Leírás
„Ezt a művemet Bartha Miklós emlékének ajánlom
1. FEJEZET.
A csontot hasogató szél betutul a halottasház szelelő likán. Tél van. Vastag hófúvás sühög alattam és a ködbálványok formát cserélgetve hósubát kanyarítanak magukra.
Tegnap haltam meg s már itt kinn szürenkezek a tiszarekettyési temetőben. Várok. Az orvos azt mondta, agyvérzésben haltam meg. Nem igaz! A guta ütött meg. Mindegy, én kisuttyantam a testemből s most mán csak arra várok, hogyan és miként adják meg testemnek a végtisztességet. Pipáznék itten, ha lehetne, gondolatban azonban rágyújtok. Mi?… Hogy ki vagyok én?… Egy lélek vagyok!… Csűdi Mihály gazdálkodó lelke. Most Itt vagyok, mondom, a rekettyési temetőben; fönn kucorgok a boncház gerincén. Hogy?… Hogy megfázok?… Á, dehogy. Nem érzek én már se hideget, se meleget, csak a szél tutulása kellemetlen.
Az előbb itt bóklázott körülöttem valami esett lélek, közeledésemre azonban úgy elsuttyant, mint egy „ködelőttem-ködutánam”-béli boszorkány. Lehetséges, hogy hazajáró lélek volt. Az egész falu tudja, hogy Zsíros ángyó minden éjjel hazajár, pedig esztendeje múlt Vízkeresztkor, hogy eltemettük.
Hűha! Most hallom, hogy harangoznak. Ugyan?… Hol van még az estéli hét óra?… Gondolatnyival később már fönn kutyultam a templomtorony keresztjén. Nagyon furcsa volt itt fönn. Nem szédültem, csak a harangzúgás mozgatta meg alattam a templomot. Aztán hirtelen lekúsztam az öreg süket harangozóhoz.
— Hagyja kee mán abba azt a harangozást! — mondta egy vén fejércseléd. Szemügyre vettem a szülét, a harangozóné türelmetlenkedett ott.
— Mingyán abba hagyom hékám, — szuszogta az egyház vén szolgája és tenyerébe pökve, új versesbe vágott. Az asszony újólag megrángatta embere ujjasát:
— Ölég mán annak a vén nyiherászinak….szen világéletében mindig fösvény volt, mint a nádiveréb. Emlékszem, eccer jánykoromban napszámban voltam náluk, oszt a vén uzsorás úgy tett az odatévelyedő kúdúsnak: „nincsen cimbora sömmink se, mink is iszonyú szögínyök vagyunk… Nem vóna egy kis szárazkönyér a tarisznyádban? Mink ládd meleg levesbe megpupítanánk…”
Most tudtam meg, hogy nekem harangozik ez a vén süket s hogy a felesége engemet szapult. Hazudott a candra fejérnép… Azaz… igen-igen… Eccer csakugyan vetődött a tanyámba egy tekergő csoze, dehogy én kenyeret kértem volna?… Meg ha kértem is?… Kilenc családom volt…
Az öreg hirtelen abbahagyta a harangozást. Erre olyan süket csend támadt, hogy a szél tutulását mán nem is hallottam.
— Mehetünk, — kötötte oda a harangkötelet az egyik horogfáhon és letotyogtak a toronyból. Hamarvást végig kúsztam a harangkötélen oda, ahol az öreg állott. Igen furcsállottam: a kötél még egészen meleg volt a vén ember kezétől.
Hirtelen átkúsztam a szelelő-likon a kórusba. Megvizsgáltam az orgonát. Most eszembe jutott, hogy mikor ezt az orgonát javították, az egyháztanács két köböl búzát kizsarolt tőlem, pedig akkor még csak árendás voltam ezen a mostani kétszázötven holdon.
Bebújtam az orgonába. Csupa por volt minden. Egy pókhálóból alig bírtam kikecmeregni.”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.