Posted on Hozzászólás most!

Jablonkay Gábor S. J.: Megismerhető-e az igazság?

Megjelent: Magyar Kultúra, 1923. évf.
Megjelent: Magyar Kultúra, 1923. évf.

Mi az igazság? — kérdezte Pilátus a bírói széke előtt álló Jézustól, és nem várva be a feleletet, — kiment. Tette ezt avval a férfiúval szemben, aki azt mondta: Az igazság tesz titeket szabadokká, — de azt is mondta: Én vagyok az igazság. Mi az igazság? kérdik évezredeken át az emberek maguktól és másoktól; de vele szemben sokan szintén Pilátus módjára viselkednek. A válaszra nézve azonban sokkal nagyobb az eltérés azoknál, akik nem állnak a krisztusi világnézet alapján. Éppen ez a nagy eltérés kelti föl sokakban a vágyat, hogy megismerkedjenek a keresztény bölcselet válaszával is és óhajtják a keresztény bölcselet intenzívebb tanítását egyetemeinken, mint azt újabban a szegedi alföldi katolikus nagygyűlés is kifejezte. A megvalósulásnak még bizonyos elvi és főképp személyi akadályok állják útját, de az eszme már él a lelkekben és az igazság megismerésével együtt gyakorlati eredményeket is várnak a komolyabb gondolkodók.

Oly emberek óhajtják e bölcselet tanításának újból való meghonosítását főiskoláinkon, akik már világosan látják, hogy a gyakorlati eltévedések egyenesen az elméleti tévedésekből származnak s az elméleti tévedések melegágyai sokhelyütt a főiskolai katedrák voltak. Mert az elmélet és a gyakorlat szoros kapcsolatban vannak s nem lehet a megismeréssel játszani a cselekvés veszélyeztetése nélkül. Mikor ma az emberiség nagy osztályai egymással farkasszemet néznek s új alkalomra várnak, hogy összecsaphassanak, nem puszta gyomorkérdés, nem is puszta hatalmi kérdés sorakoztatja őket táborokba, hanem világnézeti elvek űzik őket erre vagy arra az oldalra. E világnézeti elvek az úgynevezett gondolkodók elméletileg megszerkesztett, tudományosan bebizonyítottaknak mondott állításaiból szövődnek össze minden egyes embernél s kiegészülnek kinek-kinek saját gondolatfűzése által. Világos, hogy ahol a világnézet tartalmi elemei nem egyeznek meg a valósággal s ahol a gondolkodás helyes törvényei ismeretlenek, az egész világnézet is torzképpé válik és csak eltévesztett törekvések rugójává lehet.

Hogy a gyakorlati élet törekvései az elméleti elveket követik, mutatja a szociáldemokrácia fejlődése. Marx, Hegel eszméinek magábaszívása után fejlődik világforradalmárrá, amint Hegel elmélete is forradalom volt minden gondolkodással szemben. De a szociáldemokrácia más elméletekből is táplálkozik. A szociáldemokrata Stampfer Frigyes német író szerint „Kant Immánuel szétzúzta az Isten létét bizonyító összes hagyományos érveket, kiutasította Istent a tiszta ész birodalmából s csak mint a gyakorlati ész, az erkölcsi cselekvés követelményét ismerte el. Isten neki nem valóban létező…, hanem csak az emberi gondolkodás terméke. Nem Isten teremtette a bölcselőt, hanem a bölcselő Istent. Már most a szociáldemokraták azon dolgoznak, hogy az ilyen tudományos kutatás eredményeit, amelyek előbb csak a birtokos osztályok tulajdonában voltak, a nép közé vigyék. (Religion ist Privatsache, Berlin, 1919. 27 l.) S nemcsak az. Isten tagadása, hanem a szociáldemokrácia egész rendszere egy egész sor világnézeti, bölcseleti, elméleti állításra építi föl törekvéseinek igazolását.

Ugyanezt látjuk önmagunkról s minden egyes embernél is. Minden egyes cselekedetünket, minden törekvésünket, sőt vonakodásunkat is, elméleti úton igyekezünk igazolni, kezdve a kisgyermektől s a legegyszerűbb gondolkodású embertől, föl a legműveltebbig és legtanultabbig. Anélkül tehát, hogy részleteznők állításunkat, megállapíthatjuk, hogy az élet törekvései és cselekvései szoros kapcsolatban állnak az elméleti, ú. n. világnézeti gondolatokkal, meggyőződésekkel. Ebből önként következik, hogy a gyakorlati eltévedések is az elméleti eltévedések gyümölcsei; s az elméleti tévedésnek logikusan, önmagában véve csak helytelen gyakorlat lehet az eredménye, hacsak az ember következetessége meg nem állítja őt félúton.

A hamis elméletek azonban a hamis filozófiának, a hamis gondolkodásnak gyümölcsei, amelyeket a tudomány leple alatt terjesztenek. Nem kell gondolni, hogy e hamis filozófiát csak a szorosan vett tudományos könyvekben adják elő. A francia akadémia tagja: Maurice Barrès író mondja legújabban is: „Egyetértünk az elvben. Nincs irodalom lélek nélkül; nincs válaszfal az irodalom és a gondolat felsőbb élete közt; a nagy író öntudatlanul is bizonyos tan érdekében dolgozik, az élet bizonyos felfogásának megalkotására működik közre, propagandamunkát végez: tehát mindenkinek joga is van számon kérni tőle, hogyan használja föl tehetségét és befolyását.“ (L. Études tome 175 [1922] 17. l.) Tehát a szépirodalom művelője, a költő is világnézeti elveket, elméleteket terjeszt; de éppígy az újságíró, az agitátor, az orvos, az ügyvéd, s még jobban a tanár és tanító az iskolai katedrán. Ezért vetette és veti magát a szabadkőmívesség is úgy a sajtóra, mint az irodalomra, mint az iskolára. Ezek útján terjednek el mind az igaz, mind a hamis elvek s elméletek, s ezek útján gyógyul meg, vagy mételyeződik meg egyre több ember lelke s az egyesek nagy száma által az egész társadalom.

Akik tehát a katolikus bölcselet tanítását óhajtják főiskoláinkon, gyógyulást várnak tőle a gondolkodásban és gyógyulást a cselekvés terén. A gyógyulást a gondolkodás terén csak az igazság, a valóság megismerése hozhatja meg. S vajon a katolikus filozófia az igazság megismerésére juttat-e el? Mielőtt e kérdésre választ adnánk, lássuk, mily álláspontot foglalhat el az ember az igazsággal szemben.

A legkönnyebben veszik a dolgot azok, akik Pilátus módjára nem sokat törődnek vele. Ez a vállvonogató „Que sais-je?“ (Mit tudom én?) álláspont igen kényelmes lehet, főképp akkor, amikor az igazság állításának gyakorlati következményei is volnának. De ellentétben áll az ember értelmes voltával és nem válik senkinek sem díszére, mert a világnézeti fontos kérdésekben közömbösnek lenni az iránt, hol van az igazság, vagy azt árulja el, hogy az ember a kérdések fontosságát nem tudja kellőképp méltányolni, s ez értelmi fejlettségének, intelligenciájának alacsony fokára enged következtetni, — vagy, hogy nem akarja a fontos kérdések megoldását, — s ez erkölcsi alacsonyságának a jele. Ezért mondja a keresztény filozófiával ellentétben álló pragmatizmus feje, James: „Aki itt azt mondja, hogy semleges, önmagát mint bolondot és hazugot jellemzi.“ (Pragmatismus, 182. l.) Az emberi értelem megismerésre vágyik, s csak ha a tényállást, a valóságot megismeri, nyugszik meg; evvel tanúságot tesz arról, hogy az igazság éltető eleme. Aki az igazság iránt közömbös, lemond értelmes emberi méltóságáról; a dilettantizmus, tehát a léhaság és szellemi restség elmélete.

Vannak, akik e közömbösségüket elméletileg igazolni akarják avval, hogy úgysem lehet megismerni az igazságot, mert minden igazság csak viszonylagos, relatív; abszolút, vagyis töltetlen, mindenkor és mindenkire érvényes igazság nem is létezik. Vannak, akik ezt a relativizmust az igazság keresésében végzett gondolkodásuk komoly eredményének mondják. Szerintök ugyanaz az állítás az egyik ember szemében igaz, a másikéban hamis, az egyik korban lehet igaz, más korban már nem az, s így két ellenmondó ítélet egyenlőkép igaz vagy hamis lehet. „Az igaz és hamis közt — mondja Vaihinger (Die Philosophie des Als-ob 2 193. l.). — nincsenek oly éles ellentétek, mint az emberek rendszerint megállapítják.“            Az előbb említett bovaryzmusnak vagy relativista idealizmusnak képviselője, Jules de Godtier pedig azt mondja alapelvként: „Mindent, amit megismerünk, másképp ismerünk meg, mint ahogy van.“ (Études, tome 173, p. 237.) S az igazság, Eucken szerint is, „korának gyermeke”, függ a kortól és mint ez, változó. Némelyek e magukat bölcselőknek tartó emberek közül úgy vélik, hogy az igazság ugyanazon fajú lények közt is, pl. az emberek közt, változhatik, módosul egyének vagy korok szerint; mások csak annyit engednek meg, hogy a mi természetünkkel bíró s így a mi értelmünkkel gondolkozd lények számára bizonyos igazságok föltétlenek, de más természetűek számára lehetnek hamisak is, így Erdmann (Logik I. 2, 532, sk. l.). S e relativizmusnak, amely tulajdonképpen az emberi gondolkodás végbomlását jelenti, ma sok híve van a filozófusok közt. Anélkül, hogy már most e kérdés taglalásába bocsátkoznánk, csak annyit jegyzünk meg, hogy a relativizmus alapelve, amely szerint nincs föltétlen, mindenkor és minden gondolkodó lényre érvényes igazság, hanem csak viszonylagos érvényű van, vagy maga is csak relatív, tehát nem minden esetben érvényes igaz állítás, vagy pedig érvényes minden esetben s így föltétlenül. Ha ez az alapelv maga nem föltétlen, nem minden esetben érvényes igazság, akkor nem zárja ki bizonyos abszolút igazság létezését, s így elveszti egyetemes érvényét, vagyis önmagától dől meg. Ha ellenben a relativizmus alapelve maga minden esetben érvényes, önmagának ellentmond, mert így már maga ez az alapelv nem relatív, hanem abszolút igazság, s így van föltétlen igazság. De ellenmondás van a relativizmus elvében akkor is, ha azt csak a vallási igazságokra szorítják meg. Mert eszerint semmit sem ismerhetünk meg az isteni lényről úgy, ahogy magában van; másrészt azonban állítja, hogy Istent létezőnek, végtelennek, értelmünket meghaladó lénynek gondoljuk, és hogy Ő megismerhetetlen. Ám ha semmi biztosat nem ismerhetek meg Istenről, mily joggal mondhatom, hogy végtelennek tartom s hogy nem ismerhetem meg? Megismerhetetlen dologról nem lehet semmit állítani, azt sem, hogy megismerhetetlen. Ezért mondtuk előbb, hogy a relativizmus elve minden gondolkodás végbomlását jelenti s így nem követelheti, hogy tudományos gondolatnak tartsuk. A relativizmusról újabban a bizonyára illetékes kantkövető Natorp Pál így szól: „Ez volt a század átka… De most már itt az idő, ezt mind érezzük, hogy minden ily relativizmustól búcsút vegyünk.“ (Individum u. Gemeinschaft, Jena, 1921. 8. l.)

Ugyanez áll a pozitivizmus alapelvéről, amely szerint az érzéki tapasztalaton túl nem vagyunk képesek semmit megismerni s így érzéken túli igazságok nincsenek. Hogy az érzéki megismerésen túl nem volnánk képesek semmit megismerni, már nem érzékeink mondják nekünk, mert azok ilyesmiről semmit sem nyújtanak; tehát olyan állítás, amelyet érzékeinkkel nem vagyunk képesek megismerni és így állítanunk sem szabad. A pozitivizmus is lerontása az ember gondolkodó természetének. Éppígy tagadása az ember kutató természetének s így a tudománynak kijelentése, hogy a természeti okokon kívül nem lehet más okot föltételezni. (Machott elve.)

Szerényebbnek látszik, de valójában egyenlő értelmű a tagadással, a kételkedés, vagyis a skepticizmus álláspontja az igazsággal szemben. Éppígy a második és harmadik görög akadémiától kezdett és többektől ma fölújított probabilizmus, amely szerint csak valószínű véleményeket alkothatnak a kérdésekről, biztosakat nem; tehát az igazságot biztosan meg sem ismerhetjük. Hogy az általános skepticizmus a gyakorlatba át nem ültethető, magok a skeptikusok bevallják; nemcsak Pyrrho és Sextus Empiricus voltak erről az ókorban meggyőződve, hanem az újabb koriak is kénytelenek ezt elismerni. Az elméleti skepticizmusról azonban Jouffroy azt mondja, hogy „soha le nem győzhető, mert az értelem végső szava önmagáról.“ (L. Lahr, Cours de Philosophie 23 Paris, 1920. II. 303. l.) Ámde mi egyéb az általános kételkedés elve, mint állandó ellenmondás önmagával? Mert nyíltan ugyan elvként állítja föl, hogy mindenben kételkedni kell s ezen állítása igazolására érveket hoz fel; ámde ezen általános elv felállításával magával burkoltan vallja, hogy az ember ezt és kívüle más elveket is meg tud ismerni. Már sz. Ágoston megcáfolta a szkepticizmust, mikor így írt: »Hogy az ember kételkedik, onnan van, mert lát, mert megnyugvást keres; ha valaki kételkedik, onnan van, mert gondolkodik; ha kételkedik, onnan van, mert tudja, hogy valamit nem tud; ha kételkedik, onnan van, mert úgy ítéli, hogy nem szabad könnyelműen hinnie. Tehát aki minden egyébről kételkedik, nem kételkedhetik ezekről; ezek nélkül lehetetlen volna kételkednie.“ (De Trinitate c. 10.) A skepticizmus nem világnézet, nem bölcselet, nem tudomány, hanem mindennek tagadása, akár teljes az, akár részleges.

Nem kevésbé ellenmondás és mellette következetlen a Lessing Bölcs Náthán-jában kifejezett és nem egy tudós hírében álló embertől vallott álláspont: Ha egyik kézben a teljes igazságot nyújtanák felém, a másikkal az igazság keresését, azt mondanám: tartsd meg magadnak az igazságot, én a keresést választom. Bármily tudósnak lássék is ez a beszéd, épen nem a szellemet árulja el. Az emberi értelem éltető eleme ugyanis az igazság, s ha ez világosan áll a lélek elé, nem függesztheti föl megértését és beleegyezését. Ha az igazság előtt az értelem függőben marad s nem fogadja azt el, hanem kutatást színlel, saját természetét rontja le. És mikor elzárkózva a kéznél fekvő igazság elől az igazságot kutatja, minek alapján kutat tovább? Nem tehet másképp, minthogy több vagy kevesebb igazságot elfogad, különben egy lépést sem tehet a kutatásban. Ám akkor következetlenség s nem méltó a gondolkodóhoz válogatni az igazságokban s az egyiket elfogadni, a másikat, amely éppoly világosan áll elénk, elvetni, hogy tovább kutathassunk.

Amily tévedés a tagadás, a kételkedés, meg a meglevő igazság megragadásának visszautasítása, éppoly hibás az ellenkező véglet, amely elegendő alap nélkül is, tehát kellő bizonyítás híján is kész igazságokként elfogad olyan állításokat is, amelyek nem bírnak az igazság ismertető jeleivel. A dogmatizmus e formája az eltévedések egész sorozatának veszélyét rejti magában. S e dogmatizmus ma is jobban el van terjedve, mintsem vélnők. Kant kriticizmusának egyik sarkalatos hibája, hogy alapul fektet néhány be nem bizonyított s be nem bizonyítható állítást, így: hogy minden megismerésnek közvetlen tárgya csak a megismerőben magában lehet, és hogy a külső tárgyak érzékelhető tulajdonságai nem lehetnek a tárgyakban, hanem csak az érzéki képességben magában. A monizmus, amely legjobban dicsekszik föltevés nélküli tudományos voltával, mint dogmát tételezi föl, hogy mindennek, ami a világon van, oly egységben kell lennie, amelynek alkotóelemei, konstitutív részei olvadnak össze egy princípiummá akár szellemi az, mint a spiritualisták vélik, akár anyagi, mint a materialisták állítják. A kellő megfontolás híján  elfogadott hirtelen állítások az ilyenek is: „az élet tulajdonképpen égés“ — mert vagy nem veszi észre vagy szándékosan belécsúsztatja azt a föltevést, hogy élet csak az égésre képes, csak az anyagi lényeknél van, s így a szellemi működések vagy nem életműködések vagy egyek az anyagiakkal.

Az ú. n. előfeltevés nélküli tudomány, „voraussetzungslose Wissenschaft“ szóvivői szintén vagy nem tudták, mit kívánnak a tudománytól, vagy ha tudták, nem őszinte lélekkel állították föl elvüket. Szerintök az igazság keresésében semmit sem szabad föltételezni, csak magát az igazság szeretetét. Ebből azt következtették, hogy a hívő katolikus, akinek figyelembe kell vennie egyháza dogmáit, nem lehet a tudomány embere, nem keresi az igazságot. Az éppenséggel nem keresztény gondolkodó tanár; Jodl az „előfeltevés nélküli tudomány“ jelszót a félszeg gondolkodás termékének nevezi. (Neue Freie Presse 1907 nov. 20.) S valóban mit jelent e szó? Azt, hogy a kutatásban semmit se fogadunk el mint alapot, kiindulópontot, mint zsinórmértéket, anélkül, hogy azt mindjárt be nem bizonyítanék. Lehetséges-e így a kutatásnál semmit föl nem tételezni? Nem lehet, mert sok dolog oly világos önmagában, hogy sem bizonyításra nem szorul, sem nem bizonyítható. Az, hogy az ember létezik, hogy képes az igazat megismerni, hogy ami van az van és lehetetlen egyszerre lennie és nem lennie és sok más dolog föltevése és elfogadása nélkül nincs is tudományos kutatás. De azért sem lehetséges minden föltevés nélkül az igazságot keresni, mert nem kezdheti minden kutató mindig a legelején kutatását. Tehát a föltevés-nélküliség józanul csak annyit jelenthet, hogy semmi hamisat ne tételezzen föl és ne tételezzen föl bebizonyított dologként olyasmit, ami nincs bebizonyítva vagy bizonytalan. A biztos igazságot szabad és kell is sok esetben föltételezni s reá tovább építeni; ezt nemcsak nem zárja ki, hanem megköveteli az igazságszeretet. Az igazból pedig helyes gondolkodással csak igaz következhetik.

Az említett föltevés-nélküliség hangoztatói azonban maguk is vétenek elvük ellen. Mikor a természetbúvár abból indul ki, hogy nem lehetséges a személyes világteremtő, s ebből azt következteti, hogy a világ önmagából, öröktől fogva van, evvel egy be nem bizonyítható, sőt hamis föltevésből indul ki. Mikor bizonyos bölcselők és tudósok azt állítják, hogy minden kutatást komoly kételkedéssel kezdjünk meg, evvel ismét egy föltevést fektetnek alapul, hogy t. i. csak a tudományos bizonyosság létezik, hogy az igazságot csak a tudományos kutatás útján lehet biztosan megismerni s a tévedést legyőzni. Ez az állítás föltételezi, hogy az emberek tudományos kutatás nélkül nem is képesek biztos és igaz megismerésekre, ítéletekre. Hogy ez a föltevés hamis, a mindennapi élet mutatja. Kétféle bizonyosság van ítéleteinkben, az egyik, a természetes, amellyel valamit szilárdan igaznak tartunk, bár az okokról nem tudunk világosan számot adni, a másik a tudományos, amelynél az ember az okokról is világosan s könnyen számot ad. Az életben az előbbi az általános, az utóbbi csak kevesek kiváltsága. A különbség a kettő közt nem az, hogy az előbbi vakon fogad el valamit, az utóbbi nem; hanem csak az, hogy az okok nem különülnek el oly élesen, mint a tudományos bizonyosságnál. Csak fokban s nem lényegben különböznek. A természetes bizonyosság az életben biztosan vezeti az embert s megelőzi a tudományos bizonyosságot. Minthogy sok embernek sem ideje, sem tehetsége nincs a tudományos kutatásra, a természetes bizonyosság van hivatva arra, hogy a legfontosabb életkérdésekben az igazság útján vezesse az embert.

Az igazsággal szemben a mondottak alapján csak egy álláspont a helyes: a még lappangó igazság komoly, megfontolt, őszinte keresése: de ha az akár a tudományos okok folytán megbizonyosodik, akár a természetes józan ész elé önmagától világosan feltárul s mintegy kezünkbe adódik, annak készséges elfogadása és megtartása.

Az igazság tehát megismerhető s az értelemmel bíró embernek természetes szükséglete, de egyúttal mindenkinek kötelessége is keresni és elfogadni azt. A megismerés útja, mint később kifejtjük, többféle: részint a tapasztalat, amely által mind a belsőnkben történő tényekről, mind a külvilág tárgyainak létezéséről szerzünk tudást, — részint az értelem ítélő és következtető működése, amellyel a tapasztalatot meghaladó igazságokat vesszük szellemi birtokunkba, — részint a hit, amellyel más értelmes lények biztos tudására és igazmondására, szóval tekintélyére támaszkodva, igaznak fogadunk el valamit, aminek igaz voltáról másképen nem bizonyosodhatunk meg. E megismerésmódok jogosultságáról később lesz bővebben szó.

Az igazság elfogadása s a hozzávaló ragaszkodás akár a természetes ész egyenes, reflexió nélküli tevékenysége, akár az okok megfontolása útján: a meggyőződés; az igazság elfogadása alapjainak földerítése okaiból való levezetés útján: tudomány, s ha e tudomány nem állapodik meg a közvetlen vagy a közelebbi okoknál, mint a részlettudományok, hanem az igazság végső és általános alapját keresi és állapítja meg, akkor bölcselet, filozófia a neve.

 

 

II.

 

Mikor a katolikus filozófia alapjait kutatjuk, nem hagyhatjuk ki megfontolásunkból azt a módot, amelyen a katolikus egyház alapítója, Jézus Krisztus, azokhoz az igazságokhoz juttatta az embereket, amelyeket tudniok s elfogadniok kell, hogy követői maradjanak s evvel végcéljukat elérjék. Mert a katolikus filozófia evvel a Jézus-adta tanítással szoros kapcsolatban akar maradni.

Jézus szavai szerint az igazság megismerhető. „Ha ti megmaradtok az én beszédemben (azaz elfogadjátok azt), bizonnyal tanítványaim lesztek, és megismeritek az igazságot és az igazság megszabadít titeket.“ (Ján. 8, 32.) „Mikor eljön amaz igazságnak Lelke, megtanít titeket minden igazságra.“ (Ján. 16, 13.) Az igazság birtoka világosság, s „aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem az élet világossága lesz nála.“ (Ján. 8, 12.) S apostolairól így szól: „Az igéket, melyeket nekem adtál, közöltem velök, és elfogadták és igazán megismerték, hogy tőled jöttem, és el hitték, hogy te küldöttel engem.“ (Ján. 17, 8.)

Továbbá kijelenti célját és szándékát, hogy az igazságról tanúságot tegyen: „Én arra születtem és azért jöttem a világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Minden, aki az, igazságból vagyon, hallgatja az én szómat.“ (Ján. 18, 37.) „Meg akartok ölni engem, az embert, aki igazságot szólottam, melyet az Istentől hallottam.“ (Ján. 8, 40.) És hozzáteszi: „Ha igazságot mondok nektek, miért nem hisztek nekem?“ (Ján. 8, 46.) Sőt kijelenti, hogy ő „az út, az igazság, az élet.“ (Ján. 14, 6.) Többször hangsúlyozza, hogy tudja az igazságot; így Nikodémussal szemben: „Bizony, bizony mondom neked, hogy amit tudunk, azt mondjuk, és amit láttunk, azt bizonyítjuk; de a mi bizonyságtételünket nem fogadjátok el.“ (Ján. 3, 11.) És a zsidókkal szemben hangoztatja: „…dicsőít engem az én Atyám, akiről ti azt mondjátok, hogy Istenetek. De ti nem ismeritek őt, én pedig ismerem; és ha mondom, hogy nem ismerem őt, tihozzátok hasonló hazug leszek. De ismerem őt és beszédét megtartom.“ (Ján. 8, 55.) Minthogy tehát tudja az igazságot és igazmondó, sőt cselekedeteivel tanúságot tett az igazságról, ezért joggal követeli, hogy szavainak hitelt adjunk, azokat igazaknak elfogadjuk, szóval hogy higgyünk neki és higgyünk őbenne, vagyis igaznak fogadjuk el, hogy ő az, aminek mondja magát és hogy tanításai igazságok. „Én, amit Atyámnál láttam, azt mondom.“ (Ján. 8. 38.) „Ha igazságot mondok nektek, miért nem hisztek nekem?“ (Ján. 8, 45, 46.)

„Mondom nektek és nem hisztek. A cselekedetek, amelyeket én teszek Atyám nevében, azok tesznek bizonyságot felőlem.“ (Ján. 8, 25.) „Miképp mondhatjátok, hogy káromló vagyok, mivel azt mondottam: Az Isten fia vagyok? Ha Atyám tetteit nem cselekszem, ne higgyetek nekem; ha pedig cselekszem, és ha nekem nem akartok hinni, a tetteknek higgyetek, hogy megismerjétek és higgyétek, hogy az Atya énbennem vagyon és én az Atyában.“ (Ján. 8. 56—38.) „Nem hiszitek, hogy én az Atyában és az Atya énbennem van? — mondja apostolainak. — Ha különben nem, a cselekedetekért higgyetek.“ (Ján. 14, 11, 12.) „Hisztek az Istenben, én bennem is higgyetek.“ (Ján. 14, 1.)

Ezekből láthatjuk, hogy Jézus szavai szerint a keresztény a hit által jut el azokhoz az igazságokhoz, amelyek elfogadása őt kereszténnyé teszi, s amelyek elvesztése vagy kétségbevonása elszakítja őt Jézus híveitől: „Aki nem hisz, elkárhozik.“ Ezért mondja az evangélista: „A malaszt és az igazság Jézus által lett.” (Ján. 1, 11.) S melyek ezek az igazságok?

Ezek az igazságok azok, amelyek minden világnézet sarkpontjait alkotják. Minden világnézet egyik főproblémája az anyag és szellem, vagyis a test és lélek mivoltának tisztázása, mert saját magunkon kezdve lépten-nyomon találkozunk e kétfélének látszó jelenséggel. A másik főprobléma szintén a tapasztalat lényeiből kiinduló, gondolkodó értelem tudásvágyának gyümölcse: az összes tapasztalati dolgok vége, korlátolt, egymástól függő, föltételezett volta arra kényszeríti gondolkodó értelmünket, hogy e végesség, korlátoltság, függés megfelelő alapját kutassa, s azt a tapasztalati tárgyakban nem találva, a tapasztalaton túl az azt meghaladó abszolút lényben keresse mindennek végső létalapját és mivoltának forrását. Herbert Spencer is vallja, hogy a legellentétesebb világnézetek, sőt vallások is „mind megegyeznek abban a hallgatag meggyőződésben, hogy a világ létezése mindenestől, ami benne, van, azt körülveszi, oly titok, amely magyarázatot követel.“ (System der synthetischen Philosophie, deutsch v. B. Carus I. 41.) S ugyanő mondja: „Az az állítás, hogy a világ önmagától létezik, valójában egy lépéssel sem visz bennünket tovább jelen létezésének megismerésén túl; tehát csak a titok problémájának megismétlése.” (U. ott 28. I. f. Klimke, die Hauptprobleme der Weltanschauung 3, 1918, 16. l.) Ám a pszichikai és fizikai világnak viszonya egymáshoz és a tapasztalati véges-valóság viszonya az abszolúthoz oly két alapvető probléma, amelynek egész sor szükségszerű s egész életünk felfogására és irányítására kiható következménye van.

E kérdésekben tehát meg kell ismernünk az igazságot s a teljes igazságot. Azt mondani az agnoszticizmussal, pragmatizmussal vagy pozitivizmussal, hogy a problémák megoldhatatlanok: a világnézet tagadása vagy legföljebb egy be nem fejezett, végig nem gondolt világnézet, megállapodás félúton. Jézus épp e nagy kérdésekre is világos és határozott választ adott, s a válasz tartalmazza mindazokat az igazságokat, amelyeken a keresztény világnézet fölépül. S ezen igazságokat a keresztény a hit által fogadja el és vallja szilárd meggyőződéssel.

Ámde lehet-e a hit által bizonyosan megismerni egyáltalán az igazságot és ezeket az igazságokat is? Nem vitatkozunk azokkal, akik a főiskolák katedráitól kezdve egész a kommunista fizikai munkásifjak számára szerkesztett „Ifjúmunkás“ lapig úgy határozzák meg a hitet, hogy az „elfogadása annak, amit nem lehet bebizonyítani s így ésszerűtlen“. Minthogy ezt az állítást magát sem tudják fölfedezőik bizonyítani, ezen állítás elfogadása is csak hit s így szerintök is ésszerűtlen. Ámde a hit valójában nem bizonyítás nélküli elfogadása valamely véleménynek. Mikor másnak valamit elhiszünk, igaznak fogadjuk el, amit mond. Ha elfogadjuk állítását, anélkül hogy megbizonyosodnánk róla, tudhatja és tudja-e az igazat, és igazmondó-e: alap nélkül, vakon s így ésszerűtlenül hiszünk. Ha ellenben azért fogadjuk el állítását, mert meggyőződtünk rója, hogy tudhatja a valóságot és igazat akar mondani, hitünk ésszerű és bizonyosságot nyújt az állítás valóságáról. Ilyenkor ítéletünk indítéka tehát a bizonyítás alapja, annak a tudása és igazmondása, szóval tekintélye, akinek állítását elfogadjuk. Amikor saját tapasztalatunk, vagy belátott gondolkodásbeli igazságok alapján kikövetkeztetünk valamely új igazságra, belső bizonyítékokra támaszkodva fogadjuk el az igazságot; mikor pedig hittel fogadunk el valamit, a bizonyíték vagy indítóok amelyre támaszkodunk, nem a dolog mivoltának közvetlen belátása, hanem a kérdésben járatos és igazmondó tanú hitelreméltó volta, vagyis külső bizonyíték. Ez a bizonyíték oly biztosságot nyújthat, amely némely kérdésben erősebb lehet a belső bizonyítékok erejénél.

Hogy mennyire ésszerű a hit még a természetes ésszel megismerhető tudományokban is, valamint az emberi életben, kiderül, ha megfontoljuk folytonos alkalmazását. Százezer, sőt millió ember közül hányan győződhetnek meg belső bizonyíték, pl. számítás és kísérlet útján, hogy a fény terjedési sebessége 1 mp.-ben 300,000 km., hogy a nap tőlünk 149.480,000 km.-nyi távolságban van, hogy a szemben a sárga folton 1 mm. hosszúságban 600 csapocska és az egész hártyán 120 millió (a sárga folt átmérője 7 mm.) pálcika és 3 millió csapocska van, hogy mint a fizikus Chwolson mondja 1 köbcentiméter levegőben 0 hőfok és 760 mm. légnyomás mellett 20 trillió oxigén-molekula van? És mikor ily eredmények kiszámításához a logaritmusokat is használják, hányan számítanak utána, hogy a megfelelő logaritmusok helyesen vannak-e kiszámítva? A legexaktabb tudományokban is kénytelenek a tudósok egész sereg állítást elfogadni más tudósok tekintélye alapján és a tudomány nevében is veszedelembe sodorná magát az, aki e tudósok tekintélyét diszkreditálni akarná. A művelt, s nem szorosan tudományos körökben, aki bizonyos ismereteket akar szerezni, az iskolákban tanultakon kívül, amiket legnagyobbrészt hittel fogadnak el, a „Műveltség Könyvtára“, a „Kultúra és Tudomány“ s hasonló vállalatok, vagy a Pallas-, Franklin-, Révai- Lexikonok íróinak hisz egy sereg állítást.

És bár így rengeteg tévedés, sőt hamisság is bejut az ember lelkébe, mégis jogosnak és helyesnek tartják ezt az ismeretszerző módot. Mert magában az is, és belátják, hogy a tévedés terjesztése általuk csak visszaélés avval, ami magában véve az igazsághoz vezetne. Ámde a mindennapi életben is alig teszünk egy lépést anélkül, hogy a hit által szerzett ismeret együtt ne játszanék. El kell hinnünk, hogy bennünket így meg így hívnak, hogy ezek a mi szüleink, rokonaink, hogy magyar állampolgárok vagyunk stb. Ha Amerikába megyek, el kell hinnem a hajó vezetőségének s másoknak, hogy az a föld, ahol kitesznek, csakugyan Amerika, hogy az a város pl. New-York. El kell hinnünk, hogy azok az események, amelyekről újságaink értesítenek, megtörténtek, hogy ellenségeink háborút forraltak ellenünk, hogy sok hősi tettet vittek végbe honfitársaink, s hogy ellenfeleink most velünk békét kötöttek. Mi csak bizonyos állapotokat, eseményeket láthatunk, amelyeket a békének tulajdonítanak; a békeszerződést magát alig látta valaki. El kell hinnünk, hogy az a szöveg, amelyet kinyomattak, valóban a békeszerződés szövege. Az üzleti élet, az államkormányzás, a bíráskodás, az élet végtelen sok változata mind rászorul a hitre, így a bíráskodásban a szemtanúk vallomása a bizonyíték, amelynél fogva valamely tényt megtörténtnek fogadnak el. Csaknem végtelen sorrá növekednék mindannak az igazságnak, ténynek a száma, amit el kell hinnünk mások tanúsága alapján. S vajon ésszerűtlen-e ez a hitünk? Ha kellő alap nélkül hiszünk, igen; de ha a már kifejtett módon a tanú tudására és igazmondására támaszkodva hiszünk, eljárásunk ésszerű, a tudomány követelményeivel sem áll ellentétben, sőt a tudománytól is sok esetben követek és követett eljárás, amely biztosságot nyújt, mert van mód arról is meggyőződni, hogy tanúnk, akinek hiszünk, tudhatta-e a valóságot s azt akarja-e mondani.

Amit az emberi élet minden vonatkozásában, mint az igazság megismerésének egyik módját, el kell fogadnunk, azt Jézus Krisztus is joggal alkalmaztathatta azokra az igazságokra nézve, amelyeket ő tanított. S így ésszerűen jártak el azok, akik neki hittek, mikor szavait hallották; de ésszerűen járnak el azok is, akik ezeket a tanításokat nemzedékről-nemzedékre átvéve elfogadják.

A vallásra vonatkozó tanításokat a hit által juttatni az emberiség birtokába már csak azért is bölcs dolog volt, mert a vallásra mindenkinek szüksége van; de arra, hogy a vallás főtárgyát, Istent, az abszolút, a végtelen lényt és a hozzá való viszonyunkból eredő kötelességeket biztosan, könnyen és teljesen megismerjük, az emberek egy részénél hiányzik a kellően fejlett gondolkodóképesség, igen soknál hiányzik az idő a gondolkodásra vagy a mód az ahhoz szükséges előismeretek szerzésére, továbbá a végtelen lényben természeténél fogva oly tulajdonságoknak, igazságoknak is kell lenniök, amelyeket a véges lény fölérni nem tud, s így róluk okoskodás útján nem bizonyosodhatik meg. Minden némiképp fejlett eszű ember el tud jutni rövidebb gondolkodás útján is, és az etnológiai újabb kutatások még a Iegprimitívebb népeknél is megállapítják, hogy ők is eljutottak annak fölismeréséhez, hogy van egy végtelen értelmű abszolút tökéletes lény, a világ teremtője. E fölismerést a direkt gondolkodásnál a természetes biztosság követi, hogy Isten van. E természetes biztosság lényegében nem különbözik a tudományos biztosságtól, amelyet csak kevesen érnek el, mert nem foglalkozhatnak behatóbb kutatással. Ám az értelmes Isten éppúgy közölheti értelmének megismerését más értelmes lényekkel, mint ahogy az emberek is tehetik, sőt még inkább; s közölheti ezeket oly módon, amelyek az isteni bélyeget magukon hordják, oly tényekkel, amelyek csak Istentől származnak, íme, ez az ésszerű alapja annak a bizonyosságnak, amellyel a keresztény hívők, a Jézustól kapott kinyilatkoztatást igaznak elfogadva, rendületlen szilárdsággal hiszik, amit ő mondott s így a legfontosabb vallási és világnézeti igazságok birtokába jutnak.

Még egy okra mutat rá szent Ágoston, miért választotta Jézus éppen ezt az utat, az isteni igazságoknak a hit által való elfogadtatását s nem azok belső bizonyságok alapján való beláttatását: „Ha bölcselőt választott volna ki, azt mondaná a bölcselő: az én bölcsességemet választotta ki.“ Így nyilvánvaló, hogy a keresztény vallás terjedése és fönnmaradása nem tulajdonítható emberi okoknak, hanem csak Istennek.

E hit által elért igazságokhoz a katolikus egyház a legnagyobb szívóssággal ragaszkodik és e ragaszkodásának eredménye az, hogy ma már jóformán ő az egyedüli, aki a természetes ésszel megismerhető igazságokat is rendületlenül védi s ezzel az emberi tudományok legnagyobb jótevőjének bizonyul.

 

 

III.

 

Nem tartozik kérdésünk keretébe részletesen kimutatni, mily módon őrizte meg a katolikus egyház azokat a tanításokat, amelyek a Jézustól kapott keresztény kinyilatkoztatás kincsét képezik. A hit által az emberek a lét legnagyobb problémáira nézve világos, szilárd és kimerítő megoldást nyertek; ekképp biztos világnézethez jutották, s megmenekedtek a skepticizmus, a hitetlenség s a tévedés kínzó hányódásaitól, amelyek a pogányság legnemesebb szellemeit csaknem a kétségbeesésbe űzték. Alig van azonban egy ily igazság is, amely ellen a századok folyamán ne keletkezett volna valamely ellenvélemény. A katolikus egyház az egyedüli ma, amely az evangélium összes igazságait őrzi. S mi lett az eredmény? Az egyháztól elszakadt vallásoknál a Jézus hirdette igazságok csaknem mind elvesztek. Ma már a művelt nemkatolikusoknál kevesen vannak, akik a Szentháromságot, az Ige megtestesülését, Jézus istenségét, a Szentírásnak Istentől sugallt voltát, a Jézustól adott szentségeket elfogadnák. A nemkatolikus Wundt szerint „az a hit, amely az emberiség vallásának alapítóját Istenné teszi… a Háromságban való hit… ma azoknál is, akik meggyőződésre keresztényeknek vallják magukat, elveszhette hatalmát, és azok száma, akik a dogmatikus hagyomány rendszerétől egészen elidegenedtek, oly sok és minden állásban és műveltségi körben elterjedt.“ (Ethik III. 4, 312 sk. l.) De nemcsak művelt világiak, hanem a katolikus teológusok is, mint Harnack, Pfleiderer, legnagyobbrészt tagadják Jézus istenségét s az összes keresztény tanokat és „dogmanélküli kereszténységet“ szerkesztenek maguknak. Ki-ki maga alkotja meg világnézetét, vallását, így mondja Spitta német egyetemi tanár: „A vallást, melyhez tartozom, nem azért tartom, mert igaz, mint ahogy az emberek vélnék, hanem azért igaz, mert én tartom, s azért van bennem meg, mert és amennyiben megfelel szükségletemnek“. (Mein Recht auf Leben, S. 198.) Eszerint annyi vallás volna igaz, ahány ember van. Ezzel azonban vége a kereszténységnek. Jól mondta Friedrich v. Schlegel még protestáns korában: „Ha ma még valódi kereszténység létezik, a katolikus egyháznak köszönhető.“ (L. Cathrein, Katholik u. Kath. Kirche, 1922. 126. l.)

Az egyház védi a hit jogosultságát és annak minden állítását s evvel védője és fönntartója az emberi tudománynak, mert alapelvénél fogva a tudomány biztos ismerethez, abszolút igazsághoz vezet. Ezzel szemben a vele ellentétes világnézetek követőinél minden tudomány kétségessé válik. Mert, hogy Isten létét s az ebből fakadó következményeket tagadni lehessen, tagadni kezdték s tagadják az értelem képességét, hogy a tapasztalaton túl valamit megismerhet; tagadták a legfőbb gondolkodás-princípiumok érvényét, s az oksági törvényt. Kant következetlen szubjektivizmusát következetesebben végiggondolta Hegel, mikor a fogalmak változatlanságát elvetette, s a gondolat és lét azonosságát és a gondolat folyamatos voltát és folytonos továbbfejlődését tanította. Evvel már adva volt minden igazság puszta relatív érvényének, a relativizmusnak elve s vele minden biztos tudomány lerombolása. Engels Fr. szerint épen abban áll a Hegel-féle filozófia igazi jelentése és forradalmi jellege, … „hogy az emberi gondolkodás és cselekvés összes eredményeinek végérvényességéi mindenkorra megsemmisítette.“ (Ludwig Feuerbach, 1895, 3. I, id. Cathrein id. h. 131. l.) Azóta, mint Paulsen mondja, „csak relatív, s nem örök igazságok vannak. A valóság folyamatban van, s ezt követi a megismerés.“

Alexander Bernát szerint is „a tudás csak folyamat“. A pragmatista Jerusalem Vilmos szerint „az igaz és hamis eredetileg semmi egyebet nem jelent, mint hasznosat vagy károsat, biológiai értelemben.“ (Der kritische Idealismus u. die reine Logik, 1905,162 sk. l.) Ez a relativizmus és pragmatizmus szükségszerű következménye a sokaktól dogmaként vallott fejlődéselméletnek, amely szerint minden lét állandó folyamatai a levésnek és elmúlásnak, s így a gondolkodás törvényei is, valamint annak termékei, a fogalmak, megismerések s ezek tárgyai is, az ú. n. igazságok.

Ámde ezzel az igazság halála van megpecsételve, s következőleg a tudományé is. Maga Paulsen kénytelen beismerni, hogy a Hegel-féle filozófia óta anarchia dúl a tudományban, míg a katolikus filozófia „messze tekintő és éles ésszel végiggondolt rendszer, amely az értelemnek tág teret ad a tevékenységre“. S mi áll evvel szemben? Protestáns filozófia — mondja — mint egységes és a kedélyeken is uralkodó rendszer, nem létezik. Hegel filozófiája volt az utolsó, amely e rangban volt. Azóta anarchia uralkodik… A kísérlet, hogy Kant neve alatt egyesüljenek, még eddig egyáltalán nem tartóztatta föl a meglevő anarchiát és a töredékekre és individualizmusokra való forgácsolódást. A Párisból felénk áthallatszó ige: „a tudomány csődjéről, mély igazságot tartalmaz.“ (Philosophia militans, 1901, 2, 138. l.) Ugyanő mondja: „Nincs egységes bölcseleti világnézet. A végső gondolatok a szélrózsa minden irányában elágaznak.“ A híres Wundt szerint „a szubjektív és objektív tapasztalat legalapvetőbb fogalmairól is megvan e harc a vélemények közt. Úgy látszik, semmi remény, hogy e harc valamikor véget érne.“ (System der Philosophie, 1897 2, 158. l.) Az agg német bölcselő, Opitz, 1915-ben írja: „A tudományosság felé való új tájékozódás helyett a bölcseletben, a legnagyobb zavar és ziláltság uralkodik… Ez az állapot… valóban már pathólogiai tünetet árul el.“ (L. Stimmen d. Zeit, 1918, S. 136.) Ueberweg kitűnő filozófiai történetében 1916-ban „a mai filozófiai gondolkodás rendkívüli szétszaggatottságáról“ és „az élettel szemben való tehetetlenségéről“ panaszkodik. (Stimmen d. Zeit u. ott.) A mérsékelt pszichológus Külpe Oswald is „a filozófiai anarchia pathológiai állapotának“ mondja a jelenkor tudományát. (Einleitung in die Philosophie 6, 1914.) Nem csoda, ha a filozófia sokaknál megvetés tárgya lett: bár ennek ellenére is mindenki filozofál, mint Arisztoteles mondja: Ha kell filozofálni, hát filozofálni kell; ha pedig nem kell, akkor is kell filozofálni (hogy bebizonyíthassuk, hogy nem kell); tehát minden esetben kell filozofálni.

Ha a filozófiát Wundttal és Jerusalemmel úgy határozzuk meg, hogy feladata általános világnézetet nyújtani, és ha mint látni fogjuk, a filozófia csakugyan lényeges eleme a világnézetnek, nem csodálkozhatunk, ha a bölcseleti kavarodás a világnézeti kavarodásra vezet, s a megismerés anarchiája a cselekvés anarchiáját, a „bellum omnium contra omnes“-t hozza létre.

E kavarodás a tudomány és minden megismerés alapkérdései közül annyira fejlődik, hogy már-már csak a katolikusok lesznek az egyedüliek, akik az igazi, egységes filozófiát vallják, akik az örök, abszolút igazságot védik, ezáltal a tudomány nagyságát s méltóságát megőrzik, és így igazi, biztos világnézetet képesek kialakítani. Ezt annak a katolikus egyháznak köszönik, amely a vélemények és rendszerek fölbukkanó és alámerülő forgatagában szilárdan ragaszkodik az igazság ősforrásához, Istenhez és ahhoz a kősziklához, amelyre Jézus az ő egyházát építette. Az egyház annak tudatában, hogy e szilárd alapon tévedhetetlen tanítója az igazságnak, nem vonhatja vissza hitbeli döntéseit s nem adhat nekik később más értelmet. Így védve a kinyilatkoztatást, véd minden igazságot. De egyenesen is védelmére kel az igazi filozófiának, azt ajánlja és terjeszti, mint philosophia perennist, s evvel a bölcseleti és világnézeti megújulást és föllendülést segíti elő.

(Visited 95 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.