Posted on Hozzászólás most!

dr. Lotz Antal: A katolikus vezéregyéniség

Megjelent: Magyar Kultúra, 1931. évf.
Megjelent: Magyar Kultúra, 1931. évf.

A nagy emberek a vezérférfiak problémája örök aktualitással bír s ki ne érezné ma fokozott mértékben, hogy nagy társadalmi, gazdasági és világnézeti krízisek idején mily óriási szükség van Istentől küldött igazi vezető egyéniségekre. Mert igen nagy hiány van bennük! Valahogy szélcsendes időkbe jutottunk, amikor a pünkösdi szélvész nem sodor apostolokat a népek és nemzetek élére, a nagy várakozások nem teljesednek be, a remények kezdenek kiszikkadni. A társadalom a létért való küzdelemben kimerülve és a hivatalos orvosokból: a politikai vezetőkből kiábrándulva, kuruzslókhoz és demagógokhoz fordul. Ebben a letargikus állapotban és sötét pesszimizmusban rendületlenül áll Krisztus kősziklája. S minél ádázabb szociális és gazdasági harcok, kulturális és világnézeti küzdelmek tajtékzanak körülötte: jelentősége annál hatalmasabb kontúrokban bontakozik ki. Az Egyház teljes tudatában van világtörténelmi hivatásának, az emberiség lelki vezetésének s éppen azért, mivel nagyon jól tudja, hogy csupán hierarchikus szerveivel az élet óriási módon differenciálódott ágaiba behatolni s ott irányítani nem képes, minden igyekezete arra irányul, hogy világi apostolokat neveljen, akik révén a parlamentekben, az egyetemeken, a szerkesztőségekben és hivatalokban éppúgy, mint a gyárakban és műhelyekben terjeszti Krisztus királyságának az eszméjét. Ez tulajdonképpen a katolikus akciónak legvégső célja. Ezt a célt szervezéssel kívánja elérni, amit csak úgy tud megvalósítani, ha minél több katolikus vezéregyéniség áll a társadalmak élén. Nincs nagyobb szervező erő, mint egy apostoli tűztől lángoló és világító vezéregyéniség.

Ennek a vezéregyéniségnek a típusát szeretnők néhány vonásban megrajzolni.

A vezető férfi mindig egy nagy gondolatnak és eszmének megtestesítése. A gondolat talán még a tudat küszöbe alatt mint gyötrő kín jelentkezik és sarkall, unszol, követelődzik, míg tudatra nem jön, formába nem öltözik, a szívet meg nem indítja s mint nagy elhatározás külső cselekvésre nem késztet. A történelmet mozgató legmélyebb erők: gondolatok, mint célok és reális célvalósító lelki energiák — mondja Schütz. Itt tehát felmerül a gondolat és a valóság kölcsönös vonatkozásának kérdése; vagyis az a kérdés: miképp válnak életalakító, történelemcsináló erőkké a gondolatok. A felelet: csak a történelmi eszmék hatékonyak, vagyis, az olyan eszmék, melyek mélyebben megfogant és egyetemesebben megérlelt szükségleteket fejeznek ki és amelyek épp ezért alkalmasak arra, hogy nagyobb arányú mozgalmak számára legyenek irányelvek és célok.[1] Az evangélium kifogyhatatlan forrása ezeknek az irányelveknek és gondolatoknak, amelyek immár kétezer év óta buzognak elő csodálatos elevenséggel s alakító erővel.

Az avultságnak semmi nyoma nincs rajtuk, mindig időszerűek és modernek, képesek társadalmakat és világrészeket megtermékenyíteni, tespedésből felrázni és nemzeti újjászületést egyengetni. Aki tehát mélyen tud betekinteni az evangélium tanításába, az előtt revelációként jelenik meg a krisztusi gondolat, amely az egyénnek és társadalomnak életét gyökeresen tudja átformálni és képes egészen új életre inspirálni. Nagyszerűen fejti ki Prohászka, hogy a gondolat tulajdonképpen az élet szférájában gyúl ki; ott vált ki azután, a szerint amint, szeretetet is vagy gyűlöletet. Amelyik az érzéket, az érdeklődési s az ingert kelti, azt szeretjük; amelyik viszont ezzel ellenséges, azt gyűlöljük. Ez a szeretet és gyűlölet, ez az érdeklődés és érzék s az ingerek e láza, ezek fejtik ki a gondolatban s az eszmében pihenő erőket is. A gondolatok fölébrednek és világítanak s erőket sugároznak a szerint, amint az élet árama beléjük szalad, mint a pihenő dinamógépekbe a villamos áram.[2] A katolikus vezetőben tehát elsősorban az evangéliumi gondolat nem hideg fogalom, hanem tüzes eszmény, mely olthatatlanul ég benne, lefoglalja egész érzés- és gondolatvilágát s valami szentpáli hévvel akarja azt az életbe, a társadalomba kivetíteni. A katolikus eszméknek ez a világos meglátása az egyedüli helyes és biztos, zsinórmértéke a vezető egyén cselekedeteinek. E nélkül a látás nélkül bizonytalan minden lépése s a gondolatok zűrzavarában, az érdekek összeütközésében elveszti egyensúlyát. „Egy a szükséges!“ — ennek a krisztusi szónak kell állandóan visszhangzania a vezérférfiú lelkében. S ez tulajdonképpen minden katolikus vezető részére világos és határozott célkitűzést jelent.

Minden vezetésnek mi a célja? A boldogság felé vezetni a rábízott közületet. Szinte naivitásnak tetszik ez a mondat, annyira idegenszerűnek hallatszik ebben a lehangolt, apatikus világban. Helyesen jegyzi meg azonban Szekfű Gyula, hogy nemzetek boldogsága és megelégedése éppen úgy független a külső erőktől és a pillanatnyi viszonyoktól, mini ahogy az egyes ember boldogságát sem határozza meg pillanatnyi szegénysége vagy gazdagsága.[3] A hegyi beszéd nemcsak az egyeseknek, hanem a nemzeteknek is szól s a katolikus vezérférfiúnak a nyolc boldogságról szóló tant minden alkuvás nélkül kell képviselnie; erről az alapról le nem térhet, a katolicizmusnak mint nemzetfenntartó és regeneráló elemnek az ereje ebben gyökerezik. A nagy szociális krízis gazdasági alapon sohasem lesz megoldható, hanem csakis a hegyi beszéd szellemében. Ugyanígy a társadalmi, a faji és nemzeti ellentétek is csak ez alapon küszöbölhetők ki, illetve enyhíthetők. A vezető, aki az érdekellentétek és egyéni, társadalmi harcok állandó ütközőpontjában él, a legmagasabb szempontból tekint le a folytonos emberi küzdelmekre s hivatása, hogy a széthúzás helyébe egységet, a harcok helyett békét és rendet teremtsen. Modern tudományos nyelvre lefordítva, ezt úgy is mondhatnák, hogy a differenciálódott és a rendkívüli mértékben széttagolt emberi társadalmat nagy egységbe integrálja.[4] S éppen a katolikus vezér van e tekintetben a legkedvezőbb helyzetben, mert az Egyház egyetemessége és nemzeteken felülállósága biztosítja legjobban ennek az integrációs törekvésnek helyességét és eredményét. Természetesen ennek az összhangnak maradék nélkül való megteremtése mindig csak eszmény fog maradni, de minél több vezetőből sugárzik szét belső harmónia, annál jobban fogjuk megközelíteni az eszményt. Összhangot teremteni a rábízott közösségben s harmonikus egységben a tömeget a krisztusi értelemben vett boldogság felé irányítani: ez a katolikus vezetőnek legfőbb feladata.

Aki ezt a feladatot tisztán látja s hivatottsága van reá, annak erősen kell akarnia a célra vezető eszközöket. Nem külső eszközökről van itt szó, hanem belsőről s ez a: jellem. A vezető egyéniség jelleme úgyszólván az egyedüli, igazán nagy eszköz a tömegvezetésre. Az igazi jellem tud hallgatni, amikor mindenki beszél; bízik, mikor az egész világ kétségbe esik; tud tanácsot, mikor mindenki elveszti a fejét; olyan, mint a rádium, mindig néhány hőfokkal melegebb, mint fagyos környezete; tud romokon és romokból újra építeni és megrokkanás nélkül át tudja élni világok romba dőlését. A jellem erőcentrum: ellenállhatatlan erővel maga köré csoportosít egy tábort, amelyet önmagából, a belőle kiinduló titkos sugárzással szervez meg.[5] Ha nálunk egy mozgalmat indítanak meg, szinte túlbecsülik a külső eszközöknek, az agitációnak, a toborzásnak és a szervezésnek jelentőségét és alig vizsgálják, hogy a mozgalom elindítói kristálytiszta jellemek-e és alkalmasak-e arra, hogy egy nagy gondolat megtestesítői legyenek s kristályosodási pontjaivá váljanak az eszme megvalósulásának. Talán itt keresendő az az ok is, hogy valóban nagyszerű katolikus mozgalmak nem tudnak kellő eredményt elérni s nem egyszer lendület és erő híján kimúlnak. Egy assisi Szent Ferenc, loyolai Szent Ignác vagy kalazanti Szent József nem mint organizátorok tűntek fel, hanem mint egy felséges eszmének lángoló képviselői s mint olyan világító jellemek, melyeknek lenyűgöző hatása alól a kor társadalma nem tudott szabadulni. A nagynevű berlini pszichológus, Spranger, ezt úgy fejezi ki, hogy a vezérség nem hivatal, amelyet vizsgákkal lehet elérni, hanem ez azokon a közvetlenül ható egyéni tulajdonságokon alapszik, amelyek a természetes nevelői szellemmel vannak egybekapcsolva.[6] Nem akarjuk a külső eszközök és egyéb személyi tulajdonságok értékét lebecsülni, ha azonban a vezéregyéniség típusát tanulmányozzuk, lehetetlen, hogy elénk ne döbbenjen legelsősorban a jellemnek, mint nevelő, szervező, alakító: tehát vezető erőnek döntő jelentősége. Ezért volt Prohászka püspöknek állandóan visszatérő refrénje: Nem karrierek, hanem karakterek kellenek!

Ha már most a vezéregyéniség jelleméből néhány domináló vonást óhajtunk kiemelni, úgy azt találjuk, hogy annak egyik legfőbb vonása az önlegyőzés. Lehetetlen is elképzelni, hogy tömeget tudjon fegyelmezni az, aki önmagát fegyelmezni nem tudja. A lemondás kiváló értékét Goethe is elismeri, mikor azt állítja: „Wer andere recht zu leiten weiss, muss fähig sein, viel zu entbehren.” Minden önzetlenség és áldozatkészség a lemondás nagyságában gyökerezik s a vezetőnek, akinek egyéni érdeke sokszor jön konfliktusba azokkal az érdekekkel és követelményekkel, amelyeket a rábízott közület képvisel, habozás nélkül tudnia kell saját érdekeit alárendelni. Aki lemondani nem tud, az vezetésre alkalmatlan. A vezetés állandó exercitiumot, gyakorlatot igényel s az ösztönök és érzékek fölött való folytonos, biztos uralmat. Az igazi vezető sokat hallgat.[7] Hozzátehetjük, hogy ez a hallgatás az egyedüli miliője a Szentlélek-járásnak; csak ebben a miliőben halljuk Isten illetéseit, érezzük sugallatait, ebben a csöndben gyűjtjük erőnket s itt válnak világot alakító energiákká a nagy gondolatok. Nem szimbólum az, hogy az emberiség legnagyobb vezérei a csöndbe vonultak működésük előtt, hanem mély emberi szükségesség. A világ zajában csak demagógok kerülnek felszínre, az igazi vezéregyéniség csöndben készül nagy feladataira.[8] Az önfegyelmezés, a hallgatás művészete nemcsak a kívülről zavarólag ható kísértések és disszonanciák ellen jelent erőt, hanem az emberben állandóan lefelé húzó tendenciák ellen is hatalmas ellensúlyt képez. Az ösztönvilágnak szüntelen destruáló munkáját csak a lelkiség egyeduralma tudja egyensúlyban tartani s akinél az érzékiség frontáttörése sikerült, az igen nehezen fog helytállni a megvesztegetés ezerformájú, szalonképes és közönséges kísértésével szemben. Minden kendőzés mellőzésével nyíltan valljuk, hogy a hatodik parancs nemcsak a népnek és ifjúságnak szól, hanem a vezérférfiaknak is és nem lehet követelni, hogy a tömegek a vezérek parancsainak engedelmeskedjenek, ha a vezetők Isten kardinális parancsát súlyosan megszegik. S áll e tétel megfordítottja is. Aki irtózik attól, hogy a kereszténység határozottan belenyúljon a politikai pogányságba, annak meg kell gondolnia azt, hogy akkor ugyanolyan joggal lehetne a nemi életet az ösztönvilágnak és a bűn hatalmának kiszolgáltatni.[9] Nem lehet eléggé elítélni a naturalista világnézetnek azt a tételét, mely szerint vezető csak az lehet, aki az emberek önző ösztöneit úgy tudja egymás ellen felvonultatni, mint a jó sakkozó a sakkfigurákat![10] Aki az ösztönök uralmára számít, az lehet talán ügyes üzletember, aki ez alantas világban jól megtalálja kereskedői számításait, de a vezetőnek állandóan felül kell állnia a saját maga és a tömeg ösztönvilágán.

Világosan következik az előbbiekből, hogy a befelé rendezett, fegyelmezett és kiegyensúlyozott jellem, tudással párosulva mint vezetésre való képesség és erő jelenik meg a világ színe előtt. Természetesen ez a képesség valójában csak akkor tud érvényesülni a köz javára, ha hatalomhoz jut és tömeget vezethet. Igaz, hogy a vezető egyéniség önmagában is nagy közjót jelent, de a nagy irányító eszméket a gyakorlatban megvalósítani mégis csak hatalom által lehet. Nem szabad túlbecsülni a hatalom jelentőségét, de lekicsinyelni sem s amint csöppet sem ideálunk a nietzschei „Wille zur Macht” elve és gyakorlata, éppúgy helytelenítenünk kell, hogy éppen katolikus oldalon az igazán komoly, nagyképességű, vezetésre hivatott férfiakban a hatalomra törekvés oly nagy mértékben hiányzik. Nem kutatjuk most, hogy ennek az általános tünetnek a szerénység-e, az élhetetlenség-e, a közélet piszkos hullámaitól való irtózat-e az oka, de tény az, hogy a magyar glóbuszon az utolsó félszázadban a valóban katolikus vezérférfiú igen sokszor lemaradt a hatalomról, illetőleg odáig el sem juthatott s így lassankint a széles tömegek: a munkásság, az ifjúság és az intelligencia a katolikus világnézettel ellenséges táborok hatalmába került. Ez volt a liberalizmusnak egyik főbűne. S ha jelenleg e téren javulás is észlelhető, még mindig nagyon messze vágyunk attól, hogy a katolikus társadalom belássa a hatalom bírásának nagy horderejét. Mert abban a percben, hogy a magyar katolicizmus az ő igazi értékeit — amelyek igenis vannak és nem a katolikusnak keresztelt akarnokokat juttatja hatalomra, a vallási és nemzeti megújhodásnak hatásai nemcsak társadalmi és politikai téred, hanem az irodalmi, művészeti, szociális és gazdasági életben is szükségszerűleg jelentkeznek.

A hatalom azonban nem dicsőség, hanem kereszthordozás. A hatalom viselőjének számolnia kell azzal, hogy a tömeg ma hozsannát kiált, holnap pedig „feszítsd meg“-et fog követelni. Ha tehát a vezető hivatásának magaslatán áll, nem szabad magát a tömeg szeszélyeitől befolyásoltatni. A tömegre való hatás jórészt a keménységtől és határozottságtól függ, amelynek azután a hangban is meg kell nyilvánulnia. Egyenes, kemény és parancsoló hang az, amely a tömegre hatással van. A katonai vezényszavakat nem lehet síró alakban elmondani.[11] A parancsolás azonban nem drill, hanem művészet s a hatalomnak ezt a művészetet egyesítenie kell a felelősségtudattal. Akiben ez a velőkig ható, mély felelősségérzet nincs meg, az nem lehet igazi vezető. Éppen nehéz történelmi időkben szomorúan lehet tapasztalni, hogy a vezérekben néha megdöbbentően hiányzik a felelősségtudat. A demokrácia nem nagyon fejleszti ezt a felelősségérzetet, sőt sokszor kiöli azt; mert — amint Le Bon mondja — a tömeg anonim, következőleg felelősségtelen.[12] A vezérférfiúnak tehát fokozott mértékben kell a felelősségérzetet magában növelnie, mert csak ennek tudatában lesz képes az egymásra törő óriási érdekellentéteket kiegyenlíteni. Ma ugyanis nemcsak fajok és nemzetek állnak kiengesztelhetetlen gyűlölettel egymással szemben, hanem egy népi közösségben élő emberek is. Társadalmi rétegek, korosztályok, vallási felekezetek között áthidalhatatlan szakadékok tátonganak, amikhez hozzájárul az a mérhetetlen szociális igazságtalanság, amely a kapitalizmus vasbértörvénye nyomán a rohamosan növekvő fizikai és szellemi proletariátust a végsőkig elkeseríti. Amíg tehát ezeket a szétválasztó és mélyreható okokat radikálisan kiküszöbölni nem lehet, — aminthogy a véges emberi erő ebben a világrendben ezt elérni sohasem tudja — addig a vezetőnek mindenkor egyik legnagyobb feladata lesz, hogy kiegyensúlyozni és közvetíteni tudjon a nagy érdekek és ellentétes végleték között.

Nem kisebb államférfi, mint Apponyi Albert gróf tartott a közelmúltban előadást Párizsban „az új nemzetközi rendnek megfelelő államférfi típusáról”, amikor éppen az imént vázolt feladatokról szólott az őt jellemző nagyvonalú, magas klasszicitással. Az előadásban, melyből csak néhány gondolatot ragadhatunk ki, Apponyi rámutatott arra, hogy az új világszellem, a szolidaritás világa, az egyezmények kora olyan államférfit követel, aki ki akarja küszöbölni a háborút; nem a jövő viszályok esélyeit mérlegeli elsősorban, hanem azok kikerülésének módozataié. Természetes, ha főgondját hazája jogos érdekeinek szenteli, de politikájának abban kell állani, hogy ezeket összhangba hozza más nemzetek jogos érdekeivel. Az új típusú államférfinak tehát mindenekelőtt azt a nehéz művészetet kell elsajátítania, hogy gondolatban bele tudja élni magát mások helyzetébe, számot tudjon magának adni arról, hogy bizonyos esetekben szükségszerűen hogyan kell gondolkodniok és érezniök másoknak és nem szabad felruháznia őket olyan gondolkodásmóddal és érzésvilággal, amilyent ő kívánna nekik. Keresnie kell a kölcsönös megértés lehetséges bázisát. Majdnem mindig meg is fogja találni, ha teljesen jóindulatú, mert az egyes nemzetek valódi érdekei között sokkal ritkábban vannak ellentétek, mint inkább a különböző államférfiak nagyravágyó ambíciói között. Ezen az úton az a nép lesz a legdicsőbb, amelyik a legjobb társadalmi és politikai rendszert tudja megteremteni minél többek boldogulásának biztosítására, amely a legtöbb tehetséget és munkát fordítja a világ általános haladásának előbbrevitelére és bár büszkén hordja magasan a fejét, nem akar porba alázni másokat. Az államférfiúi, eszmény az lesz tehát, aki ilyen magaslatra tudja vezetni népét és megalkuvás nélkül fenn tudja tartani annak méltóságát anélkül, hogy másokét akarná feláldozni ebből a célból.[13]

Nem mondja ugyan Apponyi, de mert éppen az ő ajkáról hangzott el az előadás, kiérezzük szavaiból, hogy ezt az államférfiúi eszményt csak mélységesen vallásos lélek tudja megközelíteni. Carlyle kérdezi, képes-e az emberi lélek ma is más módszer szerint szert tenni vezetésre, mint bensőségteljesen, ájtatosan leborulni a Legmagasabb, a minden fény Adója előtt; beszédesnek, tagoltnak kell-e az ilyen imának lenni, vagy hangtalannak?[14] Az ilyen imádság túlhangzik a magány csendjén és húsvéti harangszóvá erősödik korok és nemzedékek számára. A katolikus vezéregyéniség csakis imádságos típus lehet. Két-három évtizeddel ezelőtt talán még lehetett érvényesülni úgynevezett reprezentatív katolicizmussal, de ma már nem lehet. És joggal. Hogyan legyen bizalma a katolikus társadalomnak olyan vezetőkhöz, akik a fórumon katolikus jelszavakat hangoztatnak, magánéletük azonban tele van pogánysággal; karitászt és szociális igazságot hirdetnek, ugyanakkor pedig leplezetlen önzéssel szolgálják a szélsőséges kapitalizmus érdekeit. Nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni! Aki nem tudja ennek az evangéliumi igazságnak gyakorlati következményeit levonni, az nem állhat a katolikus társadalom és mozgalmak élén. A katolikus vezérférfi puritán, önzetlen; a rábízott nép szenvedését, keresztjét hatványozott mértékben viseli, felelősségtudatát nemcsak a parlamenttel és az államfővel szemben érzi, hanem mindenekfelett az Úristen iránt tartozik számadással. Ez az imádságos lelkületnek föltétlen folyománya s az igazi katolikus vezető ezzel a szamaritánus lelkülettel hajol e nagybeteg társadalom fölé. Mert igaz ugyan, hogy gazdaságilag igen lerongyolódott ez a trianoni magyarság, de mindennél nagyobb baj, hogy a lelke beteg, amiként az egész európai kultúrán a lélek betegségének aggasztó kórtünetei mutatkoznak. Szükségünk van vezető kvalitásokra, tehetségre, idealizmusra, de legelsősorban Istenbe kapcsolódott lélekre: az imádságra. Nem tudjuk megindultság nélkül olvasni a legnagyobb magyarnak, Széchenyi Istvánnak naplóját, amelyben a következőket írja 1826-ban pályája kezdetén: „Mindenható Isten, hallgasd meg mindennapi, minden órai imámat. Töltsd be szívemet angyali tiszta szeretettel irántad s hazám, embertársaim s honfiaim iránt. Világosíts fel engem egy Cherub lángszellemével, erős eszével. Engedj a jövőbe pillantanom s megkülönböztetni a jónak magvát a gonosztól. Add tudtomra, mit tegyek s miként kezdjem, hogy Neked egykor a reám bízott tőkéről beszámolhassak. Gondolkodni akarok és dolgozni éjjel és nappal, egész életemen át. Segítsd sikerre azt, ami jó; tipord el csirájában azt, aminek rossz gyümölcse lehetne. Nyújtsd segélyedet, hogy minden heves indulatot elnyomhassak magamban. Engedd, hogy igazi lelki alázattal tekintsek mindent a világon s úgy fogjak hozzá akármihez. Egész imám pedig ne csak szóval jegyen elmondva, hanem tetteimben nyilvánuljon s legyen szünetlen az éghez bocsátva.”[15] — Ez minden katolikus vezérférfiúnak napi imádsága lehetne.

Nagyon jól tudjuk, hogy Széchenyi Istvánok, Zichy Nándorok és Prohászka Ottokárok nem minden évben születnek; ők a Gondviselés nagy küldöttjei voltak. De addig is, amíg új vezércsillagok gyúlnak ki a magyar katolicizmus egén, mindent el kell követnünk, hogy az előbb vázolt feladatokra egy kiválasztott, ifjú, vezetésre hivatott generáció nevelődjék. Mi nagy reménykedéssel tekintünk a P. Bangha által kezdeményezett katolikus akció elé; sokat várunk tőle, mert valóban sokra is van szükségünk. A magyar katolikus társadalmi szervezkedés kiélte formáit, megöregedett, néhol már az érelmeszesedés tünetei jelentkeznek. Elismerjük a régiek nagy érdemeit, de be kell látni, hogy mikor a nyugati országok legtöbbjében a katolikus organizációkat az utóbbi évtizedben átszervezték, mi sem maradhatunk el s nem tespedhetünk évtizedes megszokott formák között. Hisszük, hogy ez a reorganizáció nemsokára megindul, mert minden késés térvesztést és lassú vereséget jelenthet. De akár új keretekben szervezkedik a katolikus akció, akár a ma már meglevő keretek felhasználásával történik ez majd meg, szükségesnek tartjuk nyomatékosabban hangsúlyozni, hogy ez mégis csak keret és nem tartalom s aki az új keretektől várja a magyar katolicizmus reneszánszát, az nagyon könnyen csalódhatik. Igenis, kellenek új keretek ha a régiek elkorhadtak, de okvetlenül gondoskodni kell arról, hogy azokat új, evangéliumi szellem, tavaszi levegő, krisztusi tartalom töltse ki. Erre vannak hivatva a katolikus vezérférfiak. Mert katolikus akciót katolikus vezéregyéniségek nélkül megszervezni nem lehet!

[1] Schütz. Antal: Az Ige szolgálatában. 414. old.

[2] Prohászka O.: Összegyűjtött munkái. 14. k. 298. old.

[3] Szekfű Gy.: Három nemzedék. 16. old.

[4] V. ö. R. Smend: Verfassung u. Verfassungsrecht. 25. old.

[5] Schütz: id. mű 403. old.

[6] E. Spranger: Psychologie des Jugendalters. V. kiad. 163. old.

[7] Dunin-Borkowsky S. J.: Führende Jugend. 75. old.

[8] Ezért is van a zárt lelkigyakorlatoknak oly óriási jelentősége.

[9] Foerster: Jugendseele, Jugendbewegung, Jugendziel. 294. old.

[10] Nagy József: A naturalizmus mint világnézet. (Magyar Szemle 1931. évf. 153. old.)

[11] Marcell M,: A katolikus nevelés szelleme. 151. old.

[12] G. Le Bon: A tömegek lélektana (ford. Balla Antal). 24. old.

[13] Idézve a Nemzeti Újság 1931 március 19-iki számából.

[14] Carlyle: A hősökről. 281. old.

[15] Gróf Széchenyi István munkái: Naplók. 602. old. (M. Tud. Akadémia kiad.)

(Visited 168 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .