Budapest körülzárása

I.

Azért választottam ezt a címet, mert Hazánk fővárosának ostromát számtalan írásban, részletekben, sőt összefogó kötetekben megírták, megjelentet­ték, de mint ostromlott erőddé való kiépítéséről még nem sokat hallottunk. Ezért rövid kivonatolásban közöljük Budapest hadszíntéré válásának tényezőit, dr. v. Ravasz István hadtörténész tanulmányát a Hadtörténelmi Közlemények 1999/1. számából.

1944 szeptemberében a magyar politikai és katonai vezetésben sokan úgy gondolták, hogy a magyar fővárost a harcok nem érhetik el. Bíztak abban, hogy a front megmerevedik a Kárpátok vonalán. A román árulás után tértek magukhoz. Heinz Guderian vezérezredes, az OKH megbízott vezérkari főnöke megerősített vonalak kiépítését rendelte el. A Karola-vonal és a Margit-vonalat. A két fővonal között feküdt Budapest, ami hadszíntérré válásának egyik fő tényezőjét jelentette. Így a pesti hídfő védelmére alakították ki az Attila vonalat. A munkálatok irányításával Vidos Géza vezérőrnagyot bízták meg, akit kineveztek a budapesti I. hadtest műszaki parancsnokává, egyben a hadműveleti terület felügyelőjének helyettesévé.

Az Attila-vonal három állásrendszerből állt, mindhárom teljes félkört alkotott a Dunától a Dunáig. A legkülső védőőv Dunaharasztinál vált el a folyótól, majd Gyál-Vecsés-Ecser-Maglód-Valkó-Gödöllö-Szada-Veresegyház-Csomád érintésével Alsógödnél jutott ki a folyóhoz. A középső védőőv Soroksár-Pestszentimre- Rákosliget-Pécel-Isaszeg-Kerepes-Mogyoród-Fót-Dunakeszi íven húzódott. A belsőt az akkori perem­városok Csepel-Pestszenterzsébet-Rákoshegy-Rákoscsaba-Cinkota-Rákospalota-Újpest peremén építették ki. A Szentendrei- és a Csepel-szigetet a németek védeni szándékozták. Az Attila vonal nem magát a nagyvárost, hanem a pesti hídfőt szándékozta védeni. A két külső vonal, a Karola- és a Margit-vonalon túl szándékozták a szovjet csapatokat megállítani. A magyar vezetés eleinte a gyors kiépítés ellenére sem gondolt következetesen a főváros védelmére. Ettől függetlenül november elején már megkezdődött a kormányszervek kitelepítése a fővárosból. Ennek hatására Serédy Jusztinián hercegprímás, esztergomi érsek és Ravasz László református püspöki kar elnöke a két legnagyobb létszámú történelmi egyház vezetője október 30-án felszólította a nemzetvezetőt, hogy nyilvánítsa Budapestet nyílt várossá.

November második felében már nyoma sem volt a kormány és a honvédelem bizonytalanságának és 1944. november 29-én Beregfy Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter kinevezte Hindy Iván altábor­nagyot, aki a budapesti I. hadtest vezénylő tábornoki beosztását is megtartotta, a „székesfőváros területén magyar vonatkozásban teljhatalommal felruházva” katonai biztossá. Innen ered az a kijelentése: „Buda szerepét most Budapest viszi a történelemben. Buda mindenkor keleti végvára volt Európának, a keresztény civilizációnak, amelynek egy tetemes részével az események tragikus alakulása folytán, ma szemben állunk. Budapestet védeni fogom, amíg élek és eszközeim lesznek hozzá.”

Ha megvizsgáljuk a főváros hadszíntérré válásának okait, a magyar vezetés mellett a németek gyakorol­ták a nagyobbik nyomást. Hitler hallani sem akart a pesti hídfő feladásáról, „az utolsó töltényig” tartó védelmet követelt, illetve rendelt el katonáitól. A háború menetében a tapasztalt német katonai vezetésbe a politika mindig beleszólt. Magyaroknál sem volt különb a helyzet Budapest utolsó hónapjai­ban, ami csak súlyosbította az eseményeket. Budapest a három kialakult védővonalaival egy erődhöz hasonlított.

A szovjet vezetés sem tervezte Budapest ostromát. Egészen az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet kudarcáig úgy gondolták, különösebb erőfeszítések nélkül bevonulhatnak a magyar fővárosba. Amikor Moszkva számára világossá vált, hogy a magyar hadsereg nem vált ki az arcvonalból, nem omlott össze, a hangsúly a katonai megoldásra helyeződött. Sztálin elrendelte, hogy a magyar csapatok ellen ugyanúgy kell harcolni, mint a németek ellen. A hadművelet végrehajtására a 2-ik és a 4-ik Ukrán Frontot jelölték ki.

Október közepén Churchill brit miniszterelnök és Anthony Eden külügyminiszter Moszkvában tárgyalt. Sztálin arról beszélt, hogy elsőként a Magyarország területén álló német-magyar csoportosítás szétverését tervezi, mivel az lehetővé tenné a német határ gyors elérését. Elhúzódó ostromra azonban nem számoltak, gyors német villámháborús offenzívákra emlékeztető támadással szerették volna elfoglalni Budapestet. Ez, ha sikerül, nem jár komolyabb harcokkal a főváros­ban. Nem egy európai nagyváros esett el ilyen módon a háborúban. Sztálin október 28-án maga adta ki a parancsot Malinovszkij marsallnak, a 2. Ukrán Front parancsnokának a támadás megindítására.

A helyszínen azonban másként látták egy ilyen offenzíva lehetőségeit, mint a távoli Moszkvában. Malinovszkij nem tartotta elégségesnek a rendelkezés­re álló erőket Budapest menetből történő elfoglalásá­ra. Tudott az Attila-vonal gyorsított ütemű kiépítésé­ről és német tartalékokat sejtett a térségben. Tartott a hadműveleti mélységben kellemetlen meglepetéseket okozni képes páncélos, páncélgránátos és lovas alakulatoktól. Tényszerűen el kell ismerni, hogy nem az arcvonalat tartó magyar 3. hadsereg ellenálló erejétől féltette a hadművelet végrehajtására kijelölt csapatait, de féltette, s ezt meg is mondta Sztálinnak. Haladékot kért, hogy több erőt csoportosíthasson a kijelölt támadási sávba. Sztálin azonban magabiz­tosan hárította el a frontparancsnok kérését és politikai érdekekre hivatkozva ragaszkodott annak másnapi megindításához.

Október 29-én a szovjet 46. hadsereg, Slemin altábornagy vezetésével, támadásba lendült a Duna- Tisza közén. A magyar 23. tartalékhadosztály nem bírta a nyomást, a támadó ékek estig 8-10 km-re behatoltak a védelembe. Slemin az Alpár-Kiskunfélegyháza terepszakaszról Kecskemét irányába még aznap este harcba vetette a 2., másnap hajnalban a 4. gárda-gépesített hadtestet. A magyar 3. hadsereg arcvonala összeomlott. November 2-án a szovjet csapatok délről elérték az Attila-vonal külső védőövét, ott azonban súlyos harcokba bonyolódtak és végleg elakadtak. Az Attila-vonal védelmére sebtében bevetett erők, így a magyar 10. gyalog- és 1. huszár­hadosztály részei, Billnitzer Ernő vezérőrnagy rohamtüzér- és Kozma József ezredes légvédelmitüzér-csoportja, a 8. és 22. SS-lovashadosztály részei, magyar és német riadó-, karhatalmi- és őrzászlóaljak a 3. hadsereg hátráló alakulataival együtt megállítot­ták és felmorzsolták a támadókat. Malinovszkijnak és tábornokainak igaza lett.

A bekerítés csak karácsonyra valósult meg, több hadművelettel. Szovjet részről még ekkor sem lett volna szükségszerű, hogy Budapest hosszan tartó, súlyos harcok színterévé váljon. December végére leküzdötték a Karola-vonalat és a Margit keleti szektorát. Döntéshelyzetbe kerültek, támadjanak tovább északnyugat általányos irányban csak a feltétlen szükséges mértékben hagyva hátra a bekerítés arcvonalát tartó lekötő csapatokat Budapest körül, vagy állítsák le előnyomulásukat és fordítsanak jelentős erőt a nagyváros ostromára. Az utóbbi mellett döntöttek, az ő oldalukról ez volt az a tényező, amely hadszíntérré változtatta a magyar fővárost.

Német részről a katlanban rekedt a 8. (Florian Geyer) SS-lovashadosztály és a 22. (Maria Theresia) SS-önkéntes lovashadosztály, valamint a 13. és a Feldhernhalle páncéloshadosztály (utóbbi 1 ezrede nélkül); a 271. népi gránátoshadosztály egy zászlóalja, a 239. rohamlövegdandár részei, az 1. és 12. SS- rendőrezred, a 102. SS-Polizei harckocsiszázad, a 12. légvédelmi-tüzérhadosztály a lengyel és ukrán legénységű Galizien-2. SS-dandár 201. nehéz-tüzérosztálya (lövegei nélkül), a Luftwaffe tábori repülőcso­portja, nyolc riadózászlóalj, sok kisebb alakulat, köztük a segédszolgálatot teljesítő Deutsche Jugend.

Magyar részről gyűrűbe szorult a 10. gyaloghadosz­tály, a 12. tartalékhadosztály, az 1. páncéloshadosz­tály és az 1. huszárhadosztály részei, a Billnitzer-csoport (az 1., 6., 7., 10., 13., 16. és 24. rohamtüzér-osztály részei), a Kozma-csoport (az I., 201., 206., 207. és 208. légvédelmi-tüzérosztályból, valamint az 52. páncélozott önjáró (Nimród) gépágyús zászlóaljból szervezett budapesti légvédelmi tüzércsoport), a különleges műszaki parancsnokság és alárendelt alosztályai (a 201., 202. és 203. különleges műszaki zászlóalj, a 101. helyreállító zászlóalj, más műszaki csapatrészek (a VIII. és IX. utászzászlóalj, a VI/2. utászszázad, a 112. és 153. kerékpáros utászszázad, a VII. és VIII. tábori pótutászszázad. a 72/101. és 72/106. nagyfeszültségű villamos akadályszázad, a 134., 138., 401. és 404. hadihídoszlop, az I/1-2, és III/1-2. honi építőszázad, illetve a 101. és 102. rohamcsónakszázad), a Budapest őrzászlóalj, öt csendőrzászlóalj (a besztercei, a galántai, a pécsi, a székelyudvarhelyi és a zilahi), tizenkét különféle üteg és négy különféle század.

Korábban kezdték szervezni, de Budapest védel­mére alakult meg az 1-2. egyetemi rohamzászlóalj, a rendőr rohamzászlóalj, a Prónay-különítmény és a Vannay-zászlóalj. Az ostrom során alakult meg öt területi és három „szakmai” (munkahelyi) harcoló hungarista-harccsoport (a csepeli, a zugló-kőbányai, a belvárosi, a buda-hegyvidéki és az észak-pesti, illetve a MÁV-, a BSZKRT- és a Posta-), a nyilas Fegyveres Nemzetszolgálat néhány különítménye (általában kerületenként egy, de pontos számuk nem ismert) és a budapesti csata idején építettek három páncélvonatot is. További fegyveres erőt jelentettek a kerületi kisegítő karhatalmi (KISKA) zászlóaljak, bár közöttük magukat „Kiskás” alakulatnak álcázó ellenálló csoportok is voltak, így a védők létszámához ezeket nem szokás hozzászámolni.

A német és a magyar alakulatok sem fegyverzetük, sem létszámuk tekintetében nem érték el a hadrend­ben meghatározott „kellálladékot”, sőt harcértékük az elszenvedett veszteségek nyomán és a kellő utánpótlás hiányában folyamatosan csökkent (nem így az oroszoké). Ennek következtében napról-napra szűntek meg, illetve olvadtak egybe alakulatok. A harcok során az éppen „kéznél lévő’ csapatrészekből rendre alakultak (majd szűntek meg) alkalmi harccsoportok, igen gyakran vegyes (német-magyar) állománnyal. Ilyen volt — többek között — a zömmel a II. kerületben harcoló Kampfgruppe Európa, vagy a Hamzsabégi úti vasúti töltés vonalán küzdő „Drei Eck”-csoport.

Budapest védői között a magyar és német katoná­kon kívül kisebb számban képviseltették magukat osztrákok, norvégek, lengyelek, ukránok (kétszeresen is: a Waffen-SS katonái és upások), szlovákok (a Margit-vonalat építő I. szlovák műszaki-hadosztály néhány katonája), oroszok, tatárok, elzászi franciák, finnek, flamandok, svédek.

Az Attila-III vonalon belül hat védőállást építettek ki. Az első reteszállás volt, észak felől. Rákos vasútál­lomásnál vált el az Attila-III vonaltól és a Rákos­patak déli partja mentén a Dunáig húzódott. A második teljes félkört zárt be, tulajdonképpen ez jelentette a csökkentett területű pesti hídfőt. A külső körút (Könyves Kálmán, Hungária, Róbert Károly körút) vonalában építették ki. A harmadik ez utóbbi reteszállása volt, arccal északnak. A Józsefvárosi és a Keleti pályaudvar elágazásnál vált ki a másodikból, a Kerepesi útig a vasút, onnan az Aréna (ma Dózsa György) út, majd a Dráva utca vonalán húzódott a Dunáig. A negyedik, ismét teljes félkört leírva, a belső kerületeket védte. A Haller út — Orczy út — Fiumei út — Rottenbiller utca — Szinyei Merse utca — Ferdinánd-híd — Csanády utca vonalában létesítet­ték. Az ötödik a nagykörút, a hatodik a kiskörút mentén épült ki. E kettő már a pesti hídfő kiürítésé­nek fedezésére szolgált. Megerősített támpontokat rendeztek be a Népligetben, a Kerepesi-temetőben és a Városligetben.

A budai oldalon nem építettek ki előre berendezett védővonalakat. A hevenyészett védőállomásokat december végétől, a harcok közben a Margit-szigeten, a Ferenc-hegyen, a Törökvészen, Pasaréten, az Orbánhegyen, a Farkasréti temetőben, a Sas-hegyen (e kettő a budai védelem kulcspontjává vált) és a Kelenföldi pályaudvartól a déli vasúti híd felé tartó vasút töltésén építették ki. A belső védőövet a Margit körút — Alkotás út — Kis-Gellérthegy — Gellérthegy vonalában alakították ki. Arccal észak-nyugatnak reteszállás húzódott a Kékgolyó utca — Németvölgyi út — Mártonhegyi út mentén, illetve arccal délnyugat­nak a Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úton. Különö­sen megerősítették a Műszaki Egyetemet, a Gellérthe­gyet (a Citadellát) és a Várat.

A budai oldalon azért nem építettek ki előre védelmi vonalakat, mert sem a német, sem a magyar hadvezetés nem számított a Margit-vonal keleti szektorának ilyen gyors áttörésére. Igaz, Friessner többször is felhívta az OKH figyelmét a Margit-vonal gyengeségeire, de három napnál azért több ellenálló­erőt remélt, főleg, ha beérkeznek az általa kért erősítések. A gyors áttörés meglepetésként érte a Dél Hadseregcsoport parancsnokságát. Hitler a tőle már megszokott módon reagált: leváltotta Friessnert és a német 6. hadsereg parancsnokát, Maximillian Fretter-Pico tüzérségi tábornokot. A Dél Hadsereg­csoport parancsnoka Otto Wöhler gyalogsági tábornok, a 6. hadseregé Hermann Balck páncélos tábornok lett. Ők eredményesebben vezették ugyan a hadművelete­ket, de a Budapest térségében kialakult helyzeten már nem tudtak változtatni.

A Budapest-erőd parancsnokságát is meglepte a Margit-vonal áttörése. Budán nem állomásoztattak számottevő erőt, a 8. SS-lovashadosztályt 24-én késő délután kezdték átcsoportosítani Budára. Azt, hogy a szovjet csapatok elérték Budát, 24-én tudták meg, amikor egy harcfelderítő járőr ellenállás nélkül befutott a Szép Ilona Villamosremizig.

Friessner megpróbálkozott a Margit-vonal áttörésé­nek megakadályozásával. Utolsó intézkedésével 23-án megkísérelte kivonni Pestről és Martonvásárnál harcba vetni a 8. SS-lovashadosztályt a szovjet (akkor még csak) betörés elreteszelésére és a Margit-vonal védelmi rendszerének helyreállítására. Egyidejűleg leszűkítette volna a pesti hídfőt az ún. csökkentett területűre (1. fentebb). Engedélyeztetés végett feletteseihez fordult. Guderian támogatta, de Hitler megtiltotta az átcsoportosítást és a hídfő leszűkítését, újfent elrendelte annak háztól-házig való védelmét. Ekkor váltotta le Friessnert, aki valószínűleg akkor sem kerülte volna el lecserélését, ha azonnal, önállóan cselekszik, de lelassíthatta volna a szovjet csapatok térnyerését az Északkelet-Dunántúlon és időt hagyott volna a fővárosi védőseregnek a budai oldal megerősí­tésére.

Hitler december 24-én utasítást adott, hogy Varsó alól a IV. SS-páncéloshadtest (a 3. „Totenkopf’ és a 5. „Wiking” SS-páncéloshadosztály) azonnal induljon útba a Dunántúlra és vágjon utat a körülzárt Budapesthez. Erről Guderian értesítette Balckot és Pfeffer-Wildenbruchot, hozzátéve a Führer határozott utasítását a pesti hídfő további tartására. Utóbbit 28-án megismételte, mikor Pfeffer-Wildenbruch jelentette neki, hogy az előző nap elhatározták a kitörést nyugati irányban.

II.

Előző számunkban a főváros körül kiépített védővonalakról írtunk. Röviden ismertettük Budapest védelmére felkészült magyar-német csapatokat. Arról is írtunk, hogy ezeknek az alakulatoknak a fegyverzete nem érte el a hadrendben meghatározott „kellékálladékot”, sőt harcértékük, az elszenvedett veszteségek nyomán és a kellő utánpótlás hiányában folyamatosan csökkent (nem így az oroszoké). Összeállításunkban felhasználtuk dr. v. Ravasz István alezredes történész legfrissebb tanulmányát, amely megjelent 1999 elején a Hadtörténelmi Közleményekben. A szerző engedélyével.

Az ostrom lefolyásáról nincs módunk részletesen írni. Tóth Sándor a szovjet-román, Ungváry Krisztián a német-magyar csapatok harcait örökíti meg, dr. Gosztonyi Péter szintén az orosz naplókból írta meg könyvét. Az ostromgyűrűben történő harcokat csak a feljegyzett naplótöredékekből lehet összeállítani, persze nem pontosan. Az 1999 őszén megjelent „Erőd a Duna mentén” című 188 oldalas nagyalakú kötetben a Budapestért 1944-45-ben folytatott harcok napi jelentéseit gyűjtötte össze a Hadtörténelmi Levéltár.

Az ostromlók létszámát sem tudjuk pontosan. Tóth Sándor a szovjet levéltárakban kutatott, de teljes adatsort nem tudott feltalálni. A több különböző Budapestre irányított hadosztállyal együtt kb. 150 ezer fő lehetett. A védők létszámáról sincs pontos adat. Itt is különböző hadosztályok kerültek Budapest védelmére. A Déli hadseregcsoport jelentése szerint 95 ezer fő, ebből 45 ezer német. Ungvárv 79 ezer főt, ebből 38 ezer magyar, Gosztonyi 70 ezer, ebből 37 ezer magyar. Sajnos a védősereg teljes létszámát — beleértve a budai Várból kitört német-magyar és polgári személyeket — sohasem fogjuk megtudni. Egy azonban biztos: mindkét oldalon Budapest ostroma és eleste nagyon sok áldozatot követelt, szóljanak a harangok kegyeletes emlékükért az idők végezetéig.

Térjünk vissza cikkünk folytatására. Budapest körülzárását 1944. december utolsó napjaitól számítjuk. Amíg a pesti oldal peremvárosaiban folytak a harcok, a budai oldalon már december 24-én egy orosz felderítő páncélos a Hűvösvölgy felől befutott egészen a János kórházig. A szentestén riadóztatott Egyetemi zászlóalj egy csoportja semmisítette azt meg. Más jelentés szerint a felvett harcok során a páncélos visszafordult. A lakosságot meglepetésként érte a bekerítés. November eleje óta megszokták a közeli ágyúzást. Amikor a gyűrű teljesen bezárult, a férfiak a karácsonyi bevásárlásait intézte, az asszonyok az ünnepi fogásokat készítették. Jártak a buszok, villamosok, taxik, játszottak a színházak, mozik, s telefonon keresztül beszélgettek azokkal az ismerősökkel, akik azt beszélték, hogy az oroszok ott vannak a kertek alatt. Csak később, január elején vonultak le az óvóhelyekre.

Problematikus, sőt kényes az ostromlókhoz, illetve a védőkhöz csatlakozott magyar önkéntesek kérdésköre. Az utóbbiak zömmel azért jelentkeztek, hogy megmeneküljenek a nyilasok zaklatásaitól, a kényszersorozásoktól, s hogy jobb (élelem-) ellátásban részesüljenek, mint a polgári lakosság. Természetesen voltak olyanok is, akik elvből, vagy meggyőződésből álltak be valamely önkéntes harccsoporthoz. Ugyancsak a túlélés vágya motiválta azok többségét is, akik átálltak a szovjet csapatokhoz. Döntő többségük fogságba esvén inkább jelentkezett, mint hogy Szibéria felé induljon. Köztük is voltak meggyőződésből harcolók, de olyanok is, akiket géppuskával hajtottak maguk előtt az NKVD-s katonák. Az 1945. január 20. (az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal kötött fegyverszünet napja) óta hivatalosan is szovjet kötelékben harcolt mintegy 20 magyar önkéntes századot február 12-én Kelenvölgyben a Budai Önkéntes Zászlóaljba vonták össze, amely 2534 fővel 15-én alakult Budai Önkéntes Ezreddé. Parancsnokságát a 11-én átállt Variházy Oszkár alezredes, a 6. gyalogezred parancsnoka vállalta.

A körülzárt csapatok ellátására két út kínálkozott. Kevéssé volt sikeres uszályok leúsztatása a Dunán. December 30-án egyet indítottak, s noha Leányfalu fölött zátonyra futott, a magyar rohamcsónak-csoport éjszakánként szállítmányának java részét beszállította Óbudára. A klasszikus módszer a légihíd kiépítése volt. A 4. német légiflotta kötelékében december 29-én állították fel a Budapesti Légiellátó Csoportot. A Gerhard Conrad mérnök altábornagy irányította, február 10-ig működött csoport napi átlagban 47 tonna utánpótlást juttatott be a védőknek. Ez alig érte el a 80-100 tonnára becsült napi szükséglet felét, de eredményessége meghaladta a sztálingrádi légihídét.

A kiépített repülőtereket a csoportba beosztott német-magyar repülők nem vehették igénybe. A budaörsi repülőtér december 24-én, a ferihegyi 27-én, a mátyásföldi 30-án szovjet kézre került. A Lóversenypályán kialakított szükség-repülőteret sem használhatták sokáig. Január 5-én az ostromlók elérték a Fehér utat, s már kézifegyverekkel lőtték a le- és felszálló gépeket. Kilencedikén a Lóversenytér elesett. A Csepel-szigeten lévő szükség-repülőtér 6-án esett el, csak a már belőtt Vérmező maradt meg, de január 30-án annak északi sarkát is elérték a szovjet ékek. A csoport legeredményesebb módszere az ejtőernyős tartálydobás volt, illetve az eleve törőleszállásra tervezett DFS-230 vitorlázó gépek bejuttatása. Néhány gép február 13-án és 14-én még utánpótlást dobott a kitörésre kijutott csoportoknak is a budai hegyekben.

Máig a legkényesebb a parlamenterek kérdése. Malinovszkij és Tolbuhin részt vett a sztálingrádi csatában, majd több nagyváros ostromában. Tapasztalataik alapján egyrészt kímélni kívánták erőiket, másrészt szerették volna csökkenteni a magyar főváros, mint erőd leküzdésére fordítandó időt. A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság december 27-én adott engedélyt ultimátum átadására. 28-án este és 29-én reggel hangszórókon közölték a parlamenterek útvonalát. Steinmetz Miklós százados, a 2. Ukrán Front követe az Üllői úton, Ilja Osztapenko százados, a 3. Ukrán Front követe a Budaörsi úton indult meg a város irányába. Steinmetz gépkocsija Pestszentlőrinc belterületén felrobbant, Osztapenko bejutott a 8. SS-lovashadosztály parancsnokának harcálláspontjáig, majd visszafelé a Budaörsi úton aknavető-tűzbe került. Mindketten hősi halált haltak. Pfeffer-Wildenbruch Osztapenko borítékját bontatlanul küldte vissza.

A történtek értékeléséről két, alapvetően eltérő változat ismert. Az időben első, egyben 1989 előtt Magyarországon hivatalosan elfogadott változat szerint Steinmetz gépkocsiját szemből lőtték ki gépágyúval, miközben a védelem peremvonalához közeledett. Osztapenkót küldetésének végeztével, visszatérés közben hátulról lőtték le. Steinmetz halálának Nyecseporuk alezredes, a szovjet 66. gárdalövészhadosztály helyettes törzsfőnöke volt a tanúja, aki őt a senki földjéig elkísérte. E változat szerint a dzsip Pestszentlőrinc belterültén haladt befelé a főúton és éppen előtűnt egy bukkanó felett, amikor gépágyúlövedék érte. A már eltalált jármű futott rá egy harckocsi-aknára, s robbant fel. Steinmetz mellében a boncolási jegyzőkönyv szerint két géppuskalövedéket találtak. Nem tisztázott, hogy a tüzelés a robbanás előtt, vagy után kezdődött-e. Osztapenko halálának társa, Orlov főhadnagy volt tanúja, elbeszélése alapján Csebotarjev vezérőrnagy, a szovjet 316. lövészhadosztály parancsnoka rekonstruálta a történteket. Osztapenko először nem tudott elindulni, mert a peremvonalban tapasztalt mozgásra a németek tüzet nyitottak. Fél óra késéssel elindulhatott, a fehér zászlóval közeledő dzsipre senki nem nyitott tüzet. Osztapenko ekkor már Sahvorosztov őrnagytól, az 1077. lövészezred törzsfőnökétől tudott Steinmetz haláláról. Visszaúton tüzet kapott, az aknavető-tűz a német vonalak mögül érkezett. Osztapenko hátában aknagránát-repeszeket találtak.

A másik változat szerint a hadikövetek indulása ugyanígy történt, a folytatás azonban másként alakult, szó sem volt szándékos gyilkosságról. Steinmetz gépkocsija aknára futott, előzőleg nem lőttek rá gépágyúval. A kiépített védőállás előtt, a főútvonalon harckocsi-aknákat telepítettek, amelyeket nem álcáztak. A vecsési-pestszentlőrinci utat lezáró magyar páncéltörő század parancsnoka, Litteráti-Loótz Gyula főhadnagy látta a közeledő dzsipet. Előreküldött egy őrmestert, aki magyarul kiabált:

„Vigyázz, az útkereszteződés aláaknázva!” Az aknamezőhöz érve a dzsip nem áll meg, vezetője kerülgetni kezdte az aknákat. Az egyik manővert rosszul számította ki, a dzsip felrobbant. A robbanást tűzpánik követte, mégpedig mindkét oldalról. Steinmetz halálát a robbanás okozta, ezt bizonyítják a testében talált repeszek. A géppuskalövedékek a tűzpánik következtében érték a már halálosan sebesült tisztet. Osztapenko későn ért vissza a német peremvonalba, a szemközti szovjet lövészezred első vonalából kézifegyverekből nem lőtt senki, de a szovjet tüzérség már megnyitotta a (szokásos) tüzet, mivel letelt a tűztilalom időtartama. Lőttek az aknavetők is, de nem a parlamenterek átlépési pontján lévő 1077. lövészezred saját aknavető alegységei. Josef Bader, aki be-, majd visszakísérte Osztapenkót, Gosztonyi Péternek elmondta, hogy mire visszaértek a legkülső német állásokba, azokon már a szovjet aknavetők tüze feküdt. Maradásra kérte Osztapenkót, aki azonban, parancsára hivatkozva, elindult a senki földjén. Ekkor érte a halálos találat. Bader SS-Scharführer szerint a szovjet tüzérek csak a mozgást észlelték, azt nem láthatták, hogy saját parlamenterük indult feléjük. Egy gyakorlott irányzónak nem okozhatott gondot a kis csoport eltalálása. Az, hogy Osztapenko hátulról sebesült meg, csak annyit jelent: a gránát a kis csoport mögött robbant.

A közvetett bizonyítékok a második változatot támasztják alá. Nem tudunk olyan esetről, amikor a németek parlamentereket gyilkoltak volna meg. Sem Steinmetzet, sem Osztapenkót nem léptették elő posztumusz, s nem tüntették ki a Szovjetunió Hőse címmel (igaz, mindketten megkapták a Vörös Zászló Érdemrendet), Pfeffer-Wildenbruch több mint 10 év múlva tért haza szovjet fogságából. De hazatérhetett, márpedig vezető beosztású SS-főtiszteket parlamenterek meggyilkoltatásánál kisebb háborús bűnökért is ítéltek halálra a Szovjetunióban. Csupán egy alkalommal hallgatták ki a parlamenterek halálával kapcsolatban, a Ljubljanka börtönben. Huszonöt évre szóló ítélete abban a periódusban született, amikor Sztálin eltörölte a halálos ítéletet (rövid időn belül visszaállította), de büntetése mintegy felének letöltése után hazaengedték, fel sem merült perének újrafelvétele. Hindy Ivánt itthon kivégezték, de halálos ítéletének indoklásában nem szerepel a parlamenter-ügy, alapvetően 1944. október 15-16-i magatartása miatt végezték ki. A Steinmetz-üggyel kapcsolatban a szovjet fogságban perbe fogott Erich Klein századost, a Feldherrnhalle páncéloshadosztály Budaörsi út térségben települt I. tüzérosztályának parancsnokát halálra, majd 25 évre ítélték ugyan, de 1953-ban szabadon engedték, sőt 1993-ban az orosz Legfelsőbb Katonai Ügyészség rehabilitálta őt.

Perdöntő korabeli dokumentum egyik változatot sem igazolja vagy cáfolja, legalábbis e kézirat nyomdába adásáig nem került elő. Abban — megítélésem szerint — nem lehet vita, hogy Steinmetzet és Osztapenkót hősi halottnak kell tekinteni akkor is, ha aknára hajtottak, illetve saját tűzben estek el: küldetésük közben érte őket a katonavég.

Máig lezáratlan probléma a kitörési kísérlet indulásakor tapasztalt igen élénk szovjet tüzérségi tűz, illetve a kitörésben részt vettek és a kijutottak létszáma. Láttuk, hogy a Budapest-erőd parancsnoksága már december 28-ára kitörést tervezett, s terv készült január 1-ére is. Hitler mindkettőt kategorikusan megtiltotta — akkor még, tábornokaival együtt, bízott a felmentő támadásban. Lindenau január 18- ára is készített egy tervet, de a Führer 16-án azt is elutasította (igaz, engedélyezte a pesti hídfő kiürítését, azaz a visszavonulást a budai oldalra). A negyedik, egyben utolsó tervet február 11-ére készítették elő. Pfeffer-Wildenbruch 10-én délután rendelte el a gyülekezést a Várban. A kitörés tervét 11-én 15 órakor ismertették a német seregtestek vezérkari főnökeivel, azok 16 órakor az ezredparancsnokokkal. A német csapatokat és a magyar seregtestparancsnokokat 18 órakor tájékoztatták. Ekkor értesült Hindy is a tervről (Hingyi László szerint) 19.45-kor tájékoztatták Balck tábornokot, nehogy ismét tiltó parancsot kaphassanak, majd a rádiót azonnal használhatatlanná tették. A kitörés 20 órakor indult meg.

A védők február 11-i állományát a kutatók eltérően adják meg. Levéltári források alapján a pontos számok nem állapíthatók meg.

A korábban említett hadtörténészek adatait összevetve megállapítható, hogy február 11-én kb. 20- 24.000 német és kb. 20.000 magyar katona alkotta a védősereget. Ebből az újabb kutatások szerint több mint 10.000 fő tudott áttörni a szovjet állásokon, ám csupán kb. 700-nak sikerült átjutnia a saját csapatokhoz. A kitörők nagy része elesett, a „csellengők” egy részét elfogták a budai hegyekben, más része eltűnt (magyarországi és Buda-környéki svábok lévén hazamentek és elrejtőztek). A többezres különbségre a levéltári források nem adnak kielégítő magyarázatot, a válasz valószínűleg a zárójeles tagmondatban rejlik.

A szovjet tüzérség a kitörés idején erős tűzzel árasztotta el a Várat és az onnan kivezető utakat. A kutatók többsége a tűz megnyitását pontosan 20 órára teszi, vagyis a kitörés megindításának időpontjára, egyedül Ungváry Krisztián fogalmaz úgy, hogy a szokásos tüzérségi tűz a kitörés megindulásának hatására fokozatosan erősödött fel, s 22-23 óra körül érte el csúcspontját). A kitörés szó szerint vérbe fulladt. Valószínűsíthető, hogy a szovjet Budapesti Csoport parancsnoksága tudomást szerzett a készülő kitörésről (ezt Ungváry sem tartja lehetetlennek). Máig ismeretlen azonban mi módon.

A Feldherrnhalle páncéloshadosztály irányítását átvevő Helmuth Wolff alezredes — önhatalmúlag — 18 órakor a Vérmezőn megindította a kitörést (nem a meghatározott időpontban és nem a meghatározott helyszínen). Ennek köszönhetően (legerősebb kijutó csoportként) 650 fővel el is érte a német vonalakat Szomornál.

1999. karácsonyán megjelenő Józsa Béla: „Egyetemisták az ostromgyűrűben” című kötetének tizedik fejezete, negyven oldalon írja le a kitörésben résztvevő egyetemisták visszaemlékező valós történetét.

Azzal, hogy a szovjet hadvezetés a magyar főváros ostroma mellett döntött, 51 napos helységharcot vállalt. A budapesti csata, amelyet 1944. október 29-től 1945. február 13-ig kell számolni, 108 napig tartott. Február 11-én a csata tulajdonképpen befejeződött, 12-én a védők maradványai kapituláltak, a még ellenálló támpontok felszámolása, foként a Vár és a Duna között 13-án ért véget. A kitört és szétszóródott katonák utáni hajtóvadászat 16-áig tartott. A szovjet Budapesti Csoportot 17-én szüntették meg.

A szakirodalomban szereplő három német felmentő hadművelet (Konrad, Konrad II., Konrad III.) helyett, megítélésem szerint, helyesebb volna kettőről beszélni, s a Konrad II. támadást a Konrad-hadművelet utolsó, mintegy kiegészítő részének kellene tekinteni.

A budapesti csatát három hetes hadműveleti szünet követte a Dunántúlon. Az ostrom felvállalása és az ennek következtében (is) bekövetkezett szovjet megtorpanás hozzájárult ahhoz, hogy a német hadvezetés a Dunántúlra hozhassa át a nyugati hadszíntérről a 6. páncéloshadsereget, amely 1945. márciusában megindította a II. világháború utolsó német nagyoffenzíváját. A 2. és 3. Ukrán Front egyes hadseregei 1944. decemberében sokkal nyugatabbra álltak, mint bármely más szovjet seregtest, de 1945. márciusában még mindig ugyanott harcoltak, miközben a német-lengyel síkságon január 12-én támadásba lendült csoportosítás már Berlin ostromához készülődött.