi fészkünket. A hazaszeretet szürke napszámosa a belső front dolgozó magyarja, akinek kalács helyett most csak fekete kenyér jut és az is kevés, akinek finom ruhák helyett most csak foltozott munkásruha jut, — és mégis állja a vártát a belső fronton: Mindennapi munkájukat teszik a haza oltárára. Lesoványodnak a munka frontján, — pedig nem kapnak rendjeleket, nem kapnak busásan fizetett állásokat hazaszeretetükért.

Ezek azonban nem hurráh-magyarkodnak, nem feszítenek díszmagyarokban és nem színváltoztató mimikri-magyarok, hanem hősök, az igazi hazaszeretet magyar hősei.

És én ezekhez a hősökhöz küldöm iskolába a magyar fiatalságot, — és ilyen leckére tanítom:

…Büszke és boldog vagyok, hogy magyar vagyok. Büszke, mert ha kicsiny nép fia vagyok is, de olyan hős nép fia vagyok, ki véráldozataival becsületet vívott ki magának Európa előtt. De boldog is vagyok, hogy hősi ősök vérrel szerzett kincsének örököse lehetek.

…E nemes büszkeség nem engedi meg, hogy eltűrjem, hogy hazámról, fajomról, a magyarságról bárki csak egy rossz szót is szóljon. Én együtt érzek a Hazámmal. Népem becsülete az én becsületem. Hazám szégyene az én szégyenem is… Hazám boldogsága az én örömöm is… Ha a Hazám becsületére sárt fröccsentenek, az én arcomba is felfröccsen ez a sár, és elégtételt követel bennem a magyar.

…De nem vakít el ez a nemes büszkeség. Látom népem hibáját, de nem kéjelgek ezen hibák állandó hánytorgatásában, mert tudom, hogy az ellenségeinknek szolgáltatok Hazám ellen adatokat, ha örökké a „magyar bűnöket” emlegetem. Látom a bajt, de éppen azzal szeretem a hazámat, hogy először magamból, aztán környezetemből irtogatom ezeket a „magyar bűnöket”.

…Magyar maradok, ha a magyar Haza most csak kicsi kenyeret tud is adni a foszlós bélű kalács helyett. Én megvetem a konjunktúra-magyarok haszonleső lelkületét, mely azt hirdeti: Ubi bene, ibi patria (Ott van az én hazám, ahol jól megy a sorom). Én nem mondom azt, amit a hazátlan, nemzetközi lelkületű gyászmagyarok akarnak széthinteni ebben az országban, hogy t. i. a dolgozó magyarnak mindegy, hogy ki az úr felette, mert neki úgyis csak verejtékeznie kell, akármilyen nyelven is parancsolnak neki. A hazáját szerető dolgozó magyar tudja, hogy más a munka és az élet, ha hazámban hazámért dolgozom, — és más, ha a magyar hazában idegen érdekekért fehér rabszolgaként dolgozom azért, hogy a rabszolgatartó gondtalanabb életet élhessen.

…Ez az öntudatos hazaszeretet tanít meg ezen új elvekre: Nem kell a júdáspénz, akármennyit ígérnek is belőle, ha hazám elárulását követelik érte… Nem kell a jó állás, a gondtalan élet, ha magyar Júdásként kell élnem abban a „jó állásban”… Nem kell az új világ, ha hazámnak nem jut önálló hely a világ nagy térképén.

…Ez az öntudatos hazaszeretet tanít meg alázatosságra, és Eszterházy Jánossal én is hirdetem: A magyar hősi és katonai erények egymagukban nem lettek volna elégségesek ahhoz, hogy a magyarság egy ezredévig megmaradhasson a történelem állandó hullámverésében. A magyar kardhoz kereszt is kellett. A haza oltára mellett mindig ott állt az Isten oltára. Az én hazaszeretetemnek alkotóeleme az Isten szeretete és Istennek magyarosan hűséges szolgálata.

Ez a magyar hazaszeretet kemény leckéje. Ezt nem értik meg a hazaszeretet vámszedői. De ezt élték a komáromi kis magyarok… Ezt élik a magyar hősök a Don partján… És ezért tartanak ki a belső fronton a dolgozó magyarok.

Aki megtántorodik a júdáspénzért, — áruló.

Aki elhagy egy magyar őrhelyet és idegennek engedi azt át, — az magyar Júdás.

Aki csak addig szereti a hazáját, míg az a mesterséges hazaszeretet állást, pénzt, karriert jelent, — az sohase volt magyar, hanem csak mimikri-hazafi.

Az új magyar fiatalság azonban megveti a magyar Júdásokat és a mimikri magyarokat, és belekiáltja a magyarság fülébe:

Mi élünk, dolgozunk és mindent áldozunk a magyar Hazáért… Nem azért, mert jutalmat várunk, hanem mert a büszke magyar szívünk ezt parancsolja. Nehéz lesz ez az áldozatos hazaszeretet. De vállaljuk, mert magyarok vagyunk, — és a magyar mindig szerette a férfimunkát.

A teljes mű ide kattintva érhető el.

(Visited 17 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .