Posted on Hozzászólás most!

dr. Boroviczény Nándor: A szolidarizmus eszméje a középkorban

Megjelent: Magyar Kultúra, 1925. évf.

A középkort a keresztény együvétartozás nagy gondolata jellemzi. Abban az időben, amikor Aquinói szt. Tamás él — 1226-tól 1270-ig — ebben a légkörben élnek az emberek. A nagy pápa, III. Ince, 1216-ban meghalt; az aki VII. Gergelynek azt a fenséges eszméjét akarta megvalósítani, hogy fel kell állítani Jézus Krisztus egyeduralmát a földön, a legfelségesebb, a legideálisabb szolidarizmust. Egy évvel előbb, 1215-ben volt a IV. lateráni zsinat, a legfényesebbek egyike, a nagy keresztény egységnek ragyogó illusztrációja. Ez az egység a hitben, a pápában, mint Krisztus helytartójában és a fegyelemben tehát a hitbeli szolidaritása középkori társadalmi szolidaritás alapja. És ez az együvétartozás nem külsőség, hanem belső átélés, forró, lüktető valóság; nem frázis, hanem életet és vért, vagyont és munkát követelő kötelesség. Elvi és dogmatikus: Credo unam — ecclesiam! Az egy Isten, az egy Megváltó, az egy pápa, az egy keresztség, az egy Oltáriszentség, az egy végcél, a jó cselekedet érdemeinek közössége, az élők, a szenvedő és üdvözült lelkek nagy, szent összekapcsolt társasága és egymás közt való intenzíven tevékeny érintkezése és a mindezt egybetartó hit egysége már a gyermeki lélekbe a szolidaritásnak a legfölségesebb képét állította be. Ezzel a képpel nőtt nagyra Aquinói Tamás lelke. Vérében van tehát, mint a kornak, az összességért való élet kötelessége. Abban az évben, amikor Tamás születik (1226), meghal Assziszi szt. Ferenc az önkéntes, mindenét szétosztó szegénység apostola; 1251-ben meghal IV. Béla leánya, szt. Erzsébet és Páduai szt. Antal. Igazi altruista jellemek. Rocca-Secca, ahol Tamás születik, két órányira van Monte Cassino-tól, a híres bencés kolostortól; ott is tölti ifjúságát, azok között a szegény és tudós bencések között, akiknek köszöni Európa a civilizációt. Akiknek élete az önfeláldozás embertársaikért. További élete is, amelyet mint szerzetes tölt szt. Domonkos rendjében, amely rend a hit tisztaságának őre és a tudománynak ápolója, főleg Kölnben, a polihisztor Nagy Albert mellett, teljesen a tudománynak, a keresztény hitnek s az önfeláldozásnak van szentelve.
Az a kor éppúgy, mint a megelőző keresztény ezer év a hit egysége, a „depositum fidei“ kérdésében nem értett tréfát. Tudta, hogy a hit egysége, a krisztusi örökség, alapja minden más egységnek. Azért ebben az egy dologban nem tűrt meg semmiféle individualizmust. Amit biztos krisztusi tanításnak tartott, abban ellenkező vélekedésnek helyet nem adhatott. Az egyéniszabadságot, bármennyire tisztelte és védte is, alá kellett rendelnie az igazságnak és az egyedet az összességnek.

Ezt az általános elvi felfogást és lelkületet szemünk előtt kell tartanunk, hogy megértsük Aquinói Tamás tanítását a szolidarizmusról, amely egyházának és a középkornak hű kifejezése.

Aquinói Tamás főműve a Summa Theologiae, amelyben a keresztény hit igazsága és erkölcstana Aristoteles bölcseletének teljes apparátusával jelenik meg. Erkölcstanának alapja, kiinduló eszméje és központja: Isten. Mindent ő reá vonatkoztat; tehát theocentrikusés nem egocentrikus, mint a későbbi individualizmus. Az első ok, akitől van minden lénynek mindene, Tamás szerint szükségképpen végcéljais mindennek; mert minden más, ami célt képezhet, ismét csak tőle nyerte minden tökéletességét, amely valamely lényt arra indíthat, hogy azt céljául válassza.

Az emberi élet célja Tamás szerint Isten megismerése és Isten szeretete. Ez utóbbi, az Isten szeretete, óriási ívben átkarolja az összes emberi cselekvéseket, úgy hogy az egész erkölcsi élet és erkölcsi tökéletesség az ő szemében nem más, mint Isten szeretetének a gyakorlása, ténykedése. A helyes önszeretet s a felebaráti szeretet csak részei Isten szeretetének, amely lényegében nem egyéb, mint Isten akaratának a teljesítése.

Az ember elsősorban tehát Istené. Azonban éppen akkor, amikor az ember Istent Urának elismeri, megtalálja önmagát is: Ura lesz önmagának, akinek elidegeníthetetlen jogai és soha meg nem szeghető kötelességei vannak, kiemelkedik a dolgok sorából s azok céljává magasztosul. Személyiség lesz; örök rendeltetés, örök javak hordozója. Akit éppen ezen személyi méltósága miatt sem egyén, sem társadalom, sem kultúra merő eszközeként nem kezelhet, nem használhat fel.

Isten alkotása, tehát akarata azonban az emberi természet is és az ész által felismert természeti és erkölcsi rend. Az ész felismeri ezt a rendet; fölismeri az ember lényeges viszonyait Istenhez, önmagához és embertársaihoz. Ebből a hármas viszonyból természetszerűleg származnak jogok és kötelességek, amelyek alkotják Aquinói Tamás szerint az erkölcsi természettörvényt. Ez az erkölcsi természettörvény tehát az örök törvénynek, Isten akaratának a kifejezése, amelyet az embernek, mint teremtménynek, betartani föltétlen kötelessége.

De ugyanaz az eszes emberi természet, amely erkölcsi személyiséggé teszi az embert s amely Isten akaratát látja abban a kötelességben, hogy erkölcsös életet éljen, természete szerint társas lény. Társas természete megint a Teremtő akarata. „Naturale autem est homini, ut sit animal sociale et politicum” mondja Tamás (De Regimine Principum I. I, cap. 1; Summa I. II, qu. 96, a. 4). Rendeltetése, hogy ne pusztán önmagának, hanem társadalomban, embertársainak a javára éljen. Így áll elénk Aquinói Tamás szerint Isten tisztelete és az egyedi erkölcsi tökéletesség után a harmadik nagy gondolat: a társadalom közjava, a bonum commune, mint az emberi természet alkotójának akarata, törvénye.

Figyeljük meg a csodálatos összhangot:

a)Istennek Urunkként való elismerése megadja nekünk az erkölcsi személyiség méltóságát, az önmagunk felett való uralmat, az egyedi erkölcsös élet kötelességét; de ugyanakkor társas lénnyé tesz is minket és ránk rója a társadalmi közjóiét előmozdításának a kötelességét; továbbá b)a végcél, Isten szeretete, mint akaratának teljesítése, nem valami magában álló, elkülönített tevékenység, hanem az egyedi és társadalmi erkölcsi élet kötelességeinek teljesítése együttvéve; c) a társadalmilag helyes életnek alapja az egyedi erkölcsi tökéletesség; valóban egyéni erkölcsi újjászületés nélkül társadalmi újjászületés nem lehetséges. Így függ össze az egyed java és a közösség java. Mindkettő egy magasabb tényezőben egyesül és ez: Isten akarata. Ugyanazon aktusokkal, amelyekkel az egyed a saját javát előmozdítja, előmozdítja a társadalom javát is és megfordítva, amikor a köz javán fáradozik, előmozdítja a saját javát is, hisz része az egésznek. Az is igaz, hogy az egyed csak akkor lehet hasznavehető tagja a közösségnek, ha magában is erkölcsös és erényes ember és pedig egyenes arányban: minél erkölcsösebb, annál értékesebb és hasznosabb. Azért látjuk, hogy a szentek a szociális téren is kimondhatatlan tevékenységet fejtettek ki. Gondoljunk Assziszi szt. Ferencre, Páli szt. Vincére, Istenes szt. Jánosra, szt. Erzsébetre stb.

Az együvétartozásgondolata, a testületi szellem — amely a szolidarizmusnak egyik alkotórésze, amint láttuk Tamásnál önként értetődő követelmény, amely a kereszténységgel már adva van. Valóban az Egyházmaga a legfölségesebb szolidaritás. De különben minden társaság is lényege szerint együvétartozást jelent. Ez az együvétartozás azonban csak akkor lesz valami, ha a tagokat a közös cél elérésére erkölcsi kötelező erő egyesíti. És ez a lényeges a szolidarizmusban: a közjóért való munkálkodás kötelességtudata.

Ez az, ami hiányzik az individualizmusban és ami megvan Aquinói szt. Tamásnál.

Minden állandó egyesülésben cél és javak közössége és azok elérésére való közös törekvés: a lényeg a fő; az egyén pedig, amennyiben a közösség tagja, a közös cél elérésére, annak előmozdítására van kötelezve. Ez önként folyik Tamás szerint az „egész” (totum) és a „rész“ (pars) fogalmából. „Omnis pars ordinatur ad totum, sicut imperfectum ad perfectum. — Unus autem homo est pars communitatis perfectae” (II. II, qu. 90, a 2). Azért az egyednek minden java és tökéletessége odairányítható az egésznek a javára; hisz mint rész az egésznek a tulajdona; csak amennyiben önálló személyiség, sajátos jogokkal és kötelességekkel felruházva, állhat szemben az összességgel. Fontos szavak: „Pars autem id quod est, totius est” (II. II, qu. 58, a. 5). Az egyén, minden személyiségi értéke mellett, a közre van utalva; magában meg nem élhet. Mindenét a közösségnek is köszöni: tehetségeinek a kifejlődését, ismereteit, az egész kultúrát. A társadalom nélkül, ide számítva már magát a családot is, az ember igen elesett, képzetlen, nyers vadember. Mindenünket a társadalom közvetítésének köszönjük. Rajtunk is közvetve millió kéz dolgozik, működik közre, ezerféle különböző tevékenységgel, fáradozással, csodálatosan mint a méhek és a hangyák a közös jóléten. Azért nem is ismer Aquinói Tamás abszolút felelőtlen magánjogot római jogi értelemben; szerinte nincs magánjog, amelyen rajta nem volna, mint korlát és föltétel az összesség iránt való kötelezettség. Mert „a közjó előbbre való mint a magánjó, ha ugyanazon nemű” — mondja Tamás: „Bonum commune potius est bono privato, si sit eiusdem generis; sed potest esse quod bonum privatum sit melius secundum suum genus” (II. II, 102, 4.). Az egyén minden javát feláldozhatja és néha köteles még az életét is feláldozni a közjóért, csak egyet nem szabad feláldoznia: az ő egyéni végcélját Istent és ami nélkül Istent el nem érheti: az erényt.

A közjó iránti kötelesség Aquinói Tamás szerint az általános igazságosság (iustitia generalis) követelménye. A közjóért fáradni Tamás szemében nem úri passzió, nem kegy, hanem: kötelesség! Ez az általános igazságosság a fejedelemben jó törvényhozást követel, az alattvalóban pedig engedelmeskedést a törvények iránt (ezért azt törvényszerű, legális igazságosságnak is nevezi). Törvénynek pedig célja nem egyes embereknek vagy egyes osztályoknak az érdeke és haszna, — nem csupán az arisztokraták, vagy a bankok, vagy a földmívesek, vagy az iparosok, vagy a munkások, vagy politikusok egyéni vagy osztályérdeke — hanem az általános közjólét (bonum commune).

A törvényről szóló értekezésében folyton fülünkben cseng a cél, ez a szó: „bonum commune”, a közjó (I. II, qu. 90—92; 95—97). Ez a cél és kötelesség elsősorban és főként a tökéletes emberi társaságra, az államra vonatkozik ugyan, de azután vonatkozik minden más állandó jellegű egyesülésre, amilyenek a középkorban alakult céhek és rendek voltak. Ezeknek is célja a testületi általános közjó.

Az egyféle hivatás, foglalkozás s a vele járó közös érdekek védelme, előmozdítása természet szerint arra ösztönzi az embereket, hogy egyesüljenek. Annyira természetes ez a hivatásbeli egyesülés és közreműködés, hogy ha természetes úton létre nem jöhet, akkor természetellenes úton és erőszakos módon tör magának utat. Alig tévedünk, ha a szociáldemokráciában is részben az osztályrendszer individualista megszüntetésének szükségképpeni következményeit látjuk. Az individualizmus ugyanis az egyén függetlenségében látta a társadalmi jólét előföltételét. Az individualizmus lényege szerint bontó és szétszóró a társadalmi egységet egyedi atomokra porlasztó felfogás. A liberalizmus a karok és rendek, a céhek s a társadalmi osztályok szolidarizmusát megsemmisítette; az egyedek szabadok lettek, de megfosztva a testületi egyesülés erejétől és oltalmától. Ez az állapot homlokegyenest ellenkezik Aquinói Tamás társadalmi felfogásával.

A testületi szellem megadta a munkának társadalmi jellegét és az illető egyént büszkévé tette munkája és állása társadalmi értékének a tudata. Ez az az állásbeli önérzet, amit ma hiába keresünk. Ma egy fejedelem nem lép föl — mondja A. M. Weiss A. — olyan öntudatos szilárd méltósággal, mint 600 évvel ezelőtt egy kölni takács vagy egy hamburgi legény, akinek meg volt tiltva az emberek előtt hajadonfővel járni, nehogy társadalmi állásának tekintélyéből veszítsen (Neuburg, Zunftgerichtsbarkeit 174, 177). A munka társadalmi értékét az individualizmus lomtárba vetette; oda került a közjó kötelessége is. Egy maradt; az önzés, az egoizmus, a profit. Erre jó volt a „szabad” verseny. A hivatásbeli munka társadalmi jelentősége, s annak a közjó szempontjából fontos értéke homályba merült. Nem volt becsülete. Nem csoda, ha mindenki mással akar inkább foglalkozni és hivatásbeli munkáját elhanyagolja. Pedig azt a tudatot, hogy valaki sajátos munkájával, hivatásával biztos megélhetést szerez magának és a társadalomra nézve hasznos szolgálatot végez, — ezt a „rendi” öntudatot semmi cím, rang és rendjel pótolni nem képes.

Mi a liberális individualizmus korának gyermekei vagyunk. Abban a légkörben nőttünk föl, amelynek a testületi szellemhez nem sok érzéke volt. Azt pedig, hogy a közjó előmozdítása a legfontosabb kötelesség, hangsúlyozva említem: kötelesség, nem igen vettük be a vérünkbe; legkevésbé pedig, hogy a saját javunkat a közjó alá rendelni kötelesség. Az együvétartozás és a közjó-munkálás vagyis a szolidarizmus kötelességének a tudata és átérzése valahogy elsikkadt a köztudatból. Annál erősebben burjánzott azonban egész napjainkig, (sőt még ma is) a féktelen önérdek. Ez pedig Aquinói Tamás szerint a forrása minden bűnnek (I., II., 77, 4). Az egyed ugyan szabad, sőt egyesülési jogát, amellyel természete szerint tör a hivatásbeli egyesületek, önsegély céljából alakítandó szövetkezetek szervezésére, érintetlenül kell hagyni: de Aquinói Tamás szelleme megköveteli, hogy mindez, mint az egésznek egy-egy szerve, a közösség közjava irányába kötelességszerűleg a társadalomegészbe szervesen beékelendő s a közjónak alárendelendő. Egyedet és testületet, amely a maga érdekét a közjó kárára követi, megtűrni nem szabad; az ellenkezik az általános igazságossággal. Az első kötelesség és erény, amelynek a polgárt értékesíteni kell: a közös jólét igazi és őszinte szeretete, a közjóra való munkás törekvés, hogy mindenki tehetségéhez mérten hozzájáruljon az állam közjava fenntartásához és előmozdításához. A kötelesség különböző. Más a magánemberekben és más a nyilvános hivatalokban levőkben, mint ahogy az emberi test különböző szervei is különböző módon működnek közre a testegész fenntartására.

Ideje, hogy visszatérjünk Aquinói Tamáshoz. Éppen elég volt a kísérletezés az individualizmussal. Sismondi, Carlyle, Ruszkin óta mind hangosabb a társadalmi és gazdaságtani írók műveiben a szolidarizmus követelése. Manning és Vaughan, Gibbons és Ketteler, Vogelsang, Weiss és Hertling egyszóval az egész „keresztény szociális” irány, De Laveleye, Le Play, főleg Ch. Périn, Baudrillart, Vermeersch, Antoine, Devas, Cunningham, Adolf Wagner, Herm. Rösler stb. hangja mind általánosabb lesz ez irányban. Legalaposabban fejtegeti a társadalmi és népgazdasági életnek ezt a követelményét a legújabb gazdasági írók között a tudós Heinrich Pesch.

Se liberalizmus, se szocializmus, hanem: szolidarizmus! Ez a mi jelszavunk is, akik hűségesen követni akarjuk a világ egyik legnagyobb bölcsét, Aquinói Tamást. A jövő nem a liberalizmusé, de nem is a kommunizmusé, hanem a szövetkezeti és szervezeti szolidarizmusé! A gyengék védelméről, a verseny rendezéséről, az összetartozásról elhangzó minden beszéd azonban csak frázis, amíg a hivatásbeli szervezetek vissza nem állíttatnak, természetesen a modern társadalom természetének és szükségleteinek megfelelően s amíg az egyedeket a közjó-munkálás kötelességtudata át nem hatja.

Ez pedig csak akkor lesz, ha visszatérünk Istenhez. Másképpen sem a szolidarizmus sem a szövetkezeti eszme sem segít.

(Visited 44 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..