Posted on Hozzászólás most!

Marschalkó Lajos: A halhatatlan város

Megjelent: Cél, 1958. évfolyam.
Megjelent: Cél, 1958. évfolyam.

1945. február 9-én meghalt a város. A magyar Szent Hegyet, ahol egykor az Árpád-királyok trónoltak, amelyet csellel hódítottak meg az ozmánok: Budavárát elfoglalták Sztálin katonái.

A Várhegy birtoklása sokszor nem is magyar, hanem európai kérdés volt. 1686. szeptember 2-án — élükön Petneházy magyar hajdúival — Lotharingiai Károly Európa-hadserege vívta vissza az ozmántól Budát. S utána 1945-ig — jól rosszal — de mégis újra Európa s annak leghűbb nemzete a magyarság sugározta szét onnan a keresztény hitet, a kultúrát, a népi összetartozandóság dunavölgyi tradícióját. A magyarság lobogtatta onnan a szabadság fáklyáit a Kárpát-medence népei felé. S mikor az 1848-49-es szabadságharc tűzviharában újra idegen kézre került a Szent Hegy, Görgey vezetése alatt a Dunavölgy népei, honvéd-mundérba öltözve verték ki onnan Hentzi ezredeit. És bizonyosan volt valami szimbolikus jelentősége annak, hogy a Várat védő olasz és horvát ezredek katonái puskájuk agyát nyújtották a rohamlétrákon előretörő honvédek felé, úgy segítve fel őket a bástya-ormokra.

A Dunapart pesti oldala akkor is lángokban állott a Hentzi-tüzérség gyújtóbombáitól. A Lánchidat megpróbálta felrobbantani egy osztrák műszaki ezredes. Azonban akkor még nem akadt egyetlen magyar sem, aki azt mondta volna, hogy Budát nem szabad megostromolni, Pestet, a Lánchidat nem szabad veszélyeztetni.

Csak 1945-ben és azután támadt fel az a romboló pszihózis, amely nem az elveszett szabadságot, hanem a Duna-hidakat siratta és egyben háborús bűnösnek kiáltotta ki a hősöket, akik épp úgy védték az elvesző szabadságot, mint ahogy Kossuth hősei haltak meg a Bécsi-kapunál annak visszavívásáért. Mit vétkeztek ezek a „bűnös magyarok”? Az volt a vétkük talán, hogy halálukban egy nyilaskereszttel ékesített, Árpád-sávos karszalagra folyt a vérük? Az volt a bűnük, hogy azok ükunokáival harcoltak a romfalak között, akiknek ükapái Lotharingiai Károly és a bajor választófejedelem alatt rohanták meg az ozmánok által megszállott Budát? De hiszen az 1945-ös ostrom hősei mégcsak nem is valamennyien voltak „nyilas-náci-fasiszták”. Buda falán ott halt meg az öreg sas, a „legitimista” Prónay Pál, Csepelen a munkás, a soroksári lövészárkokban a „Horthy-csendőr”. Az egész nemzet jobb-lelke az egész magyarság tisztességérzete, szövetségi hűsége tömörült egybe ott a golyó-tépte lobogók alatt, melyeken az Arpád-királyok fehér-vörös sávjai hirdették a hősiesség ezer éves jogfolytonosságát.

Mivel voltak rosszabbak 1945. február 9-ének magyar hősei, mint 1956. október 23 és november 4. szabadságharcosai? Hiszen már október 23. és november 4. szabadsághőseire is azt mondja Nyugat, amivel minket rágalmazott. A Kilián kaszárnya előtt megdicsőült franzstadti munkás-gyerek, a 13 éves lány, aki a Nyugat felé törő szovjet tankok elé dobta szűz testét éppen olyan „fasiszta-bérenc”, mint mi magunk voltunk 1945-ben..

Mi különbség van a nyilaskeresztes karszalagos magyar gyerekek és a szovjet címertől megfosztott piros-fehér-zöld zászlók alatt harcoló „proli-srácok” között? Nem ugyanazért a magyar függetlenségért, nem ugyanazért a magyar szabadságért haltak meg egyforma hősiességgel? S mi különbség van a doni hadsereg volt vitéze és a néphadsereg halott hőse között, ha mindketten ugyanannak a szovjet-zsarnokságnak fegyvereivel szemben áldozták életüket a magyar szabadságért?

Ha nem is szeretjük a retorikát, most kitör belőlünk a kiáltás: „Emberek! Magyarok! Ébredjünk fel végre! Nem címerekről, nem különféle „jogfolytonosságokról”, nem pártokról és nem korosztályokról van itt szó, hanem a Nemzet jobbik lelkéről. Magyar és magyar között nem az a különbség, hogy milyen karszalagot viselt, hanem az mit szolgált; hős volt, vagy gyáva, szovjet-kollaboráns, vagy — bármilyen karszalaggal — magyar szabadságharcos? A nagy próbák jöttén a nemzet jobb lelke, ezer éves hősi tradíciója mellett emelt-e fegyvert, vagy gyáván lefeküdt valamely nagyobb hatalomnak: lett légyen az német, vagy orosz hatalom! Nem osztályokról és nem pártokról kérdez minket Hungária édesanyánk lelke, hanem arról, hogy hűek voltunk-e hozzá, vagy Vorosilovval koccintottunk-e a szovjet dicsőségre, hogy aztán ugyanazzal a pohárral Herbert H. Lehman, vagy Morgenthau üdvére emeljük fel a canadian whyskit?

És ha így nézzük a múlt, jelen és jövő kérdéseit, akkor nincs okunk kétségbeesésre. A Nemzetet nem jelentik a moszkvai lakájok és Washingtonban markukat tartó Smólen Tónik apró klikkjei. A Nemzet nem párt, nem osztály, nem felekezet. A Nemzet a hősök és sírok jogfolytonossága. A doni hős sírja a Várat védő hungarista, vagy volt magyar csendőr, a Corvin-közi srác névtelen sírhantja az örök élet folyamatossága. Mert fölötte lépnek az ökölbeszorított kézzel szabotáló Kádár-elnyomottak, a munkások, parasztok, középosztálybeliek, az ifjú unokák, akik felvették és — igenis! — alkalomjöttén újra felveszik a géppisztolyt.

A Város nem halt meg 1945. február 9-én és nem halt meg 1956. november 4-én sem. S a halhatatlan város Budapest mögött ott áll a hűek, igazak, letörhetetlenek és megvásárolhatatlanok Magyarországa.

Hungária Aeterna! Örök Magyarország!
Én azt hiszem, hogy ez a — hungarizmus!

Túl és innen a vasfüggönyön a hűek, becsületesek, kitartók, valamennyien a Te gyermekeid.

A Nemzet egysége nem pártpolitikai, hanem erkölcsi alapon szakadt meg, amidőn az árulók, a hitványok kerültek felül. És erkölcsi alapon állott helyre az egység, amidőn az októberi szabadságharcosok, ugyanolyan hősiességgel keltek fel az elnyomás ellen, mint jobboldali elődeik.

(Visited 43 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..