Posted on Hozzászólás most!

Dr. Schütz Antal: Emlékbeszéd Prohászka Ottokár dr. székesfehérvári püspökről

Megjelent: Magyar Katolikus Almanach, 1928.
Megjelent: Magyar Katolikus Almanach, 1928.

Ma egy éve még itt állott és töretlen szellemi erővel elénk varázsolta jelen helyzetünk diagnózisát és prognózisát. Ma egy éve még egyszer, tizennyolcadízben megjelent nekünk a katolikus nagygyűlések Prohászkája: zsúfolt teremben, mélységes csöndben és ki-kitörő lélekviharban, az elragadtatásnak és eszmeszületésnek, a katolikus önérzet és magáraébredés fogantatásának, a tettrefeszülésnek és talpraállásnak áldott órái voltak azok!

És ma hiába várjuk ide fejedelmi alakját; e falak nem visszhangozzák többé szavának felejthetetlen ércét. De lelkünk gerjedez. Még mindig nem tudjuk kimérni az űrt, mely utána maradt; tétova jár benne elárvult lelkünk; és fájdalmunk első nocturnumának végén kérdezzük: Mi volt nekünk Prohászka; mi lesz nekünk Prohászka? — mert hát nélküle nem akarunk, nem tudunk ellenni.

Mi volt Prohászka? Volt tanár és spirituális Esztergomban; lett püspök Székesfehérvárott. S ez volt ő nekünk, magyar katolikusoknak: tanárunk, spirituálisunk, püspökünk; de mint tanár, mint spirituális és püspök Prohászka volt; és ez elveszíthetetlenül megmarad nekünk.

1. Mikor Prohászka, a tanár megjelent a színen, ugyancsak ránk fért az a tanítás, melyre ő vállalkozott. A jozefinizmus lecsapolta volt a teológia élővizeit; nemzeti megalakulásunk és kultúrái kifejlődésünk papjainkat is jobbára elterelte a hittudományoktól; ők is, a hívek is elszoktak attól, hogy a hitbeli meggyőződés életbe- és lélekbemarkoló tudományos és irodalmi földolgozásnak is lehet tárgya. Pedig súlyos, sorsdöntő problémák kavarták akkor már évtizedek óta a finomabb érzékenységű nyugatot és egyre fenyegetőbben kopogtattak Pannónia kapuin. A szédítő eredményeitől megszédült természettudomány halálos csapásra emelte megizmosodott öklét a kinyilatkoztatás ellen; egy könnyed irodalmi köntösben járó filozófia készült lelegelni, amit Darwin, Vogt és társai még meghagytak az intelligenciából; és egyre közelebb, egyre rémesebben hangzottak a marxi szociáldemokrácia xerxesi hadának döntő léptei.

Prohászka bátran megnyitotta a kapukat, fogadta a kint türelmetlenkedő szellemeket, udvarias, de erős fogással bevezette és végigkalauzolta őket. És nemsokára új nevektől, új tanítmányoktól, a nietzschei és chamberlaini kultúrfilozófia, a világnézetre mohó darvinizmus, a marxi eszmék szólamaitól volt hangos a határ. De tiszta csengéssel, biztos menettel valamennyit túlzengte egy bűvös vezérhang, az örök katolikus igazság vezérhangja, mely összhangzatra kényszerítette a váltig ágaskodó vad szólamokat. És ami Pázmány Péter kora óta nem történt meg, elvilágiasodott emberek újra fölkeresték a hittudományos előadásokat, újra olvasták a teológiai műveket. A tanító Egyház Magyarországon ismét meghallgatott tanító lett, iskolakerülő nagy gyermekei számára is. Katedrájának lábaihoz leültek a fogékonyabb ifjak mellé őszbecsavarodott akadémikusok és egyetemi tanárok, vezető írók és politikusok. És az esztergomi teológiai tanár lett az ország tanára és lett nekünk a diadalmas világnézetnek diadalmas tanítója.

2. Mikor Prohászka tanítani kezdett, már javában útban volt az az elkereszténytelenedés, az a laicizálódás és tömegaposztázia, melynek arányait és orvosságát ő oly mélyen lelkünkbe véste még az utolsó nagygyűlésen. Nem veszett volt ugyan ki szent István háza népéből az ősi hit, de sűrű hamurétegek födték és fojtogatták tüzét. Aki itt hitet akart hirdetni, annak előbb hallgatóságot kellett toborozni; annak előbb evangéliumhirdető diakónusból beharangozó osztiáriussá kellett visszavedlenie. Aki itt katolikus egyesülést vagy mozgalmat akart, annak előbb tagokat kellett előteremtenie. Ám a katolikus tevékenység számára embereket szerezni, ez nem lehet sohasem merő szervező vagy agitáló föladat. A katolikum hitből, lelkiségből, bensőségből él; ha mozgalmainkat nem a lélek élteti, egykettőre elsorvadnak.

Már most az a Prohászka, aki mint tanár bátor kézzel megnyitotta kapuinkat a nyugati áramlatoknak, mint spirituális megnyitotta a mélyebb katolikus erőknek szinte betemetett forrását és bőséges folyásait ráirányította a magyar avarra.

Mit csinál a spirituális? Elmélkedéseket tart, lelkigyakorlatokat vezet, gyóntat, lelkivezetést nyújt. Ezt tette velünk Prohászka egyre növekvő arányokban. Mint Ezekiel látomásában (47. fej.), a magyar Sion tövén is forrás fakadt, mely ezer könyöknyire még bokáig ért, további ezerre térdig, majd vesékig és mire az ország szívébe jutott, már nem lehetett átgázolni rajta… (és a patak partján igen sok fa vala mindkét oldalon; és minden, ami él és mozog, amerre a patak megyen, életben marad és egészséges lesz».

Mert hát katolikus intelligens férfiakat templomba gyűjteni, kivált hétköznap, a 80-as és 90-es években, a liberalizmus szökőárjának napjaiban oly nehéz dolog volt, melyről már sejtelmünk is alig van. Ezeket a férfiakat gyóntatószékbe térdeltetni — nem túlzók — szinte csodával volt határos. S Prohászka megtette. Mit jelent ez? Lacordaire, a híres dominikánus, mikor valaki dicsérte sainte-madelainei konferenciáit, azt mondta: Igen, engem meghallgatnak és utána elmennek színházba; meghallgatják az arsi papot (szent Jean de Vianney) és letérdelnek a gyóntatószékbe. Prohászka lett a mi arsi papunk! De ennél több! Csak Isten a megmondhatója, hány lélekben építette újra a hitnek bedűlt templomát, hánynak adta vissza, hánynak tartotta meg, hánynak nevelte nagykorúságra hitét! Élete és tevékenysége 30 év óta egy lelkigyakorlat volt, és milyen lelkigyakorlat!

3. Prohászka püspökünk is volt. A püspököket arra rendelte a Szentlélek, hogy kormányozzák Isten Egyházát. A püspökség dogmatikai eszméje értelmében az a fölséges hivatásuk, hogy a nyilvános életet megnyerjék Krisztusnak; amint a bérmálásban minden hívőnek nyílt homlokára vetik a hitmegvallásnak szent jegyét, úgy arra vannak hivatva, hogy a nyilvánosságnak, a nemzetnek, államnak, társadalomnak is homlokára tűzzék Krisztus ragyogó bélyegét.

Az Úr Krisztus akarata szerint minden hívő a megyéspüspök alá van rendelve és minden püspök a megyéjének van eljegyezve. Azonban a püspöki lelkület és tevékenység átlépheti és az egyháztörténelem ragyogó tanúsága szerint tényleg sokszor át is lépi az egyházmegye határait.

Prohászka püspöki címere sas, mely kereszttel a szájában végigröpül a hármas halom térei fölött. Ennek a sasnak tekintete a jelen kultúra talmi csillogásán keresztül is kezdettől fogva meglátta a belől tátongó lelki ürességet, finom füle kihallotta a jobblétet kolduló belső nyomor szavát; és apostoli lelke az Úr Krisztussal szánta a sereget. Fájlalta, hogy a régi, mint ő oly jellegzetesen mondotta: szent kereszténység megszokottságban kopott; hogy hitetlen koráramlatok gúzsba kötötték, hogy petyhüdtsége az élet friss fuvallatát oly nehezen állta; és daliás lelke hivatást érzett, miként Ursus Sienkievicz Quo vadis-ában nemcsak megfogni a szarvánál a keresztényellenes koráramlatok nekibőszült bikáját, hanem a szent kereszténységet, ezt az alélt leányzót ismét a régi diadalmas, áldásosztó, széltében megbecsült Mater Ecclesia-vá tenni.

Évtizedeken keresztül nem volt ennek a magyar katolicizmusnak följajdulása és nekikészülődése, melynek ő szívét, szavát és eszét ne adta volna. Nem volt egyesület, gyülekezet és vállalkozásunk, mely homlokán vagy törzskönyvében ne viselte volna nevét. Őreá mindig lehetett számítani. S mi lassan hozzászoktunk, hogy minden megmozdulásunkban mindjárt őt keressük. S hovatovább minden mozgalom és vállalkozás őt magáénak akarta vallani. Felejthetetlen számomra az a júniusi nap, mikor először föl tárult előttem iratszekrénye — nem sejtett arányú szorgalmának monumentális bizonysága — és kézzelfogható konkrétséget öltött számomra püspöki lelkének egész nagysága: levelek, megkeresések, tanácskérések, javaslatok, tervek, jelentések és adalékok nemcsak hazánk minden tájáról, hanem Ausztriából, Németországból, Belgiumból, Olaszországból, Amerikából, Angliából, magánosoktól és híres férfiaktól, egyházi és világi nagyoktól. Ami itt vagy másfél évtized óta közel és távol, rejtekben és nyilván, magasságok felé tört, ösztönszerűen megtalálta az utat az ő apostoli nagy lelkéhez, hogy megtisztulva, megerősödve, megszentelve indulhasson el rendeltetése útján.

Csoda-e, ha nemzetének vívódásai és nekifeszülései is hovatovább benne keresték és találták meg püspöküket; ha tőle vártak és kaptak megértést, formát, mélységet és lendületet. Kell-e részleteznem, mi volt Prohászka 1914 nyara óta egészen Vasvári Pál ünnepléséig az egész magyarságnak?

Egyet azonban nem szabad egészen elhallgatnom: Prohászka ezt az ő tevékenységét át meg átszőtte fölséges optimizmusának aranyszálaival. Az az örömmel dolgozó, bízó és biztató lelkület, mely kicsengett hangjából, kisugárzott bűvös tekintetéből és lelkies alakjáról, nem földi forrásokból táplálkozott. Nem. Ez annak a tőle annyira szeretett szent Ágnesnek menyasszonyi öröme volt, mely a fiatal esztergomi tanárnak elbűvölte társait és tanítványait, és mely a 68 éves püspökkel így kezdi végrendeletét: «Örömmel halok meg, mert így Krisztushoz megyek, és remélem, hogy dicsőséges arcába nézhetek. Engedjék meg, hogy hozzáadjam a következő mondatot is: «Ezt kiáltom híveim felé is: úgy éljetek, hogy nagy reményben halhassatok meg!» Dum spiro, spero! ez volt püspöki jelszava, egész élete ennek fölséges kommentárja: remény a végső leheletig.

4. Prohászka tanításának, lelki vezetésének, apostolkodásának olyan hatása volt, melynek párjáért messze századokra kell visszamenni a magyar történelemben. Mi ennek a páratlan, általában ismert és elismert hatásnak oka? Kár volna ebben a kérdésben nyitott ajtót feszegetnünk. A gondviselő Isten különös kegyelmén kívül nincs annak más oka, mint hogy az a tanító, lelkivezető, apostoli férfiú — Prohászka volt.

Benne valami novum jelent meg közöttünk; olyan valami, amit előbb nem ismertünk; amit mindenki megérzett, ha nem is értette, aminek hatása alól senki sem tudta magát kivonni. Mikor a híres Fugger-család alapítója, mint vándorló takácslegény bevetődött egy augsburgi öreg mester műhelyébe és leült szövőszékéhez, az öreg mester megbűvölten nézte, hallgatta a fiatal takácsot: más fogása volt a szövetjének; még a gép is másképpen kattogott. Így jártunk mi Prohászkával. A magyar Sion halmáról már a 90-es évek végén szárnyra kelt egy legenda aurea rózsafelhője az esztergomi spirituálisról, és addig nem ismert új tavasznak édes sejtelmeivel és erőivel töltötte el előbb az ifjú levitákat, majd magával ragadta az egyetemi ifjúságot, végül megmozdította az öregeket és ellenállhatatlanul körébe vont olyanokat is, kik a fölvilágosodás, liberalizmus, materializmus hosszú éjszakáján elszoktak attól, hogy katolikummal, templommal, pappal valamit is törődjenek.

Mi volt ez a bűvös varázs?

Írói kiválósága? Igen, Prohászka a legelső magyar írók közé emelkedett; új hangokat, új színeket, új tartalmat hozott; új utakat nyitott meg. Bátran reámondhatjuk: «Így még nem zenge magyar lant». És a magyar tudományosságnak becsületbeli kötelessége lesz ezt az igazságot minél előbb elidegeníthetetlenül beiktatni irodalomtörténetünk inventáriumába. De Prohászka nemcsak író; és az írói nagyságnak is mélyebben van a gyökere.

Szónoki nagysága? Igen; ennek mi büszke tanúi vagyunk, szava csodákat művelt; és csodájára jártak templomkerülők és kívülállók is. De végre is szónok nemzet vagyunk, sok jelessel dicsekedhetünk; és a szónak varázsa javarészben az egyéniségnek varázsa.

Talán, hogy tökéletesen megvolt nála az elméletnek és életnek, a tanításnak és tettnek harmóniája? Igen; ő, az élet ihletett nagy énekese az Üdvözítő nyomdokain járt; coepit facere et docere; és abból, amit ő tett és ahogyan tette, fölötte drága virágcsokor telnék. De végre is ez a harmónia magától értetődik a következetes papnál és létföltétel az apostolnál. Másutt kell keresnünk Prohászka nagyságának kulcsát. Hol?

Azt mondták, hogy fenomenális elme volt. Ez mindenestül igaz. Tudomást vett erről már a római kispapnál egy XIII. Leó és jól meglátta a fiatal papnál egy Simor János. Azonban Prohászka több, mint fényes elme. Prohászka egészen kivételes sokoldalúsággal és gazdagsággal megáldott lángelme, aki ritka adományait fönntartás nélkül és következetesen a Krisztusért való tanítás, lelkivezetés és apostoli tevékenység szolgálatába állította.

Mi jellemzi a lángelmét? Két dolog: a közönséges mértéket messze meghaladó fogékonyság és alakító tehetség. Mindkettő Prohászkában egészen szokatlan mértékben volt meg és szokatlanul nagy területen mozgott.

Prohászka különös szenzóriummal, mintegy hatodik érzékkel rendelkezett a lelkiélet iránt. Rendkívül finomhúrú hárfa volt, a Szentlélek legszelídebb érintésére is tisztán és erősen megzendült és életre tudta kelteni, ami csiraként vagy rég elfelejtve ott szunnyadt a lelkek mélyén. Benne valami kimondhatatlan eredetiséggel testet öltött a lelkiség. Aki hallotta beszélni, ha nem értette is, aki látta misézni vagy imádkozni, azzal a meggyőződéssel telt el, hogy a hitből való élet, maga a hit világa nem álom és elmélet, hanem köztünk járó, fogható, le nem tagadható, élő valóság.

Prohászkának ez a hatodik érzéke csodáit ülte abban a szuverén biztonságban, mellyel kinyomozta, megformulázta és az evangélium számára lefoglalta az egyetemes szellemi áramlatokat és a jövőre hivatott erőket. A régi görög drámádban az előjátékos, a protagonistes elővételezte a darab jelentősebb mozzanatait; a többinek csak utána kellett csinálnia. Prohászka 30 esztendőn keresztül a magyar katolicizmus drámájának, vergődéseinknek és erőfeszítéseinknek páratlan művészetű protagonistese volt: jóval előttünk meglátta föladatainkat, megérezte nehézségeinket, készítette az ő fogyhatatlan leleményességével és plasztikai erejével diadalaink útját és úgy járt előttünk, hogy csak nyomaiba kellett lépnünk. Java erejével a jövőben és a jövőnek élt; ezért a jövő nemzedék fogja őt igazi nagyságában meglátni.

A lángelmének páratlansága alakító erejében kulminál. Nem minden nagy elme dicsekedhetik vele. De akinek megadatott, annak amihez ér varázspálcája, azt győzelmes ragyogású zománcba vonja, mely elragad, utánzásra bír, emel és gazdagít; szóval stílust teremt. Voltaképpen ebben gyökerez a lángelme eredetisége, egyetlensége. Ez voltaképpen az az új, amit hoz. És ez, ha, miként Prohászkánál, örök tartalmaknak ád új formát, hódító, apostoli tényezővé nő, mely ellenállhatatlan erővel hat és — történelmet csinál.

A történelmet sohasem egy ember csinálja. Ehhez nem fér kétség. És azt állítani, hogy az utolsó emberöltő magyar katolikus föllendülése kizárólag Prohászka Ottokár műve, olyan túlzás volna, mely ellen többi nagyjainknak tartozó hálánk tiltakozik és amelyre Prohászka nagysága semmiképpen rá nem szorul. De a történetbölcselő előtt az iránt sincs kétség, hogy minden történelmi eszmének megvan a dinamikája: egynek vagy kevés választottnak fejében és szívében születik meg, sokakban talál visszhangra és ismét egynek egyéniségében ölt testet és kapja meg azt a lendítő erőt, mely diadalra viszi.

Prohászkában a magyar katolikus újjászületés történelmi eszméje megtalálta ezt a gondviseléses megtestesítőjét. Ezt mások érdeme iránti vakság nélkül, de egyben a ritka lángelmének kijáró, irigységnélküli hódolattal valljuk. Ki akarna pörbe szállni az Úristennel azért, hogy a holdak mellett napot, a bokrok mellett tölgyet, a dombok mellett alpokat teremt? Sőt, a szuverén Teremtő iránti nagy hálával nyitjuk meg lelkünket a nap áldásának, ülünk le a tölgynek és a havasnak tövében és hangoljuk szívünket szent Ágostonnal az «emelkedések énekére»… Lelkünknek napja, katolikus világnézetünknek örök verőfényben ragyogó büszke hegycsúcsa, önérzetünk és reményünk víhatatlan bástyája, vezérünk és eszményünk — ez volt Prohászka. Mikor jő hozzá hasonló!

Igen, ezt kérdezzük könnyes szemmel: Mikor jő? És feleletül mintha azt hallanék: Soha többé!

5. Ezelőtt 20 évvel, mikor éppen a katholikus nagygyűlések Prohászkájának hangja már betöltötte a magyar avarnak minden zugát és idegenek sem dughatták be fülüket, egy túloldali lap sokat idézett sorokban jellemezte Prohászkát és többek közt azt mondta: nyolc-tíz ilyen ember forradalmat tudna csinálni Magyarországon.

Forradalmat ugyan csinált egymaga is — azt a termékeny forradalmat értem, melynek programját az adta, aki mondotta: nem jöttem én békét hozni, hanem kardot. De 8—10 Prohászka!?… Nagy Károly alkotó mohóságában egyszer fölkiáltott: csak volna 12 olyan emberem, mint Jeromos és Ágoston; mit tudnék én csinálni velük! Erre a bölcs Alcuin csöndesen odaszól: Az Úristennek mindössze kettő volt belőle és te mindjárt tizenkettőt akarsz?

Prohászkája is csak egy volt az Úristennek. És ezt az egyet nekünk adta. Ez a mi kincsünk; és ez elidegeníthetetlenül a mienk marad.

Fiatal éveimben hányszor irigyeltem az olaszokat, hogy van Dante-jük, miként a görögöknek volt Homerosuk, akinek műveiben összes vallási, nemzeti és kulturális értékeik együtt vannak és a művészetnek versenyen fölül álló toborzó erejével foglalják le már az ifjúságot. Most megnyugszom: Nincs Dantenk, de van Prohászkánk!

Mikor Marius Victorinus, a kristályjellemű és felsőbbséges szellemű szenátor kereszténnyé lett — mirante Roma, gaudente ecclesia: Róma álmélkodott, az Egyház örömárban úszott. Mikor Newman, a XIX. század egyik legjelentősebb szelleme katholizált, az angol katolicizmus számára addig nem sejtett erők és kilátások nyíltak meg. Egy ilyen név századokra dönti el a szellemek csatáját és századokon túl szabja meg a vezérségre hivatottak orientációját… Nem tudjuk, mit szánt a Gondviselés ennek a magyar népnek. De amíg áll ez a haza, a hívő és hivatott magyarok biztatást, lendületet, felelősséget, önérzetet, programot és munkás örömet fognak meríteni abból, hogy volt Prohászkájuk.

Talán túlzok? De engedjenek meg, nem tudok közömbös maradni, mikor kibontakozik előttem egy következetes élet, mely az evangéliumhoz igazodott. Lehetetlen nem hevülnöm, mikor egy ilyen életnek stílszerű végét látom; mikor Krisztus fáradt harcosa azt mondja, nagyobb emberi bizonyságot nem tudok: a futást elvégeztem, a hitet megtartottam. Tetőfokra hág hódolatom, mikor abban az életben és halálban az áldozat lángoszlopát látom kicsapni — annál nagyobb szeretető senkinek sincsen, mint ha életét adja barátaiért. És úgy-e, ő életét adta érettünk? És nem tudok, nem akarok korlátot állítani hódolatnak, dicséretnek, mikor ilyen életben és halálban egy ritka gazdag lángelme adja vissza teremtőjének fönntartás nélkül minden gazdagságát.

Ez volt nekünk Prohászka. Ez marad nekünk Prohászka. És ezt a kincsünket senki el nem veheti tőlünk. Csak mi magunk ne ejtsük el!

Az ég egy kincset ád minden hazának, s a nemzet híven őrzi birtokát. Hálás, hű lélekkel üljük most Prohászka emlékét. De ő nem merő emlék! Tanítása, élete, példája belement a mi életünkbe, vérkeringésünk és lélegzésünk. Különben is a katolikus emlékezés sohasem lehet merő történetidézés. Minden katolikus emlékezésnek őstípusa Krisztus eucharisztiás emléke és ez valóságos jelenlétnek valóságos áldozatában csattan ki. Prohászka emléke tehát nem válhatik merő történetté, merengő visszanézéssé.

Hisz most is őt vártuk ide! és ő, és csakis ő meg tudta volna nekünk mondani: ki és mi volt nekünk Prohászka. Dehát ki az közülünk, kiben nincs egy darab belőle? kinek nem gerjedezett volna szíve az ő közelében? ki nem belőle beszél, mikor róla szól?

Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét! Nem távozott ő a mi körünkből! Ha semmi sem maradt volna utána, mint ő maga, ha egy sor írást nem hágy, akadt volna, miként Sokratesnek Platonja, aki késő nemzedékeknek is híven és megrázóan megmondta volna: ki volt Prohászka? De Istennek különös kegye, hogy Prohászka egy második Prohászkát hagyott nekünk; dydimus lett, miként Tamás apostol, kettősnek hívatik: írásaiban időtlen időkig szól az egész Prohászka, a szuverén tanító, a misztikái mélységű és szentéletű spirituális, a szentpáli apostol szól a titáni méretű lángelmének, az örökifjú művésznek közvetlenségével és sodró erejével.

Testvéreim, katolikusok, ne hagyjuk a mi kincsünket! Mikor vértanúságot szenvedett Polikárp, Szmirna püspöke, szent János evangélista barátja, hitközsége ezt írja: «Nagy gonddal fogtuk föl vérét és gyűjtöttük össze csontjait és azokat drágakőnél értékesebbeknek, aranynál becsesebbeknek tartottuk». Igenis, a vértanúk csontjából és véréből a reménynek és életnek új vetése sarjad, semen est sanguis martyrum. Katolikus véreim, szentek unokái! Ne maradjunk el elődeink értékgyűjtő kegyelete és buzgósága mögött! Ne engedjünk semmit sem elveszni azokból az értékekből, melyeket nekünk a Gondviselés Prohászkában adott! Úgyis szegények lettünk és egyre szegényedünk!

Minden katolikus családba be kell vonulnia és ott kell maradnia annak, aki oly rettenthetetlenül üldözte a családirtó kétlaki divatmorált, aki meleg szívével, lovagias idealizmusával a családi tűzhelynek genius albusa, jó szelleme lett. Minden papnak és világi hívőnek, ha érzi kötelességét egyháza és kora iránt, legáhítatosabb óráiban meg kell idéznie az ő egyéniségét és annak szálait beleszőni életeszményébe. Minden alakulatnak és egyesülésnek úgy kell kiválnia értésben, optimizmusban, önzetlenségben, mintha köztünk járna az ő fejedelmi alakja, mely zászló és győzelem egyben. Mintha? — itt nincs mintha! A szentek egyességében hiszek; köztünk és velünk van! És adja Isten, akadjanak, kell akadniok olyanoknak, kik, mint egyének és testületek hivatásukat majd abban látják, hogy programjukká teszik őt magát, akik úgy ápolják és szítják értékeinek szent tüzét, hogy fázós, meggémberedett nemzedékek újra meg újra lángra gyulladjanak rajtuk.

Megtettük és megtesszük, amit katolikus kegyeletünk elsősorban elénk szab; tartottunk és tartunk csöndben, alázatban, imádságban requiemeket. De most szabad Tedeumot mondanunk! Tedeumot, melybe beleáll minden magyar katolikus, sőt minden jóravaló magyar; Tedeumot, melybe beleád egy hangot minden nemes eszme, remény és erőkifejtés; Tedeumot, melytől visszhangzik minden ép lélek és az egész ország: Dicsőség, dicséret és hála a felséges Úristennek azért, hogy nekünk Prohászka Ottokárt adott!

(Visited 47 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..