Posted on Hozzászólás most!

Bangha Béla: Pünkösd titka

„A Szentlélek leszálla mindazokra, kik az igét hallgatták.”
Csel. 10, 44.

Pünkösdhétfőn.

Dogmáink közt a legelvontabbak s leghomályosabbak egyike a Szentlélek tana s ha világi katolikusaink nagy része amúgy is messze van a teológiai behatolástól, hát a Szentlélek teológiájával talán leginkább van megakadva. Nagy baj ez is, mert nagyon sok mélyen katolikus gondolatot, az egész vallási világtörténést nem lehet megérteni a Szentlélek teológiájának némi ismerete nélkül.

Hogy a Szentlélek teológiája a legtöbb világi katolikus előtt hétpecsétes könyv, közvetlenül onnan érthető, hogy hiába, mihelyt „lelket” mondunk, elvontságot mondtunk. Az „Atya” és a „Fiú” fogalma és szerepe még csak érthető valahogy, mert hiszen kézenfekvő emberi analógiákon épül. De „Lélek”, „Szentlélek”, „Spiritus”, „Pneuma” — magukban is oly szavak, amelyeket a hétköznap embere lehetőleg messze elkerül s ha szól is róluk, óvatosan kerülgeti az értelmüket, tudván, hogy ezen a fogalmi területen legkevésbé otthonos és itt bizonyulhat legkönnyebben tudatlannak.

Vigasztalásul a világiaknak: maguk a teológusok is bizonyos tiszteletteljes félelemmel lépkednek ezen a homályos úton. Nem csoda, hiszen maga az Írás is oly keveset beszél a Szentlélekről; bár nem lehet mondani, hogy keveset mondana róla. Krisztus Urunknak nyilván nem az volt a szándéka ezekkel a magas kijelentésekkel, hogy módszerező kíváncsiságunkat táplálja, a tudás kedvéért való tudást növelje bennünk. Csak annyit mondott a Szentlélekről, amennyit mondania kellett, ha már a Szentháromság tanába valamiképpen be akart minket vezetni. Innen van aztán, hogy a teológusok maguk évszázados, kemény, tudományos vitatkozásokat folytattak, sőt élesen elkülönöződő iskolákra szakadtak a Szentlélek működésének, főleg a kegyelem hatékonyságának s a predesztinációnak közelebbi magyarázatában. A laikus világnak rendesen sejtelme sincs ezekről a vitákról s a mélyenjáró gondolatokról, amelyek a vita során felvetődtek.

Jézus a Szentlelket megvilágosítónak, tanítónak, sugalmazónak és vigasztalónak nevezi (Ján. 14, 16. 26.). Csupa belső, lelki funkció, amely a tudatban megy végbe, de öntudatalatti módon. A Szentlélek bennünk lakik és bennünk hat; az eredményeit megállapíthatjuk, de a cselekvés és hatás pillanatában nem is sejtjük őt. Semmi sem látszik elárulni azt, hogy itt most nem annyira a mi természetes lelki erőink működtek, hanem a Szentlélek működött bennünk. Nem „csodás” úton, mert a csodához az kell, hogy mint ilyen felismerhető legyen, hanem „természetfölötti” úton. Bár ez megint nem zárja ki a természetes lelki erők és képességek normális érvényesülését, a fogalmak és képzetek, a következtetés, a képzettársítás, a természetszerűleg fellobbanó érzelmek pszichológiai egymásutánját. A természetfölötti itt is a természethez simul s azon keresztül érvényesül. Természetszerűen lefolyó belátásaink lehetnek a valóságban isteni beláttatások és természetszerű, szabadakarati elhatározásaink lehetnek egyúttal isteni indíttatások eredményei. Nem kell más hozzá, mint az, hogy az amúgy is minden cselekvésünkhöz szükséges isteni közreműködés a természetes rendből kiemelkedve természetfölötti közreműködéssé, indító, segítő és felemelő együtthatássá nemesbüljön bennünk egy természetfölötti gondviselés céljai irányában. — De ez már teológia, mégpedig nehéz és elvont teológia; maradjunk meg inkább azon a téren, amelyet minden további teológiai felkészültség nélkül megérthet a világi közönség is.

Állapítsuk meg mindenekelőtt azt a nagyjelentőségű tényt, hogy az emberben két egész világ küzd állandóan a felülkerekedésért: a jónak és rossznak a világa. Az értelmi, érzelmi és erkölcsi jóé és rosszé. Állapítsuk meg, hogy ez a harc végtelenül fontos: az ember és az emberiség egész szerencsés vagy szerencsétlen fejlődése, már ezen a földön, hát még a másvilágon, ennek a harcnak a hullámzásától és kimenetelétől függ.

Micsoda óriási, áldásos hatalom maga az igazság és milyen szörnyű, pusztító erő a tévedés! Vessünk példaképpen egy pillantást az orosz pokolra: százmilliók fegyenci sorsára, rabszolgaságára, kényszermunka-táborokra, szétdúlt családokra, sok milliók éhhalálára, a cseka és gépéu minden borzalmára. Ennek a sötét és véres fájdalomvonalnak és bűnvonalnak legelején egyetlen tévedés áll, egyetlen igazságul elfogadott rögeszme, egyetlen tömeggyilkos téboly! A világtörténetnek s a hazai történetnek is nem egy gyászos periódusát hasonlóképpen egy tragikus, messze kiható tévedés, egy téveszme, egy hamis következtetés, egy csalóka képzet vezette be. Krisztus a sátánt is nem annyira gonosz szellemnek, mint röviden és kereken a „hazugság atyjának” nevezi és csakugyan mindennapi tapasztalat, hogy a sátán uralmát, bűn és pusztulás terpeszkedését, romlást és mérhetetlen bajt a legtöbb esetben az magyaráz, hogy az emberek egy-egy tetszetős hazugság után rohannak s hogy egész korszakok levegője szinte telítve van roppant hazugságokkal és tévedésekkel.

A kereszténységnek legborzalmasabb belső gyengítője az eretnekségek rákfenékje; azonban mi az eretnekség, mint egy-egy tévedésnek csökönyös és forradalmi, gyűlölködő és ravaszkodó fenntartása? Az egyes ember életében hasonlóképp mint szörnyű tragikum hat és rombol a tévedés és a hazugság, akár öntudatos, akár öntudatlan forrásokból táplálkozik. Miért hitetlen a hitetlen? Miért közönyös a közönyös? Miért hódol balítéleteknek a tévelygő? Miért nem hat rá az igazság szelíd fénye, amely másokra hat, s miért kap szinte mámoros lelkesedéssel minden tévtanon és téveszmén, amelyet mások mint ilyent felismernek és elutasítanak? Miért vannak kézzelfogható hazugságoknak, történeti, bölcseleti, hittani képtelenségeknek egész vakon hívő táboruk? Mert az emberi tévedhetőség, sőt tévedésre hajlás valósággal kaput tár az értelmi elsiklásoknak, a „hazugság atyja” (Ján. 8, 44) varázslatának.

Nemcsak az értelmi síkon van ez így, hanem az érzelmin és az akaratin is és itt talán bizonyos fokig még inkább. Minden emberben van jó, becsületes és tiszta hajlandóság; némelyikben több, másikban kevesebb. De van rossz hajlandóság is; de mennyi! Szeretet mellett önzés, erkölcsi nemesség mellett erkölcsi alacsonyrendűség, hála mellett hálátlanság, komolyság mellett léhaság és könnyelműség, alázat és szerénység mellett dölyf és dac, ostoba gőg és képzelődő öntúlbecsülés, békés hajlandóság mellett gyűlölet és harag. Az ember virtualiter angyal is, ördög is;az egyik emberben aztán az angyal jut fölénybe, a másikban az ördög; sokakban inkább: egyszer az angyal, másszor az ördög; az egyikben többször az angyal és ritkábban az ördög, a másikban megfordítva — sajnos, mintha ez a másik, ez a fordított eset lenne a gyakoribb, a leggyakoribb. Az erkölcsi értékeknek ez a hullámzása az érzelmi és akarati élet belső hullámzásának a kivetítése.

Néha rettentő, pusztító és megdöbbentő gonosztettekben robban ki egy emberből a belső, érzelmi és akarati alakulásnak sokszor évekig és évtizedekig visszamenően megfigyelhető folyamata. A rablógyilkos legtöbbször apró kegyetlenkedéseken, önzéseken, irigységeken kezdte, a fajtalan a minden emberben jelentkező érzékiségnek először talán csak ártalmatlanként játszadozó dédelgetésével. Ki tudja megmondani, mi minden folyt le a bűnözők lelke mélyén, az érzelmek és akarati elhatározások titkos versenypályáján, amíg az erkölcsi mélypontra eljutottak?

Az ember lelki élete a legbonyolultabb, legrejtelmesebb valami; ellentétes erők küzdőtere, amelynek törvényeit még csak igen kicsiny részben fejtette meg a lélektan. De bizonyos, hogy minden külső történésnek, minden szép és felemelő, minden rút és borzalmas történeti fejlődésnek, minden erkölcsi nagytettnek és népeket sorvasztó bűnnek itt, ebben a belső és titokzatos lelki kohóban van a legmélyebb magyarázata, előkészítője, elindítója. Háború és béke, kultúra és rombolás, szociális egyensúly és szociális feszültségek, milliók boldogsága és boldogtalansága, százmilliók örök üdvössége s örök kárhozata ebből a titokzatos belső gomolygásból: gondolatok, felfogások, hitek, érzelmek, akarati elhatározások, meglátások és tévedések, erények és bűnök kavargó kazánjából lépnek a külső történések színpadjára s onnan indítják el a szépet és a kárhozatost, a jót és a rosszat, az Isten országának építését vagy a sátán birodalmának szomorú diadalait. A lelkek, a szívek csendes kamrái: az emberi történelem igazi gócpontjai.

*

Innen érthető meg, vagy sejthető legalább a kereszténység Szentlélektanának roppant jelentősége. Az Istennek három csodás, központi jelentőségű ráhatását hirdeti a kereszténység: a teremtést, a megváltást és a Szentlélek működését a lelkekben; a három egyformán nagyjelentőségű és csodálatos. A teremtéssel s a megváltással egyenrangú misztérium a Pünkösd titka is: a Szentlélek csendes, de elhatározó jelentőségű működése a lelkekben. Annak a titokzatos sugalmazásnak és vigasztalásnak, vagyis: értelmi s akarati indításnak milliószoros és milliószerű érvényesülése, amelyet nem látunk s nem érzünk, meg nem foghatunk és meg nem tapasztalhatunk, legfeljebb a hatásaiban s amelyet mégis a teremtéssel s megváltással kell rangban s fontosságban egysorba állítanunk.

A Szentlélek e munkája észrevétlen simogatás: tévedések megelőzése vagy elsimítása, érzelmi vonakodások legyőzése s nemes elhatározások keltegetője, akarati bénultságok megenyhítője s lanyhaságok életre-pezsdítője. Egy lassú eső, mely észrevétlenül szikkad be a lelkünk földjébe s abból gaz és bojtorján helyett édes gyümölcsű hajtásokat termel ki. Egy álomban bevett orvosság, amely vérünket tisztítja meg, bűnös lázakat lohaszt le az ereinkben s undok sebeket hegeszt be. Egy láthatatlan jóbarát, aki mindig mellettünk van s okos, hasznos, nemes tanácsokat ad, amelyekről talán azt hisszük, hogy magunk adtuk magunknak. Egy szellemkéz, amely minket helyes irányba terel, esés közben megragad s visszaránt, ráncokat simít el a homlokunkon, ködöket oszlat szét előttünk, tiltón emelkedik elénk, ha gonosz útra csalna a gerjedelmünk s édesen hívogat, bátorít, támogat, amikor fölfelé tartunk a meredek és rögös úton, amely az élet felé vezet. „Dulcis hospes animae”-nek, a lélek édes vendégének nevezi őt a liturgikus szekvencia s az is, mert bár csak a hatásaiban ismerjük fel őt, ezek a hatások végtelenül értékesek. „Fáradságban nyugalmunk, hévben hűvös árnyékunk, sírásunkban örömünk.”

A Szentlélek apotheózisa majd csak az utolsó napon lesz teljes. Majd csak akkor látunk bele a milliószoros műhelybe, ahol az ő csodás ereje hatott és alkotott. Akkor látjuk meg, micsoda bámulatosan eleven volt a szerepe, mindabban, ami jót és szépet a föld, az ember, a történelem termelt. Hány világraszóló, vagy legalább egy egész emberéletre szóló meglátásnak, szerencsés akarati fordulatnak legelején állt ott a Megvilágosító, aki egyetlen kis lélekszerkezeti rúgó meglendítésével egy messzeható áldássorozatnak lett az elindítója! Milyen katasztrófákat előzött meg ő, vagy fojtott el még a kezdet kezdetén azáltal, hogy egyetlen lélekben egyetlen sorsdöntő pillanatban egyetlen nagy igazságot elevenebben s mélyebben domborított ki! Egyetlen érzelmi rezdülésnek, akarati villanásnak adott a szokottnál, a várhatónál, a természetesnél hatalmasabb intenzitást, a visszhangját megtízszerezte, a lendületét megsokszorozta s ezzel kiszámíthatatlan sorozatait teremtette meg a virágzásnak és gyümölcstermésnek!

És sajnos, fordítva is: mennyi elsiklásnak és lesiklásnak, mennyi erkölcsi és társadalmi katasztrófának, lelkeket pusztító bűngörgetegnek az elején látjuk majd az emberi vakság és rosszakarat végzetes szembehelyezkedését a mindent másképp tervező Szentlélek szelíd szándékaival! Hogyan belátja majd az emberiség, milyen öngyilkos és világgyilkos őrületbe zuhant, amikor gátat vetett az Igazság Lelke érvényesülésének, amikor a Vigasztalót lökte el magától s „megbántotta”, mint Szent Pál mondja, „az Isten Szentlelket”! (Ef. 4, 30.)

Ne bántsátok meg az Isten Lelkét! Ez a Pünkösd titkának gyakorlati, de szinte félelmetesen ható konklúziója. Sorsok, történések, jobbra- vagy balrafordulások, gyógyulások és végzetes elsorvadások, emelkedések és zuhanások, édességek és keserűségek, örömök s borzalmak, vigasztalódások és kétségbeesések mérhetetlen áldásai és mérhetetlen átkai múlnak azon, hogy a Szentlélek léleképítő munkáját meg ne zavarjuk, meg ne akadályozzuk, vissza ne utasítsuk. A Pünkösd titka egy világ boldogságának vagy boldogtalanságának a titka…

Csodálatosan gazdag, mély és sokoldalú a Szentléleknek ez a működése a lelkek birodalmában. Áldásos működés, mert nélküle „semmit sem tehetünk” (Jn. 15, 5), tudniillik semmi olyat, ami az üdvösség elérésére alkalmas és „a mi elégséges voltunk az Istentől van” (II. Kor. 3, 5), nem pedig tőlünk. Mintahogy a föld víz nélkül elszikkad és teremni nem tud, mintahogy a növény az éltető nedvek tápláló hatása nélkül meghal s ahogy az ember levegő és napfény nélkül nem élhet, úgy nem jöhet létre a lélekben egyetlen üdvösséges gondolat, tett, elszánás, kívánság, a Szentlélek termékenyítő kegyelme nélkül.

Bámulatos az Isten világot átható munkálkodása már a természet rendjében is. Mennyi csoda rejlik egyetlen atomban, valóságos naprendszerei az erőknek, mozgásoknak s titokzatos folyamatoknak! Hát még micsoda tengere az erők csodás működésének egyetlen sejt, vagy éppen egy egész fűszál, egy virág, egy falevél! S mindezzel az erővel az Isten maga működik közre, nemcsak azzal, hogy az erőket létesítette, hanem azoknak minden rezdülését és mozdulását a concursus divinus-szal, isteni közreműködéssel indítja és támogatja. Hát még mekkora óceánját az isteni gondoskodásnak és közreműködésnek rejti magában egy egész erdő, egy mező, egy hegység! Egy egész ország, egy világrész, az egész földkerekség! Naprendszerünk, a Tejút s az egész anyagi univerzum! Mindenütt, minden csillagon, minden csillagnak minden atomjában Isten áll és hat, fenntart és gondoskodik.

Ugyanígy van a lelkek birodalmában is. Minden ember lelke egy-egy mélység, minden gondolat, érzelem, indulat, vágy, öröm, bánat, sóvárgás és magunkbaszállás egy-egy stációja a Szentlélek titokzatos természetfölötti gondoskodásának, amelyeken keresztül üdvösségünket akarja munkálni. Minden emberét az egész világon. Az Egyház valamennyi gyermekéét, de még a kívülállókét is. Titokzatos, számunkra érthetetlen és sejthetetlen módon, de bizonnyal ott működik az utolsó kínai, japán vagy hindu gyermek lelkében, a haldokló eszkimóéban s a fétisimádó négerében is. Ki tudja megmondani hogyan, milyen utakon, milyen eszközökkel?

S ugyanezt teszi minden teremtett lénnyel a világ kezdete óta. S ha vannak a Földön kívül más égitestek, amelyeken valamilyen és hozzánk hasonló szellemi lények laknak, hát akkor ott is, valamint az angyalok birodalmában is. Óriási regisztratúra ez, amelyen a Szentlélek játszik. Óriási, sok évezredes kórus, amelyet ő vezényel. Végeláthatatlan csatatér, amelyen ő a hadvezér. Sehonnan be nem keríthető kert, amelynek ő a kertésze.

Sokszor bámuljuk, mennyi gondoskodást tud kifejteni egy anya a gyermekeiért. Akármilyen vézna vagy beteges, éjjelét-nappalát mégis feláldozza, csakhogy a gyermeknek legkisebb baja se essék. Valami ilyesféle kifogyhatatlan és meleg szülői gondoskodás a Szentléleké is, aki millió és millió gyermekét egyformán gondozza s valamennyiért egyformán aggódik.

Nem diadalok nélkül! A Szentléleknek ez a működése nemcsak bámulatosan gazdag és sokszerű, hanem felségesen eredményes és győzedelmes is. Vannak olyan alakok, akik kivonják magukat a hatása alól, sőt szembehelyezkednek vele. Néha úgy látszik, mintha egész korszakok, sőt társadalmi rétegek elfordulnak az Istentől és Krisztus Egyházától. De viszont mennyi jó is történik a lelkek birodalmában, mennyi csodás diadalt ül bennük a Szentlélek. Hány ellenségét kényszeríti előbb-utóbb térdre, hány tékozló fiút vezet vissza mégis az atyai házhoz! Mennyi bűnbánati könny csillog a megtalált lelkek szemében s mellette mennyi a kezdettől végig tiszta, angyali lélek: csupa szentség, csupa tisztaság, csupa áhítat, csupa jóság, csupa becsületesség és merő szeretet.

Ki teszi azt, hogy annyi gőgös lélek tévelyeg és annyi könnyelmű bűnöző rogy le bánatosan a gyóntatószék előtt? Ki teszi azt, hogy ezer meg tízezer ifjú szívben romlatlanul él a keresztségi ártatlanság tovább? Hogy ezer és tízezer ifjú lélek, a családok díszei és kedvencei mondanak búcsút a világnak, hogy egészen Krisztusnak szenteljék magukat? Ki teszi azt, hogy évről-évre új hithirdető csapatok szelik át a tengert s hagynak itthon mindent, amit szerettek? Ki teszi azt, hogy a vértanuk dicsfényes homlokú serege az Egyházban soha ki nem fogy és az élve maradt hitvallók között is megszámlálhatatlan sokan vannak, akik bármely pillanatban az életükkel pecsételnék meg Krisztus iránti hűségüket!

Sok hitetlenség és hitközöny van a világon, igaz; és sok bűn és erkölcstelenség is, de viszont mennyi hit és mennyi erkölcsiség is. Mi az a csodálatos erő, amely kétezredévvel Jézus születése után is százmilliókat tart meg Jézus hitében imádatában? Nemcsak falusi öreganyókákat, hanem művelt, képzett, önálló gondolkozású embereket is, tudósokat, filozófusokat, felfedezőket, mély gondolkozókat. Ki gyújtotta meg azt a számtalan messze lobogó fényt a katolikus hittudomány egén, amelyek századokon át szórják fényüket a nagy egyházatyák korától kezdve a skolasztikán át egészen a mai korig? Ki vezette be az Isten és a lélek titkaiba az aszkétaság és misztika mélyeibe a gyarló emberi elméket? Ki teszi azt, hogy annyi istentelenség, erkölcsi romlás, kísértés és bűnveszély ellenére tíz- meg tízezer katolikus családban ragyog fel Krisztus képének eleven utánzata, a keresztény erkölcs és tisztaság féltve ápolt rózsakertje?

Szentek és apostolok, vértanúk és szüzek, papok és apácák, szerzetesek és világiak, karitász-angyalok, hitvédők és hitbajnokok sok színváltozatú serege: nem megannyi diadala-e a Szentléleknek? Minden legyőzött kísértés, minden nemes elhatározás, minden szeretetből és áhítatból fakadt jótett, minden buzgó imádság, zarándoklás, misehallgatás, minden bűnbánattal végzett gyónás s áttüzesedett lélekkel végzett áldozás, minden sóvár pillantás az Oltáriszentségre, minden „dícsértessékkel” való köszöntés, minden keresztvetés, mind-mind a Szendéteknek egy-egy diadala.

A Szentléleknek ez a csodálatos működése azonban félelmetes felelősséggel is jár ránk nézve. Mert a Szentlélek erőszakot nem tesz rajtunk, hanem önkéntes közreműködésünket kívánja s enélkül nem termi meg hatásait bennünk. Kimondhatatlanul gazdag kincseket hajigálunk el magunktól, amikor az ő ösztönzéseit süketül fogadjuk s az ő szándékait meghiúsítjuk. Ki tudja, milyen remekművet akarna ő alkotni belőlünk, de mi rövidlátóan s esztelenül ajtót mutatunk neki. Mintha félnénk, hogy ezáltal túlságosan jók és jámborok találunk lenni. Mintha a szentség és istenközelség fokozása valami átok és veszedelem lenne. Mintha az Úr igája nem volna áldás és az ő terhe nem lenne könnyű. Mintha a Szentlélek ajándékainak befogadása révén nem mi gazdagodnánk, nem mi ifjodnánk meg és szépülnénk meg s nem a mi lelki erőnk növekednék vele, a mi örömünk és békességünk.

Milyen naivok tudunk mi lenni, még mi hívő emberek is! Mennyire izgat minket, hogy valami földi előnyt el ne halasszunk, vagyoni gyarapodást, dicsőséget, ragyogást, karriert. A társadalmi s hivatali előhaladás érdekében még elveket is készek vagyunk megtagadni, meggyőződésünket vásárra vinni, csakhogy a hatalmasok kegyébe férkőzzék. Milyen aprólékos és sokszor nevetséges gonddal őrizzük egészségünket, féltjük testünk minden porcikáját! Hát csak a lélek kincsei semmik, hát csak azokat nem érdemes ápolnunk s növelnünk? A Szentlélek ajándékai kisebbek, mint egy marék garas, egy pillanatnyi ragyogás, egy múló rosszullét megelőzése?

Nemcsak kincsekről mondunk le könnyen, hanem határozott veszedelmekbe is bonyolódunk, ha a Szentlélek ösztönzéseit elhanyagoljuk. Minden tudatos bűn a Szentlélek sugalmazásának visszautasításából származik. De jaj, csodálatos és fájdalmas tünet, az emberek vajmi könnyen siklanak le oda, ahol már nem is érzik a bűn borzalmas voltát. A Szentlélek látnivalólag visszahúzódik és fokozatosan elmarad a lelkektől. Úgy tesz, mint a vendég, aki ha valahol szívesen látják, máskor is megjelenik és elhozza ajándékait. Ahol azonban állandóan zárt kapukra talál, oda már csak ritkábban kopogtat be s végül teljesen elmarad. Hány olyan szerencsétlen ember futkos itt az életben, akinek a lelke a legszomorúbb és legvégzetesebb állapotban van s ő ezt nem is érzi, nem is látja többé. Ó, fájdalmas önámítás, ó, csalárd nyugalmi állapot, amikor azt hiszi, nincs baj, mert ő a baját már nem is érzi!

Az emberi törvényeket, az állam törvényeit, a hazafiság feladatait s a becsület követelményeit komolyan veszik, még az úgynevezett lovagiassági szabályokat is és a kártya-törvényeket is, de az Isten törvényeit vidáman és sorozatosan hágják át és egyszerűen megnyugtatják a lelkiismeretüket: nem baj, az Istennel majd csak eligazodik az ember! A vallási előírások úgyis csak papi okvetetlenkedések — mondják az ilyenek —, klerikális túlzások, ezekkel nem is kell törődni.

Hiába mondja Jézus: „ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsokat” (Mt. 19, 17), ami annyit is jelent, hogy ha nem tartod meg a parancsokat, nem mész be az életre, hanem elkárhozol. Ők azonban nyugodtan szegik meg Isten és az Egyház valamennyi parancsát, sohasem imádkoznak, szentmisére nem járnak, minden paráznaságnak odavetik magukat, házasságtörésben élnek s mindezek mellett úgy viselkednek, mint akinek teljesen rendben van a szénája; holott ha tudnák, milyen szörnyű sorsban élnek s hogy a kárhozat útján járnak már, éjjel is fel kellene riadniok álmukból, egy falatot nem volna szabad nyugodtan lenyelniök, minden percben reszketniük kellene.

Akárhányan aztán elölik magukban a lelkiismeret rezdüléseit is, gúnnyal, alpári megjegyzésekkel, tudatosan szembehelyezkednek a megismert igazságokkal, sőt rátámadnak az Egyházra, mert hogy őket a nyugalmukban zavarni meri s ahol csak lehet üldözik s elnémítják az evangélium szavát. Ez a Szentlélek elleni bűn, a Szentléleknek a „káromlása”, amelyről Jézus azt a megrázó szót mondja: „minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embernek, de a Lélek elleni káromlás meg nem bocsáttatik. És ha valaki az Emberfia ellen szól valamit, megbocsáttatik neki; de aki a Szentlélek ellen szól, annak meg nem bocsáttatik sem ezen a világon, sem a jövendőben” (Mt. 12, 31—32). A teljes megcsökönyösödésnek, a végső penitenciátlanságnak a bűne ez, a konok bűnberagadásnak átka ez, amely állhatatosan visszautasítja a Szentlélek térítő és bűnbocsánatot kínáló kegyelmét.

Sejtik-e ezek a szerencsétlenek, milyen rettentő felelősséget vállalnak magukra önmagukkal szemben is, amikor Szent Pál szerint magukban „kioltják” és „megbántják az Isten Szentlelkét”? (I. Tessz. 5, 19; Efez. 4, 30).

Szentlélek Isten, szállj le ránk! Oszlasd el a borút és homályt, amelyet a földies gondolkozás köde terjeszt a lelkünk fölé, hogy helyesen értékeljük a földi és az égi dolgokat! Ösztönözd lassúságunkat, kényelmeskedésünket, késlekedésünket, édesítsd meg nekünk a jót, a Hozzád szállást, az örök szempontok szerint való gondolkozást és cselekvést! Láttasd be velünk, hogy csak nyerünk vele, ha a szavadra hallgatunk. Mi ugyan sokszor azt hisszük, hogy nem szabad Rád „túlságosan” hallgatnunk, mert akkor nagyon is szentek és jámborok találunk lenni. Pedig a valóság az, hogy a jámborságnak lehetnek félresiklásai, elferdülései, de magában véve a tiszta és a helyes jámborságból soha sincsen sok vagy elég. Csak boldogabbak, gazdagabbak, szebbek leszünk általa, megifjodunk, megnemesedünk, magasba szállunk általa.

Szentlélek Isten! Szállj le azokra, akikre a Te Egyházad földi gondozása van bízva. Az ő jó igyekezetüktől függ bizonyos fokig milliók sorsa, milliók lelki üdve s előhaladása, az Egyház szabadsága és felvirágozása. Vezesd őket úgy, hogy általuk mindnyájan közelebb jussunk Hozzád, az igazsághoz és az üdvösséghez!

Szállj le azokra is, akikre a földi haza s közjó és a nemzet gondozása van bízva! Tárd fel előttük felelősségüket, kötelességeiket, adj nekik helyes eszméket s tiszta szándékot, hogy olyan békét s egyensúlyt teremtsenek itt a Földön, amelyben hit és erény, szeretet és vallásosság szabadon virágozhatnak.

Szállj le a szülőkre, hogy a rájuk bízott mérhetetlen kincset: a gyermekek szívét a Te kegyelmed ösztönzése szerint neveljék s belőlük Krisztus országának derék polgárokat alakítsanak. Szállj le ifjúságunk és gyermekeink szívébe is, hogy tudjanak ellenállni a romboló, szennyes áradatnak, amely hitüket s tisztaságukat fenyegeti.

Szállj le az egész katolikus népre, de azokra is, akik még kívül állanak az egy akolon s az egy Pásztor országán! Mutasd meg nekik is a helyes utat, adj erős vágyódást szívükbe az igazság s a Te kegyelmed után, nyisd meg nekik is Krisztus boldog országát s az örök üdvözülés kapuját!

Legyen virágoskerted a földön, amelyből rózsák s liliomok pompáznak az ég felé s gazdag gyümölcsök teremnek az örökkévalóság számára!

(Visited 41 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..