Posted on Hozzászólás most!

Bangha Béla: Hogyan tudjuk, hogy evangéliumaink azonosak az apostolok által írt evangéliumokkal?

Megjelent: Bangha Béla összegyűjtött munkái, XI. kötet, 1942.
Megjelent: Bangha Béla összegyűjtött munkái, XI. kötet, 1942.

Valaki azt kérdezi tőlünk, hogyan tudjuk, hogy amit ma Szentírásnak és nevezetesen Újszövetségnek nevezünk, főleg az evangéliumok, csakugyan ugyanazon szöveget képviselik-e, amit állítólag az apostolok leírtak? Hiszen csaknem 2000 év telt el azóta, hogy Krisztus és apostolai éltek s az eredeti szövegek kéziratai csak nem maradtak ránk? Ki tudja, mi volt a sorsuk s ki tudja megállapítani, hogy az eredeti evangéliumok nem voltak-e egészen más tartalmúak, mint amit ma az Egyház az ő hivatalos Vulgátájában a hívekkel olvastat?

Mit felelünk e kérdésre?

Mindenelőtt nagyon örülünk, hogy feltették ezt a kérdést, amely a maga szövegezésében is meglepő bizonysága annak, milyen nagy a tájékozatlanság még a műveltebb világi közönség körében is a kereszténység történeti forrásainak eredetére s érintetlen fennmaradására vonatkozólag. A kérdező — úgylátszik — nem is sejti, hogy az evangéliumok eredetével és sértetlen fennmaradásával külön teológiai szaktudomány, az úgynevezett introductio foglalkozik, a „Bevezetés a szentírástudományba”; egy tudomány, amelynek éppen az a speciális tárgya és feladata, hogy a szentírási könyvek eredetét és fennmaradását tudományosan vizsgálja. Ez a tájékozatlanság sajnálatosan igazolja azt a gyakran hangoztatott észrevételünket, hogy a mai világ mindenhez ért, mindent tanul, mindenben iparkodik jártasságot szerezni, de a vallásra vonatkozó kérdések tudományos ismeretében teljesen alul marad. Pedig ha más okból nem, az általános műveltség szempontjából is érthetetlen és menthetetlen ez a teljes járatlanság a teológia azon elemi kérdéseiben, melyek nemcsak a teológust és a papot, de minden keresztényt, sőt minden művelt embert okvetlenül kell, hogy érdekeljenek.

Az introductio egész anyagát itt természetesen nem ismertethetjük, legfeljebb utalunk a legnevezetesebb idetartozó irodalomra.[1] De a felvetett kérdést mégis kellemes alkalomnak tekintjük arra, hogy az olvasót legalább némileg is bevezessük egy olyan tudományág ismeretébe, amellyel valamelyest mindenkinek ismerősnek kellene lennie.

Megfelelünk tehát lehető rövidséggel a kérdésre: honnan tudjuk, hogy a mi közhasználatban levő evangéliumaink csakugyan ugyanazon szövegűek, mint amelyeket az apostolok (Máté és János) és első tanítványaik (Márk és Lukács) „állítólag” leírtak.

I.

Mindenekelőtt nemcsak „állítólag” írtak az apostolok és tanítványaik evangéliumokat. Erre nézve az őskeresztény irodalom sokkal több és cáfolhatatlanabb bizonyságot nyújt, hogysem kételkedni lehessen benne. Hogy ezzel kezdjük, olyan elfogulatlan tudósok is, mint a protestáns Tischendorf és Harnack, pusztán szövegkritikai szempontból kétségbevonhatatlannak tartják, hogy az újszövetségi iratok s névleg az evangéliumok az első századból erednek. Mégpedig az első három szerintük 70-ből Krisztus után, a János-evangélium 80 utánból. Nem is szólva az újszövetségi könyvekben előforduló számos nyelvészeti, régészeti és történeti adatról, melyek mind csupa első századbeli szerzőkre vallanak.

Az egész őskeresztény irodalom, amely pedig már az első század végétől kezdve elég nagy kiterjedésű, tele van arra való utalásokkal, hogy az evangéliumokat azok írták, akiknek őket ma is tulajdonítjuk.

Hogy csak a Máté-evangéliumra vonatkozólag néhány példát említsünk: Papias hierapoliszi püspök, János apostol tanítványa azt írja, hogy Máté héber nyelven írta le Krisztus igéit a zsidóknak, 200 táján. Indiában megtalálták Máté evangéliumát, melyet oda Bertalan apostol vitt magával. Irenaeus püspök († 202) Polikárpnak, János apostol tanítványának tanítványa, szintén azt írja, hogy Máté a zsidók számára az ő nyelvükön írt evangéliumot.[2] Origenes, a szentírástudomány első nagy művelője († 254), mint közismert tényt említi, hogy Máté apostol volt az első, aki evangéliumot írt, mégpedig honfitársai számára zsidó nyelven. Eusebius, ki a fentiek tanúságait közli,[3] maga is azt mondja: „Máté először hirdetvén a zsidóknak az igét, mielőtt más népekhez ment, hazája nyelvén írta meg a róla nevezett evangéliumot”. Hasonlóképp nyilatkozik korának e téren legnagyobb szaktekintélye, ki egy hosszú életet töltött az evangéliumok s a Szentírás eredetének és szövegkritikájának kutatásával, Szent Jeromos († 420).[4]

Az úgynevezett apostoli atyák (az apostolok után következő legelső korszak egyházi írói) ismerik és bőven idézik a Máté-evangéliumot. Így az első század végén élt római Kelemen pápa, a valószínűleg 130-ból eredő (alexandriai), úgynevezett Barnabás-levél, Polikárp püspök vértanú egyik levele, az „Apostolok tanításai” című mű, mely Szíriából vagy Palesztinából ered s némelyek szerint az első, mások szerint a második századból való, antióchiai Ignác püspök vértanú († 107—117) stb.[5] Hasonlóképp idézik a második században Jusztin vértanú († kb. 161) és antióchiai Theophilus († kb. 182) mint „evangéliumot”, „evangéliumi szózatot” és „Szentírást”. Sőt nemcsak az egyházi írók, hanem az Egyház ellenségei is, a legelső korok eretnekei is, Cerynthus, Basilides, Valentin s mások idézik és használják a Máté-evangéliumot s mint apostoli iratra hivatkoznak rá; hasonlóképp a legelső századok úgynevezett apokrifjei (hivatalosan el nem fogadott, gyakran egyházellenes irányzatú könyvek).

Ugyanígy mehetünk végig a többi evangéliumon s az Újszövetség egyéb könyvein: mindenütt egész sor olyan őskeresztény irodalmi emlék áll rendelkezésünkre, melyből az illető iratok apostoli eredetét megállapíthatjuk.

II.

De ne időzzünk ennél a pusztán mellesleg s előzetesen felvetett kérdésnél; nézzük magát az evangéliumi szöveget s keressük annak történeti gyökereit: meddig nyúlnak vissza?

Az evangéliumok eredeti példányai természetesen nincsenek kezünkben. Az apostolok korában az emberek többnyire a papyrus-növény rostjából készült törékeny és gyorsan elporló sávokra írtak s minthogy az apostolok iratait nemcsak ott olvasták, ahova először eljutottak, hanem szétküldték a különböző hitközségekbe is (mint ezt pl. maga Szent Pál elrendeli, Kol 4, 16) s az istentiszteleti összejöveteleken gyakran felolvasták, az amúgy is gyenge anyagra írott első példányok nagyon hamar elrongyolódtak s eltöredeztek. Szerencsére a hitközségek azonnal le is másolták az apostolok iratait s egész légiója a tanúságoknak bizonyítja, hogy már az első század végén mindenfelé a keresztény világban nemcsak számos másolat forgott közkézen, de csakhamar fordításokat is készítettek. A második század végétől kezdve aztán többnyire a drágább, de tartósabb pergamenre kezdték másolni a szent iratokat. Ezek is elkoptak, elvesztek részben, de már a negyedik századból (talán a III-ikból) maradtak ránk eredeti, pergamenre írt görög Szentírás-kéziratok, köztük az evangéliumok is.

A két legrégibb ilyen pergamenre írt kézirat a Codex Vaticanus, a vatikáni könyvtár egyik legnagyobb kincse és a Codex Sinaiticus, amelyet Tischendorf fedezett fel a Szinai-hegyen Szent Katalin kolostorában 1844-ben, és 1859-ben onnan vitte Szentpétervárra. Mindkettő a negyedik (utóbbi talán a Ill-ik) századból ered s az egész Újszövetséget magában foglalja, csak a Vaticanus-ból hiányzik néhány kisebb rész az apostolok leveleiből s a Jelenések könyvéből. Nagyon értékes továbbá a Codex Alexandrinus is az ötödik századból, melyet Athosz-hegyén találtak s amelyet egy arab nyelven hozzáfűzött jegyzet szerint 1098 óta az alexandriai pátriárka könyvtárában őriztek. 1753 óta a British Múzeum tulajdona; állítólag Lukarisz Cyril pátriárka ajándékozta I. Károly angol királynak 1628-ban.

Ugyancsak az ötödik századból való a párisi nemzeti könyvtárban őrzött Codex Ephraemi rescriptus, melyet azért hívnak így, mert úgynevezett palimpszeszt, azaz: az eredetileg Szentírással teleírt pergamenről a XII. században az írást eltávolították s a szír Efrém néhány értekezését írták rá görög nyelven; az eredeti szentírási szöveget azonban vegyi úton ismét láthatóvá lehetett tenni. Ez a két utóbbi kódex némi hiányokkal tartalmazza az evangéliumokat is.

Fontos még a Codex Bezae Cantabrigiensis (Vl-ik század, ma a cambridge-i egyetem tulajdona), a Codex Claromontanus (Vl-ik század, előbb Clermont-ban, ma Párisban), a Codex Laudianus (Vl-ik század, ma Oxfordban). E két utóbbiban a görög szöveg mellett latin fordítás is található. És a Codex Purpureus, a „bíbor könyv”, melyet bíborszerű pergamenre arany- és ezüstbetűkkel írtak az V-ik, vagy VI. században. Még nemrég csak 45 lap volt meg belőle (több különböző helyen, többi közt Bécsben is őrizték egyes részeit), újabban azonban Kappadókiában még 184 lapot találtak. Ezeken kívül még számos, részben igen régi görög kéziratunk van (összesen 3830, amelyek közül kettő a IV-ik, tizenöt az V-ik, 24 a Vl-ik századból való. Nem mindenik tartalmazza az evangéliumokat, de legtöbbje.

Meg kell jegyeznünk, hogy a Szentírás e kéziratai a világ legrégibb kéziratai közé tartoznak. A latin és görög klasszikusok kéziratos másolatai alig vezetnek vissza tovább, mint a VIIl-ik, IX-ik, X-ik századig. E kéziratok közt részben félreértésből, részben a leírók és másolók önkénye vagy figyelmetlensége folytán meglehetős nagyszámú szövegi eltérés is van; az összes variánsok száma csak az újszövetségi másolatokból meghaladja a 30 ezret, Ximenes bíboros óta († 1517) óriási erőfeszítéseket tesz a tudomány, hogy az eltérő szövegek közül a helyeset és eredetit kihámozza; e célból nemcsak a legrégibb görög-, latin-és másnyelvű szövegeket tartják szem előtt, hanem a legrégibb egyházatyák s egyháztudósok szentírási idézeteit is (főleg Origenes, Irenaeus, Cyprián és Hilarius műveiből), valamint főleg Szent Jeromos fordításait, aki már a maga korában Damazus pápa utasítására (382) a legrégibb latin fordításnak, az úgynevezett Italá-nak helyreállításán dolgozott.

A görög szöveg eredeti szövegének helyreállításán főleg Lachmann, Tischendorf, Westcott és Hort dolgoztak eredményesen, kiknek munkáját a jelenben Soden Bertalan tanár vezetése mellett a tudósoknak egész táborkara folytatja. Tischendorf lipcsei tanár († 1874) maga egész életét a Il-ik századbeli újszövetségi szöveg helyreállítására szentelte; e célból Európa összes könyvtárait végigböngészte, háromszor utazott külön e célra Egyiptomba, Arábiába, Szíriába és Görögországba. Egyik ilyen útján fedezte fel a Codex Sinaiticust is és egész sor más fontos ősrégi kéziratot. Munkájának eredményét több kiadásban tette közzé, melyek közül az úgynevezett Editio VIII. eritica maior a legnevezetesebb. Westcott és Hort folytatták e munkát s 30 évi fáradozásuk eredményét 1881-ben tették közzé. Az eredeti szöveg teljes tisztaságának helyreállítására nincs ugyan remény, de annak megközelítése mégis megtörténtnek mondható.

Az eddigi kutatások eredményeként leszögezhetjük, hogy a roppant nagyszámú szövegvariánsok közül az Újszövetség értelmi tartalmára vonatkozó alig van egynéhány s azok is egészen alárendelt jelentőségűek. Többnyire szinonimákról, különböző nyelvtani és ortográfiai formákról, itt-ott egy-egy lényegtelen kötőszó vagy más partikula beszúrásáról stb. van szó. Az evangéliumok valamennyi ősrégi kéziratban ugyanúgy feküsznek előttünk, mint a Vulgátában vagy az evangéliumok mai kiadásában. Hogy egyes részek, például a Márk-evangélium legvége (16, 9—20), Jánosnál a házasságtörő nő története (7, 53—8, 11) néhány nevezetes kéziratban hiányzik, megfelelő okokban leli magyarázatát s nem dönti meg a többi kézirat, a különböző ősrégi fordítások, szentírásidézetek egybehangzó bizonyságát.

A görög kéziratok tehát teljes biztossággal vezetnek vissza bennünket egészen a IV-ik századba Kr. u. Az a görög szöveg, mely ma kezünk között van, teljesen ugyanaz, mint amelyet a IV-ik század keresztényei az egész világon használtak, ahol görögül beszéltek az emberek. Márpedig a görög nyelv akkoriban valóságos világnyelv volt, melyet még Rómában is legalább annyian beszéltek, mint a latint.

III.

Azonban hogyan jutunk el a IV-ik századból vissza egészen az első századig? Ez most a kérdés.

A felelet nem túlságosan nehéz. Már az körülmény, hogy a IV-ik században a világ minden táján ugyanazon szövegű görög újszövetség volt elterjedve, melyet mindenütt igen nagy tiszteletben tartottak s amelynek tisztaságát és változhatatlanságát a másolók hibái ellenére is nagy gonddal őrizték,[6] bizonyítja, hogy az akkori újszövetségi szövegek egy sokkal régibb, egységes, eredeti szövegre nyúlnak vissza.

Ugyanezt bizonyítja az első három század irodalma is. Már az első és második században Papias gyakran idézi az Újszövetség könyveit, hasonlóképp Hermasnak „Pastor” című könyve (a Il-ik századból, mégpedig valószínűleg annak első feléből), a már említett „Barnabás-levél” (130 körül), az „Apostolok tanítása” (az első század vége felé?), s főleg Kelemen, Polikárp és antióchiai Ignác fennmaradt s kétségtelenül valódi levelei a következő újszövetségi könyveket említik, mint egyházi használatban levő könyveket: a négy evangéliumot, az Apostolok Cselekedeteit, Szent Pál 13 levelét (a Filemonhoz írott rövid levelet nem említik), Péter első levelét, Jakab apostol levelét, Szent János apostol első levelét és Titkos Jelenéseit. Meg kell jegyezni, hogy az Újszövetség könyveit csak lassankint foglalták össze egyetlen gyűjteménybe (a „kánonba”), eleinte egyenkint rendezték, másolták s terjesztették az egyes evangéliumokat és leveleket. A fenti írók az Újszövetség könyveit nem mint merő történeti emlékeket, vagy épületességi könyveket idézik és használják, hanem mint „szentírást”, mint „Istentől sugalmazott könyveket” és ugyanolyan vallásos tisztelettel szólnak róluk, ugyanazon állandó idézési formulákkal idézik azokat, mint az ószövetségi Szentírást idézni szokásban volt (pl. így: „írva vagyon”, „azt mondja az írás” stb.). Sőt ugyancsak a legrégibb időkből tanúskodik az evangéliumok mellett az eretnek Basilides is, Polikárp kortársa, ki azzal dicsekedett, hogy ő Mátyás apostol személyes tanítványa volt. Ez iratainak ránk maradt töredékeiben a Máté, Lukács és János evangéliumát, valamint Szent Pál leveleit, mint szent iratokat idézi ezzel a bevezető formulával: „scriptum est, scriptura dicit” stb.

Ezek a részben legelső századbeli idézetek mind azt mutatják, hogy a ránk maradt s a IV. század kézirataiból ismert újszövetségi szöveg azonos az első században ismert szöveggel, mert idézeteik mindig pontosan megegyeznek a ránk maradt szöveggel.

IV.

De ugyanezt bizonyítják az első három század többi fennmaradt írásos emlékei is.

1. Minden előtt a római Egyházból. Itt főleg az úgynevezett Itala-fordítás és Jusztin vértanú tanúsága becses.

Az Itala a római és itáliai hitközségek hivatalos szentírásszövege volt s legkésőbb a Il-ik század első felében vagy közepén készült. Minden valószínűség szerint az egész mai Újszövetségnek mind a 27 könyvét magában foglalja. Szent Ágoston szerint, kinek korában Rómában, Itáliában és Afrikában már „megszámlálhatatlan” latin fordítás forgott közkézen, az Itala a leghívebb és legrégibb, az, amely szerinte „primis fidei temporibus”, az Egyház legelső idejében készült. (Ezt az Italát iparkodott Szent Jeromos az azóta felmerült apróbb hibáktól megtisztítani s ez a mai „Vulgata” eredete.)

Szent Jusztin vértanú, a bölcsész, 150 és 160 közt írt „Dialogus cum Tryphone” című művében sűrűn használja mind a négy evangéliumot, s azonkívül főleg a Jelenések könyvét, ő is állandóan „apostolok iratai”-nak nevezi e könyveket. Az ő tanúsága annál súlyosabban esik latba, mert tudjuk, hogy ő rendkívül sokat utazott s korának legtöbb egyházközségében megfordult. Ő tehát nemcsak Rómának vagy Palesztinának, ahonnan eredt, hanem úgyszólva az egész világnak hitét és meggyőződését tanúsítja.

2. Roppantul fontos és tanulságos továbbá az afrikai egyház bizonyságtétele ebben az ügyben. Itt mindenekelőtt a Muratori-féle töredék magaslik ki. Muratori, a hírneves milánói Szent Ambrus-könyvtár tudós igazgatója († 1750), ebben a könyvtárban egy ősrégi latin töredéket fedezett fel, melyet 1740-ben ki is adott. A töredék a VII-ik, VlII-ik vagy IX-ik századból ered s egy Il-ik századbeli iratnak másolata vagy fordítása, ami a szöveg azon részéből világosodik ki, amely szerint „most”, az irat eredetekor, Pius a pápa, Hermasnak, a „Pastor” szerzőjének testvére. Ez csak I. Pius lehet, mert II. Pius a XV-ik században élt; I. Pius pedig 142-től körülbelül 157-ig uralkodott.

Az irat eredetileg legnagyobb valószínűség szerint Észak-Afrikából eredt; eleje és vége hiányzik. Az irat előadja, mik azok a Szentiratok, melyeknek használata az istentiszteletek alkalmával meg van engedve. Elmondja, hogy vannak könyvek, melyeket az istentiszteleteken mindenütt használnak és olvasnak, és itt felsorolja többi közt a négy Evangéliumot, az Apostolok cselekedeteit, Szent Pál leveleit s a Jelenések könyvét; vannak továbbá könyvek, melyeket csak magánhasználatban szabad olvasni, mint merőben épületességi, de nem apostoli eredetű könyveket, s vannak végül könyvek, melyek eretnekektől származnak s melyeket sem az istentiszteleteken, sem magánhasználatban olvasni nem szabad. Ez a nagyjelentőségű töredék talán a legrégibb összefoglalása az Újszövetség előttünk is ismert, akkor és ma is használatban levő könyveinek s mint ilyen, roppant fontosságú a mi kérdésünkben.

Hasonlóképp koronatanúja a Il-ik és Ill-ik század mesgyéjének Tertullianus, a kemény, szellemes, nagy önállóságú, később az Egyháztól elpártolt s montanista eretnekségre tért római pap. Ő is néhány rövidebb apostollevél kivételével valamennyi újszövetségi könyvet használja s idézi; érdekes, hogy a zsidókhoz írott levelet Barnabásnak tulajdonítja. Hasonlóképp tanúja tételünknek Cyprián karthágói püspök. (Ill-ik század közepe.)

3. A kisázsiai s egyéb galliai egyházak, de továbbá az egész akkori Egyháznak meggyőződését erre nézve Irenaeus, a Kis-Ázsiában nevelkedett s utóbb Lyon püspöki székére rendelt vértanú apologéta, Polikárp és Papais tanítványa, mutatta be. A Il-ik század vége felé írt nagyszerű műve: Adversus haereses, egyenesen az egész világ keresztény hitközségeiben végzett kutatásairól számol be. Összehasonlította az őshitközségek hitét, hogy meggyőződjék róla, miben egyezik meg valamennyi. Ő is valamennyi újszövetségi könyvet bőven idézi s használja (néhány rövid levél kivételével) s névleg az evangéliumokról egyenkint bőséges tanúságot tesz.

4. Az egyiptomi egyház tanúi mindenekelőtt a kopt szentírásfordítások. Ezek a fordítások mindkét kopt tájszólásban (a bohairi és szahidi nyelvben) megvoltak Felső- és Alsó-Egyiptomban már a Il-ik században. Valamennyi újszövetségi könyvet magukban foglalták. Nagyfontosságú azután az alexandriai szentírásmagyarázó iskola, melynek alexandriai Kelemen, Origenes és alexandriai Dénes a főmesterei. Műveikben az újszövetségi könyveket nemcsak felsorolják (Origenes), mint az apostoloknak s első tanítványaiknak Istentől sugalmazott iratait, hanem bő kommentárokat, szentírásmagyarázatokat dolgoznak ki.

5. Antiochiában antiochiai Teophilos a koronatanú. Iratainak egy része elveszett; a megmaradtakban Máté, Lukács és János evangéliumát használja, valamint az Újszövetség számos egyéb részét.

6. Ó-Szíriában már a Il-ik században megvolt az egész mai kánon ószír fordítása, mely azonban valószínűleg nem azonos a hihetőleg csak a IV-ik századból származó úgynevezett Pesitta-fordítással, hanem annak alapjául szolgált. Szent Efrém ezt az ószír fordítást használhatta, mert ő, aki nem tudott görögül, bőven idézi az Újszövetség kisebb iratait is, melyeket a nesztoriánusok Pesittája mellőzött. Három ősrégi szír kézirat mutat vissza meglehetős biztossággal az ószír fordításra; ezek: a palimpszeszt Syrus Sinaiticus, melyet két angol nőtestvér fedezett fel s mely minden valószínűség szerint az ószír fordításnak a IV-ik században készült másolata, továbbá a Syrus Curetonianus és a IV-ik századból eredő Pesitta (= elterjedt, Vulgata).

7. Az egyházi írókon kívül ugyancsak a mi újszövetségünk mellett tanúskodnak e kornak eretnekei is. így Marcion, aki Lukács evangéliumát zsidóellenes tendenciával átdolgozta, de a többi evangéliumot is ismeri; Valentin, ki Tertullianus szerint az egyházi bibliát nem merte bántani, s főleg Tatianus, aki Diatesszáron-ját (a négy evangélium harmóniáját) egyenesen a mi négy evangéliumunk felhasználásából állítja össze. Az e korban gombamódra burjánzó apokrif-iratok is nagyrészt feltételezik s utalásokkal, vagy célzásokkal megerősítik az evangéliumok eredeti, ma is ismert szövegét.

Ezek a legrégibb tanúságai a mi evangéliumainknak. Az Újszövetség egyes könyvei körül nem ritkán némi ingadozást mutatnak. Így a kisebb levelek, a Jelenések könyve stb. tekintetében itt-ott van némi eltérés, melyet azonban az egész többi egyház meggyőződése mindannyiszor teljesen kipótol. Az evangéliumokra nézve azonban nincs sehol semmi ingadozás, ezek mellett az egész őskeresztény irodalom a legteljesebb egyetértésben tesz tanúságot. Ameddig a múltba visszatekinthetünk, a négy evangélium mindig mint legszentebb örökség, mint az apostolok és tanítványaik Istentől sugalmazott írásai szálltak nemzedékről nemzedékre.

Magától értetődik, hogy az ősrégi fordítások a görög (és latin) szöveg eredeti tisztaságának helyreállításánál is a legjobb szolgálatokat teszik. Viszont ugyanezek az ősrégi fordítások szolgáltatják a legfényesebb bizonyságait annak is, hogy mai szentírási szövegünk semmi lényeges pontban, sőt értelmi és tartalmi szempontban lényegtelen dolgokban is csak alig térhet el az eredeti, apostoli szövegtől, mert mindazon fordításokkal tökéletesen megegyezik, amelyeknek már a legelső korokból való származása tudományosan kétségtelen bizonyság.

A jelenlegi evangéliumi szöveg tehát az ősrégi fordításokkal, valamint másrészről az őskeresztény íróknál előforduló idézetekkel[7] egybevetve, mint ugyanaz az evangéliumi szöveg áll előttünk, amelyet az ősegyház az apostoloktól átvett s mint isteni sugalmazásra írt iratokat tartott tiszteletben.

V.

A szent iratok s főleg az evangéliumok változatlanságát s épségét az Egyház mindig nagy gonddal őrizte. Hiszen, hogy erre nézve milyen volt a legelső íróktól kezdve az uralkodó felfogás, annak eléggé világos tanújele a Jelenések könyvének s ezzel együtt az egész újszövetségi Szentírásnak befejező néhány versszaka (22, 18, 19), ahol Szent János a legborzasztóbb átokkal fenyegeti azt, aki bármit el mer venni e könyvből vagy bármit hozzá mer tenni.

A hamisítást vagy megváltoztatást pedig az első pillanattól fogva lehetetlenné tette volna mindenekelőtt az egyházi elöljárók őrködése (gondoljunk Polikárp püspök fent említett nyilatkozatára Marcion eretnekkel szemben) s főleg az a gyors elterjedés, sokszoros lemásolás és a legkülönbözőbb nyelvekre való lefordítás, mely az eredeti szöveg megváltoztatását teljesen kizárta. Teljes lehetetlenség lett volna ugyanazt a hamisítást az összes másolatokban, fordításokban keresztülvinni; a másolatok és fordítások pedig néhány lényegtelen eltéréstől s nyilván elírásból vagy felületességből származó helyesírási s hasonló variánsoktól eltekintve, tökéletesen egybevágók.

De még ezekkel a lényegtelen eltérésekkel szemben is az Egyház mindig mindent elkövetett, hogy a szent szöveg s a legrégibb fordítások eredeti kifejezése és tartalma visszaállíttassék. Említettük erre nézve Damazus pápa s Szent Jeromos törekvéseit az eredeti Itala helyreállítására vonatkozólag. Jeromos e célra nemcsak az Itala különböző szövegeit, hanem az akkor elérhető s ma már elveszett legrégibb görög kéziratokat is páratlan szorgalommal s a mai kritika által is megbámult pontossággal hasonlította össze s valóságos szent szenvedélyességgel dolgozott azon, hogy ne annyira a saját véleményét, mint inkább a legjobban bizonyított ősrégi szöveget juttassa diadalra. Az így helyreállított Itala mint Vulgata (= általánosan elismert) nyert mind általánosabb elterjedést s az Egyháznak szinte hivatalos szövegévé vált.

A Vulgatának szövege nem kevesebb mint 8000 kéziratban maradt reánk. (Legtekintélyesebb a Codex Fuldensis a VI. s a Codex Amiatinus a VII. vagy VIII. századból.) A másolók azonban ezt a szöveget is megrontották, mire azonnal újból megindult a javító, helyreállító munka. Cassiodorus apát († 570 körül), majd Alcuin († 804), Damiani Péter a „második Jeromos” († 1072) s mások szereztek e téren nagy érdemeket.

A XIII. századtól kezdve tudományos testületek, (pl. egyetemek) külön „correctoriumokat” állítottak fel ugyané célra. Nagy zavart okozott a humanista éra, mely nem annyira a szent szöveg épségére, mint a kifejezések klasszikus stíljára tekintett s önkényes „javításait” az időközben feltalált könyvnyomda segítségével veszedelmes mértékben hozta forgalomba. A protestánsok még azt is megtették, hogy Luther Márton német szentírásfordítását fordították latinra s ezt terjesztették a Vulgata helyett, melyet dogmatikus okokból elvetettek.

A trienti zsinat erélyesen védelmére kelt a Vulgatának s felkérésére III. Pál pápa külön bizottságot küldött ki a Vulgata helyes szövegének revideálására. Így jött létre hosszú évek munkájának eredményeképp az editio Sixtina V. Sixtus alatt 1590-ben; mivel azonban még ez ellen is volt kifogás, Bellarmin tanácsára XIV. Gergely, majd VIII. Kelemen újabb bizottságot küldött ki s ennek munkája eredményezte végül 1592-ben az editio Clementiná-t. A Clementina tudományos értékéről joggal mondta Kaulen: „A szövegmegállapításnál minden emberi eszközt a legnagyobb tökéletességben alkalmaztak, amennyire csak emberileg lehetséges volt. A feldolgozás az összes, bármily jelentőséggel bíró kéziratanyag bevonásával történt. Az anyag feldolgozását nemcsak a kor, de talán minden kor legnagyobb szakemberei vállvetve végezték. A munka 46 évig folyt s a legkomolyabb kutatások s minden számbavehető szempont legteljesebb mérlegelése irányította.”[8]

A protestáns polémia szerette lekicsinyelni a Vulgata értékét s ezért két protestáns szaktudós vállalkozott a Vulgata megvizsgálására: Wordsworth és White. Éveken át páratlan szorgalommal folytatott munkájuk eredménye a Clementina fényes igazolásával végződött. A legújabb kritikai eszközök felhasználása mellett is csak kevés esetben találtak okot arra, hogy a Clementinától eltérjenek s ez a kevés eset is csupa jelentéktelen variánsra vonatkozik. Újabban a Szentszék külön bizottságot küldött ki a Vulgata végleges revíziójára s ez már ki is adta munkálatai eredményének első részletét.

*

Ismételjük: nem volt szándékunk egyebet nyújtani, mint némi irányítót annak, aki e kérdések iránt érdeklődik. Célunk csak az volt, hogy egyszer egy konkrét példán mutassunk rá arra a szomorú felületességre, mely a mai társadalmat a vallástudományi kérdésekre vonatkozólag jellemzi, amidőn nem is sejtve, mily komoly és messzeágazó tudományágak foglalkoznak a Szentírás eredetének s változatlanságának bizonyításával, gyakran bámulatos könnyelműséggel ítélkeznek a kereszténység szent könyvei s legrégibb történeti kútforrása felett. Másfél évtizede egy szabadgondolkodó járt városról-városra s „tudományos” előadásokban hirdette, hogy az evangéliumok a papok találmánya s úgy 6—700 évvel Krisztus után eredtek. Bizony ez éppoly beszéd, mintha valaki a villamosságról azt hirdetné, hogy merő babona és hókusz-pókusz. De mily szomorúan jellemző egy kor igazi műveltségére, hogy ilyen kijelentések egyáltalában lehetségesek s hogy számtalan „keresztény” és „katolikus” emberünk tart jogot a műveltség jelzőjére, mikor ezekben a mégis csak óriási jelentőségű kérdésekben, egyáltalán még fogalma sincs arról, mi az igazság.

Az igazság az, hogy nincs a világnak oly tudományosan igazolt eredetű könyve, mint az evangéliumok, a kereszténység és katolikus történetnek legelső kútforrásai. Az evangélium csakugyan Krisztusra s az apostolokra megy vissza. Nem jámbor hit ez csupán, hanem tudományosan is igazolt történeti igazság.

*

Ez az egész bizonyítási eljárás még egyet igazol: a katolicizmus igazát. A hitújítás csak a Szentírást tekinti a hit kútforrásának. Itt azonban valósággal kézzel fogható, hogy a hagyomány, vagyis az ősegyház hite nélkül még arról sem győződhetünk meg, mi és mely könyvekből áll a Szentírás és mi biztosít minket, hogy amit mi Szentírásnak tartunk, valóban az apostolok korából ered.

[1] Lásd például dr. Radó Polikárp: A kereszténység szent könyvei (Szent István-könyvek, Budapest, 1927, 1928); dr. Székely István: A Szentírás apológiája (Nagyvárad, 1891); Fr. Kaulen: Einleitung I. (1898); Hetzenauer: Wesen und Prinzipien der Bibelkritik (1900); F. S. Gutjahr: Einleitung zu den Hl. Schriften des Neuen Testamentes (1903); Schuster-Holzammer: Handbuch der Biblischen Geschichte (1910) stb.

[2] Adv. haer. III. 1, 1.

[3] Hist. Eccl. III. 39, 16; 24, 6; V. 10, 3; VI. 25, 4.

[4] De viris illust. 3 és 6; Praefatio in Matth.

[5] V. ö. Gutjahr, i. m. 140—141.

[6] Lásd Szent Pál levelét a galatákhoz 1, 8. 9; a Jelenések könyvét 22, 18. 19. Polikárp Marcion eretneket, ki a szent iratokat a maga célja érdekében meghamisította, „a sátán elsőszülöttének” nevezte (Iren., III. 3, 4). Lásd Polikárp leveleit: Phil. 7, 1.

[7] Hogy ezek az idézetek a szentírási szövegnek mily számos helyére vetnek megerősítő világítást, erre vonatkozólag érdekes megjegyezni, hogy pl. Szent Ágoston irataiban Ledagarde 13.276 ószövetségi és 29.540 újszövetségi idézetet számolt meg. (Gutjahr, i. m. 19.)

[8] Geschichte der Vulgata, 472.

(Visited 79 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..