Lehet-e a mai viszonyok között okosan s önámítás nélkül boldog újévet kívánnunk egymásnak? Nem merő szócsilingelés-e ez ma, kegyetlen játék, megtévesztő illúziókeltés vagy üres megszokásból eredő, naiv udvariaskodás?
Attól függ, milyen világnézet talaján állunk. Akiknek ez a föld minden, akikre nézve az életnek nincs magasabb rendeltetése, mint a múló évek lehető kiadós kiélése, azoknak csakugyan nehéz ma józanul boldog újévet kívánni. Azoknak ez a sötét előjelekkel nyíló újév csak egyre lehet jó: hogy felocsúdjanak, hogy még jobban csalódjanak a világfelfogásukban s még jobban belássák, mennyire hamis és ingatag az az alap, amelyen állnak.
A keresztény világfelfogás talaján azonban lényegesen kedvezőbb a helyzet s biztatóbb az eligazodás. Itt ma is, minden nyomorúságunk mellett is, a szónak igazi értelmében, a dolgok teljes őszinte valóságában boldog újévet kívánhatunk és kívánunk magunknak s egymásnak. A mi hitünk szerint ugyanis az életnek s az élet minden mozzanatának voltaképpeni irányítója, intézője, bölcs kitervezője s láthatatlan gondviselője ma is ugyanaz, mint volt a béke s a viszonylagos jólét napjaiban s ez a gondviselő a szenvedéseinkben éppúgy virraszt felettünk, mint a vígasság éveiben. A mi theocentrikus eligazodásunk azt az Istent látja a világ, az élet s a történések középpontjában, aki mindenekelőtt az igazság Istene, aztán a boldogságé s végül a szépségé, akiben tehát hinni, remélni s akit szeretni mindenfelett érdemes és kötelességszerű. Mint az igazság Istene eligazít; mint a boldogság osztogatója, kételkednünk s kétségbeesnünk nem enged; mint a szépség örök forrása és tárháza, vigasszal tölt el s szeretetre gyullaszt maga iránt, így sohasem vagyunk árvák, sohasem hiába szenvedők, sohasem céltalanul küzdők, sohasem elveszettek. Még akkor sem, ha éhen kellene halnunk valahol az erdő közepén, vagy befagynunk a tél hidegébe az utca szélén…
A mi hitünk s a mi világnézetünk nem melegházi növény csupán, nem jámbor frazeológia, amellyel a gyermekeket ringatjuk álomba s a parasztságot szorítjuk móresre, hanem életalap, éltető levegő, vitalitás és duzzadó energiák telepe. Mi ezt a hitet mindenekelőtt önmagunkon próbáljuk ki s azt tartjuk, hogy annak éppen a megpróbáltatás komor napjaiban kell önmagáért helytállnia. Mert nem ér az a hit semmit, amely a válság sötét mélységei előtt felmondja a szolgálatot, amely csak addig jó, amíg nemigen van rá komoly szükség. A hit belső értékének mérővesszeje: alkalmassága arra, hogy az élet sötét óráiban eligazítson, megerősítsen s megnyugtasson.
Ezen az alapon igenis boldog újévet várhatunk és remélhetünk magunknak s egymásnak mi, akik a lélek kultúrájának, a kereszténységnek talaján állunk, a mai sanyarú és kínos viszonyok között is. Mégpedig háromféle értelemben.
I.
Mindenekelőtt abban az értelemben, hogy ennek a hitnek komoly átérzésében és gyakorlásában erőt szerzünk és erőt gyűjtünk az élet megpróbáltatásainak kiegyensúlyozott s megértő lélekkel való elviselésére. A lelki erő jelentőségét a szenvedéssel való megbirkózás terén mindinkább észreveszik a mai pszichológusok is. Csakugyan nem mindegy az, hogy egy-egy nehéz órának, egy-egy kemény megpróbáltatásnak felkészült, kiegyenesedett, elszánt lélekkel megyünk-e neki, avagy előre megroskadtan, kedélyileg összetörve, a pszichikai ellenálló erő teljes hiányában. A lelkileg erős ember Scaevolaként tartja kezét a lángüst fölé és fel sem szisszen az égető kínra; a tört idegzetű viszont már a szellő fuvalmára összerezzen s a komoly próbatételt százszorosan érzi és sínyli. Lehet szenvedni fogcsikorgatva, tehetetlen dühvel és habzó ajkú kétségbeeséssel és lehet szenvedni mosolyogva, nyugodtan, bízón, mint a vértanúk s a kettő közt a különbség éppen nem csupán a teherpróba belső súlyosságához igazodik.
Ebből a szempontból bátran állíthatjuk: Nem az az emberiség igazi jótevője, aki a bajok végleges megszüntetését s valami utópiásan boldog, paradicsomi állapotok létrejöttét ígérgeti, mert ezek az ígéretek nagyrészt úgysem teljesülhetnek soha, amíg e földön élünk. Hanem az az igazi jótevő, aki az embereket megtanítja arra, hogy nyugodt és nagy lélekkel szenvedjenek, békén viseljék az élet lerázhatatlan terheit, az elháríthatatlan szenvedéseknek értelmét lássák s értékét becsüljék. Erre, mondanunk sem kell, csak a vallásos hit képesít. Az, amely a szenvedésnek értelmet ad s a keresztben kitüntetést lát, kincset, isteni és atyai szándékok gondviselésének érvényesülését. Mihelyt idáig eljut valaki, mihelyt a bajban nem romboló erők értelmetlen s könyörtelen dühöngését látja, hanem a csodálatos utakon járó atyai gondviselésnek titokzatosan számító, javunkat kereső, lelki értékeket építő kezét, abban a pillanatban könnye közt is mosolyogni kezd s a vértanúi gyötörtetésben is győzelmes reményeket érez éledni a lelkében.
Ma nekünk, vívódó magyaroknak, jobb és igazabb, boldog újévet nem is kívánhat senki, mint azt, hogy erősek legyünk, ne engedjük a politikai s gazdasági horizont szürkeségén túl még a lelkünk egét is beborulni, hogy meg ne rokkanjunk és meg ne tántorodjunk a szenvedések özönében, amelyek reánk szakadtak. Ha ezt elérjük ebben az új esztendőben, már nagyon sokat értünk el!
II.
A másik titokzatos út a boldog újév biztosítására az, hogy szeressük egymást és szeretettel igyekezzünk pótolni azt, amit külső javakban, kincsekben a mi geográfiai és világtörténeti helyzetünk e pillanatban megtagad tőlünk. A szegénység és a betegség is elviselhetőbb lesz, ha szeretet veszi körül a szegényt és a beteget; a közös balsors pedig csak még fájóbbá kesernyül, ha a szenvedők még külön is bántják, gyötrik egymást. Ez az a titokzatos és mégis oly kézenfekvő életbölcsesség, amelyet mi emberek oly nehezen értünk meg és tanulunk meg; pedig kicsiben minden nap van alkalmunk meggyőződni az igazságáról. Mennyivel könnyebb a szenvedés, ha résztvevő, finom lelkek osztják meg velünk a kínt, s mennyivel elviselhetőbbé válik minden földi nyomorúság, ha legalább jó szívvel vagyunk egymáshoz!
Mondják, hogy a vadállatok, ha valami veszedelem összetereli őket, például ha árvíz idején ugyanarra a kis szigetre vetődnek, nem harcolnak egymás ellen, sőt ilyenkor még a védtelen háziállatokat sem bántják. Csak az ember rosszabb ezen a téren a vadállatnál; akkor is gyötri, bántja a felebarátját, amikor mindketten amúgy is nagy bajban vannak s amikor az egymás békés elviselésére mindketten fokozottan rászorulnának.
Jaj, micsoda paradicsom lenne ez a föld, ha az emberek Krisztus Urunk szeretet-parancsát csak 24 órára komolyan vennék! Ha 24 óráig mindenki feltenné magában, hogy jó lesz és csak jó lesz a felebarátjához, hogy nem önmagát, hanem embertársa javát fogja mindenben keresni! Milyen utópiás elképzelés az, hogy ilyesmire az emberek valaha is rászánnák magukat! Pedig hát nem volna-e mindnyájának nagy haszna belőle? Nem lenne-e egyszerre Eldorádó ez a föld? Nem lenne-e szebb így, mint ahogy ma van? Nem lenne-e boldogabb mindenki, mint ettől a folytonos, fenekedő, önző harctól, amely végeredményben mindenkit megsebez és mindenkinek megkeseríti az életét?
Tanuljunk hát legalább mi, akik a keresztény világnézetet valljuk, a szeretet Istenének példájából és szavából: szeressük egymást! És mindjárt jobb, szebb, napsütésesebb és világosabb lesz ez a siralomvölgye!
Ma Magyarország koldusszegény emberek, gonddal, éhséggel küszködők országa, nyomor birodalma. Az irgalmazó szeretetnek végeszakadatlan munkaterülete van ma mindenfelé közöttünk, csak ki kell nyitnunk a szemünket. A nyomortanyák lakói, hogy semmi másról ne szóljak, minden fillérért, minden kenyérmorzsáért, sőt minden jó szóért, minden testvéri pillantásért, minden részvétért hálásak. S ha még nem mindenestül pokol a helyzetük, bizony ebben igen nagy része van a katolikus karitásznak. Annak a rengeteg jónak, amit a keresztény szeretet művel, egyházközségek körül, zárdák körül, jámbor egyesületek körül. Amelyek csendben, szerényen, zajtalanul működnek, nem hánytorgatják fel honmentő érdemeiket országnak-világnak, nem követelnek érte tízszer akkora nemzeti ajándékot cserébe és jutalmazásul, mint ez másfelé divat. De amelyek nélkül, ki tudja, nem robbant volna-e ki máris pusztító erővel az elkeseredés és kétségbeesés szörnyű származéka: a forradalom.
Ám ki mondhatná, hogy ezen a téren nincs már tennivaló? Vagy, hogy nincs már Magyarországon fillér és kenyérdarab, amelyet nem lehetne, nem kellene eljuttatni a legszegényebbekhez? Vagy, hogy nincs még szív, amely — ha pénzből és kenyérből nem telik is elég — még mindig tud melegséget, vigaszt, részvétet, segítőkészséget vinni a megpróbáltatottak közé?
III.
S végül a boldogabb újév felhozatalán dolgozhatunk még egy úton: a társadalmi helyzet megjavításának az útján, aminek programját elsősorban a katolikus akció jelöli meg.
Boldog újévet nemcsak kívánhatunk, hanem bizonyos fokig teremthetünk is. Hiszen jó- és balsorsunk jelentékeny részben a saját kezünkbe van letéve s nem szabad felednünk, hogy ami kínt és gyötrelmet ma szenvedünk, az is javarészt a saját erkölcsi botlásaink s bűneink eredménye. A világválság, amely alatt ma milliók nyögnek, kilencven százalékban azoknak a megtévelyedéseknek és bűnöknek logikus következménye, amelyekben a modern ember oly nagyon tetszelgett magának s részben ma is tetszeleg. A háború természetes büntetés volt a liberális állami és gazdasági berendezésekért, az önzésnek, gőgnek és isteni törvényt nem ismerő államistenítésnek gonosz divatjáért. A gazdasági és társadalmi élet ezer feszültsége, kapitalizmus és bolsevizmus, bankokrácia és szocializmus, tömegnyomor és tehetetlen vergődés azoknak a keresztény erkölcsöt megtagadó nemzetgazdasági elméleteknek s gyakorlatoknak szükségképpeni, természetes szülötte, amelyeket a humanizmus és szabadelvűség növelt naggyá. Az a nagyfokú és túlzott individualizmus, amelynek már szinte vallásos tiszteletét a XVI. század óta csökönyösen folytatott vallási megoszlás idézte elő s a nyomában fellépett modern bölcselet igyekezett igazolni, a tekintélyi elvvel, az egyházi egységgel s fennhatósággal ellentétben mindig csak a szabadság és önrendelkezés jogait hangsúlyozta s ez végeredményben a legszentebb társadalmi kötelékek s fékek meglazulásához s ezen keresztül a fejetlenséghez, a széthúzás kultuszához s a mindenki harcához mindenki ellen vezetett. A gőgös emberiség önmagát taszította le az örvénybe.
Éppen ezért, boldogtalan éveinknek magunk lévén kovácsai, rajtunk múlik az is, hogy megjavuljunk és sorsunkat jobbra fordítsuk. Ezt csak akarnunk kell. Ennek a jobbrafordulásnak útjai a katolikus gondolkodás visszaállításának, az Isten rendelte társadalmi rend megszervezésének állomásain haladnak keresztül. Ezért van katolikus akcióra, sajtóra, szervezkedésre, közmunkára szükség.
Sok szó esett már a világiak apostolkodásáról, a katolikus akcióról, a katolikus szervezkedésről; sokan sürgetik a katolikus mozgalmak kiszélesítését, rendszerezését, kiépítését. Nagyon helyes. Ám még a sürgetők közül is talán csak kevesen értik meg, hogy ezek a katolikus mozgalmak, ha helyesen vezettetnek, nemcsak szent elvek, jogok és törvények biztosítására szükségesek, nemcsak a jogos katolikus önérzetet vannak hivatva táplálni s munkába állítani, hanem egyúttal a népközösség, a nemzet, a társadalom szociális boldogulásának legjelentősebb eszközei.
Babona az és álhiedelem, amin rég túl kell már lennünk, mintha az állam volna önmaga fenntartója s támasza, mintha ő egyedül, ő legfőképpen volna képes és hivatott társadalmi jólétet teremteni. Nem; az állam s társadalom boldogulásának legfőbb feltételei azon a lelki síkon feküsznek, amelyeken az emberlelkek formálódnak, ahol az ethnosz az éthosszal kapcsolódik, a nép a morállal s amely síkon a katolikus szervezkedés és akció van hivatva erejét kifejteni. Amikor ezek az akciók a vallás és az erkölcs előírásait igyekeznek az életre alkalmazni, ugyanakkor a társadalom egészségét s harmonikus fejlődését mozdítják elő, sebek gyógyulását s bajok elhárítását művelik. Isten törvényei nemcsak a lelket nemesítik s töltik el a kegyelem áldásaival, hanem a földi élet egyensúlyát, a békét, igazságot, szelíd erkölcsöket, testi-lelki jólétet szorgalmazzák s ezért azok a katolikus mozgalmak, amelyek a Krisztus-ország elveit s törvényeit az életben uralomra emelni igyekeznek, nemcsak a katolikumnak, mint ilyennek tesznek szolgálatot, hanem a köznek is, a legszélesebb értelemben, az egész nemzetnek s egész társadalomnak. A mi mozgalmainkból még a nemkatolikusoknak is csak javuk származhatik. Nem „felekezeti” mozgalmak ezek, hanem egyetemes jellegűek, társadalmi hatóerőben is páratlanok, pótolhatatlanok.
IV.
Csábító volna itt a példák egész során igazolni ezt a nézetünk szerint ritkán hangoztatott összefüggést katolikus mozgalmak és társadalmi jólét között. Csak egyre mutatunk rá röviden: a családi élet békés, boldog szilárdságának összefüggésére a katolikus házasságvédelmi mozgalmakkal. Rövidlátó emberek azt hiszik, amikor mi a válások ellen s a házasságnak szentségként való kezelése érdekében küzdünk, hogy mi ezzel csak éppen az Egyházunk presztízséért hadakozunk, nekünk csak az jár az eszünkben, hogy egy vallási elvet sürgessünk s egy vallási álláspontot védelmezzünk. A gyakorlat pedig azt mutatja, véres tanúságokkal igazolja, hogy ahol a katolikus házassági elveket félretették, ahol merő polgári aktusnak, csereberének, felbontható játéknak nézik a férfi s a nő életközösségét, ott nemcsak a vallási elveken esik sérelem, nemcsak az erkölcs hanyatlik alá, hanem súlyos csorba éri a legvitálisabb emberi értékeket is, a női méltóságot, a szerelem nemességét s tisztaságát, a hűség patináját, a gyermek boldogságát, a nemzet egészséges fejlődését. Ebből az következik, hogy aki tehát a házasság katolikus eszmerendszerét védi s újból virágzásba akarja segíteni s aki az ilyen eszmék mellé tömegeket toboroz, tehát pl. katolikus sajtót terjeszt és támogat, Katolikus Népszövetséget szervez, egyházközséget fejleszt, aki a mi egyesületeink gyűlésein, előadásain részt vesz, aki katolikus szociális, politikai, kulturális vagy munkásvédelmi szervezkedésekben sürgölődik, az egyúttal társadalommentő s hazafias munkát végez, a katolikumon kívül a nemzet boldogságát is műveli. Sokkal inkább és sokkal hatásosabban, mint aki napestig szavalja a Talpra magyart, nagyokat koccint a hazáért, s míg ajka hazafias szólamokat görget, cselekvéseivel állandóan destruálja a haza belső életerejét.
Így van ez nagyon sok dologban. Bajaink megelőző eszközei és orvosszerei sokkal közelebb feküsznek hozzánk, mint legtöbbször hisszük. A mi gyógyulásunkat — bátran állíthatjuk — legfőképp az előítéletek hátráltatják, azoknak a naiv embereknek előítéletei, akik a kereszténység társadalomfenntartó erejét előítéletnek, a katolicizmushoz való alázatos és bízó visszatérést naivságnak nézik. A laicizmusnak, az élet szekularizálásának szerencsétlen fanatikusai ezek, falábakon büszkélkedő gyerekóriások, képzelődő suhancok és falusi felcserek, akik az ő módszereiknek ezerszeres csődbejutásából sem okulnak s lenézik azokat a sokszor, igaz, nagyon is szerény kezdetekben vergődő katolikus akciókat, amelyekhez képest pedig az ő büszke elméleteik részeg és kártevő félrebeszélések csupán. Lenézik a saját boldogulásuk útját, lenézik az Isten útjait s inkább rohannak, büszkén és fölényes tudatlanságban, a maguk kis ösvényein az örvények felé, minthogy alázatosan megvallják, hogy tévedtek s jobb útra térjenek.
A magyar katolikusság sokáig volt nevezetes arról, hogy saját ügyeit elhanyagolta. Ma már, hála Istennek, sokan vannak a felébredettek. De sok még az alvó is, a közömbös, az öntudatlanul is az ellenséggel tartó, a rombolást erősítő. A mi boldog újév-kívánásunk akkor lesz hatékony és gyakorlati, ha minél több ilyen alvót sikerül felráznunk, minél több eddig passzívot sikerül a sajtónk, a szervezeteink, a mozgalmaink zászlója alá csoportosítanunk!
Ne sopánkodjunk tehát, amikor tennünk is szabad! Ne üres szólamként kívángassuk egymásnak meddőn s tehetetlenül a „boldog újévet”, hanem Isten segítségével hozzuk is fel, alkossuk is meg, mert hiszen ez elég nagy mértékben önmagunktól függ, önmagunk komoly akaratán, a boldogságot igazán akarók nekigyűrkőzésén múlik.
