Közzétéve:

dr. Biró Bertalan: A százesztendős zsidóvita

Az a politikai, közéleti s nemzetgazdasági fenékhullám, mely mind több s több szenvedélyességet és igazságot is vet föl a megoldatlan zsidó kérdésünk nyomán, immár egy esztendeje nem fakuló érdeklődéssel zavarja, kínozza s mérgezi az egészséges magyar életet. Sokan azt hirdetik, hogy a hazánkban élő zsidóság ilyen közéleti megrostálása vagy megkínzása idegen eszmei importcikk, melyre a külföld előtt való politikai tetszelgés késztet (vagy kényszerít) minket. A kérdés színtelenné fakítása, elködösítése vagy értéktelen semmiséggé való szétrostálása elsőrendű magyar jelentőségű — vallják szerte az országban egy mesterségesen felduzzasztott szánakozási manőver és irgalomkoldulás eredményeként.

Minket ez alkalommal nem az érdekel, vajon a zsidóságnak ez a meglapulása, mely mindenáron és minden téren ki akar bújni a súlyos felelősség alól, mennyiben előnyös épp a zsidóságra. Még az sem érdekel itt minket, vajon mi az oka, hogy a zsidóság még mai napig, a kettős zsidótörvény nyomása, a külpolitikai felhördülés és a józan ráébredés kellős közepén sem tud itt nálunk mást látni, mint egyenlő értékű zsidót és semmi áron nem hajlandó különbséget tenni saját soraiban a jó s a rossz zsidók között (ahogy azt minden nép megteszi). Arról sem szólunk, hogy a zsidóság még ma is egészen természetesnek találja azt az elképesztő aránytalanságot, amely a zsidóság javára a foglalkozási ágak egész sorában tapasztalható és míg egyfelől a magyarságtól emberbaráti érzelmeket koldul, ugyanakkor a kisujját sem mozdítja, hogy sokszor lelkiismeretlen tolakodásokkal elfoglalt állásait önként visszaadná a magyarságnak.

Hogy most ismét kénytelenek vagyunk foglalkozni a zsidó üggyel, arra nem a zsidó kérdésünk befejezetlensége és szabadon mérgező fülledtsége visz rá. Még csak az a nem is sejtett nagy fölfigyelés sem, ami előbbi ilyen tárgyú értekezésünket követte. De még az sem, hogy ottani megállapításainkat szóról-szóra átvette a magyar törvényhozás számos és igen jelentős tagja éppúgy, mint igazságügyminiszterünk, aki több ízben nyíltan és hosszan hivatkozott is előbb megjelent sorainkra. Hogy figyelmünket ismét leköti a zsidóvita, arra nem is az szolgáltat alkalmat, hogy a zsidó kérdésben úgyszólván mindenki elmondta már mondanivalóit és kisöpörte szellemi arzenálját, vagy pedig mivel ma valóságos divat lett, hogy felelős és felelőtlen emberek szinte tolongjanak a zsidóság emberbaráti megvédésére. Hanem egyes-egyedül annak szemügyre vevése késztet, hogy a mai zsidóvita nem hebehurgyán felvetett törvénykívánása ennek a par excellence jogász magyar nemzetnek, hanem a magyar nép régi életkérdése és immáron száz éve vajúdó vitája. Ha az ember nekilát és áttanulmányozza a Képviselőházi Naplókat, vagy az Országház Könyvtárának idevágó vaskos köteteit és iratait, keserű igazságokra és igen komolyan figyelmeztető tanulságokra jön rá. Száz vagy hetven esztendő távlatából látszik azután, hogy az idő és a történelem hogyan cáfolt rá a pökhendi szólamokra s a zsidóságban vakon megbízó magyar jóhiszeműségre és viszont mily keserves igazságot szolgáltat a történelmi távlat a lekicsinyelt és vérző szívvel távozó magyar fajféltőknek, első helyen a századvégi katolicizmus politikai vezérének, Zichy Nándornak. Prohászka józan antijudeizmusa ily keretek közt nem egy kiváltságos vagy bizarr politikai villódzásának tűnik, hanem a magyarság sorsát biztos jelekből előre sejtő géniusz védekezésének.

A sajtó és a zsúrcsevegések állandó témája éppúgy, mint a komoly honatyák ankétjei állandóan hallgatnak arról, hogy a zsidóság ellenében mily komor és erélyes intézkedéseket kellett foganatosítania és törvénybe iktatnia a magyarságnak már Szent László ismert szabolcsi intézkedéseitől kezdve, amikor megtiltották, hogy zsidó ember keresztény magyarral kössön házasságot. Alig említik Kálmán király rendeletéit is, aki megtiltotta, hogy zsidónak magyar ember szolgája, cselédje legyen. Példának vehető a híres aranybulla, amely kitiltotta a zsidókat az állami pénzkezelésből és az állami meg a városi közhivatalokból és amikor ezt az országos törvényt kijátszották, az egész Magyarországot egyházi tilalom alá vetették, annyira vigyázott a magyarság keveretlen sorsára a Szentszék. Nem említik IV. Béla s főleg Zsigmond rendelkezéseit, amelyek megtiltották, hogy a zsidók bírói s ügyvédi pályára léphessenek s a zsidók peres ügyeit kizárólag keresztény magyar zsidóbíróra bízták. Ezekkel a sokszázados intézkedésekkel aztán felújítódik a magyar zsidótörvény is, amely nem akar többet, mint amit magyar eleink mindig is tettek. Hogy Nagy Lajos (1360) és Zapolyai János (1527), majd a Habsburgok kivándorlásra kényszerítették a zsidóságot hazánkból, Mária Terézia pedig külön adóval sújtotta őket (taxa tolerantialis) — ezek mind a magyarság ösztönös irtózását jelezték a zsidósággal szemben.

*

Ezeken túl azonban sokkal érdekesebb ma, hogy hogyan tudtak a zsidók a mai magyarság nyakára nőni. Lássuk hát, mily szívósan, mily tervszerűen, mily apró eredményekkel beérően és főleg mily alattomosan és másokat, rendszerint a hiszékenyebb s megszorultabb magyarokat megejtve és észrevétlenül kihasználva jutottak sokan közülük a mai előnyös helyzetükbe.

„Systematica gentis Judaicae regulatio” c. tételes intézkedésében II. József engedte meg a zsidóknak 1785-ben, hogy hitközségeket szervezhessenek, iskolákat alapíthassanak, főiskolákat látogathassanak, földbirtokokat bérelhessenek, ipart űzhessenek, lőszert és a puskaporhoz szükséges salétromot árulhassanak (ez a 150 év múlva oly végzetessé vált hadseregszállítás első lépése!), hogy céhekbe tagokul felvétessenek és hogy kardot is hordhassanak.

Ezidőtájt telepedett le az első zsidó Pesten, mert azelőtt közel 150 évig Pesten zsidónak letelepedni alapos várospolitikai megokolású városi rendelet tiltotta. Ettől kezdve indult meg Pestnek, az ország szívének az a nagymérvű elzsidósodása, amely megrontotta (Horthy Miklós „bűnös Budapestnek” bélyegezte 1919-ben) az egész országot. Ettől kezdve hihetetlen mértékben duzzad meg a zsidóság száma nálunk: 1785-ben még csak 75 ezer zsidó lakja hazánkat, húsz év múlva (1805-ben) már 127 ezer, a 40-es évek elején pedig 241 ezer zsidó van, kik szinte kivétel nélkül galíciaiak s lengyelországiak; az itt talált rajnai és német-zsidó empóriumokból ideköltözött zsidóságot teljesen magukba olvasztják s adnak a magyarországi zsidóságnak polyákzsidós szellemi jelleget és kereskedelmi etikát. Az agrárországból jövő lengyelzsidó a magyar terménykereskedelemre veti magát, a francia háborúkban már gabonát szállít a hadseregnek és kész a hírhedt „gabona-zsidónak”, a Kornjudé-nak máig is megmaradt figurája. A városok irtóznak tőlük. Az országos pesti vásárokon 1780-ban például még csak két zsidó vehetett részt, de a 70 ezer lakosú Pesten már 1840-ben számuk közeledik a 8000 felé. A magyar nemes és jobbágy egyaránt megveti őket és a császári rendelettel megnyitott főiskolai kapuk felé (főleg a bécsi orvosi fakultásra) sietnek a Kornjude-ivadékok. Ezek felnőve a németség kultúrfrontját erősítették, hiszen nyelvük német volt. És a húszas években feltűnnek nálunk is a zsidó újságírók, a 40-es években számuk már annyira felduzzadt, hogy szinte az egész német sajtót nálunk kezükben tartják.

Irodalomtörténet-íróink máig sem vették észre és a mai magyar közhit egyáltalában nem tudja, hogy a zsidóság nem önként magyarosodott el nálunk, hanem csak amikor tartóoszlopa, a hazai németség is magyarosodni kezdett. A hazai németség magyarosodása után indul meg a zsidóság magyarosodása is, ami a zsidóságnál sokkal nehezebben ment, hiszen nálunk ők nemcsak külön társadalmi osztályt, hanem idegen kultúrát is képviseltek. Nemcsak képviselték azt, hanem mindaddig ki is szolgálták a hazai németséget, amíg az el nem magyarosodott s így most mint magyarokat szolgálta ki. A zsidók beolvadási hajlandósága tehát már kezdetben sem volt őszinte: ebben az országban is mindig azt szolgálta ki, aki épp hatalmon volt. Akkor a németséget, száz év múlva a csehszlovák szellemet, vagy a románságot és a délszláv eszmét.

A hatalom hálás is volt a zsidóságnak. 1790 : XXXVIII. tc. megerősíti II. József zsidókedvezményeit, bár ugyanakkor semmit sem könnyít a magyar jobbágysorson. Az 1790—91-i országgyűlésen egyébként Zábráczky József egri püspök javaslatára többen sürgették a zsidó vallás elismerését és befogadását, amiben a politikai szűklátás éppúgy közrejátszott, mint a békét szerető jószívűség. Az 1807 : I. tc. azután megengedte, hogy a hadseregbe zsidó újoncokat is fölvegyenek. 1839-ben pedig Pest megye utasította követét, Dubroviczky Simont, hogy a zsidók egyenjogúsítását siessen javasolni az országgyűlésen (nem kell elfeledni, hogy Pest megyében élt akkor legnagyobb zömével a zsidóság). 1840 március 9-én a kerületi ülésen javaslatot is terjeszt elő Dubroviczky a zsidók egyenjogúsításáról, melyet az alsó tábla nyomban el is fogadott, ám a főrendek nem helyeselték az alsó tábla álláspontját s abból csak a XX. tc. lett törvény, mely a zsidó rabbiknak anyakönyv-vezetési jogot ad, azonfölül a XV. tc. a váltótörvénynél különös tekintettel volt a zsidó ünnepekre s végül ez az országgyűlés megengedte, hogy a zsidók bárhol letelepedhetnek szerte az országban, kivéve a bányavárosokat (melyek önkormányzatukkal görcsösen védekeztek a zsidók ellen). Pest megyének az az utasítása tehát, amelyet 1839-ben Dubroviczky Simonnak adott, kezdetét jelenti annak a zsidóvitának, amely ma, száz esztendő múlva sem tud elcsitulni a törvénykészítők asztalán éppúgy, mint a közvéleményben. Keserű centenáriuma ez a magyar sors útjának! Dubroviczkynak az 1839-i diétán a zsidók érdekében tett első felszólalását a legnagyobb magyar, Széchenyi István döntötte meg azzal a kijelentésével, hogy a zsidók előbb magyarosodjanak meg és vegyék ki részüket a nemzet sorsából és nemcsak annak zsírjából és csak azután követelhetik jogaikat. Az 1840 : XXXIX. tc. ezért nem hozott semmi lényeges javulást nekik. Amíg a Gorove Istvánok hűségesen őrködtek Széchenyi eszméinek fennmaradásán, addig ennél nem is tudtak továbbjutni a zsidók.

A magyarosodó zsidót éppoly szeretettel fogadták ekkor épp ezért, mint a magyarosodó németet. A negyvenes évek folyóiratai tele vannak az ilyen magyar örömmel. Bloch Mórt 1840-ben megválasztják az Akadémia tagjának, amiben épp e mindent feledtető öröm is alaposan közrejátszott, Bloch ugyan két év múlva lutheránus lett és a szarvasi lutheránus gimnáziumban Vajda Péternek lett kartársa. Az első zsidónemzedék nevesei szinte egytől-egyig keresztények lettek hírük növekedtével: Bloch után Beck Károly, majd Hugó Károly keresztelkedett meg. Ekkortájt, 1843-ban újból szóbakerült a zsidók egyenjogúsításának ügye az országgyűlésen, ám Széchenyiék résen voltak és a kérdés elült. Azt azonban nem tudták meggátolni, hogy 1846. június 22-én kelt rendelettel V. Ferdinánd el ne törölje a Mária Terézia által kivetett zsidó adót, az ú. n. türelmi adót, amely közéletileg a régi sárgafolt helyét is eltüntette a zsidóságról.

Az a nagy magyarosodási láz, mely előbb már a hazai németségünket meglepte, a zsidóságot is magával ragadta külsőségeiben éppoly mértékben, ha lelkiségben megközelítőleg sem oly mélyrehatóan. A légkör kedvező volt. 1847-ben megjelenik az első zsidó folyóirat magyarul Lőw Lipót főrabbi szerkesztésében, ám egy évvel előbb megjelenik a zsidó Szegfi Mórnak „Zsidó vagyok” c. verse, mely a zsidó faji öntudatnak igazi himnusza. Érthető, hogy a „Falu jegyzőjé”-nek üveges zsidaja, meg a Czakó-dráma Lilienzweig-ja ritka alak irodalmunkban. Helyette sűrűn olvassák ekkortájt Császár Ferencnek zsidóellenes életképeit, melyben annyi mai aktualitás van, vagy még inkább Kuthynak „Hazai rejtelmeit”, ahol a zsidó faj magyargyilkolását tárja elénk Lőbl és a Márk orvos személyén át, akiknek Magyarország „a mi bőrünknek való hely, a mi zsebeinknek való hízoda. Igen alkalmatos héber konzervatórium, melyben a jeruzsálemi fény megnő és felmagzik. Itt a kormány nem vezérli a nemzet érdekét. Mi körmeink közt tartjuk a pénzpiacot, az ipart meg idegen gyülevész nép űzendi s gazdatisztjeinkké lesz a magyar a saját földjén” — írja Kuthy 1846-ban, amikor az első vasút elindul Pestről Vácra. Székács József pedig a Kisfaludy-Társaság koszorúját nyerte el azzal a szatírájával, amelyben elmondja, hogyan lett rövid idő alatt Biblach Mózesből gróf Bélay Miksa. Ekkor írta Czuczor Gergely ismeretes epigrammáját is: „Városaink legtöbbnyije nincs még magyar kézen, — Csak mindnyája zsidó kézre ne jusson utóbb!”

A magyar faji érzékenységet nem tudta lehűteni sem Eötvösnek, sem a zsidó Szegfinek terjedelmes védekezése és az egyébként zsidóbarát Pesti Divatlapban Vörösmarty 1847-ben írja, hogy a zsidó emancipációt csak úgy tudja elképzelni, ha mindenekelőtt a zsidók bevándorlását megszűntetik s a már nálunk lakókat asszimilálják. (Nálunk ekkor 240 ezren felül volt a zsidók száma.) A zsidó Hugó Károlyt is szívesen fogadják, bár műveit németül írja és Falk Miksa fordítgatja s Egressy dolgozza magyar szabásúvá. Mikor azonban Hugó feltétlen hódolatot vár és követel a magyar irodalomtól, felágaskodik a magyar faji öntudat és még a Pesti Divatlap is gúnyolódik, az Életképek pedig 1847-ben róla írja, de minden idők magyar irodalmára vonatkozik: „Ez a magyar nép oly jámbor közönség, mely csupa nagylelkűségből mindent felölel, amit más elkergetett… és kidobálja saját tojásait is érte.”

*

A liberális eszmékben fogant és a francia forradalom nyomán született 1848-i szabadságharcunkban is annyi sok teendő mellett legelső gondjai között első dolga volt a törvényhozásnak a zsidók rászabadítása erre a már akkor is meggyöngült országra. 1848 július 26-án Kállay Ödön nyújtotta be a törvényjavaslatot az alsóház 20. ülésén s e javaslat 3. §-a szerint érvényes a zsidók és a keresztények közt kötött házasság. Ennek a javaslatnak rendkívül jellemző megokolása volt: „Indítványom tárgya oly kérdés, mely már mind irodalmilag, mind Európa parlamentjeiben megvitattatott,,. Nincs addig biztosítva az ország, míg annak egy fia is nem szabad. S én igen hiszem, hogy önök, akik a valódi szabadságot alig pár hónappal előbb nyerték meg, nem fogják ellenezni, hogy a közöttünk élő néposztály, mely önök ellen soha nem vétett, sőt a magyarosodásra hajlamot mutatott, fel ne szabadíttassék.” Mindezt akkor javasolták, amikor hazánk többi nemzetiségei, kikkel századokig együtt éltünk, semmi javaslatban szóba sem kerültek még.

Ezt a javaslatot Horváth Boldizsár mint előadó 1848 augusztus 3-án terjesztette a Ház elé. A jelentés úgy mondja, hogy a javaslatkészítő osztályok „kivétel nélkül” a zsidók egyenlősítése mellett vannak. Sőt három osztály a javaslat azonnali tárgyalása mellett döntött, a többi osztály „a veszélyben forgó hon megmentésére szükséges sürgős intézkedésekre való tekintettel” a tárgyalást már a legközelebbi ülésre kívánta kitűzni. És csakugyan Szemere Bertalan miniszterelnök s belügyminiszter 1849 július 28-án elő is terjeszti a javaslatot, mely a zsidó egyenjogúsításról és a zsidó-keresztény házasságok érvényességéről szól, azonfelül a 4. § b) kimondja, hogy „alkalmas szabályok által a mózesvallásúak a kézi mesterségek és földmívelés gyakorlására vezéreltessenek”. Ezzel az iparra és a földbirtokszerzésre szabadítja rá a törvény a magyar földtől idegen zsidóságot. Szomorúan jellemzőek azok a szavak, amelyeket Szemere mondott e törvényjavaslat benyújtásakor: „Ha a zsidó nép ott van a csatatéren s ontja vérét egy olyan hazáért, melynek ő még nem kijelentett polgára, az igazság kívánja, hogy a nemzetgyűlés ezt kijelentse. A képviselőház ezt a kérvényt tárgyalni még a múlt évben elhatározta. Debrecenben a nemzetgyűlés ezt újólag megsürgette… A rendkívüli körülményekre való tekintettel, amikor halasztani annyi, mint veszélyeztetni a hazát, a formáktól tekintsen el a t. Ház és a javaslatot emelje törvényerőre… Adjuk meg tehát a zsidó népnek a szabadságot. Le kell rontani tehát minden válaszfalat, mely a polgári élettől elzárta a zsidókat, hogy ne hasonlítson e népség az amerikai nagy folyamokon úszó növényszigetekhez, melyek egymással szorosan összefüggenek, de a földhöz semmi gyökér, semmi alap által nem kötvék.” A megokolás további része utal ugyan a bevándorlási roham megakadályozására és „emlékezteti magát a zsidóságot öröklött bajából való levetkőzésre”, ám 90 év alatt mindez nem történt meg és a nemes magyar gesztus csak szomorú megállapítása volt annak a lazaságnak, amely e fajt a magyar élethez fűzi mindmáig, mint az amerikai nagy folyamokon úszó növényszigeteket…

„A miniszterelnök beszéde után az elnök feltette a kérdést:

— Nincs semmi észrevétel?

— Nincs! — hangzott a Ház minden oldaláról.

— Így tehát ezen törvényjavaslatot a nemzetgyűlés által általánosan elfogadottnak mondom ki. Ez volt — így fejezte be az elnök enunciációját — egy nagy ünnepe a felebaráti szeretetnek és a kereszténységnek.”

Sok érdekesség, sok tanulság és meglepő hasonlóság van a kilencven év előtti és a mai zsidóvita között. Akkor európaiságra hivatkozva követelték a zsidók rászabadítását az országra, ma ellenben „külföldi nyomásnak”, „idegenmajmolásnak” nevezik a magyarság faji önvédelmi kívánságát. Legfeltűnőbb talán az a mohóság és sürgősség, amellyel akkor siettették a törvényesítést, félretéve hazánk annyi égető gondját és élet-halál küzdelmeit. Mintha a magyarság élete akkor csak ezen az egyetlen törvénycikken múlott volna!

*

A Képviselőházi Napló 289. lapjának tanúsága szerint a kiegyezés után a képviselőház 143. országos gyűlésén, 1867 június 22-én Bernáth Zsigmond ismét előterjesztette interpellációjában a zsidók egyenjogúsítását. A liberális eszmék akartak nálunk mindenáron diadalra jutni és ez rendkívül gátolta volna. Még ugyanezen ülésszakban, 1867 július 26-án Deák Ferenc is megkérdezte a kormányt: „hogy a zsidók jogegyenlőségére nézve szándékozik-e a minisztérium még a szünidő alatt törvényjavaslatot készíteni, hogy összejövetelünk után tüstént fölvehessük a tárgyalást”. Eötvös József báró kultuszminiszter válaszában „méltányolta e kérdés fontosságát és átlátja annak halaszthatatlanságát és a jövő ülésszak elején törvényjavaslatot fog a Ház elé terjeszteni”.

Ez nem is késett és 1867 november 25-én Andrássy Gyula gróf miniszterelnök be is terjesztette a javaslatot, melynek „mindkét pontját a Ház általános helyesléssel kíséri” — a Képviselőházi Napló megjegyzése szerint, Kerkápoly Károly és Tisza Kálmán előadásában a bizottságok helyeselték a javaslatot s azt „azonnal megvalósítandónak” javallották. A törvényjavaslatot a Ház hozzászólás nélkül egyhangúlag elfogadta a december 20-i ülésen, — A főrendiházban a püspöki kar is helyeselte a javaslatot, mely emberileg és keresztényi szempontból érthető. Még Cziráky és Széchenyi grófok álltak ki a javaslat mellett. A szavazásnál csak négyen szavaztak a javaslat ellen, akik közt azonban egyetlen püspök sem volt. A püspöki kar tehát nem állta útját a zsidóságnak, hogy magyarosodását megmutathassa, asszimilációs őszinteségét bebizonyíthassa s minden kaput kitárt azok előtt, akik csakugyan a magyarság boldogulásán akarnak munkálkodni, ahogy fennen hangoztatták. Ezt az elfogadott törvényjavaslatot I. Ferenc József még 1867 december 27-én elfogadta és másnap felolvasták az országgyűlés mindkét házában mint 1867 : XVII. törvénycikket. A máig is érvényben lévő első ilyen zsidótörvényt tehát fölvetették, elkészítették, bizottságokban megtárgyalták, mindkét Házban megvitatták, a király szentesítette és ki is hirdették — mindössze harminckét nap alatt!

A következő évek egymásután hozták meg a hazai zsidóság kiváltságait, Az 1868 : XXXVIII. tc. alapján felekezeti iskolákat létesíthetett állami felügyelettel (8333/1878. számú kormányrendelettel). Az 1878. V. tc. 191—192. §-ai és az 1879 : DCCCLIV. tc. 51. §-a törvényes oltalom alá vonta a zsidó vallást és azok rabbijait. Ez volt az a törvénycikk, mely még ma is a magyarság torkára forrasztott minden szót és jogos felháborodást, amely a zsidók terpeszkedése ellen mert hangot adni akár szóban, akár írásban.

Hogy milyen törtetés rugaszkodott neki ebben az országban annak, hogy a zsidóságot mindenki dédelgesse, arra példák a következő rendeleteink. Már az 1868 : LIII. tc. 23. §-a az állami költségvetésben segélyt állapít meg a zsidóság javára. Ugyanakkor pedig Budapest székesfőváros is fölvette a zsidóságot az állandóan segélyezendők sorába. Ugyane törvény 22. §-a a zsidó házassági perekről intézkedik, amit a 15,940/1873. sz. VKM-rendelet is megerősít és kifejleszt. Az 1889 : VI. tc. 31. §-a pedig a zsidó rabbijelölteket és bóchernövendékeket veszi ki a katonáskodási kötelezettség alól. Ez időtájt taktikai meghasonlás dúlt a zsidóság közt, melynek egyik irányát Vázsonyi Vilmos és az „Egyenlőség” vezette (főleg e lap 1890 október 31-i száma) s amely megelégedett a zsidók egyenjogúsításával. A másik irányt Mezei Ferenc irányította a Magyar Zsidó Szemle hasábjain (1892 februártól) s az egyenjogúságon felül külön zsidó felekezeti privilégiumokra is törekedtek. A törvényfejlődés Vázsonyinak adott igazat és a zsidó vallásra való áttérés lehetősége miatt lett olyan parázs ellenállás és alakult meg az erősen zsidóellenes katolikus Néppárt Zichy Nándor vezetésével. A magyar közélet mesterséges elködösítése folyt egyébként ezekben az esztendőkben. Amikor oly nagy aggódás és töprengés nyilvánult meg a zsidók sorsának megjavítása körül, akkor sem a parlamentben, sem a pártszónoklatokon s képviselői választásokon egy árva szó sem esett szociális és kulturális gondoskodásáról a magyar népnek, iskolák színvonaláról, parasztosztályról, birtokviszonyokról, a magyar munkásosztály társadalmi biztosításáról, a magyar kereskedői rend megvédéséről. így lett kész zsákmányává ez az osztály a jobban dédelgetett zsidóságnak, mely a szociáldemokrácián át mindmáig markában tartja lelkiismeretlenül.

*

Az ezredévi emlékünnepély készülődési lázában 1893 április 26-án nyújtotta be Csáky Albin gróf kultuszminiszter 369. szám alatt a zsidó vallásról, abból való kilépésről és a zsidó vallásra való átlépésről szóló törvényjavaslatot, mert az előbbi törvény „csak a polgári és politikai jogok gyakorlása tekintetében nyilvánította a keresztény lakosokkal egyaránt jogosítottakká“ a zsidóságot. És bár a törvényjavaslat további megokolása bevallja, hogy tulajdonképpen az eddigi törvények, rendeletek és intézkedések minden irányban segítik és védik a zsidó vallást, de viszont „törvénykönyvünkben nem található egy cikkely sem, mely az izr. vallással mint ilyennel s annak közjogi állásával foglalkoznék“. Pedig hány törvény hiányzott akkor még a törvénytárunkból, mely a magyarság faji jövőjét és kiáltó szociális nyomorát lett volna hivatott csak némileg is javítani, vagy kulturális emelkedettségét munkálni! És amíg ezen a javaslaton vitáztak, hány magyar család ment tönkre vagy vándorolt ki az amerikai bányák poklába és hány magyar vagyon siklott zsidó kézbe a keleti végeken!

A javaslatot 1894 június 26-án tárgyalta a képviselőház először, melyen Bánffy Dezső báró elnökölt. Vajay István, a híres papképviselő tiltakozott e javaslat ellen, amely a magyarság legnagyobb vallásának, a katolicizmusnak tételes tanaival s így a magyarság zömének lelkiismeretével ellenkezik, tehát „azt senki se várja tőlünk, hogy a zsidó polgártársainkat jobban szeressük, mint önmagunkat”. A liberális kálvinista Hermann Ottó ezt a nézetet „kötöznivaló bolond“-ok nézetének bélyegezte meg, mint „azét a tűzoltóét, aki életveszélyes kockázattal nem rohan bele a lángba, hogy életveszélyben forgó társát kimentse”. Bármennyire is suta volt Hermann Ottó okoskodása, mely a zsidóság helyzetét „életveszélyesnek“ látta a magyarságé mellett, abban igaza lett, ahogy a magyar sorsot előre jelezte: belerohantunk a fejünk fölött gyújtott tűzbe, hogy kimentsük azt, aki a tüzet gyújtotta s gerjesztette! Eötvös Lóránt báró is a haladás fáklyáját látta e javaslatban és Hermann Ottó mellé állt. A főrendiház 1894 október 8-án kezdte tárgyalni, ahol Zichy Nándor, aki a Bach-korszakban börtönben is ült gerinces magyarsága miatt, élesen szembe állt e javaslattal, miután arra semmi szükség sincs sem a zsidóság, sem a kereszténység felől. Eötvös Lóránt ellenben épp e javaslattal véli kiküszöbölni a felekezeti villongásokat. Csáky Albinnak és Szilágyi Dezső pénzügyminiszternek válaszait ma sem lehet arcpirulás nélkül olvasni. Nem tudjuk, mi volt ezeknél nagyobb: katolikusgyűlöletük-e vagy pedig rövidlátásuk. A szavazásnál 109 nem fogadta el 103 ellenében s így a képviselőházba visszaküldve a javaslatot ismét tárgyalták ott még ugyanezen év október 19-én.

A képviselőházi vita során különösen Pap Gézának és a zsidó Mezei Mórnak felszólalásai tükrözik a századvégi sivár parlamenti szellemet, Pap Géza szerint „a magyar hírlapirodalom legsovinisztább magyarjai az izr. felekezethez tartozók között találhatók… Azt is mondják, hogy hiszen a zsidók beolvadhatnak a magyar nemzetbe, hiszen áttérhetnek a keresztény vallásra. Ez azonban egy vallástalan, erkölcstelen álláspont! Azokban az európai államokban, ahol a zsidó vallást recipiálták, sehol sem tapasztalták, hogy ez a keresztény egyház kárára vezetett volna. Mivel pedig az izr. hitfelekezet sem hitelveiben, sem tetteiben nem törekszik a nemzet fejlődésének megakasztására s romlására, a javaslatot elfogadom.” — Amikor ezt mondták, már érettségire készül Jászi Oszkár és a zilahi gimnáziumban kisdiák még Ady Endre tanítványa, Kohn Béla Áron, a későbbi Kun Béla. — Negyven év távlatából már hamisan és vérlázítóan cseng a kálvinista Pap Gézának az a megjegyzése, hogy „vallástalan, erkölcstelen álláspont a zsidóknak keresztény hitre való megtérése”. Ne feledjük, hogy akkor ez enyhe hang volt a magyar parlamentben. Hiszen alig tizenöt évvel e javaslat tárgyalása előtt Irányi Dániel oly szavakat használ állandóan s évről-évre visszatérően a katolikus intézményekre, coelibátusra és papságra, amit még legmeggondolatlanabb honatyáink sem tesznek ma s amelyek a nyomdafestéket sem bírják el. Simonyi Ernő pl. a csalatkozhatatlanság dogmájának kihirdetésekor a pápát félistennek csúfolta s a katolicizmust új vallásnak jelenti. A kalocsai jezsuita rendház alapítása pedig oly nagy vihart keltett, amire manapság nincs példa a parlamentben. 1871-ben a zsidó Horn Ede és a szabadkőműves Pulszky „a naponként vakmerően föllépő papi bitorlások” ellen orvoslást kér. Mezei Mórnak felszólalása a törvényjavaslat mellett pedig e zsidó honatyának elképesztő jogi tudatlanságát is tárja elénk.

A változatlan javaslat 1895 március 23-án került a főrendiház elé ismét, ahol Csáky-Pallavicini Zsigmond őrgróf felszólalásában jelentette, hogy ő azoknak leszármazottja, „akik párducos kacagányban jöttek Magyarországba s nem Tarnopolból egy nyúlbőrrel. Nem lehet recipiálni azt, akit nem ismerünk, márpedig annyi zsidó vallás van, ahány sakter. Különben is minek recipiálni olyan népet, melyet Isten büntetése mért ránk és mely nekünk soha jót nem tett, csak a nép vérét szipolyozta. Én sokat tartózkodom külföldön és ha bejövök Magyarországba, érzem már itt is a fokhagyma szagát a Kárpátoktól le az Adriáig. Nem merek már újságot a kezembe venni, mert az is fokhagymaszagú, sőt még a miniszter ténykedése is. Mivel én e faj miatt a legnemesebb fajnak, a magyar fajnak pusztulását látom, ellene vagyok e javaslatnak!” Éles felhördülés követte Csáky-Pallavicini őszinte szavait. Wlassich Gyula kultuszminiszter élesen kikelt a zsidóság megvédése mellett, „a mi izr. polgártársaink igenis leghasznosabb polgárai a magyar kultúrának, a magyar iparnak és kereskedelemnek. De mondhatom, az egész intellektuális élet egyik legnevezetesebb tényezői ők. Hogy jó és hű hazafiak, igen sokszor megmutatták. Ez az ország nekik éppúgy hazájuk, mint azoknak, akik párducos kacagánnyal jöttek be az országba”. Vajon gondolt-e szavai cudar kudarcára Wlassich Gyula a hadseregszállítás botrányai, a sajtódefetizmus, a Galilei-kör, a valutasíbolás és az árdrágítás napjaiban? Zichy Nándor újból tiltakozott és a szavazásnál 117 nemmel szemben 111 szavazta meg a javaslatot. A képviselőház 1895 április 25-én újból tárgyalta s itt Neumann Ármin könyörögve panaszlá, hogy adjanak módot a zsidóságnak, hadd mutassa meg beolvadási szándékát, hiszen „a zsidó a legasszimiláció-képesebb faj s nem ők az okai, ha a beolvadás lassú menetű“. A javaslat harmadízben is változatlanul került a főrendiházhoz 1895 május 15-én. Itt ismét élesen kelt ki Zichy Nándor a javaslat ellen, melynek főleg áttérési paragrafusa miatt a magyarságot is féltette. 107 mellette, 107 ellene szavazott s Vay Béla báró, a főrendiház elnöke igennel szavazva eldöntötte a javaslat sorsát. A király 1895 október 16-án Zágrábban szentesítette s törvénytárba került 1895 : XLII. tc. címen.

E vitákban az ősz pártvezér, Zichy Nándor egybekovácsolja a katolikus Néppártot, amely a magyar parlamenti életben először hagyja el a közjogi sérelmek meddő hangoztatását és elsőnek hirdeti a szociális intézkedések sürgős szükségességét: kisgazdák, kisiparosok hiteléletét, szövetkezetét, létminimumot, munkaadó s munkás közti viszony szabályozását s a nemzetiségek jogos kívánságainak kielégítését. Ez is mutatja Zichy Nándor nagy politikai bátorságát, melyet a történelem napjainkban szüntelen igazol.

*

A zsidó vallásnak recepciója a zsidóságot arra kényszerítette rá, hogy kerítésükön belül most már rendezzék felekezeti szerveiket. Itt ugyanis valóságos zűrzavar uralkodott s a jegecesedési pont az ortodox és az újhitű zsidóság felé indult el, bár közben számtalan sokféle rendszertelen felekezeti élet folyt. Egyszóval a magyar törvényhozás szorította a zsidóságot arra, hogy végre emberi s vallásos életkeretet vegyen föl saját hitén belül is. Ez a vita azonban nem csitult el s főleg az 1926 : XXII. tc. folytán lett újra időszerű, mely a felsőház összetételét rendezte újjá a világháború után. E törvény szerint a zsidóságnak két rabbit kell a felsőházba küldenie. A neológok Lőw Immánuel szegedi főrabbit küldték, az ortodoxok ellenben Reich Koppel budapesti főrabbit, kinek halála után Frankl Adolf következett. Ám Frankl igazolása körül baj merült föl és erre Klebelsberg Kunó kultuszminiszter s Zsitvay Tibor igazságügyminiszter közt 6418/1930. IM. számmal indult levélváltással kénytelenek voltak megvitatni, amit a zsidóság elfelejtett: ki is a rabbi tulajdonképpen? Ám ekkor már a zsidóság újból elfoglalta kereskedelmi és szellemi téren azokat a hadállásokat, amelyeket a világháború után elvesztett. És legkeserűbb emlékeink közé tartozik, amikor a felvidéki cseh és szlovák intelligencia a mai magyar főrend megtestesítőjeként Reich Koppelnek sajátosan keleti-zsidó arcképét tárta a magyarság elé. Ám ekkor már értek a mai magyar vajúdás kínjai.

Ez iránycikk keretén belül nem kívántuk kutatni sem a szabadkőművességnek, sem a protestantizmusnak állásfoglalását. Ez utóbbi sok helyen gátolta a magyar katolicizmust és hatalmi féltékenységből sohasem jött rá, hogy a magyarság közös sorsát vállvetve kell megküzdeni. Külön értekezés tárgya lehetne, mily melegen pártolták a katolicizmussal szemben a zsidó óhajokat. Csak a tájékozatlanok mesebeszéde tehát, mintha a katolikus papság, jelesül a püspöki kar dédelgetése folytán jutottak volna a zsidók ahhoz a nagy közéleti előnyhöz, amelyből ma sem akarnak leszállni. Nem szóltunk róla, bár érdemes volna fellapozni a múlt század utolsó harmadának magyar sajtóját, mert meglátnók azt a hatalmas hangulatkeltést a zsidóság mellett s meglátnók, hogy mily kevéssé vagy egyáltalán nem fájt a fejük a magyarság sorsának jobbrafordulásáért, holott ugyanakkor volt érzéke a zsidóságnak, hogy saját ügyükkel ordítsák tele a közvéleményt a szabadelvűség lengetése közben.

A törvényhozás célzatossága érdekes tanulsággal szolgál. A zsidóság arra törekedett, hogy a vallását iktassák törvénybe. Tehát azt, amit a zsidóság üres formáknak tartott már akkor is és azt, amit ma is és mindig oly könnyen dobott sutba, így természetesen jobban megbújhatott a törvény védősáncai mögé, hiszen egyszeriben felekezeti villongást kiáltott, ha valaki fajtaságához és faji bűneihez nyúlt. A törvényhozásban sohasem törekedtek és ma is kézzel-lábbal tiltakoznak az ellen, hogy ők biológiailag teljesen különálló, idegen fajta a magyarságtól. Ezt nem kívánták kimondatni törvényileg, mintha ez nem lett volna nekik sohasem fontos. Pedig a zsidóság mindent inkább elhagy, mint fajtaságát s mindig olyan lesz a magyarság közt, mint a márványban az erezet. A beolvadás csak csiszolhatja, de meg nem változtathatja biológiai különállását!

*

Szándékosan nem néztük, mert nem akarunk szenvedélyeket szítani, hogy amíg a magyar földön oly negédes vita folyt a zsidó vallás befogadása körül immár száz év alatt, addig hány zsidó család telepedett meg ebben a hazában, „mely nekik is éppúgy hazájuk, mint azoknak, akik párduckacagánnyal jöttek ide!”. És viszont ugyanakkor hány csodás magyar élet szakadt ki ebből az istenáldotta földből s vándorolt idegen kultúrák idegen lelkű embertömegei közé!

(Visited 42 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..