Leírás
„A SZERZETESRENDEK.
Minden eszménynek, hogy hasznára legyen a társadalomnak, férfiakra van szüksége. Voltak ugyan mindig emberek, akik az erény szépségét gyönyörű szavakkal magasztalták, de mivel ők maguk az érzékiség rabjai voltak, akik másképp beszéltek és másképp cselekedtek, szavuk a pusztában elhangzó szó maradt. Egyedül a kereszténységben, az evangélium hatalmas szellemében van meg az az erő, hogy eszményei nem maradtak puszta szavak. A kereszténységben mindig akadtak emberek, akik eszményeit valóra váltották életükkel. Ezek az eszmények az evangéliumi tanácsok. Valóra váltották őket a szerzetesrendek, amelyek a századok folyamán az egyház életfájából kivirágzottak.
A szerzetesrendek a reformáció és a XVIII. század «fölvilágosodottsága» óta az a lábtörlő, amelybe az egyház ellenségei állandóan beletörlik a sáros csizmájukat. Csak bele kell nézni egy-egy élclapba, a szabadgondolkodók vagy a szocialisták újságjaiba, regényeibe, hogy fogalmunk legyen arról a gúnyról, ellenszenvről, amellyel a szerzetesrendek iránt viseltetnek. Azok a jó szerzetesek igazán elmondhatják: «Uram, bocsásd meg nekik, mert nem tudják hogy mit cselekesznek!»
A gyűlöletnek, az ellenszenvnek a forrása tényleg a szégyenletes tudatlanság.
Honnan ismerik a kiabálók, a hangadók a szerzetesi életet? Honnan? A legjobb esetben egy regényből, Eötvös «Karthauzijából», színdarabokból, a «Pesti Hírlap» tárcáiból, vagy a ponyvairodalom gyönyörű mezejéről. Esetleg egy magával meghasonlott és a szerzetesrendből kilépett vagy kidobott és szabadgondolkodónak fölcsapott embernek gyűlölettől átitatott beszédeiből. Egyikük-másikuk talán nyári turistaút alkalmával egy kolostorba is bevetődött. A szerzetesek kedves vendégszeretettel fogadták. Mikor azután a turista úr hazajött, cikket írt a maga leibzsurnáljába arról, hogy milyen jól élnek a barátok. Azt persze bölcsen elhallgatta, hogy a kolostor vendégszeretetét elfelejtette a legkisebb alamizsnával is meghálálni. És ez nem túlzás. Senki sem fog minket túlzásról vádolni, aki tudja, hogy példának okáért a nagyszentbernáthegyi hospiciumban, mikor százával fordultak meg benne a turisták, egy heti megfeszített munka után a szerzetesek összesen 45 fillért találtak a ház fönntartására kitett gyűjtő-perselyben. Mikor az ilyen turisták betérnek egy-egy «barátklastromba», ahogy ők azt gúnyosan nevezik, jobbra-balra nézegetnek, mint a kíváncsi gyerekek és százszor is kérdezik, hogy hát hol is vannak a «sötét zárkák»? Milyen fogalmuk van ezeknek az embereknek még ma is a szerzetesekről és kolostorokról!”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.