A zsidó tőkepénzes gazdálkodásnak az a legnagyobb hibája, hogy az embernek nagy nemzetgazdasági értékét nem ismeri fel eléggé. A gazdasági élet mai irányítói mindig új és új energiaforrások után kutatnak. A szén, földgáz és petróleum után a víz és a szél erejét vonták be energiagazdálkodásunk körébe, de mai nap már a tenger árapályával és hullámzásával, a vulkanikus erőkkel, a légköri elektromossággal, magának a napnak hősugárzásával és a még titokzatos atomenergia erőforrásával is foglalkozunk. S ennek a lázas energiakutatásnak közepette az ember fizikai és szellemi munkaerejének igen tekintélyes része kihasználatlan marad. Ennek a kereszténység lényegétől annyira idegen hibának magyarázatát a mai kapitalizmusban teljes mértékben érvényesülő zsidó világnézet és mentalitás adja meg.
Arról, hogy a zsidók már a legrégibb idők óta hajlamosak az anyag túlbecsülésére s a nemzsidó embernek aláértékelésére, az ó-testamentum is tanúságot tesz, amidőn a zsidók aranyborjú imádásáról és a palesztinai, valamint a Palesztinával szomszédos nemzsidó népekkel szemben tanúsított rideg, sőt kegyetlen viselkedéséről emlékszik meg. A mai esztelen profithajhászás s a „buta gójoknak”, a Jehova kiválasztott népének exkluzív magaslatáról való gőgös lenézése ezeknek a zsidó hibáknak csak a folytatása. Azáltal, hogy a teljesen zsidószellemű, antiszociális nagytőke ma — Olasz- és Németország kivételével (a Szovjetoroszországot kezükben tartó amerikai zsidók is fokozatosan visszatérnek már a kapitalizmushoz) — az egész világon uralkodik, mindenütt a zsidó szellem jutott uralomra, mely a keresztény felebaráti szeretet helyett csupán egyoldalú, nemzeti, zsidó érdekközösséget ismer s a pénz értékét az emberé fölé helyezi.
Gazdasági életünk irányítóinak eme mentalitása révén jutottunk el odáig, hogy ma az egész földön harminc millióra, csonka hazánkban pedig hétszázezernél jóval többre teszik a munkanélküliek számát, aminek a családtagokkal kiegészített négyszerese több mint, három millió. Igaz, hogy vannak, akik azt mondják, a magyar föld túlnyomó része még ma is keresztény s az emberi érték kapitalista tudatlanai nem mennek el Dzsingisz Khán mongoljainak végső konzekvenciájáig, akik — tudvalevőleg — fölöslegesnek ítélt embertársaikat egyszerűen lemészárolták, sőt még éhhalálra sem ítélik a munkátlanokat és azok családjait, mert közjótékonyság útján gondoskodnak arról, hogy azok se vesszenek éhen.
Életünk mai urai az általuk munkátlanságra ítéltekkel szemben nyilván azért nem mennek el a mongolok emberirtásának végletéig, mert félnek az ily kegyetlen eljárás forradalmasító következményeitől.
Az embernek aláértékelése azonban mindenesetre egész nemzeti életünkre sorvasztólag hat s a hatás — mint nemzeti energiánk legértékesebb részével történő, égbekiáltóan esztelen pazarlás — nemcsak gazdasági elszegényedésünkben, hanem népesedési mozgalmunknak megdöbbentően kedvezőtlen alakulásában is a legaggasztóbb módon jut érvényre. Honfitársaink, kiknek túlnyomó többsége — sajnos, nem a gondviselésben bízó, hithű keresztényekből, hanem az élet lehetőségeit aggodalmasan mérlegelő kishitűekből áll, nem merik többé a gyermekeket a jelenlegi gazdasági helyzet kilátástalan mostohaságának kitenni és mind gyakrabban egyetlenegy gyermekkel érik be vagy pedig teljesen gyermektelenek maradnak. Falvaink elnéptelenednek, az élet kihal. Ez az „egyke”, illetve „egyse”. Ily körülmények közt hogyan vegyük fel a versenyt az olaszokkal, németekkel és japánokkal, vagy akár csak a legközelebbi szomszédainkkal? Hogy pedig az „egyke” és „egyse” mit jelent nemzetünk jövőjére nézve, azt legjobban Benesnek, Magyarország eme legőszintébb ellenségének az a mondása juttatja kifejezésre, hogy a magyarokat nem kell fegyverrel kiirtani, mert hiszen ők maguk ítélték magukat kihalásra.
Önként érthető, hogy ha igazi keresztény szellem irányítaná mai életünket, akkor közjótékonyságunknak kizárólag csak a betegekkel, aggokkal, gondozásnélküli gyermekekkel, szóval a munkára képtelenekkel kellene foglalkoznia, a munkabírókat ellenben a közérdeknek megfelelő módon hasznos foglalkozáshoz s így keresethez, megélhetéshez kellene juttatnunk. Munkaalkalmak hiányáról pedig nem volna szabad beszélni Magyarországon, ahol városaink és falvaink legnagyobb részében még ma is modern közlekedési és egészségügyi berendezések (vízvezeték, csatornázás stb.) nélkül kell élnünk és népbetegségeink (tüdővész, vérbaj stb.) világrekordokat érnek el. Ahol — bővizű folyamrendszer közepette — aszályos évek most is állandóan dézsmálják nemzeti vagyonunkat és népünket s a föld belterjes művelésének módja még mindig csukott könyv a magyar paraszt előtt. Erre és sok más égető kérdésünk megoldására emberi erőnkben és képességeinkben bőven megvan a természeti adottság s nem kétséges, hogy eme kérdések megoldásával megsokszoroznék nemzetünknek számbeli erejét, belső értékét, gazdagságát és biztosítanók jövőbeli nagyságát. Miért nem állítjuk be tehát ezen a ponton munkátlanaink parlagon heverő energiájának hatalmas emelőrúdját ? Ebben merüljön ki kormányzóink tevékenysége, ne pedig abban, hogy mindig új és igazságtalannál igazságtalanabb adókat raknak roskadozó vállainkra, holott pénzügyeink nemzetközi ellenőre nem rég megállapította, hogy Magyarországon vannak adóalanyok, melyek kivonják magukat a megadóztatás alól!
Kétségtelen, hogy — a munkanélküliek holt súlyától a fentjelzett módon megszabadulva — a mostaniaknál hasonlíthatatlanul kedvezőbb gazdasági, kulturális és társadalmi állapotokat létesíthetnénk. A tőkepénzes hatalmasok is csak átmenetileg esnének el jelenlegi kiváltságos egyéni és osztályhasznuktól s az egész nemzet gazdasági és egyéb életviszonyainak hatalmas föllendülése folytán végeredményben közvetve ők maguk is jól járnának és rájuk nézve is bizonyára felbecsülhetetlenül nagy előnyt jelentene, ha — a mostani társadalmi feszültségek megszűntével — végre kialakulna az a harmonikusabb légkör, mely egyedül lesz képes mindegyikünknek oly gazdasági és társadalmi helyzetet biztosítani, aminőt ki-ki megérdemel.
