Politikai fogalmaknak éppúgy megvan a maguk sorsa, mint az őket szülő eszmeáramlatoknak, ideológiai és társadalmi rendszereknek. A történelem hullámverése őket is felkapja vagy mélybe taszítja, felszínre veti vagy eltakarja, megcsillantja vagy beszennyezi.
Sorsuk, befolyásuk és hitelük azonban nemcsak koronként, hanem nemzetekként is változik, aszerint, hogy fellépésük, eszmei és gyakorlati hatásuk a nemzeti múlt dicső vagy dicstelen, szerencsés vagy szerencsétlen, felemelő vagy szégyenletes szakaszával esett-e egybe, állt-e okozati kapcsolatban.
Ha e megállapítás helytállóságát a „demokrácia” példáján vizsgáljuk meg, szemünkbe tűnik, hogy ennek a fogalomnak többek közt Angliában, Amerikában és Franciaországban azért jó a csengése, mert az angolok eredményes parlamentarizmusuk és világhegemóniájuk kifejtéseitek, az amerikaiak függetlenségi küzdelmük győzelmének, a franciák pedig nagy forradalmuk dicsfényének emlékével társítják.
Ezzel szemben a németek tudatában a császárság bukásával, világhatalmi helyzetük és az első világháború elvesztésével, az olaszokéban a korai húszas évek kiábrándulásaival, válságaival és korrupciójával, a spanyolokéban pedig a polgárháborút megelőző anarchiával, káosszal, ateista őrjöngéssel fonódik össze.
Nem volt vele több szerencséje a magyarságnak sem, holott hozzá való viszonya másként is alakulhatott volna, ha az 1848-49-es forradalmat, szabadságharcot nem veri le a retrográd osztrák imperializmus és abszolutizmus. A magyar reformnemzedéket és a márciusi ifjúságot a nemzeti szabadságon kívül tudvalevőleg demokratikus és szociális eszmék is fűtötték, olyannyira, hogy a függetlenségi nyilatkozat után alakult új kormány elnöke, Szemere Bertalan kijelentette, hogy minisztériuma először forradalmi, másodszor republikánus, harmadszor demokrata, s a népfelség elvét „minden, de minden következményeiben” elismeri. Világosnál tehát nemcsak a nemzeti szabadság és függetlenség ügye veszett el, hanem egy korszerű társadalmi reformé s valóban nemzeti szellemű demokráciáé is. A Bach-korszakban a bécsi kamarilla nem hatálytalanított ugyan minden egyes 48-49-es reformtörvényt, de egyrészt visszaélt velük amennyiben a nemzeti érdekek ellen fordította őket, másrészt a magyarság lelkületéből a bizalomnak, lendületnek, lelkesedésnek utolsó szikráját is kitaposta. A Habsburg-uralom helyreállításának, a rákövetkező két évtizedes kíméletlen elnyomásnak, az 1867-es megalkuvás feletti meghasonlásnak tudható be, hogy Magyarországon valami torzonborz, felemás, groteszk, maradi rendszer honosodhatott meg: társadalmilag és gazdaságilag a feudalizmus és kapitalizmus, politikailag az autokrácia, oligarchizmus és parlamentarizmus korcs keveréke. A „k.u.k.”-korszak ijesztő politikai, társadalmi és szellemi meddősége, se nem hideg, se nem meleg légköre a magyarságot végnélküli haszontalan közjogi vitákra, külsőségeken fellobbanó viszálykodásra és közösségi élete felületes kicicomázására kárhoztatta.
Magyar államvezetés ritkán mulasztott annyit, mint a kiegyezéstől az első világháborúig terjedő fél évszázadban. Nemzetünk a világháború után kezdte fizetni és fizeti még ma is az árat mindazért, ami állami berendezésében, közigazgatásában, művelődési-, társadalmi-, gazdasági-, nemzetiségi- és belpolitikájában ebben a korszakban a vezetőség rövidlátásának, hanyagságának, bűnös illúzióinak áldozatul esett. Ebben a korszakban idegenedett el a nemzeti gondolkodású magyarság a „demokráciá”-tól is, helyesebben attól, amit tapasztalatai alapján annak kellett tartania.
A kiegyezés után alakult felelős magyar kormány és választott népképviselet ugyanis — ahelyett, hogy hozzáláttak volna belső sorskérdéseink megoldásához — azzal siettek dokumentálni „haladó” voltukat és szabadelvűségüket, hogy az 1867:XVIII. törvénycikkben kodifikálták az „izraeliták” teljes egyenjogúságát, s még mi több, északkeletről történő tömeges bevándorlásuk elé sem gördítettek semmiféle akadályt. Akadt ezekben a „régi szép idők”-ben magyar miniszterelnök, aki arra az ellenvetésre, hogy míg a tősgyökeres magyar lakosság a mezőgazdasági válságok következtében tömegesen vándorol ki Amerikába, addig az ország másik oldalán százezrével áradnak be a zsidók, azt a választ adta, hogy „kivándorolnak—bevándorolnak”: mintha nemzeti és állami szempontból mindegy lett volna, hogy Kovács Istvánok vagy Kohn Izidorok-e a polgárai.
A zsidók bőségesen éltek is az államvezetés vakságából kínálkozó alkalmakkal! Alig melegedtek meg az új lakóhelyükön és tanulták meg a nyelvet, máris megkaparintották az ipari és kereskedelmi tőkét, a sajtót, a színművészetet és a szabadfoglalkozásokat, ők vették kézbe a nemzet gazdasági és szellemi életének kormánykerekét és lettek urak abban az országban, amelybe néhány évvel, évtizeddel előbb mint házalók érkeztek. Politikai és állampolgári emancipációjukat pedig arra használták fel, hogy a baloldalon képezzenek súlypontot, ők váltak hangadókká mindazokban a politikai csoportokban, amelyek a keresztényellenes liberalizmus, laicizmus, szabadkőművesség, marxizmus, demokrácia s úgynevezett „polgári radikalizmus” zászlaja és jelszava alatt a magyar jelleggel, gondolat- és érzésvilággal, nemzeti és keresztény hagyományokkal, erkölccsel s kultúrával idegenül és ellenségesen álltak szemben.
Tele gyűlölettel és ressentiment-val minden iránt, ami ősi és tősgyökeresen magyar s ezért hatalmi törekvésük útjában állt, láttak hozzá ahhoz, hogy az országot és népét saját színükre és hasonlatosságukra alakítsák át. Ez — sajnos — jórészt sikerült is nekik. Ahelyett, hogy ők, az idegen jövevények, szerényen és csendesen meghúzták volna magukat, alkalmazkodtak és háttérben maradtak volna, pénzükkel és mindazzal, amit pénzért vásárolni és elérni lehet, nekikezdtek a nemzet önmagától való elidegenítéséhez.
Mindez annyira tény, oly közismert, történetileg bizonyított és vitathatatlan, hogy bizonyításra sem szorul. Elég felütni a századforduló körüli sajtót, betekintést venni az akkori bankok, ipari, kereskedelmi és kiadóvállalatok igazgatósága, valamint az újságszerkesztőségek személyi összetételébe, elemezni az ügyvédek és orvosok névsorát, hogy megdöbbenve, minden kétséget kizáróan lássuk, milyen mértékben telepedett egy éppen bevándorolt párszázalékos idegen kisebbség az őslakó, államalkotó nemzet nyakára, mennyire szolgasorba szorult a magyarság saját hazájában, milyen mértékben tudható be az akkori államvezetés mulasztásainak valamint gazdasági életünk és sajtónk elzsidósodásának mindaz a tragédia, ami a XX. században a magyarságot érte és letaglózta… Uralmi igényét és terjeszkedését a bal- és szélsőbaloldalon elhelyezkedett újpolgár zsidóság többek közt a „demokrácia” fogalmával és jelszavaival álcázta. Ez az emberi egyenlőséget, kisebbségi védelmet és jogokat hirdető nemzeti, faji és vallási okokból történő „diszkrimináció”-t elvető módszer éppen kapóra jött neki, hogy az ő subája alatt, szívósan és példás összetartással nem csupán egyenrangú, hanem kiváltságos helyzetbe tornázza fel magát.
A demokrácia alapelve és működésének előfeltétele az, hogy az állampolgárok összessége egyenlőnek s a közösséghez tartozónak érezze magát. Ha akár egyetlenegy kisebbségi csoport is a többitől gyökeresen különbözőnek érzi magát s a nemzeti élet-, társ- és sorsközösséget gyakorlatilag azzal tagadja meg, hogy a többségből kiválva különérdekeket követ, összetart és összedolgozik: a demokrácia visszájára fordul pervertálódik, azzal a groteszk eredménnyel járhat, hogy többségiből kisebbségi uralommá válik. Ha nyíltan és jogilag nem is, valójában a kisebbség kiváltságokat biztosíthat magának, sőt kiváltságait „diszkrimináció” tilalmának címén még jogilag is körülbástyázhatja. Például törvénybe ütköző „osztály-, faj-, felekezetellenes izgatás”-nak, alkotmányellenes bűntettnek minősíthet minden olyan törekvést, amelynek e tényleges kiváltságok felszámolása a célja. „Diszkrimináció”-nak nyilváníthat minden olyan kísérletet, amely a tulajdonképpeni diszkrimináció — a kisebbség bitorolta privilégiumok és előnyök — kiküszöbölésére irányul.
Aligha szorul említésre, hogy már ezek a századforduló körüli tapasztalatok sem voltak alkalmasak arra, hogy a „demokráciát” a magyarsággal megkedveltessék. Az első világháború végi fejlemények aztán végleg hozzájárultak ahhoz, hogy politikailag és lélektanilag ennek a módszernek és rendszernek évtizedekre nem volt talaja Magyarországon. A magyar honvédség erkölcsének bomlasztása, az ezeréves magyar állam épsége és egysége elleni propaganda, a keresztény erkölcsi rend elleni izgatás, az ipari munkásság nemzetellenes felbujtása, a szociális problémák felhasználása a nemzeti egység elleni merényletre, az őszirózsás forradalom, Károlyi Mihály, Jászi Oszkár és társaik országvesztő, anarchikus, kommunizmusba torkolló „köztársasága”, Észak-, Kelet- és Dél-Magyarország kiszolgáltatása a kisantant államoknak — mindez a zsidók ihlette és vezette radikális-marxista-szabadkőműves-kozmopolita baloldal „demokrácia” címén elkövetett műve volt.
Károlyi Mihályék 1919. tavaszán ugyancsak „demokrácia” címén engedték át a meggyötört megcsonkított, megbecstelenített országot Kun-Kohn Béla kommunista-zsidó diktatúrájának. Ennek a száznapos önkényuralomnak a pokla volt a magyarság „demokrácia”-élményének betetőzése s egyben a zsidó kisebbségnek az államalkotó magyar többség felett aratott győzelmének beteljesülése. Miután a magyar közgazdaságot már előzőleg meghódította, a zsidóság Kun-Kohn Béla kommunista tanácsköztársaságában a politikai és állami vezetést is magához ragadta: a kormány 24 népbiztosából nem kevesebb, mint 23 volt zsidó s az arányszám ugyanez volt a vezetőség második garnitúrájában is.
Ennyi a történelmi előzményekből tökéletesen elegendő annak meggyőző, hiteles érzékeltetésére, hogy a magyarság szemében mi kompromittálta, járatta le a demokráciát, miért lett a „demokratikus” jelző a „baloldali”, „marxista”, „szabadkőműves”, „zsidó”, „ateista”, „internacionalista”, „nemzetellenes” szinonimájává.
A magyarságnak mindenesetre aligha róható fel — amint azt a nyugati hatalmak 1945. után tették —, hogy a demokráciához való viszonya kiábrándítóan, visszariasztólag alakult. Politikai nézeteiket, meggyőződésüket, ideológiájukat az egyes nemzetek nem elméleti modellekből vonják le, hanem történelmi tapasztalatokból és élményekből. S ha a magyarság mindeddig a demokráciának csupán torz, visszájára fordult meghamisított, mentalitásától idegen válfajával ismerkedhetett meg, úgy ez — történelmi sorsától eltekintve — egy nagyszabású visszaélésnek tudható be. A visszaélés abból állt, hogy egy frissen bevándorolt idegen népség „demokrácia” címén, jelszavaival és érveivel nyomta el, zsákmányolta ki, tartotta igájában az őslakó óriási többséget: az alapvető demokratikus elv — éppen a többségi elv — nagyobb dicsőségére.
Mint kimutattuk, a magyarságnak a demokráciához való viszonya szerencsésebben is alakulhatott, a demokrácia a nemzet ideológiájában, államfelfogásában és önértelmezésében meggyökeresedhetett volna, ha 1848—49-es vállalkozását nem veri le külső túlerő s ennek a rendszernek nemzeti motívumú és mentalitású, közösségi szellemű, hamisítatlan válfaja honosodik meg Magyarországon. Ez a megállapítás azt jelenti, hogy a magyarság nemzeti és keresztény gondolkodású többsége csak azon baloldali judeokrácia ellen viseltetett ellenszenvvel, amellyel „demokrácia” álnéven történelmének utolsó tragikus évszázadában megismerkedett. A tulajdonképpeni, hamisítatlan, helyesen felfogott demokratikus elvek és módszerek — önrendelkezési jog, többségi elv, általános-, egyenlő és titkos választójog, parlamentarizmus, hatalommegoszláson alapuló jogállam — ellen ezzel szemben sohasem volt és sohasem lesz kifogása. Épp ellenkezőleg: nélkülük mind a felszabadulás utáni új magyar állam és nemzeti életrend felépítését, mind a politikai élet szabad kibontakozását elképzelhetetlennek tartja.
A múltban megismert áldemokráciával ellentétben, a magyarság olyan nemzeti demokráciát akar, amely nem ürügy egy nemzetidegen kisebbség, többséget diszkrimináló uralmára, hanem a nemzet akaratát és érdekeit juttatja érvényre. Egyenlő állampolgári jogokban mindazokat részesíti, akik fenntartás és hátsó gondolatok nélkül vállalják a nemzeti élet-, társ- és sorsközösséget, tehát nem képeznek államot az államban, nemzetet a nemzetben, népet a népben. Csak egyfajta diszkriminációt ismer és ismer el: az öndiszkriminációt, amellyel egy kisebbség saját magát diszkvalifikálja, zárja ki a nemzeti közösségből és az állampolgárok összességéből, például azáltal, hogy idegen imperializmus szolgálatába áll — mint 1918-19-ben és 1945. óta a zsidóság Magyarországon. Az államalkotó többség politikai vagy gazdasági diszkriminálását azonban a jövőben nem tűri, többé meg nem engedi. Ezen az alapon, ebben a keretben minden pártnak, politikai irányzatnak egyenlő esélyeket biztosít a választók bizalmáért folytatandó versengésben.
Miután a magyarság első kísérlete, hogy mentalitásának megfelelő demokráciát rendezzen be hazájában, külföldi (osztrák) beavatkozáson szenvedett hajótörést, biztosítani kell azt, hogy egy jövőbeni újabb próbálkozása szabadságának, függetlenségének, szuverenitásának csorbítatlan birtokában, mindennemű külföldi befolyástól mentesen mehessen végbe. A magyar demokrácia hitelére, tekintélyére, életképességére végzetes volna, ha — akár „tanács” vagy „segítség” címén, akár bármilyen más címen — az új magyar alkotmány idegen hatás alatt jönne létre.
