Posted on Hozzászólás most!

dr. Koszterszitz József: Dörömbölök az otthon kapuján…

Megjelent: Az esztergomi szentbenedekrendi katolikus Szent István-gimnázium Értesítőjes, 1931. évfolyam.
Megjelent: Az esztergomi szentbenedekrendi katolikus Szent István-gimnázium Értesítőjes, 1931. évfolyam.

A lelkigyakorlatok három napja ünnepi ideje a diákléleknek. Elcsendesül az iskola, bezárul a tanári notesz, száműzetik az osztálykönyv és hiába tátja éhes száját a fekete tábla. A szószék áll a katedra helyébe és Krisztus, a Mester áll fel reá, hogy tanítsa a diákot a Jóság, a Szépség, az igazi természetfeletti Öröm tudományára. Idegen pap szavai kiáltanak be a lelkekbe és nyomukban lassanként megérlelődik a diák elhatározása: szépen, nemesen, katolikusan akarom élni ezután a diák-életemet… Mert így akarja a Krisztus…

Újabban a diák-lelkigyakorlatokkal kapcsolatban párhuzamosan három estén át a fiúk szülei számára is megpróbáltunk konferencia-beszédekből összefűzött lelkigyakorlatot tartani. Három helyen próbáltam: Miskolcon, Sopronban, Székesfehérvárott és a szülők olyan szívesen fogadták mindenütt, hogy jövőre minden középiskolai lelkigyakorlatomat összekötöm majd ilyennel.

Esztergomban idén még csak egy szülői konferenciára szorítkoztunk s a lelkigyakorlatos atyának sokáig kedves emléke marad az impozáns számú, figyelő szülői hallgatóság. Bár az ő lelkükben is épp ilyen sokáig visszacsengenének az ott hallott gondolatok, kérések!…

Szedjétek össze a morzsákat is, hogy el ne vesszenek… — erre tanított Krisztus a csodálatos kenyérszaporítás alkalmával. Hát szedjük össze őket!

* * *

Három nagy tényezője a diákfiúk nevelésének : az édesanya, édesapa és az iskola. Szó essék mind a háromról.

Nagy ugar a fejlődő fiú lelke. Isten napszámosai törik az ugart és munkálják és vetik bele a jó magot, hogy százszoros termést hozzon az Úrnak. Minden egyes munkásnak megvannak az ő órái, amikor övé a fiú lelke és megvannak a vetőmagjai, amelyeket más nem tud belevetni, csak ő. Felosztják maguk között a szántóföldet és felosztják az időt, hogy mindegyik munkába álljon, ha eljön az ő órája. Kisfiú-évek az édesanya ideje, de már a második évtized szilaj-csikó évei és a kamaszkor súlyos esztendői az édesapa férfikezét kívánják; vele párhuzamosan áll munkában az iskola is, hogy tudást adjon és irányokat és világnézetet…

Boldog az a fiú, akinek életében a három nagy munkás rendben váltotta fel egymást : mindegyik kihasználta a maga idejét a lelke gazdagítására és átadta neki mindazt, ami kincséül adatott Istentől. Szegény, szerencsétlen gyermek, befejezetlen ember lesz az, aki mellől a három munkás bármelyike hiányzott, mert sem az édesanya meleg szívét, sem az édesapa kemény kezét, sem az iskola könyveit és társadalmát nem pótolhatja semmi más. És befejezetlen csonka jellem marad az a fiú is, aki mellett ott állt ugyan a három munkás, de valamelyik közülük nem tudta kötelességét és nem adta le vetőmagjait…

I. Az édesanyáról szépen szól a magyar mese…

„…Volt egyszer egy szegény asszony, annak volt egy fia…” Ez a fiú egy szép napon elindult világot látni. Édesanyja varrt neki tarisznyát és a nyakába akasztotta; azután hamuban pogácsát sütött, hogy ne éhezzék az úton. Tarisznyával a nyakában, pogácsával a tarisznyában, kezében vándorbottal nekiindul a világnak a magyar mesék hőse… Szolgálatba áll ; nagy feladatokat old meg ; csodálatos szörnyetegekkel viaskodik ; megkísérti az éjszaka sötétje ; kinyílik előtte az üveghegy és meghódol a kacsalábon forgó vár… S mindig egy az étele, tápláléka: a hazulról hozott, édesanyja sütötte hamupogácsa. Meghódítja a mesebeli király fele királyságát és feleségül kapja a szépséges királykisasszonyt… Azután tizenkét táltos vonta üveghintón robog haza a kis nádfödeles házba édesanyjáért… És a királyi palotában ezentúl együtt eszik a hamupogácsát, mert az a Jóság, az az Erő, az az Élet…

Mi, a XX. század emberei megéljük a meséket. Lám, a mai sok-sok édesanya sok-sok felserdült fia nekiindul vándorútnak — meghódítani a világot ! Ezer bajon, tövisen törnek át, ezer kísértés húzza, szörnyetegekkel verekednek és a trianoni magyar fiú gigászi nagy feladatait oldozgatják; és amikor hazajönnek, hogy bemutassák édesanyjuknak azt a kislányt, akit elvisznek majd Isten esküvői oltára elé, akkor úgy érzik, hogy a legszebb királykisasszonyt mutatták be neki…

Milyen fontos, hogy a mai ifjúság megtanulja gyerekévektől kezdve megbecsülni és mindennél többre tartani a hamupogácsát: a szülői otthon világát, levegőjét, tónusát, egyszerűségét, becsületességét, küzdelmeit, szeretetét, azt a jóságot, amellyel a családi otthonon kívül sehol az életben nem fognak találkozni. A mi fiainknak, a modern világ vándorlegényeinek, nehéz a szolgálatuk, akár a tudományt szolgálják egyetemeken, főiskolákon, akár a kézimunka szolgálatába állnak. Nekik nagyobb és lehetetlenebb feladatokat kell megoldaniok, mint a mesebeli vándorlegényeknek: azt a hazát, nemzetet, társadalmat kell megmenteniük és újjáépíteniök, amelyért szenvedtek, leromlottak, vérüket, idegeiket adták az édesapáik — hiába. Megkísérti őket is az éjszaka kísértése: a könnyelműség, a bűn, a rossz; szörnyetegekkel verekednek és évek hosszú során át keresik, keresik a királykisasszonyt, aki a számukra családi otthont, az élet koronáját és a fele királyságot jelenti.

Milyen fontos, hogy a fiú fölött mindig őrködjék a régi szeretet: az édesanyáé, aki a vér s a szív szavával szereti akkor is, ha botlik, akkor is, ha züllik, akkor is, ha leromlik, és ha mindenki elfordulna is tőle, az egész ellenséges világ szeme láttára a régi melegséggel csókolná meg! — és az édesapáé, aki — élet csendes robotosa — gyűri a gonddal terhes órákat, napokat, hogy a sziklából is kifacsarja, a föld alól is kiteremtse azt a pénzt, amire a fiúnak szüksége van! Az otthon szeretete, amely mindig egyforma, akár 14, akár 40 éves fejjel tér meg bele: ahol a régi hangok szólnak, olyan egyszerűen, természetesen, mint gyerekkorában; ahol nem terhelik kérdésekkel, nem bántják, hanem mellé állnak, összebújnak s őt is maguk közé engedik, amint összebújnak viharban a fészek madárkái. Az otthon hangja, légköre, világa; talán szegény kunyhó nyomorúsága, talán régi udvarház levendulaillatos konzervativizmusa, talán tisztviselő-család végletekig beosztott, nyárspolgári légköre… Az otthon, a régi élet, gyermekévek és mindaz, ami kedves, gondtalan múlté volt… A hamupogácsa, melyet az édesanya keze süt!…

Az édesanyák feladata: kidolgozni az otthon világát és úgy beledolgozni a fiúk lelkébe, hogy a nagydiák is, a férfi is visszavágyjon mindig, diákévek bolondságaiból éppúgy, mint a férfiévek nagyobb stílű keretéből a régi fészekbe, és akármit ízlelt is, újra meg újra visszakívánja az édesanya sütötte hamupogácsát…

Higgyék el, a mai nagy fiúknak az hiányzik a legjobban, hogy nincs gyökerük: egy darabkája a gyerekmúltnak, amelybe sok év múlva is belekapaszkodnak; az otthon világa, amelyet mindig visszakívánnak; régi ház és régi emlékek, ahová zarándokútra el-ellátogatnak; és hamu-pogácsa, amelytől mindig újra új erőre kapnak. Édesanyák, a fiaitoknál ezeket teremtsétek meg!

II. Édesanya ideje a kisfiú-évek, mikor ő neveli a fejlődő kis lelket; hozzá tér meg, övé lesz a férfi is, akit az élet felelős munkára hívott. De ami közben van: csikó-diákévek, kamaszévek, főiskolás esztendők az édesapa munkás ideje: ebben az időben ő neveli fiát. Puha asszonykéz nem tud jellemet kovácsolni: anyját a fiú szereti, de az nem imponál neki úgy soha, hogy emberideált készítene magának belőle. Ez az édesapa szerepe.

Előtte áll a Férfi, akit gyermekévei alatt megtanult legnagyobbnak, legerősebbnek ismerni és eleinte a kis játékok világában, később a gyermekész fejlődő határain belül minden másban is legokosabbnak tisztelni. Ez a férfi és az ő akarata a gyerek előtt az első Törvény; évek folyamán pedig lassan az ő élete és viselkedése lesz az igazi, húsba, vérbe, életbe írt törvény. A gyerek kicsi korában felnéz az édesapjára és arra gondol: milyen jó lenne ilyen nagynak és erősnek, mindenben olyannak lenni, mint ő. És férfiúvá fejlődés évein keresztül mindig az kell, hogy legyen a fiú legnagyobb ambíciója: olyanná lenni, mint az édesapa, aki férfivá nőtt fia előtt is, mint ideál tud állni. Felnézzen rá a fia!

El nem szabad felejtenünk, hogy nem a szó nevel és az oktatás, hanem a példa, a tett, az élet. A fiú nem azt ismeri életstílusának, ahogyan az édesapa prédikálja neki az igazi katolikus életet, hanem ahogyan őt járni, beszélni, cselekedni, élni látja. Milyen fontos, hogy a fiú az édesapját mindig férfinak, mindig meggyőződéssel katolikusnak és mindig édesapjának lássa!

Valósággal az a helyzet, hogy az élet nagy hómezején az édesapa erős, mély csapást tapos: „Jöjj utánam, fiam!” — És a fiú megindul az ő nyomában és most is és később is mindig úgy fogja tovább csinálni a csapást, ahogyan az előtte menő Férfitól: apjától látta. Az édesapa a fiú számára életideált, életirányt, életstílust is jelent. Mennyire igazi katolikusnak és férfinek kell lennie! Isten előtt mekkora felelőssége a férfias önnevelésnek! „Rólam mintázza a fiam az életét!”…

Egy nagyon komoly kérés az édesapákhoz.

Tavaly azt kértem a szülői konferencián, hogy a helyes perspektívára vigyázzanak a gyereknevelésnél: bűnt, fegyelmetlenséget, huncutságot, illetlenséget élesen megkülönböztessenek, hogy a gyerek is érezze köztük a különbséget és lássa rosszaságuk mélységét is. Említettem, milyen hiba, ha a fiút elverik azért, mert trombitájába fújt, míg édesapja ebéd utáni álmát aludta, viszont jellembe vágó bűnért: hazugságért vállat vonnak s nem szólnak neki; vagy ha kemény büntetést kap, mert fellökött és eltört egy poharat, vagy mert nem csókolt kezet illedelmesen a Póli néninek, de illetlen szavain, felnőttektől ellesett mocskos tréfáin nagyokat nevetnek… Büntetésen, számonkérésen keresztül tanulja a gyermek mérlegelni, megtaksálni a rosszat; jóval később nyílik csak annyira az esze, hogy az erkölcsi rosszat értékelni tudja. Álljon a nevelés erkölcsi alapon: az erkölcsi rossz és a jellembeli hiba legyen otthon is a megbélyegzett, ne pedig a neveletlenség, ügyetlenség, stb.

Ugyancsak tavaly kértem arra is a kedves szülőket: vigyázzanak, hogy csak akkor büntessenek, ha nagyon-nagyon nyugodtak és ha a lelkük befelé mosolyog. Dühös ember ne büntessen, mert akkor nem a nevelő szeretete, hanem a harag lenne a büntető. Ahhoz, hogy valakit megbüntetni merjünk, nagyon kell őt szeretnünk és belsőleg nagyon mosolygósan nyugodtnak kell lennünk.

Most egy harmadik, komoly kérést szeretnék hozzáfűzni ehhez: a pedagógus kérését a papákhoz. Ne neveljenek nádpálcával, büntetéssel, megfélemlítéssel. Ne feledjék, hogy a fiú élete a kamaszkorban dől el. Milyen fontos, hogy akkor nyitva legyen a lelke az édesapja felé! Mint bizalmas, legjobb barátjához kell apjához fordulni a kamaszfiúnak, hogy tőle az élet legnagyobb kérdéseiben az irányítást megkaphassa. Ámde régi években suhogó nádpálca ilyenkor kettőjük közé veti árnyékát. Aki kicsi korában minduntalan verte a fiát, az ne várjon bizalmat tőle a kamaszévekben. Annak a tudatnak, hogy az édesapja nem büntető, félelmetes hatalom, aki előtt titkolni kell mindent, ami rossz, hanem melegen érző jó barát: minden rosszban és rossz után is bizalommal fordulhat hozzá a fia segítségért, tanácsért, — nagyon kora évektől kezdve kell beleidegződnie a fiú lelkébe. Ahol nádpálcával nevelnek, ott elérik azt talán, hogy a kisfiú félelemből talán fegyelmezi magát, vagy igyekszik úgy rosszalkodni, hogy a nagyok rá ne jöjjenek, tehát csendesebb a ház és kifelé „jobb a gyerek”, de ott a kamasz-években elsodródik a fiú az apja kezéből, másfelé nyitja meg a lelkét és az élet elhatározó esztendőiben idegen befolyás neveli férfivá. Szerencse, ha jó befolyás!…

Gyerekéveim legszebb emléke az édesapámhoz való viszonyom. Harmadik elemista koromban mondta nekem: Teneked kell az én legjobb barátomnak lenned! És apró ember: büszke voltam az apám barátságára és mi sok-sok gyerekhuncutságon, rosszaságon, botláson át is megmaradtunk a legjobb barátoknak mindaddig, míg az Úr őt magához nem hívta. S ma is áldom emlékét haló porában!… Nyolc gyereket felnevelt, soha pálca nem volt a kezében! Egyéniség volt, akihez jó volt simulni s akit jó volt utánozni nemességében, nagyságában, jóságában…. Ez az édesapa feladata.

III. Harmadik nevelőnek áll a két nagy nevelő mellé az iskola: tanárok, pajtások, diákélet… Nem akarom most az iskola nevelő hatását dicsérni, hiszen mint a gimnázium vendége szólok a szülőköz s nem akarok hazabeszélni. Csak néhány gondolatot…

Ne gondolják a szülők, hogy a fiút gimnáziumba iratták, most hát az majd átveszi a nevelést és Önöknek nincs vele többé gondjuk. Mindig otthon marad az alap, mindig édesanya, édesapa az igazi nevelők; az iskola segít, de a szülők terhét magára nem veszi, mert nem veheti. Valahogyan azt mondhatnám: itt csemegével, különlegességekkel, erős kivonatokkal táplálják a fiút ; mennyire elkel mellette a megszokott jó házikoszt!

Viszont ellenkezőleg: bízzanak azért az iskolában! Ne nézzék molochnak, amely rátelepszik a gyerek idejére, idegeire, értelmére és magának követeli őt egészen; lássák meg és használják ki az iskola nevelő értékeit. Nemcsak tanít, hanem nevel is; nemcsak a fejét tömi a fiúnak, hanem az egész gyereket átkarolva, a lelkét is nemesíteni, gazdagítani akarja. Ne mondják: „most papi gimnáziumba adtam a fiamat, hadd végezzék további nevelését egészen a papok!” — de azt se mondják: „ellensúlyoznom kell az iskola hatását, nehogy ott a papok belőle is papot neveljenek!”… Mind a két túlzás helytelen s mint mindenütt, itt is : in medio veritas.

Otthonnak és iskolának együtt kell dolgoznia. Az otthon a gyereket adja egész hátterével, környezetével, adottságaival, múltjával s a tovább is tartó állandó ráhatással: az iskola a lélektan alapjain felépülő neveléstudomány és a szereteten alapuló léleknevelő művészet gazdag kincsestárát hozza. Milyen fontos, hogy ez a kettő megtalálja egymást és teljes harmóniában dolgozzon a fiú lelkén! És itt az otthonnak kell inkább idomulnia, mert amit az iskola hoz, az inkább valami általános, abszolút, míg az otthon egész egyéni és mindig kicsi részletekkel dolgozik. A nagy elveket, igazságokat az iskola hozza; annak a hangja domináns hang a fiú életében; az élet nagy kérdéseit a legmegfelelőbb hangon kiáltja el és mindent úgy fog meg, ahogyan lélektan és pedagógia a legjobbnak mutatják. Ezért az otthon érdeklődjék az iskola nevelő munkája iránt és igyekezzék vele együtt dolgozni: meg kell hogy kérdezze, hogyan tanít, milyen hangon tárgyal hittanórákon, cserkészetben, lelkigyakorlatokon, tanárok szavával, beszélgetésekben a gyerek aktuális problémáiról és az otthon igyekezzék átvenni azt a hangot. Mennyivel másképpen tárgyaljuk pl. ma a szeretet vonalán a szociális kérdést, vagy a VI. parancs vonalán az egész szexuális életet, szerelmet, emberteremtést, stb. mint valaha, amikor a szülők iskolába jártak! Nem szabad szégyellniök tanulni menni az iskolához, hiszen annak az ő számukra is van nagyon sok értéke.

Végül még egyet. Az iskolán, hittanórán, első áldozáson keresztül kapcsolódik a gyerek élete mellé a legmegbízhatóbb, legmélyebben dolgozó és hatásában is legerősebb nevelő: a lelkiatya. Róla máskor bővebben beszélgetünk majd: most csak annyit érdemes tudnunk róla, hogy ő az az ember, aki a fejlődő fiút jobban ismeri, mert tisztábban látja az őszinte lélek önvallomásán keresztül, mint édesanyja, édesapja; ő az, aki erősebben fogja marokra a lelkét, mint bárki más és aki a természetfeletti élet kegyelmi kincstárával s az Úr Krisztus erejével a katolicizmus legcsodálatosabb pedagógiáját fűzi bele a fiú életébe. Nagyhatalom, ha ott áll a fejlődő élet mellett. Milyen nyugodtan engedhetik neki a szülők a kamaszkornak, vagy idegennek, főiskolai életnek a fiukat, ha tudják, hogy mellette áll apostoli lélekkel a lelkiatya, a Pap, aki neki vezetője, barátja, tanácsadója, bizalmasa és Isten törvénye útján irányítója!

Törődjenek vele a szülők, hogy legyen a fiuknak állandó lelkiatyja. Tartsák számon, jár-e hozzá szentgyónásra, beszélgetésre, egy-egy nehezebb ügyét megtárgyalta-e vele; nem lesz-e kötelező gyónások alkalmával gyóntatószékek bujdosója, aki annál keresi lelke szabadulását, akihez a sors szeszélye veti. .. Legyen lelkiatyja és a szülők maguk is tereljék őt ehhez a lelkiatyához.

Ők maguk is menjenek el néha hozzá elbeszélgetni a fiukról. Sok pedagógiai kérdésükre fognak irányító választ kapni. A lelkiatya a fiúról nem fog beszélni, hiszen őt köti a gyónás sigilluma és bizalmas beszélgetések titoktartó hatalma; ámde a szülők szállítanak neki rengeteg nyersanyagot azzal, hogy mesélnek neki a fiukról, hogy lássa az életét, olyan mozzanatait is, amelyeket gyóntatószékből talán nem ismer; ő majd tudja a módját, hogy ezt a nyersanyagot is a további munkájában a fiú lelki hasznára érvényesítse.

A három nagy faktor: édesanya, édesapa és az iskola nehéz, nagy munkával neveli a fiú lelkét és gazdagítani igyekszik életét. Mindegyiknek megvan a maga ideje és megvan a maga területe, amelyen ő irányítja a lelket. Ámde mind a három fölött ott áll örök mozdulatlan s mégis örök aktivitásban mindennek ura, mozgatója és célja: az Úr. Isten előtt felelős munkájával édesanya, édesapa, Isten előtti felelősséggel nyúl hozzá az iskola és az Ő kegyelmi erejével Hozzá vezetni törekszik a lelkiatya. Isten nevében való munka minden nevelés; eredménye csak az Ő segítségével lehet. Azért legyen minden egyes szülő örök mozdulata a szentmisét mondó papnak az a kézfelemelése, amikor az aranytányéron fekvő fehér ostyát ég felé emelve, a felajánlás szavait mondja: „Fogadd el szentséges Atyám, mindenható, örök Isten ezt a tiszta áldozatot…” A gyermekét minden szülő Isten felé emeli szent, tiszta áldozat-ajándéknak: „Fogadd el, Uram…”

A nagy felajánlók imáját Isten meghallgatja és az Ő nevében nevelőkön áldó keze pihen.

(Visited 39 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..