Posted on Hozzászólás most!

Dr. Koszterszitz József: Hogyan gondolta el Isten a házasságot?

Megjelent: Egyedül Vagyunk, 1940. évfolyam
Megjelent: Egyedül Vagyunk, 1940. évfolyam
1. Mi az igazság?
2. Mi a Teremtő gondolata a házasságról?
  A nemi különbözőség alapokmánya.
  A természet szava.
  A házasság ősi alappillérei.
3. Mi a Megváltó gondolata a házasságról?
4. Mi a Szentlélek szerepe a házasságban?
  A keresztény házasság: szentség
  Hát a másvallásúak házassága?
  Az Egyház joghatósága a házasság fölött.

 1. Mi az igazság?

„Felelé Jézus:… Én arra születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, ami az igazságból való, hallgat az én szómra. Mondá neki Pilátus: Mi az igazság? És e szavak után ismét kiméne a zsidókhoz…” (Ján. 18. 37—38).

Pilátus kérdése az örök ember kérdése: Quid est veritas?

Lenéz a nap a földre. És a tenger, a folyó, a tócsa, a pohár víz, a harmatcsepp vagy az üvegdarab a nap arcát tükrözi. Tiszta a kép és sugárzó, ha nyugodt a víz; de ha a szél borzolja, hullám töri tükrét, akkor eltorzul benne a nap arca. Ha pedig felhők húzódnak a nap elé, vagy az ember tetőt emeli a víz fölé, akkor a felhőt vagy a tetőt tükrözi vissza és sejtelme sincsen a fölöttük ragyogó éltető napról…

Nézi Isten a földet s az embert. És a világban, a lélekben, az életben Isten gondolatai tükröződnek. Hűen, tisztán, hamisítatlan. Csak ha szenvedélyek, kísértések borzolják az emberi lelket, akkor torzul el benne az Isten arca. Vagy ha az ember hiúságból, közömbösségből, anyagiasságból, bűnből tetőt húz maga és Isten közé, akkor lelke csak az elválasztó akadályt tükrözi és hiába keresnéd benne Isten gondolatait.

Mi az igazság?

Az igazság: Isten gondolatainak az ember lelkében és életében való hamisítatlan visszatükrözése.

Keresem a forrást, ahol megláthatom Isten gondolatainak eredetét.

Vándorútra kelek: vissza, vissza a múltba!

Kézen fogva vezet a történelem. Ezer év, háromezer, négyezer. . .

Ahol a történelem adatai megszűnnek, tovább visz újabb ezredévekkel a múltba az archeológia: a régészet tudománya. Történelem előtti időkben járunk. . .

A régészet tudománya véget ért. Most már a föld könyvéből olvasunk. Vezet a geológia és a paleontológia. Ember teremtése előtti évmilliókról beszélnek. . .

Őelőttük csak a mitológia jár: a monda és a mese. Köd előttem, köd utánam. . .

Erős kéz ragad meg, biztos útra állít. Új vezetőm: a Biblia nem tétovázik egy pillanatra sem. A Genezis, Mózes első könyve, hat nagy ívben átfogja az ismeretlen időszakokat; elbeszéli a teremtő Isten munkáit:

ember teremtését, szárazföldi állatok és csúszómászók teremtését (Gen. 1, 24—31),

víziállatok és szárnyasok teremtését (Gen. 1, 20—23),

nap, hold, csillagok feltűnését, nappal és éjszaka elválasztását (Gen. 1, 14—19),

szárazföld és a vizek elválasztását, növényvilág teremtését (Gen. 1, 9—13),

levegő égboltozatának megteremtését s az alsó és felső vizek elválasztását (Gen. 1, 6—8), mennynek, földnek, világosságnak teremtését (Gen. 1, 1—5)

…és visszaérkezünk a világ történetének első mondatához: „Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet“.

Megállunk az első mondat, a kezdet mondatának szélén és szédülő fejjel nézünk bele a tátongó sötét mélységbe, amelyet úgy hívunk: végtelen, s úgy hívunk: örökkévalóság.

A világ teremtése előtt állt az Isten, aki magától való, öröktől való, változhatatlan; aki nem „volt“ és nem „lesz“, aki VAN.

Isten öröktől fogva elgondolta a világot, amelyet örök teremtő tevékenységgel megteremtett úgy, hogy az az időben kezdődött. Az Isten gondolta, teremtő álommal álmodta meg mindazt, amit a nyugtalan semmiből, „legyen!“ szavával létre hívott. Öröktől fogva éltem az Isten gondolatában, ott láttak engem az angyalok s látták az egész teremtés művét, még mielőtt a teremtés megtörtént volna.

Feladatom: olyannak lenni, amilyennek öröktől fogva gondolt engem az Úr. Ügy élni, ahogyan a Teremtő mindig is akarta, hogy éljek.

A világ akkor igazi, ha pontosan olyan, amilyen az Istenben öröktől fogva létező világ-eszme.

Az élet akkor igazi, ha hamisítatlan tükrözi Isten gondolatát.

Az ember akkor igazi, ha úgy él, gondolkodik, beszél, cselekszik, ahogyan öröktől fogva gondolta és akarta az Isten.

És minden probléma megfejtése, minden kérdés megoldása, minden emberi elrendezés csak úgy igazi és csak úgy jó, ha benne az örök isteni gondolat tisztán tükröződik vissza.

Az angyalok látják az örök isteni gondolatokat, és bennük mindazt is, ami az ember szava szerint még a jövő titka. De én, az ember, nem láthatom. Ki tanít meg reá? Hol találom leírva az Isten gondolatait, hogy szerintük rendezzem, igazivá tegyem életemet?

Két könyv nyílik előttem:

a természet könyve (a teremtett világban fizikai, kémiai, élettani törvények, nagy ösztönös erők dolgoznak s automatikusan teljesítik Isten beléjük épített akaratát; a mű sugározza, hirdeti magáról, hogy mit gondolt róla, mit akart vele a teremtő Isten. Így a puszta ész természetes világánál sok tekintetben rájöhetünk arra, mi az Úr gondolata rólunk);

a kinyilatkoztatás könyve, amely Isten személyes megnyilatkozásait tartalmazza. Megszólalt az Isten s elmondott önmagáról, terveiről, teremtett világában élő lényekről sok olyant, amire az ember önmagától soha rá nem jöhetett volna. A kinyilatkoztatás mélyebb, mint a természet tanítása. Nagyobb is a bizonyossága, hiszen Istennek szava, aki maga az igazság, nem csalhat és meg nem csalatkozik. Közvetlenebb is és kényszerítőbb erejű; hiszen míg a természet csak tükrözésben adja Isten gondolatait, a kinyilatkoztatásban a személyes Isten maga szól. Az újszövetség krisztusi kinyilatkoztatása mily páratlanul közvetlen! Érzem rajta a személyiség sugárzó erejét!

Meg kell tanulnom a két könyv olvasását és kitárulnak előttem a teremtő Isten örök gondolatai rólam, életemről, kérdéseimről. Kitárul az igazi élet, amely Isten öröktől fogva táplált gondolatainak megvalósítása.

El nem feledheti soha az ember: az igazság az Isten gondolatainak valósítása életünkben.

Bármely emberi probléma, kérdés, nehézség előtt állva, egyetlen szempont a fontos: erről és erről mi az Isten gondolata?

Eltörpül a tudomány, az emberi tradíció, a korszellem, az átfutó divat. Nem lehetnek irányító vezérek, hiszen ők is csak akkor helyesek és igaziak, ha Isten gondolatait tükrözik. Ha szembeállnak vele, akkor hamisak és a nevük: bűn. A szokás is lehet bűnös, a korszellem is lehet bűnös, a törvény is lehet bűnös, ha benne nem az Isten gondolata tükrözik hamisítatlan. És az igazság harcai: megváltoztatni a szokást, a korszellemet, a törvényt, a divatot és hozzátörni a megismert isteni gondolathoz, hogy igazivá és helyessé legyen!

Katolikus testvérek, bármiről beszéltek, egyetlen legfőbb és igazi iránytű vezessen: „mi az Isten gondolata erről a kérdésről?“

2. Mi a Teremtő gondolata a házasságról?

Házasság. Férj és feleség. Gyermek. Család. Szexuális kérdés.

Olyan régi probléma, amilyen idős a földön az ember, akit Isten haragja kiűzött a Paradicsomból. Évezredeken át mérhetetlen sok nyomorúság, szenvedés, bűn és küzdelem futott e probléma kötegén keresztül. Népek számára lett hajótörés sziklája. Országok tűntek el a térképről, mert a nagy kérdések vonalán eltévedtek az igazságtól. Sok százados irodalma egész könyvtárakat töltene meg; de az irodalom nagyobb része selejtes, bűnös, tűzre való.

Ha ma megkérdeznének: Fejlődtünk-e? Jobban állunk-e ma, mint száz, ötszáz vagy ezer esztendővel ezelőtt? — Én nem tudom, mernék-e igennel felelni.

Pedig milyen könnyű lenne marokra fogni minden problémát egyetlen kérdéssel: Mi az Isten gondolata a szexuális életről, házasságról, gyermekről? És ha megláttuk a Teremtő gondolatát, akkor mindent félretenni, minden mást elfeledni, és emberfölötti erőfeszítések, lemondások és küzdelmek árán is megvalósítani az örök isteni gondolatot. Ez az egyetlen, emberhez méltó megoldása a nagy kérdéseknek.

Minden más megoldás, amely mellette fut, vagy ellene ágaskodik Isten gondolatának, hamis, bűnös és rossz: életrontó, embert törő.

Keressük tehát a teremtő Isten gondolatát!

A nemi különbözőség alapokmánya.

„Meg is teremté az Isten az embert: a maga képére, az Isten képére teremtette, férfiúnak és asszonynak teremtette.“ (Gen. 1, 27.)  A Szentírás teremtéstörténete hiteles, hiszen isteni sugalmazásra támaszkodott az írója; nincsen benne tévedés, vagy ferdítés. A tudomány még nem is olyan régen mondatról-mondatra hevesen ostromolta a teremtés hat napjára beállított isteni leírását; — és végül is a tudomány mondatról-mondatra kénytelen volt meghódolni és elismerni, hogy a tudós elméletek tévesek voltak, az Írásra egyetlen téves állítás rá nem bizonyítható. Az ember teremtésének leírása is (Gen. 1, 26—30, és GEn. 2, 7, és 18—25) tehát híven tükrözi Isten gondolatait és hamisítatlan adja teremtő működését.

Gen. 1-—27-ből világos, hogy a nemek különbözősége a teremtő Istennek örök elgondolása. Ádám férfiúsága, Éva női volta benne állott Isten világtervében. Vaskos tévedés, meghamisítása az isteni gondolatnak régi és néhány újabb zsidó írásmagyarázó feltevése, hogy az első embert nem nélkülinek, vagy hermafroditának teremtette Isten és hogy csak a bűnbeesés váltotta ki benne a nemiséget. Hogy a férfinak és nőnek nemi különbözősége nem a bűnbeesés következménye, tehát önmagában rossz, azt három szóval döntően cáfolja maga az Írás: „férfiúnak és asszonynak teremtette“. Az első emberpár megalkotásában a nemi különbség gondolatát maga Isten építette bele az emberiségbe.

Sőt, nemcsak beleépítette, hanem megszentelt és fenséges ténynek bélyegezte! Nézzétek Gen. 1, 27-et: „az Isten képére teremtette, férfiúnak és asszonynak teremtette“. A két szorosan kapcsolt mondat közül az első az embernek nemesi levele, magasabbrendűségének alapalkotmánya, hiszen az a tény, hogy Isten képére teremtetett, teszi az embert az egész teremtés királyává (ne felejtsük el, hogy az angyalok sincsenek Isten képére alkotva, csak egyedül az ember!). Ez a mondat a hozzákapcsolt másodikat is kirántja a testiség, ösztönösség, rontás, bűn mocsaras régiójából és felemeli magához a csúcsra, ahol Isten valósult legszebb gondolatai állnak. Isten képe-mása az emberben az ember szellemiségében jelentkezik, éspedig közelebbről abban, hogy a halhatatlan lélek tökéletes egységet alkot a testtel és uralmat gyakorol az anyag felett. (L. Schütz: Dogmatika I. 523. old). Test és lélek együtt: ez az ember. De ez áll a férfira is, az asszonyra is. És ha azt mondom: „férfi“; akkor ezzel a kifejezéssel nem mondtam mindazt, ami Ember, hiszen az ember fogalmához hozzátartozik a nemiség alapján a férfitól nagyon sokban lényegesen különböző másik ember-alak is, akit úgy hívok, hogy „asszony“. Az Ember fogalmában a férfi és nő egymást kiegészítve, együtt vannak benne. Amint tehát azt mondhatom, hogy test és lélek együtt: ez az ember, ugyanúgy mondanom kell: férfi és nő együtt: ez az Ember. A fenti Szentírás-idézet: „…az Isten képére teremtette, férfiúnak és asszonynak teremtette…” tehát azt is aláhúzza, hogy a férfi s nő egymás kiegészítésére rendelt nemi különbözősége szintén egy része annak a felséges ténynek, hogy az ember Isten képére teremtetett. Ezt fejezi ki Schütz „A házasság“ c. könyvének 22. oldalán: „…a férfi és nő együtt adja Isten képét teljes tartalmában, minden színével és egész plaszticitásában…”

A nemek különbözőségét a teremtő Isten

nemcsak öröktől fogva gondolta,

nemcsak felmagasztalta azzal, hogy az embert a maga képére teremtette,

hanem öröktől fogva elhatározott világtervében bele is állította az emberi élet sokszorozásának és továbbadásának szolgálatába.

Ennek megértésére három idézetet kell egymás mellé állítanunk:

Gen. 1, 11. a növényvilág teremtésénél írja Isten parancsát: „Hajtson a föld füvet, mely zöldül és magot hoz és gyümölcsöző fát, amely gyümölcsöt hoz faja szerint belsejében maggal…”

Gen. 1, 22. az állatvilág teremtését mondja el: „…És megáldá őket mondván: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit, és sokasodjék a szárnyas a földön…”

Gen. 1, 28. az ember teremtését mondja el: „És megáldá őket az Isten és mondá: Szaporodjatok, sokasodjatok s töltsétek be a földet s hajtsátok uralmatok alá és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain s minden állaton, mely mozog a földön…“

Íme az élet himnusza! Növény és állat és ember: minden, ami él a földön, beléjük oltott isteni törvény szerint hoznak elő új élőlényeket fajuk szerint. A végtelenben működő teremtő akarat parancsára az idő kezdetétől az idők végéig szaporodnak és sokasodnak az élők és betöltik a földet…

Az embernek szaporodása a nemző érintkezés élettani törvényei alapján történik: a férfi és nő „lesznek ketten egy testté“ (Gen.2, 24) és nemzői lesznek az új embernek, akinek gyermek a neve.

Férfi, nő, gyermek. Íme a család alapja!

„Ádám aztán megismeré feleségét, Évát s az fogana s szülé Káint, mondván: Embert nyertem az Istentől!“ (Gen. 4, 1.)

A nemek különbözősége öröktől fogva létező isteni gondolat.

A nemi ösztönt az emberbe Isten keze oltotta. A nemi ösztön tehát jó.

Férfinak és nőnek embert nemző érintkezése a Teremtőtől kapott legszentebb parancs teljesítése. Tehát jó.

A nemi ösztön jelentkezése a serdülés korától kezdve vágyakban, nyugtalanságokban, kísértésben: Isten rendelte élettani törvények szerinti, tehát önmagában nem rossz.

Sőt, mindez elválaszthatatlanul sajátja az Isten képére teremtett embernek.

Mindez az élet sokszorozását és továbbadását szolgálja. S amíg az ember pontosan megmarad azon magasabb rendű törvények keretében, amelyekkel majd a kinyilatkoztatás fogja pontosabban szabályozni a család életét, addig nemző tevékenysége: Istenszolgálat.

Amint azonban az ember Isten törvényeit megtöri s az ösztönt a Teremtő megszabta céljától elferdítve, élvezet eszközévé alacsonyítja, abban a pillanatban meghamisítja Isten örök gondolatait, elront valami nagyot és szentet, súlyos bűnt követ el.

Sinai hegyéről zúg a Törvényhozó szava: Ne paráználkodjál!

A Természet szava.

Sipos István dr. „A katholikus házasságjog rendszere“ című könyvének első sorai így szólnak:

„Isten az emberi nem fenntartását a két nem egyesülése által akarja. Ezért teremtette — az állatvilág analógiájára — férfiúvá és asszonnyá az embert, egymásra utalt szervezettel látta el és hatalmas nemi ösztönt oltott beléje.

Az emberi nemnek a fennmaradása azonban a nemek nem akármilyen egyesülésével valósul meg. Ha az egyesülés teljesen szabályozatlan, az ember kénye-kedvének kiszolgáltatott, a nemi életet öncéllá emelő, átmeneti vagy akármikor felbontható volna, a fajfenntartás a legnagyobb veszedelemben forogna. Az állatok magában az ösztönben bírják a nemi ösztön szabályozóját, mely őket a természet korlátainak áthágásától s a faj kárát okozó visszaélésektől megóvja. A testből és lélekből álló, magasabb rendű ember a nemiségnek magasabb rendű szabályozóját kapta: az értelmet, hogy a természet törvényét felismerje s az akarat királyi erejét, hogy a törvényekhez magát szabadon alkalmazza. A természetnek az értelem által felismerhető szava pedig azt mondja, hogy a nemi viszonynak egyedüli törvényes formája az, mikor egy férfi és egy nő tartósan, egész életre szólóan egyesül, vagyis a házasság. Mert csakis a házassággal valósulhatnak meg azok a célok, amelyeket a természet, illetve annak Alkotója a nemiséggel s a nemi ösztönnel szándékolt.“

„A természet szava azt mondja, hogy a nemi életnek egyedüli formája a házasság …“

Igaz ez? Valóban a természetben kapaszkodik meg a házasság gyökere?

Ha a természet szavát tisztán akarom hallani, akkor nem a XX. század embereit kell megfigyelnem, hiszen ezeknél kultúra, tradíciók, történelmi fejlődés sok tekintetben félrehajtotta, eltörölte, vagy meghamisította az ősi természet egyszerű törvényeit. Vagy vissza kell mennem a messze múltba, az emberiség őskorába, vagy megfigyelnem a még ma is primitív körülmények között élő, vad és félvad embertörzseket s keresnem náluk a házasság nyomait.

1. „Egyesek vitatják, hogy a természetben és a természet törvényeiben a házasságnak semmi nyomát sem találták, csak az életet nemző képességet észlelték s az annak kielégítésére törő hatalmas ösztönt…“ (Casti connubii). Ilyen hamis elmélet volt a materialista történelemmagyarázók (pl. Bachofen, Morgan) tanítása, mely szerint az emberiség őskorában a természetes állapot a promiszkuitás volt, vagyis a teljes nőközösség, törvényektől kötetlen, gáttalan nemi élet; ebből fejlődött később a matriarchátus, vagyis az amazonok asszonyuralma, amelyben nő a „családfő“, aki férjeit tetszése szerint cserélgeti; további „haladást“ jelentett volna a poligámikus patriarchátus, a soknejű férfi köré jegecesedő család formája, amelyből aztán, a kiválasztott fő-feleség történetén át fejlődött volna ki a házasság monogámikus intézménye, amelyben egy férfi és egy nő tartós életközösségben oszlopai a családnak. A materialisták szerint azonban a házasság mai, egynejű formája kényszermegoldás, amelynek bilincseit a vallásnak fokozatos visszaszorításával lassanként lerázza majd az emberiség és vissza fog térni végre az ősállapothoz, a természeteshez, amelyben semmiféle törvény nem köti az emberben tomboló szexuális ösztön szabad kielégítését.

Hasonlóan hamis vágányon fut a fejlődéselmélet Spencer-teóriája, amely szintén a teljes nőközösséget tartja természetesnek és történelmileg is az ősi századok nemi élet formájának, s aztán a gazdasági élet fejlődésével párhuzamosan húzza meg a sokférjűségen, soknejűségen keresztül a fokozatos haladást, egészen a monogám házasságig.

Ezzel szemben az újabb etnográfia az egyébként materialista-darwinista Westermarck nyomán kikutatta, hogy az emberi közösség legősibb kerete nem a törzs, hanem a család, s hogy a törzsekbe való tömörülés — amely később magával hozta a nőközösséghez való süllyedést — csak jóval későbbi fejlődésnek formája volt. A régi népek története mutatta ősállapot a családi közösség és a nemi élet vonalán később jelentkező különféle meglazulások csak elrontásai voltak az Isten gondolatát tükröző eredeti családi állapotnak.

(L. erről pl. dr. Kecskés Pál: A házasság etikája, 1928. — vagy Koppers: Die Anfänge des menschlichen Gemeinschaftslebens im Spiegel der neueren Völkerkunde).

2. A ma is még az ősi kultúrfokon élő népeknél és törzseknél a kutatók a hamisítatlan, romlatlan családi élet formáit találják; e népek erkölcsei általában attól kezdve romlanak, mióta a „művelt“ fehér fajjal közelebbi érintkezésbe kerültek.

Az afrikai busmanok felbonthatatlan házasságban élnek; a házastársi hűség megszegésén súlyos büntetések állnak.

A bengáliai öbölben élő andamánok házassága Man szerint példaképül szolgálhatna gyakran az európaiak számára. A gyermekkel megáldott házasság felbontása elő nem fordul.

Az ausztráliai ősnépek szigorú monogám házasságban élnek.

A Filippi-szigetek őslakói éppúgy, mint a szumátrai kubuk, szigorú szokásokkal és törvényekkel védik a házasság tisztaságát.

A természetnek az ősi kultúrákban és szokásokban megnyilatkozó szava kimondottan a monogámiás, felbonthatatlan házasság mellett dönt. Természetes. Meg nem rontva, el nem torzítva tükrözi vissza Isten örök gondolatát a férfi és nő szexuális kapcsolatáról.

3. Kevés kérdés mellett áll oly egyöntetűen bizonyítóként az emberiség közmeggyőződése, mint a házasság isteni eredete és az ember életében való kiemelkedő fontossága mellett.

„Dicsérjétek az Urat minden népek!“ — zengi a zsoltáros. Dicsérik is minden népek a maguk házassági szertartásaival, áldozatbemutatásaikkal, amelyekkel elismerik, hogy a házasság az istenközelség szent talaja, és hogy valami egészen nagy, egetverően fontos, és szorosan az Istenhez tartozó élményen mennek át azok, akik a házasság igájába hajtják életüket. Csak a modern ember polgári házasságkötése történik egyszerűen egy szürke hivatalnok asztala előtt, ahol Isten nevét csak udvariasságból említik.

A házassági szertartásokról külön vaskos könyveket írtak. Lényeges alapgondolataik azonban: az istenközelségnek, a választott életközösségnek, a szeretetnek, hűségnek, gyermekáldásnak életre szólóan nagy gondolatai minden nép házassági szertartásaiban kifejezésre jutnak.

4. Csatlakozzék az eddigiekhez egy idézet Schütz Dogmatikájából (II. 115.):

„A házasság annyira jelentős valami az egyesre és a társadalomra, a jelen és a jövő nemzedékre, az ideigvaló és az örök javakra, hogy a házasságban már természettől fogva van valami szent és vallási jelleg, amiért is a természet szentségének szokás nevezni. Hisz a merő természet álláspontján is a házasság rendeltetése gondoskodni az Isten képmásának folytatásáról és állandósításáról, mégpedig oly módon, hogy Isten minden egyes esetben közvetlenül is beleszól a teremtő tevékenységével. Így a szülők nemző tevékenysége már a természet rendjében sem a házasfelek önrendelkezése, hanem Isten megbízása… Szentség volt, a paradicsomi állapot szentsége…“

A házasság ősi alappillérei.

A házasság egy férfiúnak és egy nőnek állandó, törvényes, nemi jellegű életközössége.

A dogmatika a házasságnak hármas áldását sorolja fel:

  1. A hűség áldása (bonum fidei), egymás kiegészítése és támogatása.
  2. A gyermekáldás (bonum prolis), az élet folytatása és sokszorozása.
  3. Az orvosság áldása’ (bonum remedii), a nemi ösztön kielégítése.

Miután a házasság Isten örök gondolata, tehát meg kell találnom alapjait a kinyilatkoztatásban ott, ahol a világot teremtő Isten gondolatainak valósulását olvasom.

Meg is találom csodálatos, kristálytiszta fogalmazásban.

Hajoljunk a könyvek könyve fölé és lélegezzük be az igét.

1. Kiegészítés.

„Meg is teremté Isten az embert: a maga képére, az Isten képére teremtette, férfiúnak és asszonynak teremtette.“ (Gen. 1, 27.)

„Vette tehát az Úristen az embert s a gyönyörűség paradicsomába helyezte, hogy művelje és őrizze meg.“ (Gen. 2, 15.)

„Mondá tovább az Úristen: Nem jó, hogy az ember egyedül vagyon: alkossunk hozzá illő segítőt is.“ (Gen. 2, 18.)

„Megalkotta ugyanis az Úristen a földből a föld minden állatát s az ég minden madarát és odavezette őket Ádámhoz, hogy lássa, minek nevezi el őket, — mert minden élőlénynek az lett a neve, aminek Ádám elnevezte. — Meg is adta Ádám minden baromnak s az ég minden madarának s a föld minden vadjának a maga nevét…“ (Gen. 2, 19—20.)

„ … de Ádámnak nem akadt magához illő segítője.“ (Gen. 2, 20.)

„Ezért az Úristen mély álmot bocsáta Ádámra s mikor az elaludt, kivéve egyik bordáját s hússal tölté ki helyét. Aztán asszonnyá építé az Úristen a bordát, melyet Ádámból kivett és odavezette Ádámhoz…“ (Gen. 2, 21—22.)

„Mondá ekkor Ádám: Ez most csont az én csontomból s hús az én húsomból: ezt a férfi feleségének nevezzék, mert a férfiúból véteték. Ez okból hagyja el az ember az atyját s az anyját s ragaszkodik feleségéhez, s lesznek ketten egy testté.“ (Gen. 2, 23—24.)

Mondottuk korábban, hogy a nemi különbözés alapján férfinak és asszonynak teremtett ember az Isten képét viseli. Az Isten képére alkotott EMBER fogalmában tehát benne van a férfitartalom és a nőtartalom együtt: az egész Ádám és az egész Éva. A két nem egymást kiegészíti.

Gyönyörűen húzza alá most ezeket a megállapításokat a második teremtéstörténet egy-egy mondata.

Elvonul Ádám előtt az egész állatvilág, amelyből Darwin és Haeckel evolúciós elmélete, mint utolsó láncszemet, származtatja az embert. Ádám ismeri őket, nevet ad mindegyiknek, és ezek a nevek pontosan ráillenek minden állatra. De „… Ádámnak nem akadt magához illő segítője“. Az egyik emberpéldány, a Férfi, elhagyottan, egyedül áll a teremtett világban, nincsen senkije, aki hozzá hasonló volna, aki iránt vonzalom és vágyakozás mozdulna benne.

„Mondá tehát az Úristen: Nem jó, hogy az ember egyedül vagyon…”, hiszen akármennyire egész, bármennyire tökéletes is ez az Isten kezéből frissen kikerült csodateremtmény, mégiscsak fél-ember, elégtelen önmagában. Nemcsak úgy elégtelen, hogy búsul és lézeng, hanem elégtelen arra, hogy földi feladatát Isten örök gondolata szerint teljesíteni tudja. És az Úr, aki a hat teremtési nap mindegyikének végén „látá, hogy jó“, amit alkotott, most először mondja valamire azt, hogy: nem jó!

És megalkotja a „hozzá illő segítőt“, a kiegészítő másik emberpéldányt. Nem földből alkotja, mert a föld az első embernek uralma alá hajtatott, tehát alsóbbrendű nála. Nem is állatból építi át, mert Ádám urává rendeltetett az állatvilágnak, az tehát alacsonyabb rendű. Nem semmiből hívja elő „legyen“ szóval, mert akkor idegenül érkeznék és majd meg kellene egymást találniok. Az ember egyenrangú segítőjéhez méltó nyersanyag, amiből megformálja őt az Úr, nem volt más a teremtésben, mint maga az Ember! Ezért bocsát Ádámra álmot az Úr s kivett bordájából formálja meg segítőjét.

A nőnek a férfivel szándékolt teljes egyenrangúságát szebben ki sem lehetne fejezni, mint a teremtéstörténet e néhány sorával.

A nő is Isten képe éppúgy, mint a férfi. De ő is fél-ember lenne önmagában; neki sem jó egyedül maradnia. A férfiből lett, tehát reá van utalva; de nem a férfi nemzette őt, hanem az ő alkotásához hasonló tevékenységgel formálta meg őt az Isten; tehát nem alárendelt a helyzete a férfivel szemben. Ott fog állni az idők végéig a férfi oldalán, mint belőle vett, reá támaszkodó, de vele egyenrangú kisegítője és kiegészítője.

Történelmi súlyú Ádám kijelentése: „Ez okból hagyja el az ember az atyját és az anyját s ragaszkodik feleségéhez, s lesznek ketten egy testté“. Az egymást kiegészítő egy-férfinek és egy-nőnek köteléke a legszentebb s leghatalmasabb minden földi kötelék között; erősebb annál is, amely a gyermeket szüleihez fűzi.

S mikor később a történeti fejlődés tagadhatatlanul azt hozta, hogy „a fizikailag erősebb és szellemileg önállóbb férfi zsarnoka lett a gyengébb nőnek, főként három irányban; az elszabadult érzékiség vak eszközévé süllyesztette a soknejűségben — szeszélyének játéklabdájává tette a válás gyakorlatával — s az önzésnek erőszakosságát éreztette vele, mikor egyenrangú társ helyett szolgává, sőt szinte rabbá tette…” (Schütz: A házasság), — akkor eltorzította és meghamisította Isten örök nagy gondolatát, aki a nőt egyenrangú kiegészítő és segítő társnak, feleségnek állította oldala mellé.

Gyönyörű gondolatokat jegyez fel erről a tényről Nagy Lajos „Az élő gondolat“ című könyvében.

„Ha a férfi és nő tipikus mivoltának kifejezésére szemléltető képet keresünk, metaforikus eligazítást adhat a bibliai leírás, mely szerint Isten a nőt a férfiből alkotta, mikor a férfi aludt, mikor még „Ember“ volt és nem jellegzetesen férfi. A Férfi az Embernek felébredt, a Nő a dolgok irányában tovább álmodó fele…

A „nőiesség” és a „férfiúság” hozzátartozik az „Ember-psziché“ ontológiai alkatához. Kettős struktúra, mely összeillik és feltételezi egymást (miként az idegrendszerben az érző és a motorikus ideg). Ott a potencialitás, itt az aktualitás stílusa dominál…

Íme a két fél arculata. Az úr, a hős, a zseni: a nő szemében a férfi-ideál; a feleség, az anya, a szűz: a férfi szemében a női ideál. Feleség és úr, anya és hős, szűz és zseni összetalálkoznak és megalkotják az erő, szabadság és bölcsesség ideálját, a személyiség teljességét…”

A férfi és a nő nemcsak a nemiség vonalán kiegészítői egymásnak, hanem lelki, szellemi, érzelmi, kulturális, tevékenységi vonalon is, az élet minden vonalán. Teljesen félreismerné a teremtő Isten gondolatát és mély sárba hempergetné az emberideált, aki csak a nemi ösztön kielégülésében látna kölcsönös kiegészítést. „Ez most csont az én csontomból s hús az én húsomból; ezt a férfi feleségének nevezzék…” Mintha azt mondaná: ez az én kiegészítőm minden területen, az élet minden igényének vonalán!

Ezért van, hogy a szerelem nem mint szexuális vágy, hanem elsősorban mint lelki igény jelentkezik. Ezért boldogtalan a házasság a szexuális kielégülés dacára, ha a házasfelek csak nemileg keresik egymást, de idegenek maradnak szellemileg, világnézetileg, lelkükben és egyéniségükben.

2. Életsokszorozás.

„És megáldá őket az Isten és mondá: Szaporodjatok, sokasodjatok s töltsétek be a földet s hajtsátok uralmatok alá és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és minden állaton, mely mozog a földön… (Gen. 1, 28.)

Isten örök teremtő gondolata, hogy az idők sodrában a teremtésbe beleoltott fizikai, kémiai, élettani erők és törvények automatikus működése mellett az élet maga sokszorozza önmagát: az élőkből újabb élők legyenek, mindegyik egy előtte haladótól származzék s mindegyik oka legyen egy vagy több utána következőnek. Bámulatos sokféleséget mutat az Isten stílusa a részletek kidolgozásában. Az egysejtűek osztódással szaporodnak, más alsórendű állatok bimbódzással; a virágok beporzással, magvak útján, a magasabb rendű állatvilág petével, tojással. De mindezekben hányféle változat! Micsoda bonyolult folyamatok! Lépten-nyomon új csodák!

A magasabb rendű élők világában biológiai törvények korlátjába tört szexuális ösztön mozgatja életnemzésre az egyedeket. Az ember a teremtés koronája: nála a nemi ösztönt csak a szabad akarat fogja fékre.

A teremtő Istentől kapta az első emberpár a parancsot: „Szaporodjatok, sokasodjatok s töltsétek be a földet!“ Ez a házasság második áldásának, a gyermekáldásnak alapító mondata.

A nemi különbség által egymáshoz vonzott, isteni akarattal egymás kiegészítésére teremtett, egymással életközösségre, kölcsönös segítésre holtomiglan-holtodiglan szent szerződést kötő ember lesz nemzője a harmadiknak, a nagy ajándéknak: a Gyermeknek.

„Férfi és Nő: ketten alkotnak egész okot, melynek művelete a nemzésben nem egyszerű hatás, hanem okozás. Új ember, azaz új ok születik. Nem a Férfitől, nem a Nőtől: ez mechanikai identitás volna, amitől az Élet borzad. Hanem mindkettőtől együtt: ez vitális identitás, az Élet elragadtatása.” (Nagy Lajos: Az élő gondolat.)

A nemi ösztön Isten kezéből származik. Tehát jó. A nemek különbözősége, egymáshoz való vonzódása, a férfi és a nő szerelme mind isteni rendelés. Tehát mind jó. Az ember egész nemző apparátusa Isten műve, tehát jó. Ennek az apparátusnak működése: a nemi egyesülés, az életmagvak átadása, a fogamzás, terhesség, szülés, mind-mind Isten gondolata, tehát önmagában mind jó. Akkor jó, ha a részletekben is a teremtői gondolatot tükrözi. Ha tehát korlátokat húzott számára az Isten keze, akkor az emberi szabad akaratnak bele kell kényszerítenie a korlátok közé a benne jelentkező vitális erőket, mert a korláton való minden kitörés lázadás volna a Törvényhozóval szemben és örök nagy gondolatainak meghamisítása.

Isten a házasság keretébe utalta az embernek életet nemző tevékenységét, vagyis a házastársak között szabadította fel a VI. parancs kemény szavával megkötött szexuális vágyat s irányította embernemzésre. „Ne paráználkodjál!“ — azaz: házasságon kívül tilos számodra minden szexuális élmény.

A házasság hármas áldását kizárólag a monogámiás házasság biztosítja teljes mértékben s az Emberhez méltó módon.

A hűség áldása csak egymást mindenben kiegészítő, egyenrangú két fél között lehetséges. Meghamisítása és eltorzítása a hűség gondolatának a többférjűség is, a többnejűség is, a korláttalan szexuális érintkezés is, és minden, a házasságon kívül keresett nemi kielégítés. A tényen nem változtat az, ha egyes totális államok kimondanák, hogy nem a házasság, hanem a minél több születés a fontos és hogy az anyaság tiszteletreméltó akkor is, ha házasságon kívül hordozza a gyermeket. Az előbbiek ösztönös állat színvonalára süllyesztik az embert; az utóbbi pedig nem más, mint nagyarányú, hivatalosan elrendelt emberanyag-tenyésztés. Meghamisítása a teremtői gondolatnak!

A gyermekáldás nem abban merül ki, hogy valamerre, valahol egy új ember jöjjön a világra. Az ember felelősséggel születik. S a nemző tevékenységnek szükségszerű és felelős folytatása: a nevelő tevékenység. Nem elég gyermekeket hozni a világra: a szülők feladata azoknak Isten törvényei szerint való felnevelése, a keresztény egyéniség kibontása és végtelenbe néző lelki igények keltése. Állam, társadalom, intézetek nem tudják pótolni a családi otthont; s a gyermeknek, aki nem ismert igazi édesanyát és édesapát, egész életében hiányozni fog valami az élet szükségességeiből, amelyeket pótanyagokkal nem lehet helyettesíteni. „Édesanya” csak egy van, és „édesapa” is csak egy van. Mind a kettő életigény.

Az orvosság áldása: t. i. az érzékiségnek helyes mederben való levezetése és ezzel követelő ütemének csillapítása csak a monogámiás házasságban jelentkezik. Az egyenrangú házastársakhoz való kötöttség, egymás kívánságára figyelemmel levés, kíméleti idők gondos betartása, egyáltalában a komoly szerelemmel körülvett házastárs szolgálata óriási fegyelmező erő mindkét fél számára. Valahogyan megfinomodik és megnemesedik a szexuális ösztön is a helyes házaséletben. Ezzel szemben minden más, eltorzított közösségi formában maga a nemi élet állandóan növeli és ingerli a szexuális éhséget.

A „Viharzónában” írtam: „A Gyönyör éppúgy az emberteremtés szolgálatában áll, mint a Parancs és a Vágy. Ha kivonják az Élet egyenes szolgálatából és önmaga miatt keresik, vétkeznek Isten törvénye ellen és a Természet törvénye ellen.”

A házasság keretében egymást kiegészítő, hűséges élettársak egymással való nemi élete Isten örök gondolatainak teljesítése: Istenszolgálat.

3. Az érzékiség lecsillapítása.

„…lesznek ketten egy testté…“

Érdekes az ember fejlődéstörténete az érzékiség vonalán. A gyermekkorban alszik a szexualitás; legfeljebb öröklött átok, vagy bűnös lelkű pajtások példája, vagy más csábító hatás keltheti életre idő előtt. A nemi ébredés idején még irányítatlan új erő; irányt a nemi érés végén nyer, amikor már a személyiség is ébredezik a kibontakozó ifjúban. Iránya heteroszexuális: férfit a nő felé, nőt a férfi felé igazítja növekvő érdeklődéssel. Kutató szemmel jár mind a kettő, keresve azt az egyetlent, aki Isten gondolatai szerint az életének kiegészítő megoldását hozza. Míg reá nem talál, az ifjúkor nehéz küzdelmei dúlnak a VI. parancs vonalán. Ha meg nem találja, vagy a keresztény házasság igáját nem vállalja, akkor élete végéig ostorral hajtja a soha ki nem elégíthető, éhes szexualitás.

Viszont ha megtalálta, házasság keretében kiegészítő élettársnak magához emelte, akkor „ketten egy testté lesznek“, a nemiség vonalán mindkettő megtalálja a maga teljes kiegészülését, és a szexualitás mély, biztos medret kap. A szabályozott nemi élet ennek a kettőből eggyé lett testnek életfunkciói közé sorakozik és egyszerű emberi életélménnyé nemesül. Vad üteme csillapul, elveszíti éhes vágy jellegét s besorakozik a korlátba tört életigények közé. Olyan egyszerűvé lesz, mint a vérkeringés, lélegzés, emésztés. Beállt az Élet szolgálatába azzal, hogy Isten szolgálatába állott.

Ezek a tiszta, mély, nyugodt meglátások fakadtak az Írásból, ha azt igazságot kutató, őszinte lélekkel tanulmányozzuk. Milyen mélyen alattunk marad az érzékiséggel felkorbácsolt irodalom és művészet, film, színház, regény és lírikus költészet világa! Az ember úgy érzi, hogy Jézus parancsszava lecsillapította a háborgó tengert, és most olyan biztosan, nyugodtan úszik célja felé a hajó!

Ha a hajónak Isten a kormányosa, biztosan eléri célját.

3. Mi a Megváltó gondolata a házasságról?

A Teremtő gondolatát a házasságról a Genezis 1. és 2. fejezete közölte velünk félre nem érthetően.

A Megváltó gondolatait az Újszövetség Magna Charta-ja: a hegyi beszéd adja meg.

„Hallottátok, hogy mondatott a régieknek: Ne törj házasságot! Én pedig mondom nektek, hogy mindaz, aki asszonyra néz, hogy őt megkívánja, már házasságtörést követett el vele szívében.” (Máté 5, 27—28.)

„Továbbá mondatott, hogy aki elbocsátja feleségét, adjon neki váláslevelet. Én pedig mondom nektek, hogy mindaz, aki elbocsátja feleségét más mint paráznaság miatt, okot ad neki a házasságtörésre, és aki elbocsátott nőt vesz el, az házasságot tör.” (Mt. 5, 31.)

Csatlakozik hozzá néhány később elszórt krisztusi gondolat: „… Nem olvastátok-e, hogy aki az embert kezdetben teremtette, férfivá és asszonnyá alkotta őket? És mondá: Annak okáért az ember elhagyja atyját és anyját és feleségéhez ragaszkodik és a kettő egy testté lészen. Ennélfogva már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza.” (Mt. 19, 4—6.)

És Szent Pál apostol magyarázza az Úr akaratát a korinthusiakhoz írt első levelében:

„…minden férfiúnak legyen meg a maga felesége és minden asszonynak legyen meg a maga férje. A férj adja meg feleségének, amivel tartozik, hasonlóképen pedig a feleség is férjének…” (I. Kor. 7, 2—3.)

„Ne tartózkodjatok egymástól, … hogy a sátán meg ne kísértsen titeket azáltal, hogy magatokat meg nem tartóztatjátok.’’ (I. Kor. 7, 5.)

„A nőtleneknek és az özvegyeknek pedig azt mondom: … ha meg nem tartóztatják magukat, lépjenek házasságra; mert jobb dolog megházasodni, mint égni.“ (I. Kor. 7, 8—9.)

„…a feleség férjétől el ne váljék; ha pedig elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön meg férjével. A férfi se bocsássa el feleségét…“ (I. Kor. 7, 10—11.)

„Az asszony kötve van a törvényhez, míg férje él; ha férje meghal, szabaddá lesz; menjen férjhez, akihez akar, de csak az Úrban.“ (I. Kor. 7, 39.)

Az újszövetségi házasság-ideál alapvető mondata a hegyi beszéd figyelmeztetése: „Ne gondoljátok, hogy felbontani jöttem a törvényt, vagy a prófétákat; nem jöttem felbontani, hanem beteljesíteni.“ (Mt. 5, 17.) — Az egész újszövetségnek alapja az ószövetség: azon épül, abban gyökerezik és azt bontja ki egy magasabb rendű világgá: a megváltott ember világává. Amott úr az eredeti bűn, itt úr a kegyelem, a megváltás gyümölcse. Amit fenséges szépnek teremtett az Isten, azt elrontotta az ember bűnnel; amit az ember elrontott bűnnel, azt rendbe hozta az Istenember a keresztfán. A meg nem váltott ószövetségi ember minden viszonylatban durvább, mélyebben álló, mint a Krisztus vérével megváltott keresztény. Át kellett értékelődnie, magasabb rendűvé finomodnia törvényeinek, stílusának is. Az önmagában változhatatlan törvény („… míg elmúlik az ég és föld, egy i betű vagy egy vesszőcske sem szűnik meg a törvényből, míg csak mind be nem teljesedik…” Mt. 5, 18) — kiteljesedik és átnemesedik Krisztus kezében.

Az újszövetségi házasságtörvény változatlan tisztaságában meghagyja a Teremtő nagy gondolatait, amelyeket a Genezis tolmácsolt, s rájuk építi a Megváltó tökéletesebb és magasabb rendű gondolatait.

A házasság felbonthatatlan.

„Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza.“ (Mt. 19, 6.)

A házas kötelék fel nem bontható; házasságtörő, aki házastársától elválik; házasságtörő, aki elvált féllel házasodik. (Mt. 5, 31. — I. Kor. 7, 11.)

Az egyik fél paráznasága miatt a házastársak elválaszthatók egymástól (ágytól és asztaltól való elválasztás), de egyik sem házasodhatik újra, míg másik fele él. (Mt. 5, 31. — I. Kit. 7, 10—11.)

Akinek törvényes házastársa meghalt, szabaddá lesz és újra házasodhatik. „Holtomiglan, holtodiglan!” (I. Kor. 7, 38.)

A házasság a felnőtt ember természetes életkerete, Isten akarata, hogy az asszonynak férje legyen és a férfinak felesége. Isten akarata, hogy a nemi élet vonalán is a házastársak teljesítsék egymással szemben a kötelességüket; ez nem bűn, hanem Isten akarta természetes életigény. (I. Kor. 7, 2—3.)

A házastársi kötelesség teljesítése az egyetlen biztos óvszer a szexuális ösztön erejének csillapítására. Egymást kiegészítő, hűséges együttélés a házastárssal: biztosíték a sátán kísértése ellen, a biztosítéka annak, hogy mindenki mással szemben feltámadó kísértést legyőznek magukban s a hűséget meg nem törik. (I. Kor. 7, 5.)

A házastársak hűsége, a monogámiás házasság „egy férfi és egy asszony“-törvénye alappillére az újszövetségi házasságnak. Súlyosan bűnös minden nemi élmény a házasságon kívül. (Mt. 19, 4—6.)

Sőt, a tisztaság törvénye még ennél is sokkal szigorúbb. Felelős és bűnné lesz a gondolat is, az indulat is, nemcsak a tett. (Mt. 5, 27—28.).

Ez a kemény beszéd volt az, amitől megdöbbenve felzúdultak a tanítványok: „Ha így van az ember dolga a feleséggel, nem érdemes megházasodni.“ (Mt. 19, 10.) És mint új idők harangja, zeng Krisztus szava: „Nem mindenki fogja fel ezt az igét, hanem akiknek mondatott… Aki fel tudja fogni, fogja fel!” (Mt. 19, 11, 12.) Ez már az újszövetség: a megváltott ember szentségi kegyelemmel támogatott magasabb rendű házassága, ahol az emberi szív keménysége miatt már nem tesz a törvényhozó engedményeket!

A szüzesség kevés válogatottaknak és nagyot akaróknak áldozatos, önként választott életformája. Az újszövetség nem ismeri a kéjvágyó agglegényt, vagy a kényelemből-vénkisasszonyt. Aki a magányos ember útját választja, teljes megtartóztatásban éljen. Ha nem bírja, kössön házasságot. Mert aki magányos életet él, de nemi élményeket keres és áldozatos, kemény önmegtartóztatás helyett a felelőtlen szexualitás játékait keresi, azt kárhozat várja. „Jobb dolog megházasodni, mint égni!“ (I. Kor. 8, 8—9.)

Krisztus „emberi eltorzításokkal és visszaélésekkel szemben félre nem érthető határozottsággal és időket átölelő feltétlen tekintéllyel helyreállítja a házasság eredeti isteni gondolatát és aztán Isten országában éppen ennek a házasságnak ad egészen új értelmet és méltóságot. S éppen ez a két mozzanat adja meg a házasság krisztusi elgondolásának jellegét.” (Schütz: A házasság.)

Az újszövetségi házasság monogámiás és felbonthatatlan!

Azonban ennél is többet tett az Úr.

A megkereszteltek házasságát másolatává, képmásává tette az Ő és Egyháza közötti viszonynak, amint az ószövetségi házasság képmása volt Jahve és a hozzá hű lélek viszonyának (l. az „Énekek Énekét”). Ez a házasság misztikus magasságokba való emelése.

Hallgassuk újra Szent Pál apostolt. Az efezusi hívekhez írt levelében fejtegeti ezt a gondolatot:

„Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi éppúgy feje az asszonynak, mint Krisztus az Egyháznak… Amint az Egyház Krisztus alá van rendelve, úgy az asszonyok is mindenben férjük alá.“

„Ti férjek, szeressétek feleségeteket, amiképp Krisztus is szerette az Egyházat és önmagát adta érette… Szintúgy a férfiak is úgy szeressék feleségüket, mint önnön testüket. Akt szereti feleségét, önmagát szereti…“ (Ef. 5, 22—28.)

Az apostoli tanítás értelme világos.

Az Egyház: Krisztus misztikus teste. Az összes megkereszteltek, akik az Egyház tagjává lettek, ennek a csodálatos misztikus testnek tagjai. Az ő házasságra szövetkezésük tehát nem egyszerűen két ember magánügye, hiszen bennünk, mindannyiunkban él az Egyház, mi vagyunk az Egyház és a mi életünk egy kicsi darabkája az egyháztörténelemnek. A keresztények házasságában Krisztus testének tagjaival történik valami csodálatosan nagy dolog, éspedig Krisztus egyenes megbízására történik, az Őáltala kitűzött célok irányában. A keresztények házasságában van egy természetfölötti motívum: közük van Krisztushoz.

Az újszövetségi házasság egyúttal mása (nemcsak képe!) annak a kapcsolatnak, amely Krisztus és az Ő misztikus teste: Egyháza között fennáll. Valami közvetlen, reális viszony van a keresztények házassága és Krisztusnak az ő Egyházával fennálló kapcsolata között.

A keresztény házasság szentség. Kegyelmet jelentő és közlő. „… az összes nagy áldásokat betetőzi és tökéletesíti a keresztény házasságnak az az előnye, amelyet Szent Ágoston szavával szentségnek neveztünk s amely jelenti a házassági kötelék felbontha- tatlanságát és a házassági szerződést mint kegyelmet közvetítő jelet, amivé azt Krisztus felemelte és megszentelte.“ (XI. Pius: Casti connubii enciklikája, 20. old.)

Ez a házasság legmagasabb rendű felmagasztalása: hogy Krisztus az újszövetségi szentségek sorába emelte.

A keresztény házasság egy, szent, felbonthatatlan.

4. Mi a Szentlélek szerepe a házasságban?

A Szentháromság egyes személyeinek bizonyos, különleges isteni kiválóságokat vagy tulajdonságokat és határozott tevékenységeket tulajdonítunk. Ez az emberi elmének forgolódása egy érthetetlen nagy titok körül. Soha nem szabad elfelednünk, hogy az Isten egy és hogy a tulajdonságok isteni tulajdonságok, a tevékenységek isteni tevékenységek…

A Szentlélek az elevenítő, vigasztaló, akinek ajándékai a keresztség és a bűnbánat szentségében a megszentelő kegyelemmel együtt öntetnek a lélekbe; Ö a kegyelem osztogatója, az egyéni megszentelés mozgatója…

Amikor az újszövetségi házasságról mint szentségről emlékezünk, akkor a Szentlélek felé repes meleg, nagy indulattal az emberi szív.

A keresztény házasság: Szentség.

VI. Pius pápa 1789-ben az egri püspök kérdésére a következő választ küldte:

„Nyilvánvaló, hogy a házasság már természetes állapotában, tehát sokkal előbb, mielőtt igaz szentségnek rangjára emelkedett, Istentől úgy alapíttatott, hogy magával hozza az örök és fölbonthatatlan köteléket, amely tehát polgári törvénnyel fel nem bontható. S bár a szentségi jelleg a házasságtól elválasztható, mégis az ilyen házasságban is — ha egyébként valódi házasság — meg kell lennie s bizonyosan meg is van az örök kötelék, amely a házassággal kezdettől fogva isteni jogon összefügg…” (Casti connubii, 21.)

A Casti connnubii enciklika tanítja:

„Krisztus urunk, „a szentségek alapítója és tökéletesítője” azáltal, hogy híveinek házasságát az újszövetség igaz és valódi szentségének rangjára emelte, azt igazán annak a különös lelki kegyelemnek a jelévé és forrásává tette, amellyel a természetes szeretetet nagyobb tökéletességre emeli, az elválaszthatatlan egységet megerősíti és a házastársakat megszenteli.

S mivel Krisztus a hívők közt magát az érvényes házassági beleegyezést tette meg a kegyelem jelévé, a szentségi jelleg a keresztény házassággal annyira összefügg, hogy a megkereszteltek közt valódi házasság nem jöhet létre anélkül, hogy egyúttal szentség is legyen.

 Mikor tehát a hívők őszinte lélekkel megadják a házassági beleegyezést, akkor önmaguknak nyitják meg a szentségi kegyelem kincstárát, hogy belőle természetfölötti erőt merítsenek kötelességeik és hivatásuk hűséges, szent és halálig tartó beteljesítésére. Ez a szentség ugyanis mindazokban, akik működése ellen akadályokat nem gördítenek, megnöveli a természetfölötti életnek állandó forrását, a megszentelő kegyelmet s azon felül még különleges ajándékokat, lelki készséget, kegyelmi csírákat ad, fölfokozza és tökéletesíti a természetes erőket, hogy a hitvesek nem csupán értelemmel megértsék, hanem átérezzék, szilárd elhatározással és megfontolt akarattal megbecsüljék és betöltsék mindazt, ami a házas állapothoz, annak céljához és kötelességeihez hozzátartozik. Végül jogot biztosít nekik, hogy a segítő kegyelmet mindannyiszor elnyerjék, valahányszor állapotbeli kötelességeik betöltéséhez arra szükségük van…” (25—26. old.)

Óriási gondolatok, égbe meredő tények néznek szembe velünk a Szentatya levelének ebből a néhány sorából.

Megdöbbenve kérdezi az ember: lehet-e igazán természetfölötti kegyelmek forrása a házasság, amelynek alapja a nemek különbözősége, összefogó mágnese az érzékiséggel átitatott szerelem, nemző tevékenysége a VI. parancsban egyébként tiltott nemi érintkezés, kísérőjelenségei a vágy, a gyönyör?… Valami egészen emberi, egészen földi, telve izzó testiséggel… Lehet-e ez kegyelemforrás?

Hogyne lehetne! Nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten az első embert földből formálta, — és hogy megnemesedett a föld az Isten kezében. Az első emberpár kapcsolatát ott a Paradicsomban külön megáldotta. Az embert nemző szexuális érintkezést fogamzás kíséri, — és ez csak biologikum — de ott áll fölötte munkatársként a teremtő Isten s az embert ígérő kis sejtcsomóba halhatatlan lelket lehel. A házastársi kötelesség teljesítése: Istenszolgálat!

És micsoda tengernyi segítsége kell az Úrnak ahhoz, hogy keresztény emberségéhez méltóan élje az ember a maga házaséletét! Hogy el ne sodorja a szexuális ösztön, hanem hűséggel kitartson házastársa mellett! S hogy a házastárssal való kapcsolata ne merüljön ki tisztán érzékies szerelemben, mohó szexuális vágyban, hanem a magasabb rendű egymást-kiegészítés szent feladatait is végig megoldhassa! És hogy a gyermekáldást vállalja akkor is, ha nyolcat, vagy tízet mond az Isten! És hogy lelkierővel állja a betegágyat, temetést, a rossz útra sodródó gyermek miatti gondokat, a nevelő munka felelősségét!… Azt hiszitek, erre képes ember magától? Hiszen inkább azon kell nagyon, nagyon csodálkoznunk, hogy vannak emberek, akik a házaséletnek neki mernek indulni úgy, hogy nem szentségi házasságot kötnek és nem biztosítják maguknak Isten állandó csodás segítségét!

Megdöbbentő, de mennyire magasztos az a tény is, hogy Krisztus magát az érvényes házassági beleegyezést tette meg szentséggé, kegyelemforrássá! A bérmálást, és egyházi rendet püspök, az Oltáriszentséget, bűnbánat szentségét, szent kenetet a felszentelt pap szolgáltatja ki; — a házasság szentségét a két szerződő fél szolgáltatja ki egymásnak. Maga az elhatározásuk, hogy Isten akarata szerinti házas közösségre lépnek, szentség! Az eskető pap csak az Egyház tanúja a szertartáson! A házasság az egyetlen szentség, ahol pap közvetítése nélkül Krisztusból, a kegyelem ősforrásából árad a kegyelem!

Gondoljunk arra, hogy a házasság Krisztus testének, az Egyháznak is gyarapodását jelenti. Hiszen a házasságból születnek új emberek, és hiába állna a pap a keresztkút mellett, ha a házasélet nem produkálna keresztelendőket. Ha a kegyelmi rendben nem is, de az élet való rendjében a szentségek sorának élén a házasság jár. Az ószövetség tízparancsából három is a házasságot védte; az újszövetségben a házasságot belső erőtartalommal és kegyelmi sugárzással teszi erőssé az Isten. És — valljuk be — keresztény értelemmel gondolkodva természetesnek kell találnunk azt, hogy a Megváltó, aki azért jött, hogy megnemesítse az emberi természetet, nemcsak a már küzdőhöz hajol oda kegyelmével, hanem megszenteli eredetét is az embernek, akiért a kereszthalált szenvedte.

„A házasság csak a megkereszteltekre nézve szentség, mert csak a megkereszteltek tagjai Krisztus misztikus testének, az Egyháznak, s ezért csak az ő házassági frigyük lehet reális és kegyelemmel teljes képmása Krisztus és az Egyház összeköttetésének. A kereszteletlenek házassága Istentől rendelt, megengedett összeköttetés, de nem szentség.“ (Sípos: A kath. házasságjog rendszere, 10.  old.)

Az egyházi törvénykönyv, a Codex luris Canonici 1012 kánonjának 2. §-a rögzíti a tényt: „A keresztények közt nem létezik érvényes házassági szerződés anélkül, hogy ez már ezáltal egyszersmind szentség is ne volna.”

Az utolsó szó legyen a dogmatikusé, aki tanítson meg bennünket arra, hogy az újszövetség minden szentségénél lényeges részt jelentő anyaga és alakja (materia és forma) a házasságnak micsoda?

Schütz Dogmatikája II. kötetében, a 620. oldalon írja: „A házasság szentségének anyaga a házasulók kölcsönös önátadása a házasság céljai számára;… formája pedig a kölcsönös önátadásnak (nemcsak a testnek, hanem az egész személynek) viszonyos elfogadása, akár kifejezett szavakkal, akár egyenlő értékű cselekedet által.“

Hát a másvallásúak házassága?

„A kereszteletlenek házassága Istentől rendelt, megengedett összeköttetés, de nem szentség.“ Természetes. Az újszövetség szentségei a megváltott ember kincsei, s a meg nem váltott ember, vagyis aki a keresztség szentségében nem kapcsolódott bele Krisztus misztikus testébe, a szentség ajándékaiban nem részesülhet.

Ha a természetjogi házasságban élő nem-keresztény házaspár közös elhatározással együtt megkeresztelkedik, akkor házasságuk is automatikusan szentséggé lesz anélkül, hogy bármilyen újabb szertartásra vagy a házasságkötés formájának megismétlésére szükség volna. Ez világos abból, hogy a keresztények között nem lehet olyan házasság, amely egyszersmind szentség is ne volna; ha tehát kereszténnyé lettek, akkor házasságuk is szentségi méltóságra emelkedett.

Komplikáltabb az eset akkor, ha a két nem-keresztény házastárs közül csak az egyik veszi fel a keresztséget, vagy ha keresztény házasságot köt egy nem-kereszténnyel. Ilyenkor a házasságnak nincsen szentségi jellege, a megkeresztelt félre vonatkozólag sem. A házasság szentsége u. i. maga a házassági szerződés, amelyet a felek egymással kötnek. Ez a hitetlen félre vonatkozólag nem lehet szentségi jellegű, mert szentséget csak a keresztény ismerhet; viszont az meg groteszk és méltatlan gondolat, hogy a szerződésük félig szentség legyen, félig nem. Az sem volna igazságos, ha a keresztény fél a felbonthatatlan szentségi házasság kötelezettségével a vállán hátrányban volna a hitetlen házastársával szemben. Egyébként gondoljunk a privilégium Paulinumra, amely szerint a két hitetlen között megkötött házasság felbontható, ha az egyik fél idővel megkeresztelkedik; — ha azonban felbontható, akkor nem is volt az szentség házasság.

A nem-katolikus keresztények (eretnekek, skizmatikusok), miután a keresztség szentségének eltörölhetetlen jegyét viselik, jogilag az Egyházhoz tartoznak. Érvényesen megkötött házasságuk semmiféle emberi hatalom által, semmiféle okból fel nem bontható. Holtomiglan, holtodiglan. Csak az egyik házastárs halála bontja fel. Ez is szentségi jellegű, ez is képmása Krisztus és Anyaszentegyháza kapcsolatának. Ha tehát a nem-katolikus keresztények házasságát a saját illetékes bíróságuk hivatalosan fel is bontaná, az Egyház ezt a felbontást nem ismeri el; az ilyen, saját bíróság ítéletével a régi házastársától elválasztott fél új, érvényes házasságot nem köthet.

Az Egyház joghatósága a házasság fölött.

A házasság a teremtő Isten gondolata.

Isteni eredetű lévén, az isteni törvény (természettörvény és kinyilatkoztatott törvény) uralma alatt áll.

Kereszteltek és kereszteletlenek házassága egyaránt alávetve Isten törvényeinek.

Miután azonban a házasság formája: szerződés, és mivel óriási jelentőségű emberi életkérdések függnek össze vele, úgy az egyének, mint a társadalom érdekében szükséges, hogy valamely legfőbb nyilvános emberi tekintélynek is alávettessék.

Ez az emberi tekintély a megkereszteltek házasságait illetőleg a katolikus Egyház, a nem-keresztények egymás közötti házasságait illetőleg pedig az államhatalom.

1. A keresztények házassága a katolikus Egyház kizárólagos joghatósága alatt áll. Hiszen az isteni jognak hiteles magyarázója is az Egyház; bár felmentést adni vagy változtatni rajta nincsen hatalma. A keresztények házasságára vonatkozólag pedig kizárólagos joghatóságot kapott az Úr Krisztustól. (Nem az állammal való küzdelemben szerezte meg ezt a joghatóságot; nem is ajándékba kapta a királyoktól vagy fejedelmektől; nem is önmaga adta magának és zárta ki az államot belőle, hanem egyenesen Krisztustól kapta.)

Ezt a joghatóságot kezdettől gyakorolja is az Egyház. Gyakorolja a házasságot illető törvényhozással (pl. az érvényesség feltételeinek szabályozásával, tiltó és bontó akadályok felállításával), bíráskodással, büntető rendelkezésekkel a törvények megszegőivel szemben, és a házasságkötések adminisztrálásával.

Hogy az Egyház joghatósága kizárólagos, tehát egyedül neki van Istentől kapott joga a keresztény házasságok mindennemű szabályozására, világos abból, hogy a házasság szentség, érvényes keresztény házasság nem is lehet úgy, hogy szentség ne lenne; a szentségek körül pedig minden rendelkezési jog kizárólag a katolikus Egyházé. Krisztus ugyanis az Egyházra bízta a kegyelmet adó szentségek kezelését, kiszolgáltatását, s az Egyház e jogában semmiféle földi hatalommal nem osztozik. A házasság lényegébe vágó megkötéseket tenni, házassági akadályokat felállítani tehát sem az államhatalomnak, sem semmiféle más földi hatalomnak az Egyházon kívül nincsen joga. Ha mégis állítana fel az államhatalom pl. tiltó akadályokat, ezek jogilag érvénytelenek és a keresztényeket nem kötelezik.

Ha mégis tekintetbe veszik őket és alkalmazkodnak hozzájuk, ez azért van, hogy az erős világi hatalommal szembe ne helyezkedjenek, s ne tegyék ki magukat a törvényt őrző büntető rendelkezéseknek. És azért is, mert mint az államnak lelkiismeretes polgárai, tiszteletben tartják az állam törvényét még akkor is, ha az jogilag önmagában érvénytelen rendelkezést is tartalmazna.

Az államhatalomnak joga van szabályozni mindazokat a kérdéseket, amelyek a házassággal összefüggnek, de a házasfelek és utódaik polgári életére vonatkoznak; pl. vagyonjogi, örökösödési, törvényesítési stb. kérdéseket. Ezt a jogát az államnak az Egyház mindig készségesen elismerte.

 A házasság, mint szentség körüli joghatóság kérdése élesen a középpontba került a magyarországi zsidótörvények tárgyalása alkalmával. A katolikus közvélemény dogmatikai és egyházjogi tájékozatlansága volt az oka, hogyha azonnal világosan nem látták: az Egyház főpásztorai a felsőházi felszólalásaikban nem a zsidóság védelmére álltak ki, hanem a szentségnek keltek védelmére, amelyet a törvényjavaslat méltatlanul kezelt, olyan joghatóságot tulajdonítva az államhatalomnak, amely azt meg nem illeti. (Megkereszteltek házasságának érvényessége; házassági akadályok; szentségi házasság felbontása.)

A házasság szentsége körül ezt a joghatóságát az Egyház a legrégibb időtől fogva állandóan gyakorolja.

Krisztus új törvényt hirdetett az újszövetségi házasságról (I. Mt. 5, 32); magyarázta és szigorította a régi törvényt; hangsúlyozta a szentségi házasság felbonthatatlanságát (I. Mt, 19, 4—12).

Szent Pál apostol kemény kézzel nyúl bele a házasság körüli visszaélésekbe (I. Kor. 5, 1 kk) s a hívők közösségéből való kivetésre ítéli a paráznát. Az első korinthusi levél 7-ik fejezetében pedig alapvetően fontos rendelkezéseket ad a kereszténynek hitetlennel való házassága ügyében.

Á Mester és az apostolok példája nyomán az Egyház az első időktől kezdve önálló felelősséggel kezelte a házassági ügyeket; az államhatalomtól függetlenül, sőt annak ellenére állított fel házassági akadályokat. Az Egyház történetében végighúzódik a küzdelem a világi hatalmasságokkal a szentségek fölötti joghatóság kérdését illetőleg. Az Egyház nem engedett, mert nem engedhetett. Elvégre rábízta Krisztus az ő kincseit!

2. Kereszténynek nem-kereszténnyel kötött házassága szintén az Egyház joghatósága alá tartozik. Nemcsak azért, mert az ilyen házasság ha nem is szentség, de res sacra: szent dolog az isteni törvény jogán, a szent dolgok fölött pedig az Egyháznak van hatalma; —- hanem azért is, mert a keresztény fél az Egyháznak tagja, s így az egyházi törvények irányítása alatt áll; a vele szorosan egybekötött, egy testté vált hitetlenhez is köze lett  tehát az Egyháznak.

Ne felejtsük el, hogy a házassági szerződés oszthatatlan: nem lehet elfelezni és játszani vele, egyik félre érvényesnek elismerni, a másikra nem. A megkeresztelt házastársat kötik az Egyház házassági törvényei; az egység elvén tehát éppen úgy kötik az Egyházhoz tulajdonképpen nem tartozó hitetlen felet is.

3. A meg nem keresztelek házassága fölött az Egyháznak nincsen joghatósága. Az is a természettörvény erejénél fogva res sacra, szent dolog ugyan, de miután a házasságot  kötő személyekhez nincsen semmi kapcsolata az Egyháznak, nem tartozik alája a házassági szerződésük sem.

Ezek a házasságok tehát a másik földi tekintély: az állam joghatósága alá tartoznak. Az államot ezekre a házasságokra vonatkozó törvényhozásban a természettörvény köti. Isteni törvényekkel, természettörvényekkel nem szabad ellenkeznünk.

(Visited 47 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..