Részlet egy fogháznaplóból
Gyűjtőfogház, 1941. november 8.
Fleischmann úr árdrágító és mellékesen — sikkasztott is. Fleischmann úr textíliákat kapott bizományba, az árut drágábban adta el, mint szabad lett volna s a kapott pénzzel nem számolt el. Fleischmann úr most itt ül a háziszabóságon és gombokat varr a rabruhákra. Fleischmann úr másfélévi börtönt kapott — nem jogerősen — és a gombvarrásban rejlő közgazdasági tevékenységének ellenértékeképpen — jómagammal együtt — napi négy fillér „fejpénzt” kap. E minőségben egyébként kollegám a Fleischmann úr.
Fleischmann úr — küllemét tekintve — görbe és keszeg zsidó. És nedves. A szeme nedves, az orra nedves, a szája nedves. És percenkint szippant egyet az orrán. Szóval gusztustalan zsidó a Fleischmann úr. Mikor egy gombot felvarr, mindig sóhajt egyet. Ha a cérnát befűzi a tűbe, szintén sóhajt. Ma délelőtt azonban műsoron kívül is sóhajtozik. A Leipziger úr – szintén árdrágító — nem is állja meg és részvéttel megkérdezi:
— Wasz íz? Mi van magával Fleischmannkám?
— Ajvé, maga aztat ne is kérdezze Leipzigerkém. Beteg a mámikám. Tüdővérzése van a mámikámnak, nem is volt benn vasárnap a beszélőn. Hetvenhat éves az öreg mámi és mondtam, hogy írjanak, és nem írnak, Leipzigerkém. Azt se tudom, él-e, vagy meghalt? Szörnyű ez Leipzigerkém…
És Fleischmenn úr megint szippant egyet az orrán és megint sóhajt.
Fleischmann úr levelet kap…
Az esti séta előtt és a napi motozás után sorban állunk a Jobb II. folyosóján. A főfegyőr átadja a leveleket a rabírnoknak s az harsányan olvassa a lámpa alatt:
— Klein Oszkár!…
— Spitzer Salamon!…
— Kis Tóth János!…
— Fleischmann Izidor!…
Na végre! Fleischmann úr nem hiába sóhajtozott, most végre megtudja, hogy mi van a mámikával és a tüdővérzéssel…
A postakönyvben személyesen alá kell írni és ezzel igazolni a levél átvételét. Fleischmann úr azonban alkudni kezd:
— Írnok úr kérem, legyen szíves írja alá helyettem.
— Miért, maga nem tud írni?
— De igen, kérem, tudok írni. Csak szombat van és én zsidó vagyok…
A főfegyőr is beleszól:
— Ne vicceljen, Fleischmann, nagyon jól tudja, hogy a levelek átvételét személyesen kell igazolni. Ha nem írja alá, nem kaphatja meg a levelet…
Fleischmann úr azonban nem áll kötélnek:
— Szombat van kérem, és én zsidó vagyok…
— Mondom Fleischmann, ne bolondozzon. A levelet akkor csak holnap kaphatja meg.
Fleischmann úr szippant egyet az orrán és keservesen sóhajt:
— Szombat van és én zsidó vagyok, kérem..
Még egy orrszippantás és Fleischmann úr vissza áll a sorba. A levél ott marad a postakönyvben. A mámika sorsa a hetvenhat évével és a tüdővérzéssel ott bujkál a fel nem bontott levél titokzatos bizonytalanságban.
*
A cellában nincs villany, csak az udvari ívlámpa világít be és gerjeszt valami enyhe félhomályt. Hat lépés előre, hat lépés vissza, másfél-két órát szoktam sétálni lefekvésig. Gondolkozom. Fleischmann úr nem tud kimenni a fejemből.
Érdekes, milyen szigorúan, milyen konokul, milyen betű szerint tartja be a talmudi törvényt. Számára bizonyára nincsen is más törvénykönyv, csak a Talmud. Nyugodt lelkiismerettel nyúzta meg embertársait a szövetdrágítással. Lelkiismeretfurdalás nélkül lopta ki a zsebünkből a véres verejtékkel megszerzett garast. Nem tartotta bűnnek. Nyugodt lelkiismerettel sikkasztotta el a pénzt, ami nem volt az övé. Ezt se tartotta bűnnek. Az árdrágítást, a sikkasztást csak a magyar állam törvénye tiltja. Szombaton azonban le nem írná a nevét, mert ezt a Talmud tiltja. Élesen kettéválik benne a zsidó és az ember.
Valamikor régen olvastam egy könyvet. Ha jól emlékszem, Az Újkor Erkölcstörténete volt a címe. Abban írták le, hogy talán a XVI. században két útszéli betyár kifosztott egy jámbor vásáros kereskedőt. Kapálódzott, rúgdalódzott, védekezett a szerencsétlen: a végén leütötték. A tarisznyájában találtak néhány aranyat és egy darab szalonnát. A pénzen megosztoztak, a szalonnán is megosztoztak. S az egyik betyár nyomban bicskát fogott, kanyarintott a szalonnából, kenyérből és jóízűen falatozni kezdett a vásáros még ki sem hűlt holtteste felett. A másik erre rémülten tépte ki a kezéből a szalonnát:
— Szerencsétlen! Mit csinálsz, az Istenért! Hát nem tudod, hogy péntek van!?
A másik egy pillanatig bambán bámult a szalonna után. Aztán megborzongott és undorral kiköpte szájából a szalonna-falatot. Pénteken, böjtnapon Istenfélő ember nem kockáztathatja a lelki üdvösségét azzal, hogy szalonnát eszik. Zsebrevágta hát a rabolt aranyat, búcsúzóul belerúgott a legyilkolt vásáros hullájába és elinalt torony irányában, viszont lelki üdvösséggel.
A régi zsidótörvények
Különleges, különös náció… Hírlik és egészen bizonyos, hogy a háború után megoldják az európai zsidókérdést. Elkülönítik őket, vagy kitelepítik őket. Palesztinába, vagy Isten tudja, hová. De az bizonyos, hogy megoldják az európai zsidókérdést. Hogy magát az egyetemes, az egész világra kiterjedő zsidókérdést is megoldják-e, az már más kérdés. Pedig a zsidóság problémáját csak egyetemesen, csak az egész világra kiterjedően lehet megoldani. A magyarság erre egész nyugodtan azt mondhatná: szabaduljak én csak magam meg a magam zsidaitól, az aztán már nem érdekel, hogy más országokban hogyan él, szipolyoz, destruál a zsidó. Emiatt fájjon a mások feje!
Európa is egészen nyugodtan mondhatná: bánom is én, mit csinál a többi földrész a maga zsidaival. Nekem a zsidómentes Európa a fontos, s ha ki tudom izzadni magamból a zsidóság bacilusait, nem nagyon érdekel, hogy más földrészen hogyan fertőznek ezek a bacilusok!
Igen, igen, az álláspont tökéletesen jogos. Ne felejtsük el azonban, hogy a zsidóprobléma egyidős a zsidósággal. Mindig oldják, sőt sok helyen megoldják és a probléma mégis mindig itt kísért. Mi, magyarok is megoldottuk már egynéhányszor a magunk külön zsidó problemáját. Fleischmann és a többi Fleischmannok mégis itt vannak, árdrágítanak, sikkasztanak, szombaton nem írnak, panaszkodnak, beszivárognak, kiszivárognak, egyszer gettóban laknak, egyszer sárga foltot hordanak, aztán emancipálódnak, az emancipálást megint elveszítik, hipp-hopp… újra itt vannak és kezdődik minden elölről. Emlékezzünk csak a magyar zsidótörvényekre. Ne is beszéljünk most Kálmán zsidótörvényeiről, vagy Endre híres beregi esküjéről, ezek ha tartalmaztak is kemény — bár csak igen enyhén végrehajtott törvényeket a zsidók ellen, azért az országban mégis megtűrték őket. Komolyabbak Nagy Lajosnak 1300 körül hozott törvényei, amelyek elsőízben parancsolják ki a zsidókat Magyarországból. És hogy ez a törvény nem volt kőrösi szenteltvíz és a nagy király alaposan kifüstölte a zsidókat az országból, mutatja az, hogy a törvény kelte után a magyarországi zsidók eszük nélkül futottak Ausztriába és Cseh-Morvaországba, északról és észak-keletről Lengyelországba, míg csak Nagy Lajos nem lett Lengyelország királya is, s 1382-ben onnan is ki nem ebrudalta őket. És pár évtized múlva megint itt vannak, megint itt gseftelnek, megint uzsoráskodnak, s mert az országos törvényt nem hajtják velük szemben végre, a városok — mint Buda, Kismarton, Sopron, Pozsony, Tata — mintegy „egyéni akcióképpen”, külön városi törvényekkel űzik ki a saját zsidaikat a falaik közül. „Megoldják” a maguk zsidókérdését, maga a zsidóprobléma országos vonatkozásban azonban továbbra is megoldatlan marad, s az 1526. november 9-én Székesfehérvárott tartott országgyűlésnek már megint országos törvényben kell elrendelnie a zsidóknak az országból való kiűzetését. És a zsidókérdés újra itt van. Újra meg fogjuk oldani és aztán — újra szükség lesz az újabb megoldásra.
A magunk kárán okulunk
És nemcsak Magyarországon van így. És nemcsak mostanság van így. Nabukodonozor az ókorban alaposan megoldotta a már akkor akut zsidókérdést. Az egyiptomi fáraók is nem kevésbé. Titus római császár elégeti templomukat, feloszlatja államukat, a népet széjjelszórja. Most már nemcsak Keleten, hanem Rómában is destruálnak, bomlasztanak, mállasztanak, lázítanak, míg Trajánus és Hadrián császárok megint az orrukra nem vernek és alaposan ráncba nem szedik őket. Angliából 1290-ben I. Edvárd űzi ki őket. Franciaországban először Szép Fülöp ismeri fel a rettentő veszedelmet, amit a francia népre a zsidóság jelent: 1306-ban ő is útilaput köt a talpukra. Spanyolország 1492-ben, Portugália 1498-ban szabadul meg tőlük. És mindig akad egy Hollandia,amely nem ismerve fel a veszélyt, befogadja őket, mindig akad egy Anglia és akad egy Crommwell, hogy bebocsássák a zsidókat, mindig akad egy Lengyelország, ahol tárt karokkal fogadják a „szerencsétlen üldözötteket”, hanem a monda szerint egy interregnum idején Saul Wahlt, a talmudistát még lengyel királlyá is választják, hogy évszázadok múltán kapjanak észbe és országuk romjain sirassák mindazt, amit a végzetes elzsidósodás nyomán elvesztettek. Azt mondják, hogy az okos a más kárán tanul. Az európai népek mindig a maguk kárán tanultak és mindig — elkésve tanultak. És most is elkésve tanulunk. Európa szörnyű elzsidósodásának kellett jönni, a páriskörnyéki békék borzalmainak kellett jönni, Magyarországon a bolsevizmus rettentő szennyének kellett jönni, hogy végre valahára a saját kárán tanuljon Európa.
De vajon tanul-e?
Úgy látszik, valamit tanul. Nincsen kétségünk, hogy a háború után megoldják az európai zsidókérdést. De ha csak az európai zsidókérdést oldják meg, akkor mi egészen bizonyosan megszabadulunk ettől a fajtától, a fiaink zsidómentes, építő, erőteljes munkával alapozhatják meg a maguk és gyermekeik jobb életét, de azután?… Azután vajon soha nem lesz többé zsidóprobléma?
Az aggodalom kicsinyesnek, túlzottnak és időszerűtlennek látszik.
Annak, ami fölött vagy legyint, vagy nevet az ember, komolyan azonban semmi esetre sem veszi. Ugyan kérem! Bárcsak megoldaná a mai nemzedék, meg — legfeljebb — a jövő nemzedék zsidómentesítését, aztán a többiért fájjon az unokáink, meg a dédunokáink feje… Igaz. Azonban ne felejtsük el, hogy mi nemcsak apák és nemcsak nagyapák vagyunk és nemcsak dédapánk leszünk, hanem egyben fiak, unokák és dédunokák is vagyunk. És a mi fejünk éppen azért fáj, mert annyira a mai zsidókérdés megoldatlansága miatt, mert az apáink, nagyapáink és dédapáink is azzal vigasztalták magukat, hogy a zsidókérdés későbbi fejlődése miatt fájjon a fiaik, az unokáik és a dédunokák feje. Amit akartak, elérték. Tényleg fáj a fejünk.
Voltaképpen mi okozza egy-egy nép között a zsidóság gazdasági elterpeszkedését? Egyik oldalon a zsidóság sima ravaszsága, képmutatása, gátlásmentes, de ügyesen leplezett lelkiismeretlensége, alázatosságba bújtatott szemtelensége. A másik oldalon a jámbor jóhiszeműség, a zsidó lelkiség nem-ismeréséből fakadó keresztényi türelem, sok helyütt a vezetők megvásárolhatósága és az az ostoba hit, hogy „a zsidó is csak olyan ember, mint mi”, tehát neki is joga van ahhoz, hogy a gazdanéppel egyenlő feltételek mellett vehessen részt a gazdasági versenyben. És mi okozza egy bizonyos idő múltán a zsidókérdés törvényszerű felvetődését, a gazdanép gyűlöletét és a zsidóprobléma megoldására irányuló törekvést? Az egyik oldalon a gazdasági erők túlnyomó részének birtokába jutó zsidóság egyre növekvő prepotenciája, a gazdanép elnyomására irányuló, s már nem is titkolt erkölcsi, szellemi, társadalmi, politikai és gazdasági törekvések, a kényszerűségből felvett alázatosság teljes levetkőzése és a zsidó világuralom egyre nyíltabb szolgálata, a másik oldalon pedig a gazdanépnek a zsidó lelkiség megismeréséből fakadó magáradöbbenése, a zsidó értékpusztítás kézzelfogható és immár a gazdanép bőrén való érzékelése és az a felismerés, hogy ha a zsidóság által okozott rákosodást ki nem vágják a népi szervezetből, abban az esetben az egész népi test menthetetlenül elpusztulhat. A zsidóság előretörését mindenkor a nem-ismerés, visszaszorítását mindenkor a felismerés eredményezi.
Tegyük fel, hogy a háború befejezése után Európában egyetlen zsidó sem marad. Kitelepítik őket — mellékes, hogy hová. Európa fel fog lélegzeni. A bomlasztó, mállasztó elemek ki lesznek küszöbölve földrészünkről. A zsidó szellemiséget visszatükröző és e szellemiség folyományaként csaknem egész Európát elöntő erkölcstelenséget a nemes, tiszta, szemérmes és természetes erkölcsösség váltja fel. Kikapcsoltatván a népek örök bajkeverői, lelkiismeretlen uszítók és heccelők: a népek és nemzetek között a kiegyenlítődésre és együttműködésre hajlamos testvériesség, z európai sorsközösség és egymásrautaltság tudata erősödik meg. A gazdálkodás területéről is kitelepíttetvén a zsidó, megszűnik a spekulatív, válságokat felidéző üzleteskedés és helyét a komoly, a munkára épített, szolid, válságmentes termelés és fogyasztás foglalja el. Megszűnik a célzatos hazugságokra épített politikai bajkeverés, nem fog élni közöttünk egy faj, amely abból él, hogy vallást, vallás ellen, nemzetiségeket nemzetiségek ellen, szellemi vagy társadalmi mozgalmakat más szellemi, vagy társadalmi mozgalmak ellen, apákat fiak ellen, kormányzati hatalmat ellenzék ellen uszítson, tehát megszűnik mindennemű forradalomnak, minden belső forrongásnak, minden energia robbanásig való feszülésének a lehetősége, hogy helyet adjon az evolúciós társadalmi, politikai és gazdasági fejlődés nyugodt és építő menetének. Európa a konstruktív népek zavarmentes, erős és tiszta földrésze lesz, mert megszabadult — évezredek után először — a zsidóság bomlasztó mérgétől.
Mi lesz a jövőben?
És mit fog mutatni a további fejlődés?
Ami nemzedékünk, amely saját szemével látta, a saját bőrén érezte szellemi, társadalmi, erkölcsi, gazdasági és politikai életünk szörnyű elzsidósodását, amely látta a zsidó kézbe került birtokokat, látta a zsidó métely borzalmas mérgével szerkesztett újságokat, látta a Pénz korlátlan uralkodóinak véres diktatúráját, látta az állástalanságba hajszolt fiatalságot, látta és saját bőrén érezte azt az uszítást, amely minden és mindenki ellen folyt, aki mert és akart öntudatosan antiszemita lenni, látta a zsidó kéjvágy által meggyalázott szüzeket: ez a mi nemzedékünk fellélegzik, mint a rab, aki a dohos pincebörtönből első ízben szabadul ki a friss levegőre.
Ha fiam lenne, ő a maga ártatlan gyermekszemével mindezt már nem látná, s mire érett fejjel szétnézve a világban, akkor már nem fenyegetné semmilyen oldalról a zsidó veszedelem. Érzek azonban magamban annyi szuggesztív erőt, és minden magyar apának — minden európai apának — érezni kell magában annyi szuggesztív erőt, hogy a személyes tapasztalatok keserű szenvedélyességével tudja elmondani fiának, hogy mit jelentett reánk, fajunkra, nemzetünkre nézve, mit jelentett Európára nézve a zsidóság uralma és bizton hiszem, hogy ezek a fiak a mi szuggesztív szenvedélyességünk nevelésében épp oly kemény bástyát fognak jelenteni a zsidósággal szemben, mint aminő bástyát harcaink keserves korszakában mi jelentettünk. És mert a fiúk hisznek az apának, fiaink is óvni fogják unokáinkat a kultúremberiség veszedelmétől, ezek az unokák azonban már kissé értetlenül néznek vissza apáikra, mert voltaképpen azt sem fogják tudni, hogy miről van szó. Emlékezni fognak rá, hogy gyermekkorukban mamáik a kéményseprővel is ijesztgették őket — feltéve, hogy abban a korban még lesznek kémények és kéményseprők — s később kiderült, hogy a kéményseprők igen barátságos és csöppet sem veszedelmes lények, sőt inkább az emberi kultúra és jólét munkásai. Gyanakodni fognak, hogy vajon itt is nem egy kéményseprő-problémával állnak-e szemben, s vajon nagyapáik nem egyszerűen egy „középkori barbárságnak” estek áldozatul, amikor a XX század közepetáján megoldották a zsidókérdést és kitessékelték a zsidót Európából?
Újból megjelenik Jud Süss
És a zsidó — az örök zsidó — Madagaszkárban, vagy egyebütt éppen erre fog várni. A harmadik és negyedik nemzedéknek erre a tájékozatlanságára, a tájékozatlan nemzedékek velük született jóságára, gyanútlanságára, jóhiszeműségére, gyermekded naivságára. És megint meg fog jelenni Európában az első zsidó, vagy az első tíz zsidó. Meg fog jelenni ismét Württembergben Jud Süss és meg fog jelenni Londonban Manassé ben Izrael. Alázatoskodni fog és kölcsönt fog ajánlani a megszorultaknak. Mindenkinek szívességgel fog ajánlani, szívességet fog tenni. A könnyűvérűeknek görl-csapatokat szervez és leányok kerítésével tesz hasznos szolgálatot, az eladósodott politikusnak kölcsönt fog kínálni, széplelkeknek szabadságról, egyenlőségről és testvériségről szaval, a papoknak évezredes „szenvedéseit” fogja mutogatni. Alázatos lesz és szerény, igénytelen és nagylelkű, okos és nélkülözhetetlen. Rágalmazni fogja mindazokat, akik akkor is át fognak látni az ő szitáján, rájuk fogja sütni — mint a Württembergi Jud Süss —, hogy merényletet terveznek a fejedelem ellen, sürgölődni fog és nyüzsögni fog és amikor úgy érezte, hogy jól előkészítette a talajt, akkor emancipációt és recepciót fog kérni. És az unokák és dédunokák — mert ők csak azt alázatos és szolgálatkész zsidót ismerik, de nem ismerik a dölyfös zsidót, az uralkodó zsidót, a diktátor zsidót — megint nem fognak hallgatni az akkori Széchenyi Istvánokra és Istóczyakra, s megint azt fogják hinni, hogy a XX. Század közepe valóban középkor volt és szégyellni fognak bennünket, a nagyapákat és dédapákat, akik oly elmaradottak voltunk, hogy kiűztük Európából a zsidókat és büszkék lesznek arra, hogy milyen felvilágosodottak, milyen modernek, mert ők viszont emancipálják és recipiálják a zsidókat. És nem telik bele újabb két emberöltő: Európa megint nyögni fog a zsidó uralom alatt, mint nyög és vergődik ma Amerika, ahol másfél évszázaddal ezelőtt még egyetlen zsidó sem volt, s amelyet a gettózsidóság európai tenyésztelepéről, a nagy zsidó rezervoártól, a lengyelországi zsidó őstenyészettől egy óceán és egy földrész választ el.
A zsidókérdést csak pillanatnyilag oldottuk meg, ha csak Európailag és nem egyetemesen oldjuk meg. És ha nem véglegesen oldottuk meg, a végleges megoldás kézenfekvő, de ezen már nem érek rá gondolkodni, mert az inspekciós fegyőr „becirklizik” a cellába és rámszól:
— Maga miért nem fekszik már le?…
