Kétezer kilométer s a kétezer kilométernek minden méterére jut egy-egy felejthetetlen emlék, epizód, amelynek íze haláláig elkíséri az embert: ez volt az én számomra a Felvidék visszafoglalása. A rádió mikrofonjával jártam végig a győrszabadi parttól a jolsvai új határig a megszabadult földet s jóformán elsőnek jutottam mindenüvé, ahol magyarok várták diadalkapuval, virággal, könnyel, elmondhatatlan sóhajtásokkal, a megváltottak örömkiáltásaival a magyarokat.
Mit lehet erről elmondani? Hol van szó, írott betű, amely vissza tudná adni egy-egy éljen hangsúlyát vagy le tudná kottázni azokat az artikulálatlan hangokat, amelyekhez hasonló csak a börtön odvából kiszabadult ember torkán szakadhat fel?
Győrszabadi—Jolsva, tizenkét nap s legalább százezer arc.
Barázdás, szikkadt paraszti arcok, simára borotvált úri orcák, munkában, gyerekszülésben megfakult zsellér-asszonyok képe, — ki tudná számontartani őket? Ez a sok arc már egyetlen képpé mosódik össze, egyetlen emberi arccá, amelyet fényessé tesz valami üdvözült vonás s úgy ragyog ki belőle a szem, mint a világítótornyok fénye. A szavalókórusok harsogása, tömegek zúgása, a gyöngyszürke őszi ég felé szárnyaló Himnusz könnyes hangja is eggyé olvad s éjszakánként úgy hallom most is, mintha a viharban megvert tenger zúgását hallanám…
Az első napon a győrszabadi Dunaparton még valami szorongó, furcsa érzés tartott hatalmában mindnyájunkat. Péntek éjszaka esett az eső s a csúszós, csatakos, sáros úton úgy mentünk ki Győrből, mintha háborúba indulnánk. Végtelen vonatoszlopok mellett haladtunk el, sárbaragadt ágyúkkal küszködtek a gőzölgő lovak s amerre néztünk, föld-barnán, hallgatagon, tompán fénylő acélsisakjukon, puskájuk csövében, derékszíjukon virággal a katonák is valami zord elszánással vágták a lépést. Soh’se felejtem, el azt a fiatal nyárfaerdőt a nagy habokat velő, örvényesen futó Duna partján… Több levél volt már a földön, mint az ágakon, a bokrok vékony gallyai dideregve verődtek össze a szélben s az avar közt, a cserjés mögött feketén ásított az ágyúk torka a túlsó oldal felé.
Senki se tudta még, mi lesz.
Éjszaka odaát puskák ropogtak, cseh repülőgépek keringtek a Duna fölött, — mindenre el kellett készülni. Gépfegyverek álltak a hevenyészett lombtakaró mögött, mellettük kinyitott ládákban mint laposra nyomott, ércpikkelyes óriáskígyók: töltényhevederek.
Hidászok dolgoztak a vízen s a part szegélyén begyújtott motorral várakozott egy rohamcsónak. Vezényszavak csattogtak, ostor suhogott, lovak nyerítettek, tábori konyhák kéménye füstölt s a csárda hátánál, kézében vékony nádpálcával, vitéz Thold ezredes három járőrnek magyarázott valamit. A katonák vállán feltűzött szuronyú puska, oldalukon kézigránátok.
Mikor a parlamenter-tiszttel, Szőke Endre vezérkari századossal, a kürtössel, zászlótartóval átment egy csónak a túlsó partra s ott a három ember eltűnt a sűrűben, olyan csend támadt, hogy a hulló levelek zörgése is belekarcolt.
Roham előtt érezhet ilyesmit az ember. Álltunk a parton, szemünk belefájult a nézésbe, állkapcsunkat összeszorította valami furcsa görcs, a torkunk száraz volt és keserű. Ha valaki akkor egy rossz szót szólt volna hozzánk, le tudtuk volna ütni puszta ököllel.
Csupa katona volt körülöttünk, civilt akkor még nem eresztettek oda. Elnéztem a tiszteket is, akik ugyanolyan feszült, embertelen várakozással meredtek a másik partra, mint mi. Nem lehetett kibírni. Hátrasomfordáltam egy tábori ágyúhoz s annak a hideg csövére szorítottam a kezem. Tán húsz perc telt el, de hosszabbnak tűnt az idő mint egy nap.
Mikor a csónak visszatért s oda-ütődött a parthoz, valami állati hang szakadt ki torkomból. Félig káromkodás volt, félig imádság s olyat ütöttem öklömmel az ágyúcsőre, hogy este, mikor hazafelé futott velünk az autó, még mindig fájt a kezem.
S aztán jött Komárom… Emlékszem, ahogy ott állottunk a híd közepén vasárnap reggel, s néztük a túlsó parton a néma várost. Akkor még bent voltak a csehek. Aztán egyszerre harangok kondultak, bőgve megszólaltak a gyárak szirénái, a néptelen uccákon pedig fekete embertömeg hömpölygött végig. A drótsövényes bakok szaggatták a katonák köpenyét, véresre tépték a tenyerét, ahogy győzködtek velük, s vágták bele a Dunába. Mi meg megindultunk futva Komárom felé. Elsőnek a szabad hídon… Mellettem Lajkó mérnökkari százados szaladt, mögöttünk dobogott a híradós-honvédek bakancsa, ahogy gurítottak utánunk a kábel gombolyítóját. Lihegtünk, s nem láttunk semmit a könnytől. A Baross ucca torkolatánál egyszerre esett ránk vagy ezer ember. Asszonyok, gyerekek, férfiak. Öleltek bennünket. A századosnak egy öregasszony a köpenye ujját csókolgatta. Virág hullott ránk. Nem lehetett hallani egyetlen éljent se. Nem jött ki az emberek torkán. Csak ennyit mondtak:
— Jaj!
— Istenem…
— Ó…
És sírtak. Kordon lett volna az út szélén, fehér karszalagos férfiak tartották, de csak pár pillanatig. Aztán elsodorta őket is az emberáradat, mert ők is sírtak és nem tudtak helyükön maradni, mikor meglátták az első magyar egyenruhát, az első aranybojtos kardot ott a hídfőnél, ahol egy órával, nem is egy órával, hanem percekkel előbb még idegen katona állt.
Százan segítettek húzni a kábelt. Száz kéz nyúlt a drót után.
Nevető lányok csimpaszkodtak a karunkba, s teletűzködtek bennünket őszirózsával. A kabátunkról leszedték a kis szíveket, amiket Pestről, vittünk magunkkal.
Fertályóra múlva már jöttek hármas sorokban, énekelve a honvédek. De csak a hídig. Ott felbomlottak a sorok, szétzilálták a menetoszlopot az emberek, mindenki magának akart egy-egy katonát.
És délután?
A kormányzó leszállott már fehér lováról, mikor a városháza mögül egy ványadt kis asszonyka jött szaladva, gyerekkel a karján.
— Hol van? — kérdezte lihegve. — Hol van?
Nem kellett magyarázat, tudtuk, ki után kérdez. Megmutattuk neki, hogy ott áll az emelvényen s akkor az asszony magasra emelte a gyereket, aztán ki tudná megmondani mért: a Miatyánkot kezdte imádkozni hangosan…
Hétfőn: Ógyalla.
Mintha most látnám az öreg parasztokat, akik ott állanak a temetődombon, a kápolna előtt, fekete ünneplőben, s a rongyos-gúnyás cigányokat, akik órákon keresztül, megállás nélkül húzzák a Rákóczi-indulót, s barna arcukon pereg a könny. Kerékpáron érkezett ide, jóval a csapatok előtt két katona. Az út közepén eléjük állott egy agg ember. Kalapját a kezében tartotta, gyér fehér hajába beleborzolt a szél s nagy tenyerét odanyújtotta a bicikliről leszállt szakaszvezetőnek.
— Hát meggyöttetek, öcsém? — ennyit mondott csak… Kezetfogtak s akkor az öreg paraszt megölelte, a két oldalról megcsókolta a másik paraszt orcáját.
Miről kell beszélni még? Igen, Ungvár…
Előző éjszaka ropogtak itt a fegyverek, s mikor mi átfutottunk az Ung hídján kocsijainkkal, az ucca torkánál még ott állott két iromba cseh tank, a házak előtt rohamsisakos katonák strázsáltak, s egy teherautón behúzott töltényhevederrel felénk meredt a géppuska.
Néma városba érkezünk. Egyetlen lobogót nem láttunk a házakon, egyetlen arcot az ablakokban. Még a magyar csendőrök és rendőrök is ottmaradtak a túlsó parton, Ungvár egyik hóstyáján, amelynek népe szinte őrjöngve ünnepelte őket. De itt a kormányzósági palota, a kihalt törvényszéki épület, s egy egész sor vaksiablakú bérház között lélek se mutatkozott. Két órával korábban jutottunk be, mint a szabadságot hozó magyar katonaság.
Uccáról-uccára vonultak vissza a csehek, s ahonnan kitették a lábukat; ott felpattantak az ajtók, kivágódtak a kapuk, emberek jelentek meg a háztetőkön, erkélyeken, zászlókat cipeltek. Az idegenek lába-nyoma még meleg volt, de már lobogódíszbe borultak az uccák, s egymást ölelte mindenki.
— Elmentek! — harsogott végig a házak közt a jelszó s az ungparti sétányon futva igyekeztek hozzánk, akik az ablakok függönyei mögül látták, hogy jöttünk.
— A rádió… A magyar rádió! — kiáltozták.
— Isten hozta magukat! — sírta, egy öregasszony.
Egy piros bársonypruszlikos szőke lány hozzánk szegődött, s egész nap nem hagyott ott bennünket.. Didergett a vékony szoknyában, könnyű kis ingvállban, de nem akar hazamenni. Megnézett alaposan minden műszert, megtapogatta a kábeledet, s az öreg soffőr kezéből szinte kinézte a kenyeret:
— Magyar kenyér… — mondta és könnyes volt a szeme.
Percek alatt verődött össze tizenöt-húszezer ember a téren, s órákon keresztül várakozott a katonákra, akik csak alkonyatkor értek be. De addig zengett a roppant térség a szavalókórusoktól, s a szomorú, szép ruszin énekektől…
Itt volt valami egészen furcsa élményünk is:
A halálosan kihalt kormányzósági palotát bonyongtuk végig, az üres termeket, kongó folyosókat, hivatali szobákat, amelyeknek mocskos parkettjén cseh újságok széttépett akták, üres tintásüvegek, otthagyott iktatókönyvek hevertek. Egyik folyosó sarkában, a fordulónál, két szobrot találtunk. Mellszobor volt mindakettő, s az elmélázó tekintetű, szakállas Masaryk Tamást, a csehszlovák köztársaság apját ábrázolta.
El akartuk hozni emlékbe a portrékat, s ballagtunk lefelé velük a kopár, lehántott falu fogadótermen keresztül. Az erkélyen már gyülekeztek az ungváriak. Mikor megláttak bennünket a két szoborral — könnyű maséból volt mindakettő s nyakánál fogva, lógatva cipeltük — úgy estek nekünk könyörögve, mintha valakit a vesztőhelyre hurcoltunk volna.
— Ne törjék össze! — mondták. — Ezek a Szegény szobrok nem ártanak senkinek.
Igen megkönnyebbültek, mikor megmagyaráztuk, hogy eszünk ágában sincs követni a csehek példáját.
Ez az apróság végtelenül jellemző az ungvári, de általában az egész felvidéki magyarságra. Húsz esztendőn keresztül sanyargatták őket Masaryk és Benes államában, húsz esztendőn át nem volt nyugtuk, békességük, vagyonuk s minden kulturális értékük szüntelen veszedelemben forgott, börtön járt ki magyarságukért, s íme, felszabadulásuk első órájában egy szobornak is irgalmat kértek…
Ungvárról késő éjszaka indultunk Kassára, a huszonnégy órával előbb felszabadult Királyhelmec, Borsi, Sátoraljaújhely felé vezető úton. Úgylátszik egészen bizonytalan állapotok uralkodtak itt a határt illetően, mert csak hazaérve tudtuk meg, itt Budapesten, hogy a csehek kétszeres jogtalan határátlépés miatt panaszt emeltek ellenünk. Még jó, hogy ránk nem lövöldöztek…
Hajnali öt órakor értünk Rákóczi városába, kegyetlenül fáradtan, de nem feküdtünk le. Ha mindenki talpon volt, Kassa népének apraja-nagyja nem tartotta fontosnak az éjszakai nyugodalmat ezen a napon, nekünk se volt rá nagyobb szükségünk.
A híres Schalk-házban egy talpalatnyi helyet nem találtunk, künn az uccán is ember ember hátán tolongott.
A gázlámpákról leszedték a búrát, nyitott lángok lobogtak nyugtalanul az őszi éjszakában, a Dóm mellett pedig, az Orbán-toronynál mozdulni se lehetett. A legmeghatóbb kép volt ez, amit életemben láttam. A ködös, nyirkos hajnalban akár egy mese valószínűtlen illusztrációja szökött ég felé a Dóm szürke sziluettje, s tövénél, ott, ahol a Rákóczi-emléktábla áll, úgy térdeltek az emberek, mint az oltár előtt. Az elkerített kis térségen derékmagasságban koszorú koszorú fölött, bokréta bokrétán, szalag selyemszalagon. A márványba vésett betűk ki se látszottak a virágból, csak a fejedelem bronzarca élt, ahogy ráestek a kandelláber szélhajtotta, rőt fényei.
Férfiak, asszonyok, gyerekek térdepeltek sírva a ködtől sikamlós uccakövön, s aki arra járt lábujjhegyen haladt el az Orbán-torony tövénél.
A november 11-iki bevonulás, s Magyarország kormányzójának a kassai nép körében töltött néhány órája mindenki előtt felejthetetlen marad. Erről képben és írásban annyit elmondtak már, hogy nékem nincs is hozzátenni valóm.
Inkább azt mondanám még el itt: hogy futottunk bele a csehek karjába az utolsóelőtti estén, mikor a parancs szerint a jászói premontrei prépostságból kellett volna közvetítést adnunk.
Öt óra felé indultunk Kassáról s a kis falukban, amelyeken keresztülmentünk, többször is meg kellett állanunk. A falusi nép ugyan koránfekvő, de ezekben a napokban felfordult minden régi szokás, s az apró házak ablakaiból meleg fények pásztázták keresztül most is az utat. A hajlékok népe pedig kint volt az uccán. Mikor meglátták a mi kocsijainkat, az iromba nagy Rádió-felírásokkal, keresztbe állottak egyik árokszéltől a másikig, s nekünk ki kellett szállnunk legalább egy kézszorításnyi időre. Isten tudja, hogy maradtak meg a kis kertekben még mindig a virágok, de akárhol mentünk keresztül, akárhol állítottak meg bennünket, az asszony- és leánynép mindig tudott hozni egy-egy ölre való őszirózsát…
Szép szelíden gurultunk lefelé a dombon Jászó felé, mikor az országút közepén megpillantottunk két szuronyos katonát. Azt hittük, a mi őrségünk, s csak amikor közel értünk hozzájuk, láttuk; bizony csehek azok.
Megállottunk, s próbáltunk beszédbe ereszkedni velük, de ők a mi szavunkat nem értették, mi meg az ő vartyogásukon nem tudtunk eligazodni. Végül kiderült, hogy egyikük tud németül, akkor aztán megkezdődött a diplomáciai tárgyalás. Magyaráztuk nekik, hová akarunk menni, ők meg bizonygatták: igen, rendjén van a dolog, a jászói prépostságban csakugyan ott vannak a magyar katonák, de jobban tettük volna, ha repülőgépre ülünk. Ez az út az övék, mert a határmegállapító bizottságok csak most tusakodnak rajta Pesten, hogy kié legyen.
Köszöntük a szívességüket, s fordulni akartunk vissza, de bizony a két pemák-atyafi csak támaszkodott az autó nyitott ajtajára. Látszott rajtuk, hogy erősen gondolkodnak: ne ejtsenek-e foglyul bennünket. Végül is számot vethettek vele, hogy a hátunk mögött is magyar katonák vannak, előttünk Jászon is, mi az autóban négyen ülünk, s tán még fegyver is lehet nálunk, — így aztán javunkra billent a mérleg, eleresztettek. Nem volt kellemes negyedóra.
Másnap Jolsván dolgoztunk, ebben az istenhátamögötti kis városban, ahová a többi rádiócsoport közül egy se tudott már eljutni.
Úgy fogadtak bennünket, ahogy a delizsánc korában fogadhatták az ilyen macskaköves utcájú, összenyomott, keskeny, magashomlokzatú házakkal megrakott kisváros emberei a postakocsit. Szenzáció voltunk nekik. A rádió, a magyar rádió, amelynek esztendőkön keresztül behajtott ablakok és zárt ajtók mögött csak hangját, biztatásait hallották, most megelevenedve eljött közéjük.
Virágos kocsijainkat itt díszítették először fenyőlombokkal. Akkor bontották el a főtéren a díszemelvényt, szedték le az árkádos városháza erkélyéről a fenyőgallyakat, s a gyerekek, asszonyok, de meglett férfiak is nyalábszámra hozták a jószagú ágakat mihozzánk. Felkapaszkodtak a nagy szerkocsira, körülkötözték zöld tűlevelekkel, a hűtőjét elborították, bennünket pedig szinte ölben vittek körül: megmutogatni mindent, ami szép…
Tizenkét nap története ez, dióhéjban, vagy inkább: mogyoróhéjban, s kétezer kilométeré, amelynek minden méterére jut egy-egy felejthetetlen emlék.
Most, mikor leteszem a ceruzát s végigolvasom még egyszer a leírt szavakat, úgy érzem: semmit se tudtam elmondani abból, amit láttam, az élményből, amelynek boldog részese voltam. Mit is lehetne mondani? Hol van szó, írott betű, amely vissza tudná adni egy-egy éljen hangsúlyát, az ógyallai temetődombon, Ungvár főterén, vagy a kassai Dóm tövében? Hol van ceruza, amely le tudná kottázni az artikulálatlan hangokat, amelyekhez hasonló csak a börtönből szabadult ember torkán szakadhat ki, mikor először meglátja a napot?…
