A forradalmak az államélet ismétlődő jelenségei, melyek már a legrégibb időkben is felette sűrűn fordultak elő. Természetes dolog tehát, hogy az emberiség első nagy gondolkodói a forradalmakról is megemlékeztek műveikben akkor, mikor az emberi tökéletlenség megnyilvánulásáról vagy az államélet jelenségeiről beszéltek. E megemlékezések között kivált nagy értékű Aristotelesnek a forradalmakról adott tanítása egyrészt azért, mert abban örökérvényű igazságokat állapít meg, másrészt pedig azért, mert e tanítás végeredményben a katolikus egyháznak a forradalmakról adott tanításával megegyező.
Forradalom Aristoteles szerint a) az alkotmánynak — értsd: államformának — erőszakkal való megváltoztatása, b) vagy valamely pártnak oly irányú erőszakos tevékenysége, melynek célja a kormány gyeplőjének megszerzése, c) vagy az alkotmány megszorítása, illetve tágítása, egy bizonyos hatóság felállítása vagy eltörlése. Aristoteles «Politiká»-jában a forradalmak azon eseteivel foglalkozik, melyek az alkotmány (államforma) megváltoztatására irányulnak, míg fentebb említett másik két esetre csak példákat hoz fel.
Aristoteles említett művében a forradalmak keletkezésének egyik fő okát az egyenlőségben látja. Az emberek ugyanis vagy azért lázonganak, mert nincs egyenlőség köztük, vagy azért, mivel van; (egyik része t. i. egyenlőség után vágyódván, akkor lázong, mikor hiszi, hogy kevesebben részesül, semhogy érdemlé, holott a kiváltságosokkal minden tekintetben egyenlőnek tartja magát; más része pedig egyenlőtlenséget és kiváltságokat óhajtván, akkor forrong, ha hiszi, hogy nem egyenlő a többiekkel, s még sincs több jogok gyakorlatában, mint azok, hanem csak egyenlő, vagy épen csekélyebb hatalommal bír.» (Pol. V. 2. 1.) Ezenkívül Aristoteles a forradalmak okaiul a dölyföt, félelmet, túlságos hatalmat, a gondatlanságot, azaz a szemesség hiányát, bizonyos elemek aránytalan öregbedését (pld. a szegényekét a demokráciában vagy köztársaságokban), az alattomos hivatalhajhászást, a választók megvesztegethetőségét, a hivatalok betöltésénél való gondatlanságot, bizonyos körülmények kicsinylését, a műveltségi fokok egyenlőtlenségét és az egymástól gyakran eltérő helyi viszonyokat jelöli meg.. (Pol. V. 2. 5.) Ez okokat egyenkint részletezi és így mutatja ki, hogy mennyiben lehetnek azok forradalmak alapjai. A félelem Aristoteles szerint vagy azáltal oka a lázadásnak, hogy azok, kik igazságtalanságot követtek el «a büntetéstől tartván, a felkeléstől látják a menekülést», vagy azáltal, hogy azok, kik ellen igazságtalanságot akarnak elkövetni, azt még kivitel előtt megakadályozzák.
A Politika ötödik könyve második fejezetének végén pedig megjegyzi Aristoteles, hogy «mint háborúkban a bár legkisebb árkon történt átkelés a hadisorokat szétszaggatja, úgy a városban is minden különbség szakadásokra szokott alkalmat nyújtani. A legnagyobb szakadás azonban alkalmasint az erény és rosszaság közti különbség, utána a gazdagság és szegénység közt létező, aztán következik más oksorozat úgy, hogy az egyik mindig fontosabb, mint a másik». Valójában azonban a forradalmakat, még ha azok a gazdagság és szegénység közti különbség folytán, vagy bármilyen más okból jöttek is létre: az erény és gonoszság közti küzdelemnél egyébnek nem tekinthetjük, e küzdelemben pedig rendesen az erény a vesztes, mert a forradalmak hajtóereje leginkább a tömegben van, mely pedig a legkönnyebben befolyásolható, szerfelett rosszindulatú és minden bűnre kapható.
Hogy kik a forradalmak kezdeményezői, arra vonatkozólag Aristotelesnek az a véleménye, hogy «az oligarchiában a tömeg kezdi a forradalmat, mivel a polgári jogok egyenlőtlen gyakorlata által meg van sértve, holott egyenlőnek tekinti magát»; «a demokráciákban ellenben az előkelők keltik a forradalmat, mivel csakis egyenlő jogkörben részesülnek, holott egyenlőknek nem tartják magukat.» (Pol. V. 2. 11.) Megjegyzi azonban azt is, hogy «a szellemi és erkölcsi jelesség áltál kitűnő férfiak, igazán szólva, nem keltenek lázadást, ők t. i. számra nézve kevesek a sokaság irányában.» (Pol. V. 3. 7.) A forradalmak eszközei a csel és erőszák, melyek vagy a zavargások kezdőpontjában nyernek alkalmazást, vagy később, a bomlásnak már előrehaladottabb stádiumában.
Aristoteles, miután a forradalmak okait általánosságban letárgyalta, a forradalmi jelenségeket az egyes alkotmányok szerint vizsgálja. E részben főleg azt kutatja, hogy hogyan keletkeznek a forradalmak.
1. A demokráciákban a legtöbb forradalmat a demagógok idézik elő azáltal, hogy a tömeget nyíltan vagy titokban a vagyonosok ellen lázítják. A demokráciában államcsínyek is könnyen fordulhatnak elő, s ilyenkor rendesen tyrannis, vagy oligarchia (kevesek uralma) következik.
2. Az oligarchiák forradalom útján való megdőlését előidézhetik maguk az oligarchák azáltal, hogy a tömeget sanyargatják, úgy hogy maguk között egyenetlenkednek, s ugyanezen okból a nép hízelgőivé lesznek. Az oligarchák megszüntethetik továbbá az oligarchiát úgy is, hogy miután magánvagyonukat elköltötték, tyrannusokká lesznek, vagy mást azzá tesznek. — Aristoteles mindezeket részletesen elismervén, megemlékezik az oligarchiának a hatalomból kiszorított gazdagok által való megdőléséről is.
3. Az arisztokrácia és megszűnésének okait Aristoteles együttesen tárgyalja. Ennek oka abban keresendő, hogy mindkettőnek megszűnése arra vezethető vissza, hogy nem érvényesül bennük kellőleg az igazságosság elve, hogy «a köztársaságban a demokratikus és oligarchikus elem, az arisztokráciában pedig ez a két elem és a személyes jelesség, különösen pedig a két első, nincsenek helyesen vegyítve.» (Pol. V. 6. 3.) Az arisztokrácia megszűnésének Aristoteles által említett esetei: hogy a kitüntetésekben és tisztségekben csak kevesen részesülnek, holott az méltán járna másoknak is, hogy a magasabb hivatalok viselői erényes és tekintélyes férfiakat meggyaláznak, hogy túlságos gazdagság és szegénység uralkodik, ami főleg háborúk után szokott bekövetkezni: ezek végeredményben mind az igazság hiányának következményei.
4. Az előbbihez hasonlóan együttesen tárgyalja Aristoteles a királyság és a tyrannis forradalmát is. Királyság és tyrannis Aristoteles szerint ugyanis ellentétek, minélfogva mindkettőt együttesen, párhuzamba állítva vizsgálja a forradalom szempontjából. «A királyság — mondja Aristoteles — az arisztokráciával találkozik, s hozzá közeledik, a tyranisság pedig a legszélsőbb oligarchiának és demokráciának egyesüléséből keletkezik.» (Pol. V. 8. 1.) «A királyság avégre alkottatott, hogy a művelteknek a nép ellen védelmet nyújtson, s a király a jók sorából állíttatik ki, mivel erény, vagy erényt tanúsító tettek által a többi felett magát kitüntette, vagy mivel az ilyen nemzetség fölényével dicsekedhetik; a tyrannos ellenben a nép és tömeg köréből vétetvén, az előkelők ellen állíttatik fel, hogy a nép általok bántalmazást ne szenvedjen.» (Pol. V. 8. 2.) «A tyrannikus életcél a gyönyör és az élvezet, a királyi az erkölcsileg szép és nemes». «A király testőrsége a polgárság, a tyrannosé idegen zsoldoscsapat.» (Pol. V. 8. 6.) A mondottakból következik, hogy azok az okok, melyek az oligarchiát és demokráciát megbuktatják, a tyrannist is elpusztítják. (Pol. V. 8. 21.) A királyságot pedig a család tagjainak egyenetlenkedése, vagy a hatalmi túltengés teszi tönkre. (Pol. V. 8. 22.)
A forradalmak Aristoteles szerint «nem kicsiségekért, de kicsiségekből keletkeznek»; (Pol. V. 3.1.) hogy tehát számukat a lehető legkisebb mértékre leszorítsuk, arra kell törekednünk, hogy sem azok az okok ne legyenek meg, melyek forradalmakhoz vezetnek, sem pedig oly kicsiségek elő ne forduljanak, melyek az említett okokat végső kifejtésükhöz, a forradalomhoz vezetik. A forradalmak elkerülésének főmódja abban áll, hogy a hatalom birtokosai teljes erejükből arra törekedjenek, hogy törvényáthágások ne történjenek. Nagyon ajánlatos továbbá, hogy úgy a kormányon levők, mint egyes polgárok mindig arra gondoljanak, hogy a veszély küszöbön van, soha meg ne szűnjenek az alkotmányra vigyázni, s e tekintetben semmi fáradtságot se kíméljenek, tegyék az éjjelt is nappallá, s mindennek fontosságát helyesen mérlegeljék, mivel «a világ egykönnyen nem támadja meg, s nem veti meg a józant, hanem a mámorost, nem azt, ki virraszt, hanem azt, ki szundikál». (Pol. V. 9. 14.)
Igen nagyjelentőségű az alkotmány nyugalma szempontjából az is, hogy az állami tisztségek viselésének rendje és mikéntje helyes szabályozást nyerjen. Aristoteles az állami főhivatalok viselőinél három tulajdonság fennforgását kívánja, ú. m. a) szeretetet a fennálló alkotmány iránt, b) a lehető legnagyobb képességet a hivatal viselésére és végül c) erényt és igazságosságot «azon alakban, mint ez az egyes alkotmány alakjának megfelel» (Pol. V. 7. 14.) Hogy Aristoteles ez utóbbi alatt mire céloz, arra könnyen rájövünk, ha tekintetbe vesszük, hogy mit ért ő erény alatt. Aristoteles szerint — mint Schwegler Albert mondja bölcselettörténetében — «minden cselekvés annyiban tökéletes, amennyiben sem több, sem kevesebb nem történik benne, mint amennyire éppen szükség van». Ez a tökéletesség pedig, mely nem egyéb, mint a «sok és a kevés közötti középút», s amely «nem arithmetikai, elméleti» tökéletesség, hanem csupán a mi szempontunkból az: ez az erény. Ez erény tehát «mely az egyes alkotmány alakjának megfelel» jól megkülönböztetendő Moniesquieu azon Plátóra visszavezethető tanításától, mely szerint minden államformának megvan a maga erénye. Aristoteles a közhivatalnok ezen kellékénél csupán arra utal, hogy a közhivatalnoknak nem az abszolút igazság, az abszolút tökéletesség után kell törekednie, hanem csak az illető alkotmány által elérhető tökélyre, mely kétségtelenül más lesz pld. a politeiánál (legtökéletesebb közjó) és más a tyrannisnál (legtökéletesebb egyéni érdek). A vezetők közül az állam lakosai között nem szabad senkinek sem ellentétet szítania, mert ezáltal forradalmakba viszik az országot, s ezzel saját végzetüket is siettetik. Épp ezért helytelen az olyanféle eskü, minőt néhol az oligarchák tesznek le, s mely így hangzik: «ígérem, hogy a népnek ellensége leszek, s tanácsommal tehetségem szerint neki fogok ártani.» (Pol. V. 7. 19.)
Az Egyház a forradalmakat jogtalan és erkölcstelen jelenségeknek tartja. «Minden hatalom istentől van», tanítja az Egyház, miből következőleg minden oly ténykedés, mely meg nem engedett módon a hatalom ellen irányul — amennyiben egy konkrét bűncselekmény elleni védekezésnek nem minősíthető — erkölcstelen cselekmény. A forradalmak tehát egyszerűen lázadások, valamennyien jogtalanok és erkölcstelenek. (L. Cathrein: «Moralphilosophie»; nem így Concha «Politiká»-jában, hol azt hangoztatja, hogy lehet forradalom, mely erkölcsi kényszeren alapul). S az Egyház tanításával Aristoteles felfogása is megegyezik. Ő ugyan még nem tudja, hogy minden hatalom Istentől van, de mikor a forradalmak okait azokban a tényekben jelöli meg, melyek végeredményben valamennyien az erény és gonoszság közti főkülönbségre vezethetők vissza, ezzel a forradalmak erkölcstelenségét is a legvilágosabban kifejezésre juttatja. Már Aristoteles is érzi, hogy erkölcsteleneknek kell lenni a forradalmaknak, mert anyaguk a tömeg, mely összetételében mindig a legsilányabb elemekből áll, eszközük pedig a csel és erőszak.
