Lelkigyakorlatos szülői konferencia.
(Gondolatvázlat.)
„Mikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek. De amikor emberkorba jutottam, felhagytam azzal, ami gyermekhez illett.” (I.Kor.13,11.)
Én most perbe szállok a szentírással. Rágondolok erre a csupa-élet drága diáknépre, akinek lelkén már második napja dörömbölök és azt érzem: ha az apostol levele azt akarná mondani, hogy a felnőtteknek el kell kapcsolódniok a gyermek világától és elfelejteniök mindazt, ami a gyermeké, akkor nekem most vétót kellene kiáltanom a szülők gyülekezetében. Mert a szülő és a nevelő az, aki éli ugyan a felnőttek világát és valósítja a felnőtt gondolatait, de ha a gyermekeit jól akarja nevelni, akkor nagyon jól kell tudnia a gyermek tudományát: úgy beszélni, mint a gyermek, úgy érezni, mint a gyermek, úgy gondolkozni, mint a gyermek… Enélkül messze sodródnék tőle és közte és gyermeke közt a meg nem értésnek nehéz szakadéka nyílna. Ha viszont benne tud élni a kis fiának, vagy kamasz fiának gondolatvilágában, tud nézni, érezni, gondolkozni, úgy, mint ő a fejlődés különböző fokain, akkor észreveszi, hogy más a világ onnan nézve, mint a felnőttek hegyéről.
- Régi emlék mosolyog reám… Amikor a regnumi cserkészeimnek az első párevezős, guruló üléses csónakot vettem… Áttanultam néhány szakkönyvet, kitűnően értettem elméletben az evezők kezeléséhez és a vízen járás minden csínját-bínját. Aztán beültettem három ügyes fiút a csónakba, magam a parton állva dirigáltam őket. És felháborodva láttam, hogy mindig mást tettek, mint amit én vezényeltem. Csak imbolyogtak, bukdácsoltak, az evező egyre vízbe akadt és befordult a hajó alá, a kormányos arca verejtékével húzta a zsinórt és mégsem fordultak arrafelé… stb, stb. Kifejtettem előttük véleményemet az ügyességüket illetőleg és akkor azt mondta az egyik: Tessék beszállni, parancsnok úr és megpróbálni! Nem megy, hiába! — Nagy dérrel-dúrral beszálltam és megragadtam az evezőt — és első csapásra olyan „rákot fogtam” vele, mint a pinty. És imbolyogtam, bukdácsoltam, az evező egyre a vízbe akadt … és zajos derültség közepette rájöttem arra, hogy más az: kint állva a biztos parton dirigálni a csónakban ülőket és más ott hánykódni a nagy vízen és együtt mozogni, élni az ingó csónakkal.
Szülők és nevelők, hej, sokszor ott állunk a magunk világszemlélete biztos partján és dirigáljuk a fejlődés árjában imbolyogva küszködő fiainkat valami türelmetlen meg-nem-értéssel! Követelünk, ítélünk, büntetünk és sokszor vagyunk igazságtalanok, mert mást gondolunk, érzünk, látunk, mint a gyerek s nem értjük meg őt.
Más a világ a gyermekévekből kifelé nézve! Más a gyermek gondolata tanárról, leckéről, játékról, örömről, búról. Melyik szülő értette meg valaha, mi öröm van abban, ha a széles, száraz aszfaltról letér az ember és a mellette lapuló tenyérnyi kis pocsolyába beletapcsikol? Minden gyermek sáros cipővel kerül haza ilyenkor és minden apa meghúzza a fia fülét, mondván: „Nem tudsz vigyázni a cipődre, kölyök?” — pedig valamikor, sok évvel ezelőtt valamennyi papa éppúgy megtalálta a pocsolyán átsétálás örömét és éppen úgy fülhúzást szenvedett érte. — Vagy legutóbb, amikor egyszer tanárok számára kellett pedagógiai előadást tartanom s megkérdeztem a kis kollégistáimat: mit mondjak a tanár uraknak, milyenek legyenek? — Hát azt hallania kellett volna minden tanárnak, ami mindent az a csibészsereg tanácsolt! Más az ő gondolatuk, hiába!
Le kell tudnunk hajolni a gyermek világához. Legyen türelmünk hozzá, hogy meghallgassuk őt. Ne úgy kapásból ítéljünk, zordon felnőtt-szemmel rápillantva az ügyre; hadd mondja el a gyermek, hogyan látta ő a dolgot, micsoda motívumok vezették, és miért pont így intézte el azt? Igyekezzünk megérteni őt, belehelyezkedve a gondolatvilágába. Mondhatnám: szálljunk be a csónakjába és járjuk végig vele a szóban forgó csibészség útját. Hányszor tesz rosszat a gyermek úgy, hogy jót akart és meg volt győződve róla, hogy jót csinál; ilyenkor csodálkozva néz a haragvó felnőttre és bár szólni nem mer, de magában azt gondolja: miért büntetsz, hiszen én nem akartam rosszat! Csak egy, gyakran előforduló esetet említek. Ha a gyermek egy felnőttel kerül szembe, ne adjunk minden további nélkül az utóbbinak igazat csak azért, mert az már nagy; — bizony, sokszor lehet igaza a kis embernek velünk szemben is. Éppen múltkorjában panaszkodott pl. egy kis Sanyi nagy keservesen, hogy megbüntette a papa, mert nem akarta engedni, hogy Masa néni megcsókolja az arcát. Masa néni több tavaszt látott úrhölgy; én ismerem őt és megértem a Sanyit. A papa a biztos parton állva, csak a jövő terveket látta: segítség, támogatás, örökség. Sanyi minderről nem sejt semmit, ő védekezik a nem kívánt csókok ellen. A papának meg kellett volna indulnia a kis fia gondolatainak útján és kicsi fáradsággal tökéletesen megértette volna őt. És akkor a „megértés” pontjától csendes beszélgetésben Sanyival együtt kellett volna visszafelé indulnia ezeknek a gondolatoknak a vonalán és úgy vezetni a beszélgetést, hogy mire a papa nézőpontjához elérnek, Sanyi teljesen értse az édesapja álláspontját. Az ilyen beszélgetés jelent egy kis összeszedettséget, türelmet, de viszont nagyon-nagyon fontos, hogy a gyermekekkel az ő gondolatai vonalán járva, úgy érkezzünk el az igazsághoz, hogy ő is teljesen meg tudjon érteni bennünket. A gyermek nem rossz és nem akarja a rosszat; szívesen belemegy minden kívánságunkba, ha meg tudjuk értetni vele magunkat. Bizony, hibázunk és visszaélünk a magunk erősebb voltával, ha megszokott mozdulattal a nádpálcáért hajolunk le minduntalan olyankor, amikor a kis fiúnak lelke fölé kellene lehajolnunk.
Mi a soproni kollégiumban minden szombaton este „népgyűlést” tartunk a kis fiúkkal; ilyenkor megbeszéljük az elmúlt hetet, jót, rosszat, megkritizálunk mindent, azután a jövő hét terveit tárgyaljuk meg, de úgy, hogy mindig megmagyarázzuk nekik, hogy mit miért kívánunk. A legegyszerűbb szabálynál is ez a módszer válik be minden más előtt. Ha pl. azt akarom, hogy a folyosón ne bömböljön a gyermek, akkor célomat sokkal könnyebben elérem, ha egy népgyűlésen arról beszélek nekik, hogy a közösségért minden egyesnek áldozatot kell hoznia, hogy ez ajándék, amit szeretetből egymásnak adunk s hogy a folyosón a csendes járás is egy ilyen ajándékunk a közösség számára, — mintha nagy dérrel-dúrral kihirdetem, hogy: aki pedig bömböl a folyosón, azt elverem! Előbbi esetben a gyermek munkatársammá lesz a közösségért való élésben, utóbbi esetben egy erőszakos, fenyegető felnőttel szemben virtussá lesz úgy bömbölnie, hogy rá ne jöhessen, ki volt az.
- Sokszor elmondjuk, hogy a gyermek a jövő. De csak frázis marad előttünk és nem lesz a nevelés alapvető elvévé. Pedig, ha bennünk élne annak a tudata, hogy a fejlődő ember életének minden mozzanatát a nagy Élet nézi és hogy jellemének kicsi, határozatlan vonásai óriási kontúrokká nőve, férfi-jellemének alapvonalai lesznek, bizony másképpen törődnének sok aprósággal! Hányszor mondjuk jellemhibára: „Jaj, de helyes!” (mikor a kicsi olyan bájosan füllent, vagy mikor olyan szellemesen kibújik a kötelesség alól, vagy olyan ennivaló módon csücsöríti a száját, miközben egy, a házmestertől ellesett, mennydörgős, mocskos kifejezést reprodukál, stb.). És diák- meg kamaszkorában hogyan számonkérjük tőle az etikettet (l. Illemkódex paragrafusai), de elfelejtjük éppen úgy beleidegzeni a sokkal fontosabb etikát (l. Katholikus erkölcstan). És az élet nagy kérdéseire sokszor de ferdén neveljük, pedig a hogyan most megtanulja őket, úgy lesznek életelvei később! Mutatóba csak egy párat:
Az engedelmesség… önmagam akaratának önkéntes alávetése egy másik akaratnak, amely jó, ha vezet és irányít, mert az életnek biztosabb ismerete dirigálja. Tehát nem úgy, hogy a felnőtt erős, brutális akarata lenyomja a kis akaratot és kényszeríti, hogy szót fogadjon, — hanem mosolygós készséggel szófogadó munkatársammá tenni a fiút abban, amit el akarok érni. Mosolygós engedelmesség ott van csak, ahol mosolyogva tudnak parancsolni és számonkérni! És az igazi parancsoló fölény nem az ordító, vezénylő őrmesteré, hanem a halkszavú férfié, akinek csendes szava mögött azonban ott érződik az Erő. A gyermek soha nem szorul arra, hogy ezt az erőt kimutassuk és éreztessük. A sejtett erő mindig jobban imponál, mint a kitört erő, mert az elsőnek különleges színezetet ad megfegyelmezett mivolta és kiszámítatlansága. („Ha ez egyszer elszabadul, mi lesz itt?!”…) A halkszavú ember sokkal jobban imponál és jobban tud parancsolni, mint a nagy hangon kiabáló. Annak a hangjától félnek, ettől magától éppen azért, mert nincs hangja. Ha azonban hang, ököl, büntetés az, amitől félve engedelmeskedik a gyermek, akkor elérünk pillanatnyi meghunyászkodó alárendeltetést, azonban az engedelmesség szellemére soha ránevelni nem fogjuk, sőt meggyűlöltetjük vele az engedelmesség erényét egyszer s mindenkorra. „A papának jó szótfogadni, mert az ő parancsaiból mindig valami jó jön ki” — ezt kell éreznie a fiúnak az édesapja parancsaival szemben.
Helytállás a kötelességgel szemben. Van egy kis Kolibri fényképezőgépem. 4 X 6 cm-es képeket csinál: parányi vonalakkal és foltocskákkal. Ha azonban a nagyítógépbe teszem a filmet, hatalmas arányúvá megnőnek ugyanazok a vonalak: mind ott van és mind úgy van, mint a kicsin, csakhogy hatalmas arányban megnőve. Nos, a férfi a megnagyított képe a gyermeknek: jelleme alkotó vonásai ugyanazok, mint amelyek a gyermekjellemet alkották. Nézem a régi osztálytársaimat… Ma az életben ugyanolyanoknak látom őket, mint ahogyan a diákarcukat ismertem: látom a bohémet, a félszeget, a mosolygós bölcset, a melegszívűt, az abszolút megbízhatót, stb, stb. Az élet sok mindenre megtanítja ugyan az embert, de jellemének alapvonásait a diákkorból hozza magával.
Kis diákkor képe kicsi vonásokból. Kicsi ember, kis kötelességek, kis bánatok, vesződések… Aztán megnagyítódik minden az évek nagyítógépén és jön a férfi a nagy kötelességekkel, nagy gondokkal, nagy örömökkel. S ahogyan szemben állt velük, míg rövidnadrágos kis ember volt, úgy állja meg helyét a nagy Élet arca előtt is. Akinek lelkébe beleidegződött a kötelességteljesítés abszolút imperatív mivolta, az helytáll az élet minden feladatával szemben. S aki diáknak megbízható volt, az lesz férfinek is.
Csak az a szükséges, hogy mi, pedagógusok, nagyon vigyázzunk egy szóra és higyjünk annak hatalmában. „Beleidegződjék”, vagy amint a katonák mondják: belesulykolódjék az erény a fiú lelkébe. Hagyjunk fel azzal a naív hiedelemmel, hogy ha valamit egyszer megmondottunk nekik, attól kezdve mindig meg fogják tartani. „Légy fiacskám, mindig kötelességtudó!” — ettől még nem lesz azzá a gyermek. Felfigyel rá, akarja is, másfél óra múlva már csak szeretné, két óra múlva szerette volna és másnapra elpárolgott a fejéből az egész bölcs intelem. Nem azért, mert rossz és nem akarja megtartani, hanem azért, mert a jót nem értelemmel fogjuk meg, hanem akarattal. Százszor és ezerszer újra visszatérni rá, más és más oldalról meg-megforgatni és szuggerálni, sulykolni, sulykolni, míg annyira beleidegződik, hogy a gyermeknek először szokásává, aztán értékévé, végül jellemvonásává lesz. Rengeteg türelem, állandó éberség és végtelenül nagy szeretet kell ehhez a beidegző munkához.
Amikor a diák szíve megnyílik… Ha a diákszerelem szóba kerül, két csoportra oszolnak a felnőttek. Az egyik résznek megcsillan a szemében valamilyen kegyeletes meghatottság: régi emlékek, aztán költeménysorok, regényrészletek, egy-egy régen olvasott novella gondolatai rémlenek fel előtte és elnéző mosolygással néz az ifjúkor bohóságai felé. Valahogy úgy, ahogyan az „Iglói diákok” meséjét nézzük a színpadon. — A másik rész ráncbaszedi a homlokát, elítélő arcot vág és szeretkezésre, szexuális gyönyörökre, bűnre, egy lezüllött kor zilált erkölcsiségére gondol.
Én egyikkel sem tartok. Én szétnézek és keresem az édesapákat, édesanyákat, nevelőket, akik megértik, hogy ami bohó játék akkor, ha saját múltjába néz vissza az ember, vagy Istent sértő nehéz bűn, ha lezüllött emberek életében keresem, ugyanaz a kamaszkorba forduló diáklélek számára nagy életprobléma: bohó, vagy ideálisan szép, vagy csúnya, vagy bűn aszerint, amint a gyermek lelkében kidolgozódik. És hogy nem lehet kedélyes mosolygással útjukra engedni: „Hadd forrják ki magukat! Mi is ilyenek voltunk!” — de nem szabad rideg elutasítással beleburkolózni az erkölcsbíró köpenyébe sem, mondván: „Bűn az, bűn, kerüld, menekülj…!” — hanem le kell hajolni a gyermek lelke fölé és a fejlődés diktálta ösztönös megmozdulások sodró erejét kihasználni arra, hogy az élet legnagyobb mélységei felé vezető úton elindulva, egy csomó ideált, szép gondolatot és lassan kijegecesedő elvet vigyen magával.
Mosolygós szemű, csupa-erő diák. Mondjuk, ötödikes. Mondjuk, Tibornak hívják. Nos, a Tibor egy szép napon arra ébred, hogy egy kisleány (valami kis Gizus, vagy Vica, vagy Erzsike, olyan kis polgárista csitri, aki az V.-es Tiborok szívét meg szokta hódítani) képe egyre odatolakszik a könyve szövegei közé. Tanulásnál, mélázásnál, álomban egyre ott mosolyog a kisleány arca. Ha az utcán találkoznak, elpirul és félszegen köszönti; a kisleány is elpirul és épp olyan félszegen bólint vissza. És attól kezdve egymásról álmodoznak. És jönnek a pajtások és a barátnők, hozzák a közelebbi híreket és a kölcsönös elejtett nyilatkozatokat. És a fiú kezdi rendesen megkötni a nyakkendőjét, a cipőjét is kitisztítja, mielőtt az utcára lépne, a kabátját is kikeféli; a kisleány is hosszabb perceket tölt a tükör előtt és magán érzi mindig „valakinek” a bíráló szemét… És ekkor már benne vannak a diákszerelem áradatában. Megindulásnál jelentkezik már a két fő motívuma a gyermekszerelemnek: hiúság és romantika. Az egyéni romantikus érzésen kívül táplálja: sok olvasott regény emléke és szentimentalizmusa, és a jó barátok aláfűtése. És néhány nap múlva eget ver már a kis szívekben a roppant nagy szerelem.
Áll a nevelő és nézi… Mit tegyen?… Megmondja nekik: Csacsik vagytok; ezt a szerelmet úgy elfújja majd az idő, mint a tavaszi barkák könnyű porát; egy év múlva egymásra sem emlékeztek már! — Vagy rájuk támadjon: Bűnös érzékiség kísért, az ördög játéka, törd le magadban és irtsd ki a gondolatot! — Vagy szigorú tilalommal álljon a kettő közé és kezében korbácsot suhogtatva, küldje vissza Tibort a könyvei, a kisleányt a babái közé? . . .
El nem szabad felejtenünk, hogy a biztos partról, ahonnan mi nézzük az ügyet, az egész csak átfutó kis játéka a fantáziának és romantikus gyermekléleknek; ámde Tibornak ez momentán az élet legnagyobb problémája és legszebb élménye. És azt sem felejthetjük, hogy az ilyen feltámadó kis diákszerelmek a legritkább esetben keresnek bűnt vagy fakadnak bűnös vágyból, forrásuk: hiúság és romantika.
Ha kinevetem, bezáródik előttem a gyermek: „Ez nem ért meg engem!” És a szerelem kérdése vonalán többé nem juthatok közel hozzá. — Ha megijesztem, elkerül és más lelki tanácsadót kérdez, akinek felfogása közelebb áll az övéhez. Ezért olyan sok a diákok közt a lelki élet vándora. — Ha megtiltom és meg akarom akadályozni az érzés és a játék továbbfejlődését, akkor már eleve elveszítettem a csatát, mert olyan hatalmas ellenféllel állok szemben, akivel szemben nem győzhetek. És ez: a fiúnak olvasmányaiból merített szerelem-élményei. Egy csomó regényt elolvasott minden V. osztályos fiú és sok-sok szentimentális romantika futott végig a lelkén. (Ha eddig nem olvasott volna, akkor most falja a szerelmes regényeket.) És öntudatlanul végigéli lelkében a regényeit: ő is úgy érez, úgy gondolkodik és hasonlókat tervez, mint a könyvek hősei. És ha én szigorú tilalommal eléje állok, biztos lehetek abban, hogy olvasott olyan regényt is, ahol a zordon apa és a kőszívű anya vagy emberfaló nevelő útjába áll a szerelmeseknek, akik sok cselfogás és titkos küzdelem után végre is mindennek dacára célt érnek — és akkor végigjátssza ő is a tilalom ellenére győzelemre törekvő hős történetét: titkos utakat keres, levélkék, találkák és naiv fondorlatok útján viszi tovább szerelmi történetét. — És ha megpróbálnám csendes mosolygással megmondani, hogy milyen nagy csacsiság az egész és mennyire csak átfutó epizódja az életének, azt el nem hinné, hiszen ő végtelenül komolyan veszi az egészet, öröme van, vagy szenved alatta és számára ez éppen olyan nagy dolog, mint a férfi életének bármilyen igazán nagy problémája.
Itt is az a fontos feladata szülőnek és nevelőnek: le tudjon hajolni a gyermeke lelke fölé, meg tudja érteni őt („úgy érezni, mint a gyermek, úgy gondolkozni, mint a gyermek”) és a gyermek gondolatai vonalán végigjárva, úgy tudjuk átadni nekik a maga felnőtt lelkének meglátásait, hogy a gyermek megérezze a jóakaratot, megértse őt és szíves meggyőződésből hajoljon a szavára. Az első ilyen diákszerelem az első alkalom, ahol a fiú az élet nagy kérdőjelével szembenéz s mint „férfi” találkozik a „nő” titokzatos világával. És fontos tudnunk, hogy ahogyan most megtanul nézni a leányokra, velük érintkezni, róluk gondolkodni, úgy fog érezni, gondolkodni, viselkedni egész életén át. Bár tudom, hogy bohó gyermekjáték, a fiú kicsi szerelmét mégis komolyan kell vennem és rajta keresztül egy csomó új meglátással, gondolattal gazdagítanom a lelkét. Ha a fia gyermekszerelembe bonyolódik, az édesapa ne háborogjon, az édesanya ne sírjon aggódó könnyeket, vagy ne szigorú tilalmakat mondjanak, vagy ne az iskolát szidják, amely nem tud eléggé vigyázni a fiúra, hanem vegyék elő Marczell „A kemény parancs” című könyvét, komoly szeretettel olvassák át és tanulják meg belőle a szerelem nagy gondolatait, azután adják a fiuk kezébe és olvastassák, beszéljék meg vele a szerelem, házasélet, leánykérdés, stb.-nek a katolikus világnézet szerint való meglátását. A nagy szerelem elszáll és a gyermek csendes röstelkedéssel gondol reá vissza később, — de megmaradnak lelkében az ideálok és eligazítások, amelyeket a megértő nevelő a szerelem kapcsán oltott beléje; elviszi őket kincsül az egész életére. És gazdagabban kerül ki a bohó szerelemből, mint ahogyan beleindult.
- A nevelés metódusára vonatkozólag hadd álljon itt néhány észrevétlen kis irányítás, amelyek a gyakorlati életben döntő fontosságúvá lehetnek.
Ne kíméletlen prés nyomja felülről a gyermeket a jóra: „Akard, vagy jaj neked!” Ő maga lássa meg a jót, az hívja őt és ő szívesen menjen, keresse, kívánja. Úgy is írhatnám ezt: mindig pozitívummal előtte sietni, nem pedig hátulról negatívumokkal rettenteni. Nem azt mondom: „Ne bántsd a kisebbet! Milyen csúnya az!” — hanem: „Szeresd a kisebbet! Milyen szép az!” — Vagy nem így: „Ne hazudj, mert pofon ütlek!” — hanem: „Őszinte légy s megbecsüllek!” — E tekintetben a cserkészek tíz törvényétől nagyon sokat tanulhatnának a mamák és papák.
Mindig a kérdés mélyére hatoljunk s a gyökerét fogjuk meg, ne elégedjünk meg felszínes kezeléssel. Hiba, ha csak azt irtogatjuk a fiúkban, ami kifelé jelentkező rosszaság; fontosabb, hogy azt a forrást igyekezzünk betömni, amiből ez a rosszaság ki-kicsobban. Ha a Guszti nyakon vágta a Jenőkét, akkor ne az legyen a felelősségrevonás alapja: miért bántottad ezt a gyermeket? — hanem a durvaság gyökere; látod, milyen fegyelmezetlen vagy?… Érdekes e ponton a szülők következetlensége, akik egész éven át nyugodtan nézik a kisfiúk játékát, sok-sok időmulasztását, de ha év végén szekundát hoz a bizonyítványban, elkapják és alaposan megverik. Miért? Segít ez? Jobbá lesz tőle a gyermek? Egész éven át aprólékos pepecselő gonddal tessék ránevelni felelősségérzetre, kötelességtudásra, idő-megbecsülésre, diák-önérzetre, akkor a következmény: a bizonyítvány a szülő nevelő munkájának eredményét is szépen meg fogja mutatni. Hiszen a kis ember nem akkor hibázott, amikor a rossz bizonyítványt szepegve átadja, hanem egész éven át sokszor hibázott és mi láttuk s nem igyekeztünk a jelleme hibaforrását betömögetni.
Ne külső fegyelmező eszközökre építsünk, hanem a lelkiismeret kritikájára. Ha a kollégiumi tanulóban csak akkor van rend, ha én vagy a prefektus atya ott ülünk a fiúk között, akkor szomorú nevelők vagyunk! A gyermek lássa a jó törvényét, értse meg, hogy ez jó és hogy ő nem tehet mást, mint hogy követi, tartja. És a lelkiismerete tartsa a gyeplőt: az előtt érezze felelősnek magát a törvény megtartásáért. — Sokat írnak és beszélnek manapság a fiúk önállóságra neveléséről. Lehet ott, ahol a lelkiismeret áll őrt az önállóság mögött. Mert nem elég csak a tettekben szabadságot adni és egyéni felelősségre bízni mindent; kell az ítélet szabadsága és önállósága mint alap, amelyre a másikat építem. Ha a fiú megbízható (azaz, ha a lelkiismerete szava minden jót és rosszat azonnal elkiált), akkor engedhetek neki nyugodtan önállóságot. Nem preceptorok, zordon felügyelők, őrök, kémek kellenek a gyermek világa ellenőrzésére, hanem helyesen kidolgozott lelkiismeretek. Egyedül akkor lehetek nyugodt, hogy ha magára hagyom, akkor is mindig megtalálja a fiú a helyes utat.
Mindig elvi magaslaton álljunk! Nem én vagyok az erkölcsi vagy fegyelmi világ kútfeje, őre, központja, hanem fölöttem álló hatalmas Erő, akinek akaratát én csak tolmácsolom. Úr a gyermek fölött a Törvény, a Jó, a Rend akkor is, ha semmiféle elöljáró nincsen mellette. Tehát megint nem úgy: „Megtiltom a verekedést és megnyúzlak, ha még egyszer… !” — hanem: „Krisztus szeretet-törvénye… Megtartottad?… Nem szégyenled?…” Éppúgy: nem én tiltom és büntetem a mocskos beszédet, tréfákat, hanem a katolikus erkölcstörvényen át Isten tiltja… Nem tőlem félve tart csendet a tanulási idő alatt a tanulóteremben a gyermek, hanem mert így kívánja a bajtársiasság a többivel szemben, stb. Személyi ráhatás addig tart, míg jelen a személy és szuggesztív erővel ránehezedik; az elvek hatalma alól éppúgy ki nem bújhat a gyermek, mint az élő ember, ki nem tud futni az égboltozat alól. Ha felépítem a fiú fölé az elvek égboltozatát, akkor állandó hatást építettem és ő is jobban megérti és szívesebben követi a jót. Itt megint utalok a cserkésztörvényekre: sokat tanulhatunk belőlük!
Ezt a gondolatsort egy nagyon fontos kérdés megpendítésével zárom. A fegyelmezés és a büntetés kérdése nehéz pontja a pedagógiának és bizony sokszor súlyos hibákat követünk el e téren. A helyzet az, hogy ha a gyermek vétett valamit, úgy érezzük, vétségét nyomon kell követnie a büntetésnek. És ezt a büntetést egy haragvó felnőtt rója ki és hajtja végre s a gyermek elszenvedi, mert ő a gyengébb s nem tehet ellene semmit. Büntetéseink főmotívuma legtöbbször a harag a fiú rosszasága felett és éppen ezért többnyire bosszúálló színezetű: „Meglakolsz, kölyök!” A gyermek keservesen elszenvedi büntetését s utána vigyáz, hogy máskor rá ne jöjjenek hasonló hibájára. Nem tesszük jobbá, csak óvatosabbá a rosszban. Ez pedig az egész büntető-pedagógia csődjét jelenti.
Mert mi történt? Kipontozva áll a fiú előtt a Jóság egyenes útja: ezt kell, ezt szabad, ezt meg ezt nem szabad. A fiú hibázott: letért az egyenes útról, tilosba tévedt. A nevelő feladata, hogy visszavezesse az útra és beállítsa egyenes irányba. Ha eltévelyedésében nyakon csípem, elnadrágolom és ott hagyom tovább tévelyegni, anélkül, hogy segítenék rajta, akkor mi jót sem tettem vele. A lényeg az, hogy visszataláljon az egyenesbe. Tehát konkrét beállításban: ha rosszat tett a fiú, az a fontos, hogy ezt belássa, elítélje, lelkileg elforduljon tőle és egész erejével a jó felé forduljon. Ha ezt elértem, vagy elérte ő maga, akkor semmi szükség arra, hogy megszenvedtessem. Gondoljunk a legnagyobb nevelő: Krisztus pedagógiájára, amely a szentgyónásban tárul elénk. A bűnös tudatára ébred hibájának, szégyenli, megbánja, a gyóntatószékben meggyónja s megfogadja, hogy többé nem vétkezik… És Krisztus nem csapásokkal sújtja, hanem felemeli feléje megbocsátó kezét: „Ego te absolvo… Én téged feloldozlak…”
Nálunk a kollégiumban az a szokás, hogy ha valaki gonoszságot cselekedett (akár kicsi fegyelemsértés, akár nehéz jellembeli hiba kitörése, vagy súlyos rosszaság), azt leültetjük és elbeszélgetünk vele. Apró kérdések rávezetik a helyes ítéletre, beláttatják vele hibáját és megtanítjuk értékelni is azt. És amikor belátta, szégyelli s fogadja, hogy „többé nem!”, akkor büntetés helyett jön a kérdés: Milyen elégtételt adsz ezért a rosszaságért? És a gyermek vállal valamit, a rosszaságával ellentétes jótettet vagy szolgálatot, vagy fegyelmezési gyakorlatot, amelyet a maga lelkiismerete ellenőrzése alatt végez el és aztán jelenti: kérem, készen vagyok. Ez a rendszer jobban bevált, mint akármilyen szigorú keménység. Ajánlom a szülőknek! Nem okoz ugyan fájdalmat a gyermeknek, de visszavezeti az egyenes útra és megindítja rögtön a jónak valamilyen gyakorlásával. És végre is: ez a fő.
Van néha büntetés is, testi fenyítés is. Nagyon ritkán, de előfordul, hogy el kell verni egy gyermeket. Azonban csak akkor, ha jó szó, buzdítás, féken tartás nem segít: ha a fiú akarata gyenge ahhoz, hogy őt a jó vonalán előre mozgassa és megtartsa. Akkor, mint egy segítő, javító eszköz (de soha nem, mint a felnőtt bosszúja) jöhet akár a nádpálca is, de csak úgy, hogy az édesapa szeretettel megbeszéli ezt is a fiával: „Látod, mennyit kértelek, beszéltünk, ígértél és nem lett belőle semmi… Nem tart meg az önérzeted, nem a szégyenérzet, nem a szeretet, hogy minket meg ne szomoríts. Kénytelen leszek megverni téged, hogy a fájdalom és a félelem segítsenek ott, ahol semmi sem használt… Belátod, hogy kell ez? Úgy érzed te is, hogy szükséged van a verésre? E nélkül nem megy?…” Ha a gyermek úgy érzi és mondja, hogy nincs még szükség verésre, menni fog nélküle is, akkor még mindig nem bántjuk, hanem várunk tovább. S ha mégis újból hibázik és szükséges, hogy fájdalommal szorítsuk a jóra, akkor ő maga is látja és érzi, hogy nem azért kapott ki, mert „a papa dühös volt”, hanem szeretet diktálta a büntetést is. Hej, ha minden szülő átgondolná és megértené a testi büntetés pszichológiáját! Mennyivel kevesebb igazságtalanság történnék a fiúkkal és mennyivel több lenne a pedagógiai eredmény!…
- Befejezésül két nagy kérésem van a kedves szülőkhöz.
Ne vegyék el a gyermekeiktől az optimizmust, hitet, bizalmat! Nyomorúságos, nehéz az élet. Küzd az, aki azelőtt jólétben élt, nélkülöz, aki gazdag volt, szenved az azelőtt örvendező és sok-sok rosszat ígér a jövő. A gyermek ne lásson ebből többet, mint amennyit felfogni és feldolgozni képes! Szülők gondját, felnőttek baját ne osszuk meg vele! Legyen felhőtlen kisfiú-kora, diákélete, hiszen szükséges az ember számára, hogy minden egyes fázisát az életének igazán átélje, örömeit megtalálja. A mai felnőtt társadalom éppúgy, mint a folyóiratok, hírlapok irodalma, állandóan nyafog és jajgat a sötét jövő miatt és sikerült is a főiskolás ifjúságot egészen elvadítanunk és reménytelen kedvetlenségbe hajszolnunk. Mire jó? Ne vegyük el az ifjúságtól a hitet Istenben, emberekben, jóságban, önmagunkban; ne vegyük el a reményt a maguk nagyrahivatottságában és jövőjében; és ne vegyük el a jóság szeretetét, életszeretetét és azt az életszomjúságot, amely egyedül tudja nagy irammal előre vinni egy megzilált nemzet ifjúságát! A szülők lelkéből optimizmus áradjon a fiaikra! Ne egy megvert hadsereg nyomorult vánszorgásával menjenek neki az életnek, hanem az újraépítők diadalmas magabízásával!
Ne vegyék el tőlük a szépen megélt élet példáját! Nem a szó nevel, hanem az élet, a tett. És a szülők kötelessége megélni a fiaik előtt a katolikus férfi vagy nő életét olyan szépen, ahogyan azt ideális beállításban ő az iskolában megtanulja. S itt vigyázzunk: nemcsak jólétben és gazdagságban és örömben lehet szépen élni; lehet azt nyomorúságban, gondban, bajban is. És ha anyagi válság, szegénység, nehéz bajok állnak a családon, akkor azt lássa a gyermek, hogyan kell szépen élni ilyen alkalommal és ilyen körülmények között. A fiú áll az életfolyam partján és nézi — a szüleit. Tőlük tanul élni. Szép életet tanuljon! Lássa, hogyan kell nemesen, szépen, katolikus módon embernek lenni.
Mindehhez, persze, kell nagy-nagy felkészültség és nagyon mély lélek. Kell szív, meleg, szerető, amely tud tűrni, várni, bízni, szeretni és önmaga feledésével, áldozatkész odaadással a gyermek sorsa fölé hajolni. És kellenek idegek, amelyeket acélossá, mindent bíróvá tesz a szeretet. És kell erkölcsi tőke: kegyelem, biztosság a jóban, lelki fölény és erő, sok-sok diadalmas erő. És mindezek forrásaként és alapjaként kell az Isten előtti felelősség nagy öntudata. Édesapa, édesanya nevelő munkájában Isten előtt áll s az Ő munkáját végzi, hiszen végre is egy kis embert nevel fel egésszé, naggyá, akit Isten akarata állított a világba és akivel Neki vannak tervei. Isten munkájának öntudata, előtte való felelősség megérzése, reá hagyatkozás és egész lélekkel belékapaszkodás: ezek nevelik igazán keresztény pedagógussá a 20. század sokat küzdő felnőtteit.[*]
[*] Ezen konferenciát a budapesti bencés reálgimnáziumban a lelkigyakorlatok alkalmával tartotta a szerző 1932. február 23-án.
