I.

Azért választottam ezt a címet, mert Hazánk fővárosának ostromát számtalan írásban, részletekben, sőt összefogó kötetekben megírták, megjelentet­ték, de mint ostromlott erőddé való kiépítéséről még nem sokat hallottunk. Ezért rövid kivonatolásban közöljük Budapest hadszíntéré válásának tényezőit, dr. v. Ravasz István hadtörténész tanulmányát a Hadtörténelmi Közlemények 1999/1. számából.

1944 szeptemberében a magyar politikai és katonai vezetésben sokan úgy gondolták, hogy a magyar fővárost a harcok nem érhetik el. Bíztak abban, hogy a front megmerevedik a Kárpátok vonalán. A román árulás után tértek magukhoz. Heinz Guderian vezérezredes, az OKH megbízott vezérkari főnöke megerősített vonalak kiépítését rendelte el. A Karola-vonal és a Margit-vonalat. A két fővonal között feküdt Budapest, ami hadszíntérré válásának egyik fő tényezőjét jelentette. Így a pesti hídfő védelmére alakították ki az Attila vonalat. A munkálatok irányításával Vidos Géza vezérőrnagyot bízták meg, akit kineveztek a budapesti I. hadtest műszaki parancsnokává, egyben a hadműveleti terület felügyelőjének helyettesévé.

Az Attila-vonal három állásrendszerből állt, mindhárom teljes félkört alkotott a Dunától a Dunáig. A legkülső védőőv Dunaharasztinál vált el a folyótól, majd Gyál-Vecsés-Ecser-Maglód-Valkó-Gödöllö-Szada-Veresegyház-Csomád érintésével Alsógödnél jutott ki a folyóhoz. A középső védőőv Soroksár-Pestszentimre- Rákosliget-Pécel-Isaszeg-Kerepes-Mogyoród-Fót-Dunakeszi íven húzódott. A belsőt az akkori perem­városok Csepel-Pestszenterzsébet-Rákoshegy-Rákoscsaba-Cinkota-Rákospalota-Újpest peremén építették ki. A Szentendrei- és a Csepel-szigetet a németek védeni szándékozták. Az Attila vonal nem magát a nagyvárost, hanem a pesti hídfőt szándékozta védeni. A két külső vonal, a Karola- és a Margit-vonalon túl szándékozták a szovjet csapatokat megállítani. A magyar vezetés eleinte a gyors kiépítés ellenére sem gondolt következetesen a főváros védelmére. Ettől függetlenül november elején már megkezdődött a kormányszervek kitelepítése a fővárosból. Ennek hatására Serédy Jusztinián hercegprímás, esztergomi érsek és Ravasz László református püspöki kar elnöke a két legnagyobb létszámú történelmi egyház vezetője október 30-án felszólította a nemzetvezetőt, hogy nyilvánítsa Budapestet nyílt várossá.

November második felében már nyoma sem volt a kormány és a honvédelem bizonytalanságának és 1944. november 29-én Beregfy Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter kinevezte Hindy Iván altábor­nagyot, aki a budapesti I. hadtest vezénylő tábornoki beosztását is megtartotta, a „székesfőváros területén magyar vonatkozásban teljhatalommal felruházva” katonai biztossá. Innen ered az a kijelentése: „Buda szerepét most Budapest viszi a történelemben. Buda mindenkor keleti végvára volt Európának, a keresztény civilizációnak, amelynek egy tetemes részével az események tragikus alakulása folytán, ma szemben állunk. Budapestet védeni fogom, amíg élek és eszközeim lesznek hozzá.” Budapest körülzárása részletei…

Lapunk hasábjain a technológiai vívmányok élet- és eszmeformáló vonatkozásaira mindeddig ritkán mutattunk rá. Az idealista világnézet valahogyan viszolyog az élet merő praktikus-materiális jelenségeivel való foglalkozástól. Úgy véli, hogy ezeket a kétségtelenül fontos dolgokat a szakemberek kezébe kell utalni, akik a nemzet szolgálatába állítják tudásukat, de ugyanakkor gondosan ügyel arra, hogy e vívmányok ne rontsák meg a világnézeti alapokat. Más szóval a tudomány haladását, gyakorlati alkalmazását központi ellenőrzés alatt tartja a világnézeti kereteken belül. Persze, ez a hivatott állami ellenőrzés úgy tűnhet sokaknak, hogy a szabadságot korlátozzuk. De hogy ez az ú. n. szabadság hova vitt, látni fogjak az alábbiakban.

Noha igyekszünk lépést tartani a korral, mégis valahogyan el-elmaradunk a praktikus, materialista államok mögött. Ez volt a kép nagyjából mindig is, amikor a kultúrába jobban belekötött Európa lemaradt a praktikus Anglia mögött és maga Anglia is a még praktikusabb Amerika mögött. Európa tudósai lefektették az elméleti alapokat, a praktikus alkalmazás lehetőségei valahogyan másod-, vagy harmadrendű feladatnak tűntek előttük.

Sőt, általában a világ népeit jellemzi ez a praktikustól való iszonyodás. Így a klasszikus görögök ismerték a gőzerőt (Heron labdája), a kínaiak puskaport, de sohasem jutott eszükbe, hogy mindezt gyakorlati célra alkalmazzak. Valamilyen egészséges ösztön, vagy talán ősi tudatalatti ismeret tartotta őket vissza attól, ami nekünk oly helyénvalónak, logikusnak látszik.

Talán valóban úgy van, ahogy azt Plato megálmodta: az Aquarius csillagkép kozmikus befolyására kellett várni az emberiségnek. Ez a befolyás kb. 200 évvel ezelőtt kezdődött el s ez irányítja azóta az emberi elmét és akaratot az Átalakuló Világ káoszába. Ebben az aquariusi korban a Természet és az Anyag megváltoztatása, megerőszakolása egyúttal a szellemi fejlődést is előmozdítani látszik. Aquarius az újnak, a forradalminak, a káosznak jegye, de egyúttal a régi szétrombolásán keresztül új, magasabb értékeket teremt.

Tudjuk, hogy a II. Világháború idején nemcsak Hitler, hanem sokkal kevésbé idealista amerikaiak is vonakodtak az atomerőnek háborús célokra való alkalmazásától. A történelem e nagy gaztettének elkövetésére a kultúrán kívül álló és idegen zsidóság vette rá az USÁ-t. Vízöntő: Technológia részletei…

2001-ben, Drezda borzalmai, Hirosima és Nagaszaki tragédiája után ötvenhat évvel, a számítógépek és az internet korában, amikor minden korábbinál inkább úgy érezzük, hogy az ember nem a gépek ura, hanem áldozata, vagy jobbik esetben rabszolgája, különösen időszerűnek tűnik Oswald Spengler víziója az ember és a gép viszonyáról. Ám az igazi zseninek éppen az az egyik ismérve, hogy az időszerű felismeréseken túl egyetemes érvényű, minden kornak üzenetet hordozó igazságokat is képes kimondani. Ilyen kivételes gondolkodó Spengler is. Ezért több szempontból is érdemes 1931-ben papírra vetett gondolatait 2001-ben újragondolni.

Spengler — a technikát az élet taktikájának fogva fel — grandiózus ívet rajzol meg, így ábrázolva az utat, amin a technika a ragadozó állatok zsákmányszerző módszereitől az ember tudatos szerszámkészítésén és a beszéd által lehetővé vált csoportos vállalkozáson át a XX. század gépkultúrájáig eljutott. Fejlődés ez feltétlenül — de Spengler mégis mentes marad a XIX. és XX. század olyannyira divatos darwinista evolúciós elméletétől. „Nem evolúcióval jött létre az ember, hanem ugrásszerűen. Úgy jött létre, mint a villámcsapás, hirtelen” — írja. Darwin elméletét határozottan elutasítva de Vries mutációs felfogásához csatlakozik. A zseni éleslátásával és intellektuális bátorságával rá mer mutatni, hogy csak a teljesen kialakult szerv az, ami előnyös egy élő számára, a fejlődésben lévő haszontalan teher lenne. Ezzel a megállapításával, amelyet egyébként az élőlények világában egyedülálló emberi kézzel kapcsolatban tesz, teljes mértékben megingatja a „természetes kiválogatódás” szinte dogmaként kezelt alapját. Az ember állati származása ellen azzal is érvel — teljes joggal —, hogy „az ember lelkileg nem rokona a majomnak, hiszen a majommal ellentétben — ragadozó.”

A marxista népbutításon nevelkedett generáció különösen értékelni tudja a spengleri megállapítást: „A technika nem érthető meg a szerszám fogalmából, kizárólag a szerszám oldaláról. A technika célja ugyanis nem a gépek gyártása, hanem azok felhasználása.” Revelációt jelent ez a felismerés azok számára, akik negyven éven át lépten-nyomon azt hallották a pártszemináriumokon, sőt az egyetemek előadótermeiben is, hogy a termelőeszközök fejlettségi foka az egyedüli meghatározója az emberi történelemnek.

A materialista (sőt mindennemű) determinizmussal szembefordulva világosan kimondja, hogy az emberi élet technikája kezdettől fogva magasabb rendű az állat technikájánál, és ezt a magasabbrendűséget az adja, hogy míg az állati technika (a túlélés taktikája) „nem tanulékony, fejlődésre képtelen, ösztönös, kizárólag konkrét és személytelen”, az emberi élet technikája „felszabadul a faj kényszere alól”: az embernek szabad akarata van, és ennek következtében szabadon dönti el, hogy milyen eszközöket használ, illetve eszközeit hogyan használja céljai elérése érdekében. Az ember és az állat között tehát nem fokozati, hanem lényeges különbség van. Ezt az igazságot bátorság volt kimondani egy olyan korban, amikor ezt a lényeges különbséget három irányból is elmosni igyekeztek: a darwinisták az ember állatvilágból való származtatásával, a marxisták az ember pusztán gazdasági lénnyé való redukálásával, Freud és követői pedig azzal, hogy minden emberi tett motívumát a szexuális késztetésre (libidóra) igyekeztek visszavezetni. Tudós-Takács János: Megújulás a feladatunk vagy pusztulás a sorsunk? részletei…

Uram Jézus! Aki ma születtél és a betlehemi jászolbölcsőből sugároztad fényedet a világra, e karácsony éjszakáján nem tudunk vezércikket írni, csak imádságot hozzád. Uram, aki az isteni szabadságot hoztad e földre! Királyi gyermek és gyermekek királya, tekints le ránk hű magyarjaidra és a földre, ahol nincs már jászolbölcső sem, mert — nem születik gyermek. A mi Krisztusunkat anyaméhbe veszti a külső és belső idegen hatalom. Magyar hazánkban nincs már szükség Heródes poroszlóira. Heródes népe ott a népegészségügyi minisztérium rendeletei útján irtja, pusztítja a meg-nem-született magyar kisdedeket is.

Szent hitünk értelmében „bűnös nép” könyörög hozzád a karácsony éjben. Mert valóban „bűnös” a Te magyari választott néped, amely kénytelen magtalanságba menekülni a nyomor és a terror elől. A szó bibliai értelmében „bűnös” nép az, melynek az egész világon legkisebb a születési arányszáma, amelyben — ismét csak az egész világon — a legtöbben követik el az öngyilkosság leghalálosabb bűnét.

Uram! De Te tudod, hogy mégsem bűnös ez a magyarság. Hiszen a magyar anyák szültek, mint a nádi farkas az ozmán uralom alatt, minden elnyomatásban, minden halálban. A magyar férfiak nem lettek öngyilkosok, hanem odavetették testüket, vérüket minden elnyomónak, hogy hősi halállal védjék odvaikat, kunyhóikat és családjaikat, ha idegen vész szakadt a nemzetre.

Tíz évszázadon át mindig megmaradt e nép számára valami, aminek Uram Te vagy a jelképe és örök fényességének szent hordozója: maradt az üszkök, a romok felett a Remény, hogy jő kor „mely után, buzgó reménység epedez százezrek ajakán”. Kelet véres fegyverei és Nyugat lelkisége ezt a reménységet lopták ki a jövendő magyar anyák szívéből. Ez a reménység, az újhodás, jobbulás lehetősége halt ki azoknak a férfiaknak szívéből, akik golyóval, vagy nyakukra akasztott kötéllel vetnek véget az életnek s akik azt hiszik, hogy magyar földön meghalt az élet értelme is. 33,9 öngyilkos és 1,3 ezrelékre süllyedt születési arányszám égbe sírnak és jászolbölcsöd elé járulnak 1966 magyar karácsonyán.

Aki lelátsz az égből, csonka, kis árva Hazánkra, aki látod a megszálló hadosztályok fegyverein a vörös csillagokat, a luxus hotelekben kéjelgő amerikai üzleteseket, a huszonegy év előtti ostrom és a szabadságharcosok sírjait, a Prímás börtönét, vagy kényszermenedékét — hidd el Urunk — hogy a magyarság soha nem nyerheti vissza életkedvét, nemzetet éltető reménységét, amíg idegen szurony és idegen üzlet őrzi vagy erősítgeti börtönrácsait. S addig nem bűnös ez a magyar nemzet. Csak nagyon, de nagyon szerencsétlen. Karácsonyi imádság! részletei…

Hétfőn a szokásos irodalmi délutánon a Bessenyei Kör irodalmi szakosztálya helyi szerzőnek, Farkas László ref. vallástanár, írónak „A pók” című regényét mutatták be. A regény ismertetése előtt Belohorszky Ferenc dr. elnök felolvasta méltató értekezését. Rámutatott, hogy a magyar élet értelmisége jóformán teljesen, a falu felé fordult. Kétségtelen, hogy ez az érdeklődés bizonyos vonatkozásban káros is volt, mert avatatlan kézzel nyúltak a falu életéhez olyanok, akik ezt az életformát nem ismerték eléggé. Nem láttunk mást, csak bűnt, pusztulást, romlást, s ez már önmagában véve is csak csökkenthette erőinket kifelé, befelé egyaránt. Szerencsére sakkal többen voltak, akik komoly elmélyüléssel kutatták a falu életét, lelkiségét mozgató erőket és hatalmas munkával láttak neki a magyar ugar művelésének. Komoly tanulmányok, vaskos kötetek fordították tekintetünket a magyarság legértékesebb rétege felé. Nem volt nehéz a költészetnek ezen a területen sem újat teremtenie. Eddig nem nézték a magyar falu életét a költők, regényírók maga egészében. Belohorszky sorra vette Eötvöstől Kodolányiig a falu problémáival foglalkozó magyar alkotásokat és megjelölte szerepüket, körülhatárolta jelentőségüket. Majd Farkas László „A Pók” c. regényét vizsgálva, megállapította, hogy ez a regény a magyar falu életét jellegzetes vívódásával mutatja be. Farkas László a falu beállításával és szemléletével szintetikus képre. Beleilleszkedik az élet teljességébe és azt nem kívülről szemléli, hanem legbelsejéből. Hogy megkötöttsége mellett is — hisz így is az elkobzás veszélye fenyegette művét — nyílt és leplezetlen őszinteséggel tárta fel a falu égető kérdéseit, mély nyomot hagyhat a lelkekben. Tendenciát kereshetnek a regényben, de ma az élet maga is telve van tendenciákkal, méginkább a falu élete s ezért nem csoda, ha az író is tendenciózus lesz. A Bessenyei körben elismeréssel fogadták Farkas László Pók c. regényének bemutatását részletei…

Farkas László nyíregyházi ref. vallástanár, regényíróról egy oldalas cikket írt a Magyarság

Bágyoni Váró Andor: A pók az első zsidókutató regényünk

Farkas László nyíregyházi ref. vallástanár, több mélyreható és nagy érdeklődéssel fogadott regény írója országos figyelem és méltatás terébe került a megtisztult új magyar szellem győzelmes kibontakozása óta. A Magyarság c. fővárosi lapban Bágyoni Váró Andor, a kiváló esztétikus egyoldalas cikkben foglalkozik „az első magyar zsidókutató regény”, Farkas László: A pók c. művének, a mai időkben fokozott jelentőséget nyert regényének méltatásával. A jeles újságíró-esztétikus több részletet közöl A pók-ból, s e közléseket a következő rendkívül érdekes adatok közlésével vezeti be:

Farkas László református pap. A pók címmel 1936-ban regényt írt. Tudomásom szerint ez volt az első komoly és irodalminak nevezhető írás, amely regény formájában dolgozta fel a zsidókérdést. (Talán csak elődje volt a Kazárföldön.)

A református pap regényét röviddel a mű befejezése után felhozta Budapestre. Mint kezdő író úgyszólván teljesen tájékozatlan volt az akkor főként zsidó, vagy zsidószellemű kiadó-őserdőben és ezért — egyébként helyes és egészséges ösztönnel — nem könyvkiadóvállalathoz vitte kéziratát, hanem a Függetlenség szerkesztőségébe. Farkas László kéziratával Hubay Kálmánhoz, a lap akkori főszerkesztőjéhez került, aki testvéri szeretettel és érdeklődéssel fogadta az új írót. Hubayt különösen akkor kezdte érdekelni a regény, amikor a pap-író elmondta, hogy a regény témája a magyarországi zsidókérdés. A szerző könyvében a falusi zsidó szatócsok, a kisvárosi zsidó ügyvédek és a vegyesházasságok nemzetrontó hatását vetíti az olvasó elé. A regény nagyon tetszett Hubaynak és főmunkatársának is, akit a könyv kiadásának támogatásával bízott meg.

De hiábavaló volt minden igyekezet és támogatás: ebben az időben nem akadt könyvkiadó, aki A pókot kinyomatta volna. Vagy nyolc könyvkiadó nem akarta, egy tisztességes pedig — nem merte. Bágyoni Váró Andor: A pók az első zsidókutató regényünk részletei…

Az olaszliszaki csodarabbi, mikor a falu jegyzője a csendőrökkel házkutatást akart tartani nála, azt kérdezte híveitől nagy csodálkozással — ki ez az úr? A rabbi nyolc esztendeje lakik a zempléni kis községben, éppen a községháza tőszomszédságában, de a jegyzőt még soha nem látta, születése óta magyar állampolgár is, de soha még hitsorsosain kívül egy teremtett magyar lélekkel szóba nem állt. Ott él a magyar falu kellős közepén nyolc esztendő óta, de sem ő maga, sem hívei tudomást nem vesznek arról a világról, amelyet a magyar falu élete jelent. Évek, évtizedek múlhatnak, sem a lelki, sem az eszmei közösség, sem a politikai érdekazonosság, sem a kulturális vagy gazdasági egymásrautaltság motívumai nem indíttatják rá sem a rabbit, sem udvarát és népét, hogy a falubeliekkel közelebbi viszonylatokba kerüljenek. Úgy él, magas fapalánkkal körülkerített házában, mint a Dalai Lámát a Himaláya ezerméteres hegyláncai, járhatatlan útjai, vad pásztornépei, őserdei, Istentől-embertől nem járt pusztaságai, nem rekesztik olyan messzeségbe a való világtól, mint amilyen hideg, titokzatos és járhatatlan távolságban él az olaszliszkai rabbi a magyar valóságos élettől.

Sötét, sápadt, megközelíthetetlen alakja körül a csodatevés nimbuszával, megtelepszik a kis zsuptetős faluban. Jön, senki sem tudja honnan. Egy ismeretlen, homályos, árnyakkal, évezredes hagyományokkal, fanatizmussal, babonával telített világból, a faji elzárkózottság véres, bosszút és átkot lihegő törvényeivel körülbástyázott múltból s jön úgy, hogy ennek a világnak, ennek a múltnak, ennek a fajnak minden törvényét, minden betűjét és minden célját magával hozza és érvényesíti ott, ahol megtelepszik. Maga, udvara és hívei, akárhogy szaporodjanak az idők folyamán, — pedig szaporodnak valami csodálatos kísérteties hamarsággal — a környezettel, a faluval szemben soha ki nem lépnek a zárkózottság, a különvalóság magányából, amely nekik elég s amelybe más halandó soha be nem hatolhat. Soha, sem panaszukkal, sem pörükkel, sem kérésükkel, sem igényükkel a környező idegen világot magukhoz közelebb nem engedik. A kétméteres palánk a rabbi háza körül csak nyomorult semmitmondó szimbólum azokhoz a jogi, erkölcsi, faji és gazdasági előítéletekhez képest, amelyek őket egymás közt összetartják s mindenki mástól elválasztják. Milotay István: Olaszliszka részletei…





Marschalkó Lajos könyve a nyolcvanas évek legnagyobb zsidó-bűnperéről

„Megöltek egy kis libapásztort,
Égre kiált a régi vád, —
úgy ölték meg Solymosi Esztert,
mint egy tokos, pihés libát.

(Erdélyi.)

Ma, 1944 április 1-én 62 éve terjedt híre annak, hogy Tiszaeszláron kegyetlen rituális gyilkosságot követett el az ottani zsidóság a 14 éves Solymosi Eszter ellen. Megindult a nagy tiszaeszlári per, amelynél nagyobb és izgalmasabb esemény azóta sem fordult elő a magyar bűnügyi krónikában. A tiszaeszlári esetnek már egész irodalma van s a vád és a nagy per felelevenítését ismét aktuálissá teszi a kitűnő írónak és publicistának, Marschalkó Lajosnak most megjelent könyve, amelynek címe:

Tiszaeszlár

Marschalkó Lajos már évtizedek óta a jobboldali keresztény nemzeti gondolat meg nem rettenő harcosa. Bátor kiállásait írásaiban, elmefuttatásaiban a keresztény jobboldali társadalom őszinte örömmel olvasta, a zsidóság pedig félve dugta össze a fejét egy-egy merész leleplezése, vagy jobboldali síkraszállása nyomán. Még mindig kísért a tiszaeszlári vád… részletei…

Igazi hazaszeretet

A „hazaszeretet” — szóval is úgy vagyunk, mint a „világnézet” szóval: az emberek már unják és nem szívesen hallják, mert annyian visszaéltek már ezzel a szent szóval, — és már annyiszor telekiabálták vele a magyar életet a magyar élet „vásári kikiáltói”, hogy erre is áll a régi mondás: A csillogó aranypénz is megkopik a kufárok kezén a sok használat miatt. A hazaszeretet csillogó aranya is elhalványul, ha e szent fogalommal visszaélők hétköznapisága és hitványsága tapad hozzá.

Rémeket látok? Nem hinném!

Volt egy idő, mikor vendéglőkben, kávéházakban, mulatókban minden szire-szóra felhangzott a magyar imádság, a magyar himnusz. Az igazi, jóérzésű magyar emberek csodálkoztak egy darabig a nemzet imádságának e hitvány profanizálásán, aztán megtorló intézkedéseket követeltek. És nem is kellett sokáig követelődzniök. Hamarosan jött a hivatalos intézkedés, és megszüntette ezt a hazafiasság stanioljáha csomagolt ízléstelenséget.

Ó, bár jönne már — nem a hivatalos intézkedés, mert ez itt nem segít, hanem — az igazi magyarok őszinte megvetése, és űzné ki a Haza szent templomából a hazaszeretettel, a hazafisággal kufárkodó álmagyarokat. Mert túlságosan elszaporodtak — különösen manapság — ezek a hitvány kufárok. Szivós Donát: Igazi hazaszeretet részletei…