Leírás
Dövényi Nagy Lajos: Vérben és vasban:
„ELSŐ FEJEZET.
Fehér, tüzes golyó a nap, s mozdulatlanul áll az égen, éppen delelőn. A fáknak nincsen árnyéka, a bástya se ád most semmi hűst, hiába húzódnak tövébe az emberek. De a toronyban a vastag falak állják a kánikulát, s a keskeny ablakok csak annyit engednek hbe a hőségből, hogy aki ott tanyázik, nem didereg, s fényt is, amennyitől nem kell már éppen vakoskodnia. Légy zümmög a világosságban; a ragyogó, aranyszínű porszemek közt táncol, s a porta ezt a legyet bámulgatja unalmában. Kerecsenytollas süvege homlokára taszítva, veres dolmánja végig kigombolva, így ül a lócán. Mellette a kardja, meg egy muskéta. Olykor lepillant az útra, amelyik a kapubolt alól kanyarodik elő, s viszen lefelé, a meredek fal tövében éppen az új kapuhoz. Árnyékos lőrések nagy szája ásít erre az útra és a törésekben hosszúcsövű ágyúk guggolnak. Az alsó kapunál is porta áll, a felvonóhíd innenső oldalán: erősen vigyázzák a várat.
A veresdolmános őr gondja, hogy mennél messzebbre lásson, mert a Varkoch-kapu zömök tornya legmagasabb, s innét épp úgy nézheti az almagyari templom ajtaján bemenő papot, mint a felnémeti völgy szürkén kanyargó útját. S láthatja azt is, ha azon akár lovas, akár gyalogember, vagy bitangoló jószág mozdul.
De most az út üres.
És néptelen odalent a város is, csak a patak mentén, a régi hadiúton hajlongoznak vagy húszan, emberek. Rabok azok, török rabok és az utat reperálják. Némelyek rőzsét hordanak kévékben s belehányják a gödrökbe, amiket nagy idő óta felvágtak a futó lovak, kikoptattak szekerek, vagy mosott az eső. Mások bőrvedrekkel, csobolyókkal és füles kiskádakkal vizet visznek a patakból. Meglocsolják a rőzsét, aztán agyagot szórnak rá s bunkóval döngölik. A munka halad sebesen. Nem, mintha a raboknak kedvökre volna a dolog, de az út melletti cserfánál, szája szögletébe szorított pipával ügyeli őket egy lovas őr. Ül a nyeregben, szeme a rabokon, s olykor közéjük léptet. Kezeken hétágú szíjostor, az megsuhan és nagyot csattan valamelyik lusta, rongyosgúnyájú pogány hátán.”
Jean et Jérôme Tharaud: A kereszt árnyéka
„Kicsi kis kárpáti helység ez a Hunfalu; sebes hegyi folyó partján épült, a sötét erdőség és a nagy magyar alföld szélén. A többi száz felsőmagyarországi falutól csak lakosainak lelkülete teszi eltérővé. A fenyőfáik itt is feketék, magasak, szomorúak; köröskörül az örökös bükk- gyertyán- és nyírfaerdők; a domboldalakon frissen kaszált széna szárad petrencerudakon és a kiszáradt fákra gálya száll a szép őszi napokon. Itt vannak a cigányok viskói: egész nap visszhangosak a pörölycsapástól, a gyermeksírástól és a hegedűcincogástól. Itt vannak a magyarok házai szűk ablakaikkal: öt hónapon át néznek a zöldellő földekre és az év többi részében a hómezőre. Ott virít mindenütt az ablak között cserépben a muskátli meg a szegfű. Itt van aztán a templomtér az illatos hársfával és a földesúr pazar kastélya; tágra nyílt kapuja mintha azt mondaná az utasnak: „Isten hozott, idegen, kerülj beljebb: a kártya és a pálinka várnak rád”. Itt vannak a zsidók házai; fel lehet ismerni őket a mezüzéről, az ajtófélfára szegzett szent pléhtokról. És itt a drága zsinagóga!
Óh, mily szegényes ez a hunfalvi zsidók zsinagógája a falusi templom mellett, mely pár lépéssel arrább mereszti az égnek hagyma alakú tornyát (hányszor csap bele a villám!) és kápráztatja a szemlélőt díszes, festett, szinte fejedelmi, ablakaival! Hitvány kis házacska, alig lehet megkülönböztetni különböztetni a többi parasztházaktól; pompás boltozat helyett siralmas szalmafedél, padlója döngölt föld és a bejárat előtt tócsa gyűlt össze a szent mosakodáshoz odaállított dézsa kifolyt vizéből. Tömjénillat helyett rettenetes bűz, a piszok, a dohány és a nedves fehérnemű sajátos illata. Néhány pad, néhány olvasóállvány, hétágú vasgyertyatartók, egy a mestergerendáról lecsüngő fakalitka tele régi kioltott gyertyákkal és egészen hátul, a keleti falon, egy fenyőfából készült szekrény. Ódon, bíborvörös függöny takarja. A függönyön hímzés: Juda két oroszlánja. És ebben a piszokban, ebben az émelyítő bűzben, a kis szekrényben a két oroszlán mögött pihen a szent tóra, Mózes szent könyvei, Istennek népéhez intézett igéi, melyek vezették a népet a pusztában és vezetik ma is az életben, mert egyformán jók, egyformán érvényesek azok Hóreb, Egyiptom és Sinai égő homokjában, az ázott lengyel síkokon és a vad kárpáti völgyekben.”
Ashihei Hino: Jelentenivalónk nincs
„A távol-keleti háború nagy írójának könyve hazájában határtalan népszerűségre tett szert s diadalútját járja külföldön is. Ahogy Ashihei Hino a maga háborús élményeit és érzelmeit leírja, abban semmi gyűlölet nincs az ellenfél iránt. Annál több az emberi gyengédség. Érzéssel és kultúrával átitatott katona Ashihei Hino. A kultúra, az ősi hagyományok tisztelete segíti át elviselhetetlennek látszó fáradalmakon, a végtelenbe nyúló kínai harctéren. Az új katonatípus ideálja ez. Nem azért harcol haláltmegvető bátorsággal, mert mindenáron verekedni akar, hanem mert nemzeti célt lát maga előtt. Szereti az életet, de tudja, hogy miért érdemes ezt az életet odaadni.”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.