Leírás
„A HEGYEK HÁTÁN fényterítő vonult át. Mikor a hegység tövéhez ért, felragyogtak a lejtőn szétszórt apró kockák: a város. Sok, sok fehér pont villant meg: a napsütötte házfalak. A cseréptetők virítottak, vörössárgán, mint a kacsa lába. A templomtornyok bádogsüvege is világított. Aztán elbágyadt minden, a ragyogás lehunyta szemét. A fényfoszlány már künn úszott a mezőkön…
Bodrogterebes a hegyek lábán épült, apró domb-dudorokon. Tyúkszemein az összenőtt három hegykupolának.
Az utcák két nap óta kihaltak, még az állomás épületei körül sem volt moccanás. Nem szólt jelző-harang, a villamoscsengő örökös tücsökcirpelése is elállott. A vágányok acélerezete fölött madarak kergetőztek. A raktár előtt egy marhakocsisor aludt. Egy fával megrakott szerelvény virrasztóit mellette megbolygatlanul…
Egyetlen vasutas állott a hálózaton. Jóllakottan gereblyélte lombos bajuszát. Mosolygott ferdén vágott táskás szemhéjaival, mintha álmában mosolyogna.
Egyszer csak a felső pályaház felé fordul.
— Hahó, vonat jön!
Ott kúszik a jegenyék mögött, szaporán köpköd az égre hosszú bárányfelhő-füzéreket.
— Valami páncélvonat? — Kéménye nincs; csonka üstből repkednek az apró felhők. Az első négy kocsi kopaszon szürkéllik: páncélkocsik.
Az ívlámpaerdő fagyottan áll. A jelzőkarok nem csördülnek meg tisztelgésre, óvatosan lassít a sínekkel televonalozott táblán, belsejéből járőr csepereg ki, feltűzött szuronnyal járják be az üres állomást. Főhadnagyuk a kövér vasutast fogja faggatóra:
— Van-e katona a városban, öreg?
— Nincs itt, kérem alásan, egy fia sem. Tennapelőtt ment el az utolsó Céke felé. Nem tudom, hol kapják meg őket az elvtárs urak.
— Elvtárs a halál! Tanulja meg öreg, hogy már nincsenek elvtársak — rivall rá a kis tiszt mámorosan.”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.