Fáradtak voltunk, mint a megvert kutyák. Mögöttünk nyolc hónapos dzsungelbevetés, kínai határ. Anam, Kosensin… Nevek! Mások szemében esetleg földrajzi fogalmak. Nekünk jó vagy rossz emlékek, vesztes vagy megnyert csatákról, szenvedésekről, halott bajtársakról…
A naptár 1953-at mutatott.
Nyolc hónapi állandó harc után istenuccse kiérdemeltük a tizenöt napos pihenőt Dallatban. Magaslaton fekvő, tipikus távol-keleti kisváros, de éghajlata hasonlít az európaihoz. Ide vezényelték a zászlóaljat.
A 2. idegen ejtőernyős zászlóalj porosan érkezett meg, miután több vörös támadást is kapott az úton, amiről néhány átlőtt vonatablak és vagy 10—12 sebesült bajtársunk tanúskodott. De hogy, hogy nem, megérkeztünk.
A laktanya az eddigiekhez képest valóságos szanatóriumnak tűnt. Érdekessége azonban mégsem volt a helynek, egészen harmadnapig, amikor úgy-ahogy rendbe szedve magunkat, felfedezőútra indultunk, mert az unalom kezdett tűrhetetlen lenni. Így bukkantunk rá a könyvtárra.
Mint nyakas magyar utálattal vegyes unalommal léptem be a francia kultúra távol-keleti erődjébe, s irigyeltem francia bajtársaimat, akik oly mohón estek neki a könyvektől roskadozó állványoknak, mint néhány napi sivatagi menetelés után az oázisban csörgedező patak vizének. Csak megszokásból, de lélektelenül pásztáztam végig szemeimmel az élére és katonás sorrendbe állított színes papírcsomókat. Már zsongott a fejem a sok francia szó, francia név, francia könyvcímtől; pokolba kívántam Victor Hugót, La Fontainet, Balzacot, Rousseaut, Zolát, Villont, Moliéret… Amint ott állok üres tekintettel a könyvespolcok mellett, hirtelen dobogni kezd a szívem, mint mikor ejtőernyővel a hátamon, először állottam ugrásra készen a nyitott gépben 400 méter magasságban.
Jól látok, avagy a szemem káprázik?
Egy név és egy könyvcím, szerényen meghúzódva az elegáns kivitelezésű francia remekek között: Marschalkó Lajos „Vörös vihar”.
Tény, ha történetesen egy szakácskönyv vagy telefonkönyv lett volna előttem, de magyar, akkor is olyan mohón, sőt ingerülten szakítottam volna ki a glédába állított francia betűtenger közepéből ezt a kis magyar szigetet, ezt az alig arasznyi, mindössze 253 oldalas, szerény, ponyvakinézésű könyvet.
A vörös vihar… Legszebb élményem volt négyéves indokínai tartózkodásom alatt s a legmaradandóbb. Hogyan kerülhetett oda ez a kipellengérezett, állítólag „náci” magyar könyv a hátsó-indiai légiós könyvtárba? Kit érdekelt az? Engem nem, de a betűket szomjasan ittam… 15 napos pihenő Dallatban. Ezalatt elolvastam kétszer, háromszor, ötször vagy talán tízszer is… És elvonult előttem a közeli magyar múlt, a magyar sors, a magyar tragédia — ahogyan az újságíró látta — 1939 szeptemberétől 1951-ig. Kezdve a lengyel határnál, befejezve Ellis Islandon. Mindaz, amiről eddig nem tudtam. Most megtudtam, hogy Kárpátalján daliás magyar csendőrök előzékenyen vezették a menekülő lengyel zsidókat a legközelebbi hitközséghez, hogy a kormány Azur-Expresst vásárolt az idegenek részére, hogy Sulyok Dezső „Isten hozott”-tal fogadta azokat, akik ellen mi még itt is, még ma is harcolunk, miután — sok jó magyarnak éjnek idején szöknie kellett saját hazájából…
Szöknie kellett 1938-ban. Akkor is, ha Kovarcz Emilnek hívták és vezérkari százados volt; akkor is, ha Székely János volt a neve és kitűnő író volt; de bizony akkor is, ha egyszerűen Ernyős János egyszerű gyári munkás volt az, aki zöld inget viselt a pesti utcán és megmondta az igazat. Hátára vette az egész vagyonát képező batyut, kézen fogta 6 éves csemetéjét, aki dehogy is gondolta volna akkor, 1938 egyik csillagtalan éjszakáján, hogy 15 év múlva egy távol-keleti francia kaszárnyában fog választ találni a nagy miért?-re.
Idegenben élünk 1938 óta. Németország, keleti front, Franciaország, Afrika, Hátsó-India, ismét Afrika és jelenleg Kanada… Idegen kenyeret ettünk, idegen iskolába jártam és büszkén tanultam az augsburgi „győzelem”-ről, idegen ifjúsági szervezet, később idegen hadsereg tagja lettem. És most elém került a magyar sors, amelynek mostohasága kivetett magából 1938-ban. Elvonult előttem a távol töltött évek története, láttam a magyarság feldübörgő erőit, a Felvidékre, Erdélybe bevonuló, virágszőnyegen masírozó magyar honvédeket, magyar nótával az ajkukon, magyar egyenruhában, amit én sohasem viselhettem, bár erős katonavért örököltem. Nyolc hónapos távol-keleti harc után megcsapott a kőszegi történelmi levegő, a hóval borított barokk város, mintha csupa cukorból és habból faragták volna (Uram Isten, mikor láttam havat utoljára?) fülembe csengett Gömbös Gyulának a síron túlról felhangzó szava: „Mi mindent csak félig csinálunk!” És akkor ismét éreztem, hogy az idegenben töltött gyermek- és ifjúévek ellenére és annak ellenére, hogy egyre rozsdásodik bennem Arany János nyelve, — magyar vagyok! Magyar vagyok a kutyamindenit és nem tudnék más lenni még a bambuszkereszt alatt sem!
Marschalkó Lajos… Ott ismertem meg e nevet, Indokína poklában. Onnan jöttem Montreálba. Eljöttem anélkül, hogy valaha is találkoztam volna személyesen az Amerika földjéről visszahajított magyar közíróval.
Marschalkó Lajos valamikor annak az államrendszernek volt publicistája, védője és tartóoszlopa, amely Ernyős János munkás családját, sok jó magyar családdal együtt már 1938-ban hontalanságra kényszerítette és sokakból pedig börtönről-börtönre dobált rabokat csinált hazájuk földjén… És most megtörtént a nagy csoda: ugyanaz a Marschalkó Lajos mond ítéletet a Vörös viharban a rendszerről, amelynek oszlopa volt… És 1956 után megtörtént a másik csoda: Marschalkó és Fiala közösen írták meg a Vádló bitófákat…
Milyen szép is lenne mindez a magyar jobboldal frontján, ha minden simán történne, mint amilyen simán tud szaladni a Cadillac Kanada tükörfényes országútjain. De nem, ez már így szokott lenni: ha nincs elég ellenségünk, akkor csinálunk mi magunknak és magunkból. A legnagyobb sikert aratott emigrációs könyvek: Vörös vihar, Világhódítók, Vádló bitófák szerzőitől el kellett irigyelni a babérokat — mintha ők meg se dolgoztak volna érte. Mintha csak a kisujjukból rázták volna ki a megírott művek dokumentációit.
Itt Montreálban, a napi robot után, átdogozott féléjszakákon kemény munkával készülő Hungarista Tájékoztató munkatársai körében néha ismét találkozom Marschalkó Lajossal. Sajnos, nem személyesen, mert amíg itt tele gyomorral ülünk a selejtező asztal mellett, addig ő bajorországi kis szobájában nyomorog és nyilván éhezik is. De kéziratait néha még a stencilre gépelés előtt is alkalmam volt olvasni. És itt Montreálban, ahol szemem előtt születik a hungarista sajtó, itt megtanultuk értékelni a magyar betű erejét az emigrációban csakúgy, mint a Távol-Keleten. Nekünk itt mondhatnak, írhatnak akármit Marschalkóról, Fialáról, Málnásiról, mi értékelni tudjuk az értékeket s főként azt az írót, aki Indokína poklában gyújtotta meg bennem a magyar öntudat tüzét, akitől megtanultam, hogy magyarnak lenni — ha nehéz is, de — jó és szép, nagyon szép hivatás. Fel a fejjel és kitartás Marschalkó Lajos!
(Megjelent a Hungarista Tájékoztatóban)
Kapcsolódó: Marschalkó Lajos: Vörös vihar