Posted on Hozzászólás most!

dr. Kühár Flóris O. S. B.: A modern ember lelkivilága és a liturgikus imádság

Megjelent: Magyar Kultúra, 1925. évf.

Azt mondja Fechner, aki a modern tudománynak oly nagy szolgálatokat tett: „Tépd ki a világból az imádságot, és elszakítod a kapcsot Isten és az ember közt, némává teszed a gyermek nyelvét atyjával szemben”. (Willmannál: Gesch. des Idealismus 1907. III. 931.) Az Istenhez való kapcsolata tényleg megszakadt sok mai embernek; a gyermek nyelve elnémult az atyával szemben. De nem szabad általánosítanunk. Az imádság lehet néma szava a léleknek, melyet a mai világ legkevésbé vesz észre; hiszen elvesztette az utat az ember lelkéhez; pszichológiája is megáll a lélek kapujánál, midőn legfőbb gondja az érzékek, ingerek, képzetek vizsgálata. Hogy venné észre a lélek legbensőbb rezdüléseit az, akinek a lelke magában ezen rezdüléseket nem érzi? A lélekismeretnek, lélekmegtapasztalásnak végső feltétele — nosce teipsum, ismerd meg tenmagadat! Aki önmagában nem tapasztalja meg az imádságot, még ha hallja is más imádságát, érthetetlen marad előtte. — Nem szabad általánosítani! A mai ember kifelé él és tudománya is kifelé érdeklődik. Majd ha ez az ember befelé fordul, akkor észre fogja venni, hogy nemcsak gyárakba, irodákba, bankokba tódul a mai ember, hanem — lopva benéz a templomba is; nemcsak a gyárak füstje szórja a kormot az égre, hanem száll még a tömjén illata is fölfelé; nemcsak káromlás, gúny veri az ég nyugalmát, hanem csendes, vagy hangos Isten-dicséret is. Mintha kettős arca volna a mai világnak! A hite, imádsága megvonul az este csendjében, a hajnal derengésében; Nikodémusként keresi fel az Urat, a nappali világosság eltörli hívő arcát és letagadja azt, hogy a sötétben az Istenhez fordult, utána tapogatózott.

Miért némul el a gyermek szava atyjához, vagy miért lesz szégyenné a legemberibb szó?

Egy kornak lelke megszólal bölcseletében és kivirágzik művészetében. De nemcsak megszólal a lélek a bölcseletben, hanem táplálkozik is belőle. Ezért lehet a mai ember némaságát filozófiájából, világnézetéből megérteni.

1. A modern természettudomány belevitte a közvéleménybe azt a gondolatot, hogy a természettörvények vaslánca elszakíthatatlan; nincs hatalom a természet fölött, mely ezen törvényekbe belenyúlhatna, a kémia, a fizika, fiziológia rendjén változtatni tudna. Ebben a természettudományos gondolkodásban elnémul az imádság kérő szava. Mit kérjen, mikor úgyis hiába; minek erőlködjék a vágya ég felé, mikor az eget is ugyanaz a kérlelhetetlen vastörvény hajtja, űzi, mint a föld atomjait? Ez a gondolkozás nem hisz a csodában, nem hisz az imádság erejében. Ha el is fogadja az Istent, nyugodtan megvan nélküle; hisz az Isten nem avatkozik a világ dolgába.

2. A filozófia átalakítja azt az Isten-fogalmat, mely szerint az ember úgy beszél Hozzá, mint Atyjához; letörli róla a személyiség vonásait, abból az igyekezetből, hogy minél magasabbra emelje az ember fölé; valami nagy irtózással néz az egyszerű ember hitére, mellyel közel érzi magához az Istent, mellyel „benne van, mozog és él”; neki „tökéletesebb”, „emelkedettebb”, „szellemibb” Isten kell, melyen ne legyen semmi vonás az emberből — és mivel úgy látja, hogy a személyiség is emberi vonás, hát azt is letagadja az Isten lényéből és alkot magának egy személytelen valóságot, mellyel érintkezni nem lehet, mely nem hallja meg a szív vergődését, a lélek sóhajtását. Ez a világlélek, a pantheisták istene.

És amikor a pantheizmus arctalan bálványa nem elégíti ki, mert még mindig az anyaggal érzi összeragadtnak, akkor tovább filozofál, megteszi az élő Istent eszmének, az igazság, jóság, szépség eszményének; de ugyanakkor rájön arra is, hogy ez az Eszme nem élő eleven lét, a létnek őstörvénye s alapja, hanem elvont gondolat. Hogy nyitná meg lelkét elvont gondolatok előtt, hogy merne hozzá szólni az (igazság) imádság nyelvén! Schopenhauer mindjárt bálványimádásról vádolná: „Egész mindegy fából, kőből, fémből farag-e az ember magának bálványt, vagy csiszolt, absztrakt szókból; bálványimádás marad az, mihelyt személyes lényként állítja maga elé, akinek áldoz, akit kér és akinek hálálkodik. Alapjában véve nem nagy különbség, birkáit áldozza-e fel valaki, vagy vágyait. Minden rítus, minden imádság — bálványimádásról tanúskodik”. (Die Welt als Wille und Vorstellung VI.)

Azután kitanítja az embert a kor filozófiájának atyja, Kant, hogy végeredményben akármilyen is az Isten fogalma, nem más az, mint bebizonyíthatatlan fogalom; az ész nem talál rá sem az okság, sem a célszerűség fonalán, nem emelkedhetik hozzá a szépség, jóság fokain; nem juthat az esetleges lét korlátain — hozzá, az Abszolúthoz; az Isten léte bizonyíthatatlan; a gyakorlati ész, az akarat követeli posztulálja létét, „csak arra szolgálhat, amire az ész posztulálja” — tehát szolgája lesz az emberi észnek, nem Ura, Atyja. Csak nem fog az öntudatos ember szolgájának könyörögni, őt dicsérni és magasztalni!

Kant tovább is megy. Az az Isten, akit az ész posztulál magának, nem jelenlévő Isten. Az őrültség némi jelét látja az isteni jelenlét hitében és azt gondolja, hogy akit „rajtakapnak hangos imádságon, az zavarba jön, mint akinek szégyellnivalója van”. (Religion innerhalb der Grenzen der blossen Vernunft.) Vajon Kant sohasem látott egy tömegben több ezer embert imádkozni — nyílt utcákon, vagy városokban menni az Oltáriszentség után — szégyenkezés nélkül hitük büszke öntudatával!

A filozófiai nézetek káoszába belekiált Nietsche őrült káromkodása: Az Isten meghalt; nem érzitek-e az oszlás szagát! Az ember teremtette magának az Istent, mert gyenge volt, kivetítette fantáziája az erőt, a fölséget, a hatalmat. Az erős, a teljes ember, az Übermensch nem szorul többé Istenre; önmaga lesz Isten.

3. Az egyéniség kultusza, az individualizmus, mely a renaissance óta az európai kultúrának vezető gondolata, protestantizmuson, racionalizmuson, forradalmon és liberalizmuson keresztül, Nietzscheben szégyen nélkül, álarc nélkül tombolja ki magát és tudata legmélyén rejtegetett érzéseit, gondolatait felköpi az égre. Az individualizmus nem ismer el Istent maga fölött, sem mint Alkotót, sem mint törvényhozót, sem mint Atyát, sem mint Bírót. Az egyén önmagában bíráskodik, nem érzi függését, nem érzi gyöngeségét, letagadja bűntudatát — hogy tudna így imádkozni? Az imádság az Istentől való függés tudata; az imádságban féreggé, porszemmé zsugorodik az ember büszkesége; az imádságban az Isten nő, az ember semminek érzi magát vele szemben. A magában, kultúrájában, tudományában bizakodó ember csak akkor fog igazán imádkozni, amikor az élet hullámai összecsapnak feje fölött. Qui nescit orare, pergat ad mare! Aki nem tud imádkozni, menjen a tengerre.

Az individualizmus nem érti meg Krisztus szavát, „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”; az etikai tettet, az erkölcsi jóságot önmagának tulajdonítja; ezért sem tud imádkozni. „Az imádságot a tett pótolja. Az erkölcsi tett a legönzetlenebb, legszentebb, legbensőbb és legistenibb imádság”, mondja felsőfokban Guyau. (Irreligion de l’Avenir.) A nyugati kultúra alapvetője, Szent Benedek, az imádságra és a tettre alapította a jövőt: Ora et labora! Az ember azóta elfelejtett imádkozni és már nem is akar imádkozni. Csak dolgozni akar. De hogyan tud dolgozni Isten nélkül, aki „operatur omnia in omnibus” — művel mindent mindenekben?

Ki fogja a mai embert megtanítani imádkozni, ki adja meg neki elvesztett kapcsolatát az Istennel és ki adja ajkára újra a szót az Atyához?

Tán az, aki logikájának erejével meggyőzi a személyes Isten létéről, jóságáról, porrá zúzza teremtett bálványait és kiforgatja önimádó egyéniség-kultuszából? Lehet; vannak emberek, akik tudnak eszükkel élni és eszük szerint élni. Az igazság nagy hatalom, a mai ember sem zárkózhatik el előle.

De sokat remélhetünk-e a puszta észpedagógiától, a bizonyítástól, a cáfolástól az erkölcsi életben? Sokrates óta kísért a tudásnak és az erénynek azonosítása; azóta cáfol rá az élet. Az Istenismeret még nem imádság. Et daemones credunt et contremiscunt. Az ördögök is hisznek…

A modern pedagógia szemlélettel és tettel nevel. A mai embert is szemlélettel, tettel kell az imádságra nevelni. Az isteni Mester is így tanította az apostolokat az imádságra. Szemlélettel és tettel. Mikor kérték: Mester, taníts meg minket imádkozni, nem magyarázott, nem bizonyított, nem cáfolt, hanem azt mondta: Így imádkozzatok: Miatyánk… Megmutatta hogyan kell imádkozni azáltal, hogy velük és helyettük imádkozott. A mai embert az tanítja meg imádkozni, aki belekapcsolja őt az Egyház imádságos életébe, a liturgiába. Mert itt a szemlélet és a tett lesz a nevelője, mestere. A szemlélet megragadja érzékeit és ezek útján formálja át világnézetét.

Vidd be társadat egy dómba, mikor minden csendes benne, csak ablakain játszik a napfény csodás dallamokat. Hadd táruljon fel előtte a liturgia színhelye, környezete. Hadd lássa a liturgia művészetét, faragott köveken, faragott oltárokon, képeken, szobrokon, erdővé sűrűsödött pillérsoron. Nem kell tengerre vinni, csak templom „hajójába”, megtanul imádkozni. Sokan tanultak meg így imádkozni.

Természettudományos nehézségek gyötrik társadat? A művészetnek is vannak törvényei, a dómnak kövei és ívei tanúskodnak róla. Nem érzi-e ki az ember a művészt mindenből, ami művészi? Nem ismer-e rá az ecsetvonásról Rafaelre és a márvány formálásáról Michelangelora? Nem látja-e a teremtő géniuszt a dóm harmonikus felépítésén? A természet vastörvényei is a Teremtő Géniusz szabályai; művészi törvények ezek, melyek az alkotás és fennmaradás lehetőségét adják. Tán megérzi az ember a természet dómjában is azt, amit a templomban érez: a művészi lélek önkinyilatkoztatását. És nem fognak-e a vas-törvények elolvadni annak a leheletétől, aki „havat küld, miként gyapjút és ködöt, mintha hamut permetezne,” (7. Zs.), „és arcától a hegyek elolvadnak.” (Is. 60.) Nemde a művész ura a műalkotásnak és ha kell, a dómot is rekonstruálja? Nemde, a Teremtő, aki eljátssza a teremtés himnuszát alkotásának sokhúrú hangszerén, a saját hangjegyei szerint, — ha jónak látja: bármikor odaír egy pár keresztet vagy bét közvetlen a hangjegy elé — anélkül, hogy az egész művet átalakítaná. Mi más a csodában, vagy az imádság erejében való hit, mint az, hogy Isten a természet kottájába bét vagy kereszteket írhat, anélkül, hogy az egész művet, a természettörvény alapkulcsát megváltoztatná?

Az a baja a mai embernek, hogy gondolkozása elhagyja a valóság, a lét talaját, ködös, fantasztikus észműveletei úgy elragadják, hogy gondolatait nem tudja a valóság próbakövén kiigazítani. És ebben nemcsak a skolasztika hibázott, Sz. Tamás valóságos szobrászkifejezéseiben; Kant, Hegel, Fichte még tanítványaik számára is érthetetlen stílusúak. A filozófia természetes, világos igazságai elködösülnek a mai ember agyában. A liturgia nem filozófus kifejezésekkel szól hozzá, hanem a világ legplasztikusabb nyelvén: az emberi művészetén és az isteni művészetén, az inspirált szentírási könyvek nyelvén.

A filozófus rágódik a természettörvény és a csoda összeegyeztetésén, továbbá azon, hogyan tudja az Isten változatlanságát összhangba hozni az imádság meghallgatásával. A liturgia nem szillogizmusokat ád, hanem óriási perspektívákat; melyeken az értelem belelát — kis részeken keresztül is — a végtelenbe. Az Isten Atya, mi Atyánk; aki imádkozik, aki Atyjával beszél, az nem kételkedik abban, hogy Atyja hallja őt és meghallgatja őt. Az imádság konkrét személyes Istent tételez fel és az imádkozó istenfogalma nem absztrakció, hanem az élő, örök, jelenlevő Isten.

A liturgia perspektíváiban egész más lesz a természet viszonya az Istenhez, mint a mikroszkópos vizsgálatban. Itt csak a teremtett valót látod; a liturgia megmutatja a megváltott, megújított világot. „Az Isten, aki az emberi létnek méltóságát csodálatosan alkotta és csodálatosabban újította meg” (Offertorium), működését nem zárja le a természet alkotásával; a természetet fölemeli egy új világba, amely az érzékek, a tudás számára elérhetetlen, de mégis oly konkrét valóság, mint maga a nyers természet. A liturgia minden mozzanata a kegyelem természetfölötti életére utal. Ennek az életnek a megismerése ragadja az Egyházat a húsvéti öröm kitörésére. „Ujjongjon már az angyalok serege, ujjongjanak az isteni titkok és a nagy király győzelmére szólaljon meg az üdv harsonája. Örvendjen a föld is, ha ekkora fényözön ragyogja be…“ (Exultet.)

A liturgia a természetnek a kegyelem világába való emelését eszközli szentségeivel és szentelményeivel; az Isten szolgálatára, dicséretére készen áll az egész természet. A „Benedicite“-zsoltár, assziszi sz. Ferenc nap-himnusza megvalósul az istentiszteletben, ég és föld, nap és hold, a nagy vizek, a hegyek és dombok, az arany és ezüst, és más fémek; virágok mind az Istent dicsérik. És az ember? Tán némán álljon akkor, midőn a természetet látja Ura, Teremtője elé vonulni, hogy hódolatadóját bemutassa? Csak éppen a szív és az ajk maradjon csöndben, amikor a kövek is beszélnek? A kövek beszélnek, az Egyház imádkozik. Az imádkozó Egyház ma is eleven valóság. Menj be akármely templomba és gondold el, hogy míg te ott állasz, az egész földkerekségen imádkoznak, zsolozsmáznak szerzetesek és apácák; a templomi harangszó a nap minden percében megkondul valahol és hív az áldozatra; a csengettyű minden pillanatban jelzi a kereszt misztériumának megismétlését.

Hogy is maradhatna az ember némán, mikor csak egy lépés, igaz, hogy nagy lépés és benne úszik ebben a természetfölötti életáramban, mely őt is fölemeli magával vonzza a mennyei Atya elé. A liturgia nem pusztán művészet, nem is pusztán jelkép; nem érzékfölötti dolgoknak színes szimbolikája — hanem maga a természetfölötti élet, az Isten Fiának, a feltámadottnak és megdicsőültnek élete az idő végezetéig. Az Egyház, az ő misztikus teste, belőle él és vele él. Az áldozat misztériuma a keresztáldozat örök megújítása; az áldozás, a communio részesedés az Isten Fia életében.

Aki belekapcsolódik a liturgia életáramába, már nem keres szavakat az Istenhez; már nem töpreng, hogy is szólítsa, mit is mondjon; az isteni élet közösségében a Lélek adja szájába a szót: Abba, Pater, Miatyánk. Aki eddig eljutott, már nemcsak tud imádkozni, hanem imádkozik is.

A szemlélet így visz a tetthez, az imádság nagy tettéhez. A tett pedig mélyebb megértését adja hitének, az imádságnak is. „Expertus potest credere, quid sit Jesum diligere,” mondja a középkori ének. Az imádság megértéséhez is experientia, megtapasztalás kell. Ha kimondta az ember a szót: Miatyánk, tudja folytatni is; benne megérti, hogy az imádság nem pusztán kérés, hanem Istenmagasztalás, hogy az imádság nem a gyenge lelkek önzése, vágyaiknak hajszolása, hanem az öntudatos teremtmény hódolata. Aki megértette az istenfiúság viszonyát, nem fog akadozni a kérésre sem; hisz Atyjától kér; nem zavarja az a gondolat sem, hogy minek mondani azt, amit az Isten úgyis tud — hiszen Atyánknak nemcsak azt mondjuk, amit ő nem tud.

A megtapasztalás érteti meg vele az imádság erejét, értékét. „Az imádságnak nagy a hatalma, ha egész valójával imádkozik az ember. A keserű szív édes lesz tőle, a bánatos vidám; a koldus szív meggazdagodik, az együgyű bölcs lesz; a gyávát feltüzeli, a beteget meggyógyítja; a vak szív látó lesz, a hideg égni fog. Az imádság a nagy Istent hozza kicsi szívekbe és az éhes lelket hajtja mindeneket betöltő Istenhez”, mondja magdeburgi Mechtild az ő misztikus kinyilatkoztatásaiban.

Az imádságban széles, mély világnézet nyílik az ember számára. Már nem kell csiszolt fogalmakkal keresnie az Istent; már megtalálta, már tudja, hogy nincs messze tőle. Az ismeretlen Istent, kinek külön szobra volt az Areopagon, az imádkozó jól ismeri; ismeri az Atyát, akihez a Fiú által könyörög; ismeri az Atya és Fiú Szentlelkét, aki a szíve mélyén „könyörög kimondhatatlan sóhajokkal”. Ismeri azt, aki által az Isten kinyilatkoztatta magát a világnak, akiben látja az Atyát. „Aki engem lát, látja az Atyát is“. A legmélyebb teológia a kereszt teológiája; ezt pedig a szentmisében a hívő maga előtt látja. Az egyházi év megnyitja az istenismeret főforrását: Jézus életét.

A liturgia kiemeli az embert az egyéniség korlátaiból, tudatát, mely eddig csak magával volt tele, kiszélesíti, „én“-jét belekapcsolja a nagy Isten- és emberközösségbe, az Egyházba.

Az individualizmus legjobb gyógyítója a liturgia. Még csak nem is imádkozik a saját személyében, hanem az egyházzal, a mi Urunk Jézus Krisztus által. A liturgia imádságai fejezik ki a nagy emberszolidaritást a katolikus egyházban. Itt lesz világos Babits paradoxonja, hogy „a soknál mégis több az egy”. Az egyén fölött, az egyének sokasága fölött áll az Egyház, az una, sancta Ecclesia. Az Egyház egysége nem tömegegység, amilyen pl. a kőrakás egysége; az Egyház organikus, szervezeti egység; a test egysége. Az egyedek Krisztus misztikus testének tagjai; Krisztus életéből, Krisztus kegyelméből élnek; a közös élet teszi őket eggyé, mely a szentségek és az imádság idegzetén és véredényein keresztül jut az Egyház tagjaiba. Az életközösség érzésközösséget teremt, „ha beteg az egyik tag, vele szenvednek az összes tagok”, mondja sz. Pál (I. Kor. 12, 26.). Az érzések legnemesebbje a szeretet kovácsolja, forrasztja teljessé az Egyház egységét, melyben „egy szív és egy lélek” kell, hogy uralkodjék. A liturgia tehát az ember én-jét egy nagy szervezetbe illeszti. Az érzésközösség a liturgikus imádságnak megadja azt a vonást, amelyet a mai individualizmus nem tud megérteni: a másért való imádságot, az imádság altruizmusát. A liturgiában nem fér meg a teljesen önző imádság; a közösség tudata elfojtja az egyénben saját önző érdekeit és fogékonnyá teszi annak az imádságnak gyakorlására, mely a szellemi, kegyelmi és anyagi javakat az egész emberiség számára kéri. Így imádkozik az Egyház, legszebben nagypénteki imádságaiban.

Az egyház szolidaritásában, a liturgia közösségében nem vész el, nem törpül el az egyén, mint Madách falanszter-rendszerében, a kommunista államban. Azt szokták mondani, az egyént naggyá eszményei teszik; ebben féligazság van; az egyént naggyá eszményeinek megvalósítása, élete teszi, ez az egész igazság. A nietschei individualizmus az embert teszi istenné; a liturgia pedig az isteni életközösség tagjává teszi az embert; az Isten fogadott fiává. A liturgiából élő ember célja, amit sz. Pál mond: „élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem” (Gal. 2, 20), hogy Krisztus élete újuljon, alakuljon ki saját életében. Az imádságban az ember megtalálja az Istennel való kegyelmi egyesülést, a keresztény misztikusok adják ennek a bizonyságát. Ezt az életközösséget biztosítja az áldozatban való gyakori részvétel, a communio, áldozás.

Így adja meg a liturgia a mai embernek újra a szót mennyei Atyjához, így állítja vissza az emberiségnek az Istennel való kapcsolatát, mikor a szemlélet és a tett erejével megtanítja imádkozni. Az imádság pedig maga is tett; a legnagyobb, legemberibb, legistenibb tett; az imádság az erkölcsiség alapja, mert az egyén minden tettét belekapcsolja az erkölcsiség ősforrásába, a teremtő, megváltó, megszentelő Istenbe. Ezért nem kell pótlékot keresni helyette az embernek, hanem egyszerűen, alázatosan, őszintén — imádkoznia.

(Visited 79 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .