Posted on Hozzászólás most!

dr. Koszterszitz József: Elnémult a rádiós apostol

Megjelent: Magyar Kultúra, 1939. évfolyam.
Megjelent: Magyar Kultúra, 1939. évfolyam.

Az ember élete az örökkévalóságba torkollik.

Isten kezéből indul és oda fut vissza az Idő végtelen lánca: percek, órák, napok, évek; rá emberi életek kapcsolódnak. Lassan, de szakadatlan folytonossággal húzódik előre az idő-szőnyeg a rajta álló hét milliárd emberrel; s míg mögöttünk Isten termőföldje: édesanyák méhe egyre termi az új emberéleteket, messze előttünk, ahová mindenek szemei irányozódnak, az Idő belefolyik egy hatalmas kitárt kapun át az örökkévalóságba. Pillanatról-pillanatra embertömegek tűnnek el a kapuban: felszívja őket a Végtelen. S míg a hátramaradottak, maguk is egyre közeledve, könnyeket ontanak, úgy siratják azokat, akik már hazaértek, a kapu sarkában fáklyát tartva álló katolikus Egyház ajkán minden újabb érkező beléptekor felhangzik az ősi ének: Venite exsultemus Domino! Jubilemus Deo, salutari nostro! Jöjjetek, örvendezzünk az Úrban! Ujjongva örüljünk Istennek, aki a mi üdvösségünk!

Tóth Tihamér püspök belépett az örökkévalóság kapuján.

Mögötte százezrek sírtak és imádkoztak.

Miért sírtak?

Jöjjetek, örvendezzünk az Úrban! Tóth Tihamér hazaért!

*

Teológus voltam még, amikor a „Tiszta férfiúság” első kiadása megjelent. Búzakékszín-reverendás pazmaniták mohón olvastuk az új hangot jelentő magyar írást és döbbent lélekkel, tágra kerekedett szemmel néztünk egymásra, amikor letettük a könyvet. Mennyi nehéz probléma, csodálatos finom kézzel boncolva, megoldva! Mennyire életszagú minden sora! Hát ez a papi hivatás: ilyen sokoldalú, ilyen kényes kérdésekbe belenyúló, életet ennyire ismerő s a problémákon ilyen játszva uralkodó?

Tóth Tihamér azóta is mindig úgy állt előttem, amint húsz évvel ezelőtt a leghíresebb könyvén át megismertem: az életet torkon ragadó, nehéz kérdéseket marokra fogva Isten törvényébe törő lelkek-ura-pap. És hálás vagyok az emlékének is azért, hogy amikor később közelebbről megismertem, akkor sem csalódtam benne. Kevesen vannak olyanok, akiket közelebbről megismerve, nem érez csalódást az ember.

1911. június 17-én szentelték Krisztus papjává. 23 éves korában teológiai doktor. Káplán, majd hitoktató. 24-ik évében teológiai tanár Egerben, 5 év múlva már Pesten a Központi Papnövelde tanulmányi felügyelője; mind a két helyén papokat nevel. 35 éves, amikor megostromolja az egyetemet: magántanár lesz, egy év múlva nyilvános rendes tanár. Ekkor már övé az Egyetemi-templom szószéke. 1926-ban a rádió felállítja mikrofonját s ettől kezdve minden vasárnap egy országnak prédikál. Közben 1931-ben rektora lesz a szemináriumnak, amelyben mint prefektus működött. Az eucharisztikus kongresszus csodalátó esztendeje elhozza számára a püspökké szenteltetés kegyelmét; a következő év pedig még magasabbra emeli: megnyitja számára a mennyországot.

Tanár, cserkészparancsnok, fiúk nevelője. — Tudós: 13 éven át professzora a Tudományegyetemnek. — Szónok: számlálatlan lelkigyakorlatok, konferenciák és előadások tartója, egyetemi hitszónok, az első vérbeli magyar rádiószónok; beszédeit 13 éven át az ország minden sarkában s messze a határokon túl is hallgatják emberszázezrek. — író: jubiláris kiadású könyvsorozata 20 kötetével minden komoly könyvtár és könyvszekrény dísze; könyvei tizenhat nyelvre lefordítva az egész világon forognak. — Lelkipásztor: gyóntatószékét napról-napra bűnbánók és tanácsot kérők, vigasztalást keresők tömege ostromolta. — Püspök: a királynék városában a legnagyobb magyar egyházmegye kormányzásának gondjai nehezedtek a vállára.

Mennyi fogantyúja egy emberi léleknek! Mégis Tóth Tihamér egyéniségét egyik sem fogja és nyitja meg igazán.

Nem, nem volt tudós. Szobáján, lelkén, könyvein annyira át- meg átáramlott egyre az ezer problémájú élet, hogy nem tudott aprólékos kérdéseket boncolgató, problémák legmélyén gyökereket ásó, rendszereket építő vagy tételeket górcső alatt analizáló tudóssá szikárulni. A katedrán is mindig magister vitae maradt: a gyakorlati életet, az igazi életet tanította.

Nem volt „szónok” a szó klasszikus, rétori értelmében. Beszédeire hiába alkalmaznám a szónoklattan hivatalos ellenőrző mérőlécét; egészen különleges, tóthtihaméros beszédek ezek, amelyeknek sajátos színt, zamatot ad a rajtuk csodálatos közvetlenséggel átáradó lélek. Iskolát csinált, sokan utánozzák, de úgy, mint ő, nem beszél senki más.

Nem volt lelkipásztor, hiszen pár hónapos kápláni működése állította csak szemtől-szembe a Krisztust kereső hívek seregével. A plébánia világa, a lelkipásztorkodás igazi magas iskolája és apostoli munkatere számára csak előszoba volt: gyorsan átment rajta és benyitott a tanár dolgozószobájába.

Nem volt püspök sem igazán, hiszen még össze sem szedhette az egyházmegye életszálait, amikor a Mors Imperator megfogta a kezét és kivette a gyűjtött szálakat belőle. Egy csomó nagyot látó terv, egy sereg szép álom és egy szívet táró egyházmegye feléje áramló szeretete, amely most megriadva gomolyog az üresen maradt püspöki palota fölött: ennyi maradt a püspökségéből.

Nem, ezekkel a fogantyúkkal hiába próbálom egyéniségét megközelíteni. A tudós, a szónok, a lelkipásztor, a püspök: mind-mind Tóth Tihamér, de egyik sem az igazi Tóth Tihamér. Egyéniségének csodálatos szintézisét egyetlen varázsszó fejti meg: pedagógus.

Nevelő volt a szó legszentebb, legigazibb értelmében. Olyan nevelő, amilyent egy nemzetnek csak ritkán, jókedvében ad a gazdag kezű Isten.

Elnézem a 20 kötet könyvet: élete munkáját. Nagyszerűek a sorozatos beszédgyűjteményei (Hirdessétek az evangéliumot! — A keresztény házasság — Krisztus Király — A tízparancsolat — Hiszek egy Istenben — Hiszek Jézus Krisztusban — A szenvedő és győzedelmes Krisztus — Hiszek az Egyházban — Hiszem az örök életet). Komoly értékűek a tudományos művek és előadások (Az ifjúság lelki gondozása — Az intelligencia lelki gondozása — A szekularizáció — Katolikus erkölcstan és gazdasági haladás — Az Úr szőlőjében — Eugénika és a katolicizmus). Azonban legigazabban lelkéből lelkezettek, leghűségesebben adják őt magát és azt hiszem, számára is mindig a legkedvesebbek maradtak a fiúknak írt könyvei. Az első kötetek még mint „Levelek diákjaimhoz” hagyták el a nyomdát (Ne igyál! — Dohányzol? — A tiszta férfiúság); a továbbiakat már a fiúlelkek kiáltó igényei húzták ki meleg szívéből (A művelt ifjú — A jellemes ifjú — A vallásos ifjú — Krisztus és az ifjú). Ezek a könyvek közvetlen hangúkkal, tiszta életlátásukkal, a magasabb rendű emberideál csodálatosan ügyes és szuggesztív meghirdetésével nemcsak a magyar nevelésben jelentették új korszak nyitását, hanem a világ pedagógiai irodalmában is páratlanul állanak.

A mai magyar fiú-ifjúság Tóth Tihamér könyvein nevelődik. Kézről-kézre adják, megbeszélik, újra elolvassák és átgyúródnak, nemesednek olvasásuk által. Az önnevelés két hatalmas tényezője: az Akarat és a Kegyelem a könyvek lapjairól életre kelve belefeszíti erejét a diáklélekbe és formálja, dolgozza az új, evangéliumi embert. Aki lelkigyakorlatos beszélgetésekben, gyóntatószékben éppúgy találkozik a mai magyar katolikus diákkal, mint a sportpályán, cserkésztáborban, tánciskolában, az tudja, mit jelent a fiúk világában Tóth Tihamér könyvsorozata. — A tudományos könyveket itt-ott leveszi a polcról valaki, aki bennük feldolgozott kérdéssel foglalkozik éppen; csinál néhány jegyzetet, aztán gondosan visszahelyezi őket a régi helyükre. A prédikációs köteteket kegyeletes szívvel elő-előveszik régi hallgatói, olvasgatják, visszateszik újra. De az ifjúság kötetei kézen forognak, ha néha a helyükre vissza is találnak, sokáig nem pihenhetnek, mert újra elkéri őket valaki. Öt év múlva a húszkötetes sorozat 6-tól 20-ig számozott kötetei szép tisztán, gondozottan fognak állni a könyvespolcokon; az első 5 kötet azonban kopottan, rongyoltan, össze-vissza ragasztva, jegyzetekkel ellátva, gyűrött lapokkal fog szégyenkezni ünnepi ruhás testvérei mellett. De ez az öt kötet nemzetnevelő munkát végez; míg ők rongyolódtak, piszkolódtak, sok-sok diáklélek tisztaságát és épségét szolgálták. Ezekkel a kötetekkel Tóth Tihamér beleépítette magát a magyar nemzeti megújhodás történelmébe. Teste a sírban, lelke az Úrnál; de könyveiben tovább él és új, erős nemzedéket nevel.

Ha a pedagógusnak szemébe nézek, megértem a tudóst is, a szónokot is, a lelkipásztort, a püspököt.

Nevelt a katedrán. Nem hittant tanított, hanem apostoli gonddal építgette a diákjai lelkét. A teológia, az egyetem tanszékén igazi apostoli lelkű fiatal papokat igyekezett nevelni a Krisztus munkája számára, nem elméleti tudósokat. Az egyházmegyék elitjéből válogatott elsőrendű teológus-ifjúság ült vele szemben az egyetem padjain s vette körül a Központi Papnöveldében. Gyönyörű álma: ezekből elit-papságot formálni, akik nemcsak tudásban, tudományos felkészültségben, hanem lélekben is, buzgóságban is, apostoli lelkes fanatizmusban is legelsők legyenek.

Nevelt a szószéken. Előtte szorongó ezrek és ismeretlen messzeségben rá figyelő százezrek számára nem a nagy szónok akart ragyogó sikerű beszédeket szállítani, hogy dicsérjék, körülrajongják, hanem katolikus testvéreinek aggódó gondú nevelője hajolt hozzájuk minden alkalommal, hogy megkönnyítse a keresztjüket, eligazítást adjon az élet kusza útjain és meghirdesse számukra a Krisztus igéit. Közvetlensége, szívet fogó melegsége nem szónoki erények; a tömegek nevelőjének hangját vitte szét a rádió az Egyetemi-templom szószékéről.

Nevelt a gyóntatószékben. Nem csodálom, hogy püspök korában is, havonta egyszer, ha vissza-visszatért s elfoglalta régi gyóntatószékét az Egyetemi-templom sekrestyéjében, a gyónók tömött sorokban vártak órákon át, míg hozzá jutottak. Nemcsak elégtételt szabott, feloldozást adott s megnyitotta a kegyelem útját, hanem minden lélek problémái fölé odahajolt, tanácskozott, tanácsolt, együtt búsult, töprengett, örvendett. Megkönnyebbülve és meggazdagodva jöttek ki a gyóntatószékből mind a lehajtott fejjel, vonszolt léptekkel bevonulok.

Amikor meghalt, döbbenten állt meg egy pillanatra országszerte a rohanó élet. Nem azt mondták: meghalt a veszprémi püspök! Azt mondták: Tóth Tihamér meghalt. Fiatal magyarság és öreg magyarok egyformán érezték, hogy a magyar nemzet elvesztette melegszívű, nagy nevelőjét.

Tóth Tihamérnak, a pedagógusnak még egy kis fogantyú csillog a lelkében, amelyet meg kell fognunk, ha őt igazán ismerni és megérteni akarjuk. Cserkész volt. Nem úgy, hogy csapatot kellett vezetnie, tehát egy kicsit átlapozta a Vezetők Könyvét, aztán egy kicsit cserkészesdit játszott a fiúkkal. Cserkészlélek volt már Baden Powell mozgalmának megindulása előtt; a magyar cserkészetbe való aktív belekapcsolódása aztán öntudatosított és kibontott benne értékes gyakorlati készségeket. Cserkészszemmel látta meg előbb, mint bárki más, a fiatal rádió nyújtotta szédítő lehetőségeket és a cserkészférfi vállalkozó ruganyossága építette ki vele az országra szóló vasárnapi rádiós beszédek rendszerét. — Cserkészember gyakorlati érzékére vall, hogy a nyomdával oly nagyszerű stílusban tudott dolgozni. Minden munkája kiadásra került; amint elhangzott egy-egy beszédsorozata, máris megjelent a könyv a kirakatok polcain. Míg mások poros kéziratcsomókat őrizgetnek íróasztaluk fiókjában és sóhajtozva panaszkodnak a kiadókra, ő maga volt könyveinek kiadója és a magyar olvasóközönségnek bőkezű ajándékozójává lett. Míg másutt a poros kéziratok elavulnak, el is vesznek, az ő gondolatai beleojtódtak a magyar szellemi és lelki élet véráramába.

Hogy ez micsoda értéket jelent, most látjuk csak, miután koporsóját elkísértük a Kerepesi-temetőbe. A kisdiáknak, aki a „Művelt ifjút” a kezébe veszi, vagy a vergődő kamaszfiúnak, aki görcsösen kapaszkodik a „Tiszta férfiúság“ erőt adó gondolataiba, mindegy, hogy Tóth Tihamér Veszprémben, vagy Budapesten van-e, vagy a mennyországban; fontos az, hogy a könyveiben él és mindenütt él, ahol csak szükség van rá, mert a könyveiben önmagát sokszorozta és minden diák szobájába betalál és egyformán fiatal marad most is és tíz év múlva is és a jövő nemzedék számára is. Mert az emberek megöregszenek, Isten hívására elmennek és lábnyomukat, emléküket belepi a por; de megmarad a könyv és él és fiatal marad mindig a Gondolat. És földi értelemben is halhatatlan az, aki magát emberi lelkekben sokszorozza.

Tóth Tihamér katedrájára új professzor ül fel. Új szónok áll a rádiós szószékre és a hallgatók ezrei lassan megszokják, megszeretik, magukénak ismerik. Új lelkiatya ül a gyóntatószékbe és a régi gyónók megszokják a szavát. Új püspököt kap a magyar királynék városa, körülveszi majd az egyházmegye szeretete és talán meg is valósítja sorra tragikus-korán örök életre távozott nagy elődje álmait. Emberek jönnek és emberek mennek és az Idő szalagja fut tovább.

De Tóth Tihamért nem fogja pótolni senki. Egy Pázmányunk volt és egy Prohászkánk és egy Tóth Tihamérünk. Isten hazahívta. Legyen meg az ő szent akarata.

Akik itt maradtunk, kegyeletes imádsággal kérjük számára az örök boldogságot. S ugyanakkor szívből jövő hála fűti át az imát: hála azért, hogy az Úr őt nekünk adta, hogy vele élhettünk, lelke érintésétől gazdagodhattunk. És akik őt a pedagógiában mesterünknek ismertük, meleg szívvel dolgozunk azon, hogy a magyar ifjúság, a Tóth Tihamér népe, megvalósítsa önmagában a nagy nevelő legszebb álmait.

Venite, exsultemus Domino!

(Visited 84 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .