Ha a régi nemes eszmékért küzdve, a hajdani címmel újjáéled egy lap, hogy továbbvigye a nagy okok miatt lehanyatlott zászlót, akkor az ember kissé romantikus lesz és elgondolkozik a régi eseményekről és elsüllyedt napokról.
Összetartás!…
Valamikor zászló volt. Zászló, amely egy gondolatot szolgált kezdettől fogva egészen addig, amíg az örökre megszűnt magyar reakció urai reá nem kényszerítették a hallgatást. Olyan független volt, mint kevés magyar újság azokban az időkben. Nem függött semmiféle tőkétől és semmiféle párttól. A becsületet, a Hungarizmus tiszta gondolatát szolgálta olyan önkéntességgel és odaadással, ami már egymagában szálka volt a politika akkori hatalmasai előtt.
Amikor 1944 őszén a miniszterelnökség páncélszekrényében őrzött sajtóalap számláit egészen 1920-ig visszamenően átnéztem, akkor a juttatások listájából csak az „Összetartás” hiányzott. A negyed évszázad alatt nem volt magyar napi- vagy hetilap, amely hosszabb-rövidebb ideig tartó ellenállás után be ne kopogtatott volna a kormánypénzek felett rendelkező sajtófőnökök, vagy a magyarországi nagytőke fellegvárát jelentő GyOSz ajtaján. A listában a kormánylapoktól kezdve egészen a Szociáldemokrata Párt lapjáig ott szerepeltek az összes napi- és hetilapok. Ekkor láttam, hogy az ellenzéket játszó szociáldemokrata Népszava huszonnégy éven keresztül megkapta a miniszterelnökségi sajtóalapból a ráeső koncot. Ez amolyan elkötelező dugsegély volt, amelyről senki sem beszélt, különösen nem a sajtófőnökök, akiket nemcsak személyi becsületük, de a hivatalos titoktartás is hallgatásra kényszerített. A Népszava utolsó nyugtáját a párt akkori főtitkára és a lap főszerkesztője, Szakasits Árpád írta alá, 1944. január 3-án. Az utolsó összeg, amelyet az ellenzéki szerepet játszó szociáldemokrata lap főszerkesztője fölvett — pontosan negyvenezer pengő volt.
Összetartás!…
1937 februárjában történt, hogy a belvárosi Pilvax Kávéházban előzetes tárgyalás után, vitéz Mecsér András kétezer pengőért megvette a nagykőrösi „Összetartás” című lapot, azt felhozta Budapestre és átadta nekem. Szerényen, azaz inkább szegényesen jelent meg a lap első példánya a kálvin-téri református Egyházközség kis nyomdájában. Örültünk, amikor az első ötszáz példány elkészült, s mégjobban örültünk, amikor kifizettük az első szám nyomdaköltségeit. A második héten már ezer, de pár hónap múlva már tízezer példányban jelentünk meg, annak ellenére, hogy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter soha nem adta meg a kolportázs-jogot, azaz a lapot csak zárt helyiségben volt szabad árusítani — de az utcán nem. És mégis, hétről-hétre többet kellett nyomnunk, mert az olvasók megérezték a lap szelleméből kiáradó becsületet és tisztességet. Rövid félesztendő alatt már az egész ország ismerte az újságot és 1938 tavaszán a Kálvin-téri kis nyomda már nem vállalta a további nyomást. Így került a lap a Gyulai Pál-utcai Centrum nyomdába, ahol modern rotációsgép ontotta magából az Összetartás sok tízezer példányát. És ahogy emelkedett a példányszám, úgy nőttek a vádak is. Az egyik baloldali párt parlamenti képviselője interpellációt jegyzett be, mert mint mondotta, a lap mögött „idegen pénzek” állanak. Az akkori szociáldemokrata és liberális sajtó valóságos pergőtüzet zúdított felénk. Elképzelhetetlennek tartották, hogy akadjon Magyarországon egy lap, amely minden tőkeérdekeltségtől függetlenül tudjon megjelenni, illetve lemondjon olyan magától értetődő pénzekről, amely egyrészt a lelkiismereti szabadság elvesztését, másrészt a megnemjelent cikkek negatív rovatából hoztak pozitív pénzeket. Az a szociáldemokrata Népszava támadta meg az Összetartást az „idegen pénzek” vádjával, amely kézségesen közölte a hitleri Németország hirdetéseit, felvette a miniszterelnökség pórázát jelentő táppénzeket és egyáltalán nem utasította vissza a bankoknak és nagyvállalatoknak a GyOSz által kiutalt súlyos ezreseit. És most, több mint két évtized után, ha visszatekintek az akkori időkre, akkor látom, hogy a magyar közélet akkori szereplői valóban bolondoknak, vagy szenteknek tarthattak bennünket. Nem közöltünk hirdetést és nem hallgattunk el semmit. Egyedüli létalapunkat a magyar nép bizalma jelentette. És ez a bizalom többet ért mindennél, mert csak ennek segítségével tudtunk utat vágni a magyar dzsungelben.
Összetartás!…
Pontosan emlékszem, hogy amikor elértük a százezer példányt, akkor rövid tíz nap leforgása alatt két ajánlatot kellett visszautasítanunk. Először megjelent szerkesztőségünkben egy szerény kinézésű ügyvéd, aki közölte, hogy a Gyáriparosok és a Bankok Országos Szövetsége a napilapoknak kijáró dotációval óhajt a lap anyagi helyzetén segíteni. Minden szégyenkezés nélkül elmondotta, hogy ezzel szemben csak az a kérése, hogy a gyárakról és a bankokról szóló cikkeket megjelenése előtt mutassuk be a GyOSz sajtóosztályán. Pár nap múlva meghívást kaptam a miniszterelnökségre, ahol az akkori sajtófőnök diplomatikus csodálkozással mondotta, hogy valami tévedést fedezett fel a sajtóalap körül, mert nem találta az Összetartás nyugtáját. A kikötés természetesen hasonló volt, mint a gyáriparosok megbízottjáé. A miniszterelnökség sem kért mást, csak annyit, hogy közöljük politikai híreiket. A két tárgyalás azonban eredménytelenül végződött. Bolondoknak, vagy szenteknek tartottak bennünket, márpedig egy ingatag alapokon álló rendszer nem szereti sem a józan bolondokat, sem a tiszta szenteket.
Az 1938 évi karácsonyi számunk vezércikkét a mártírhalált halt Hubay Kálmán írta, a harmadik oldalon pedig Szálasi Ferenc ismertette a Hungarizmus politikai alapeszméjét. Ezt a számot már több, mint százezer példányban nyomtuk, de a terjesztők még márciusban is további példányemelést kértek. Ekkor tettük fel az első oldalra a négy hasábon átfutó feliratot:
„Nagypéntek nélkül nincs feltámadás!”
Nemcsak híreket, de elsősorban hitet, gondolatot adtunk. Elsőnek közöltük Szálasi Ferenc nagy politikai megnyilatkozását az Út és Célt, amely heteken keresztül a lap első oldalán jelent meg. Visszautasítottuk és megcáfoltuk Sulyok Dezsőnek a Szálasi családról a parlamentben elmondott rágalmait, amiért Sulyok Dezső a magyar bírósághoz fordult védelemért. Mert kritikánkban kemények és könyörtelenek voltunk, hiszen tudtuk, hogy minden állítása nélkülözte az igazságot. A heteken át tartó per után a független magyar bíróság felmentett bennünket, mert Sulyok Dezső állításaival szemben letettük a Horváth-tanács asztalára Szálasi Ferenc nagyapjának azon sorozási levelét, amelyet a Szamosújváron működő Honvédelmi Bizottmány állított ki 1848 májusában a tizennyolc éves Szálasi Ferenc személyére.
Összetartás!…
Nem toboroztuk a híveket, s azok mégis jöttek maguktól, hogy segítsék továbbvinni azt az eszmét, amelyet úgy a Horthy-korszak alatt, mint 1945 után csakis erőszakkal, börtönnel, kivégzésekkel lehetett elnémítani. Jöttek az írók és költők és lassan az Összetartás köré egy olyan komoly írói társaság tömörült, amely bizonyította, hogy nemcsak milliós tömegeink, hanem szellemi elitgárdánk is kialakulóban van. Egy tavaszi napon, 1938 májusában bekopogott az Andrássy-út 60 alatti szerkesztőségbe lelkiismeretlen baloldali újságíróktól Pestre cibált és testileg-lelkileg tönkretett bissei parasztfiú: Sértő Kálmán, aki akkor már nemcsak tüdőbajt, de egy nagyváros minden csúnya betegségét magában hordozta. Órákon át vallott és beszélt íróasztalom mellett és sokat elmondott, amit később szegény Gellért Vilmos fogott össze Sértő Kálmánról írott életrajzában. Szomorú és megdöbbentő volt az út, amit Sértő Kálmán megtett a Klár Zoltán-féle Társadalmunk szerkesztőségétől az Összetartásig. Megjelentettük az „Esett a hó” című verseskötetét és az Összetartásban írta Istenáldotta tehetségéből fakadó, ragyogó és rövid elbeszéléseit. Aztán megérkezett a bihari puszták küldöttje: Sinka István, jött Erdélyi Jóska és sokan mások.
Összetartás!…
Erősek voltunk, mert hittünk a szociálisabb életet jelentő Hungarizmus nagy gondolatában és hittük, hogy sikerül jobbra, vagy emberibbre fordítanunk a magyar életet. Nem pártpolitikát űztünk, mert tudtuk, hogy a párt csak vetülete a mozgalomnak, amelynek célja a pártokon és társadalmi osztályokon felül Magyarország megteremtése. A párt csak a szükséges rossz a politikai életben és semmit sem ér, ha nincsenek mögötte tiszta emberek és tiszta ideálok. De az életet realitások jelentik, minél fogva a politikai élet nem nélkülözheti a pártot, mint látható és így a politikai porondon támadható politikai szervezetet. A párton keresztül kellett tehát megsemmisíteni a Mozgalmat.
Az ország még mit sem tudott, de a belügyminiszter íróasztalában már 1938 végén ott feküdt az 1939 évi választás programja. Ennek a programnak első feltétele volt lehetetlenné tenni a Nyilaskeresztes Pártot, illetve a Hungarista Mozgalmat. Megindult tehát a gépezet, azaz a mozgalom olyan pergőtűz alá került, ami messze felülmúlta az addigi támadásokat. Az első jel Sulyok Dezső előbb említett Szálasi interpellációja volt. Azután jött a Dohány-utcai zsinagóga ellen intézett bombatámadás. A tettesek csakis „nyilasok” lehettek! Ellenzéki és kormánypárti sajtó csodálatos módon közös nevezőre jutott. Sombor-Schweinitzer és Hetényi pontos információt adtak a lapoknak a kézigránátdobás minden körülményéről, csak azt nem indokolták meg, hogy miért nem volt ennek a megrendezett merényletnek nemhogy áldozata, de még csak sebesültje sem. És a nagy zenebonában, a nagy hazugsághadjárat kellős közepén megjelent az Összetartás különkiadása, tanukkal, adatokkal bizonyítva, hogy az egész Dohány-utcai ügy megrendezője a Zrinyi-utcai politikai rendőrség vezetői voltak. Fakszimilében közöltük a bizalmas utasításokat és mégpontosabban közöltük a rendőrség által letartóztatott „nyilasok” alibijét. Mikor közreadtuk ezt a számot, mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy ez lesz az akkor már százhúszezres példányszámban megjelenő újság hattyúdala. Ekkor sem kerestünk mást, mint az igazságot és a mögöttünk álló milliók becsületének a megvédését. De olyan korban és olyan társadalomban éltünk, amikor ezek a dolgok súlyosabban estek latba a bűnnél, mert ennek a társadalomnak a vezetői fontosabbnak tartották a hatalmi állományuknak megvédését, mint az igazságot és a milliók becsületét. Az Összetartás ezen számát elkobozták s pár nap múlva a miniszterelnökség kikézbesítette bizonyos formai okokra való hivatkozással a lap végleges beszüntetését jelentő végzést. Ezt megelőzőleg már ugyancsak hallgatásra kényszerítették a mozgalom mögött álló Magyarság című napilapot. Felszámolták a mozgalom vidéki lapjait, feloszlatták a Nyilaskeresztes Pártot, elkobozták vagyonát és azután 1939 áprilisában kiírták a májusi választásokat. A mozgalomnak nem volt se pártja, se lapja — csak hívei maradtak — s ezek a hívek a régi Magyarország utolsó választásán, 1939 májusában, minden propaganda és sajtó hiányában a leadott szavazatok 45 százalékát adták nekünk.
Ugyanennek az évnek az őszén a lengyel mezőkön kitört a háború és Európa elindult a végzetes jövő felé. A széles magyar néprétegekre támaszkodó mozgalmat a régi rendszernek nem sikerült megállítania és 1944 őszén a Mozgalom egy elvesztett háború küszöbén mutatta meg, hogy nemcsak hirdetni, de gyakorolni is tudja a Szálasi Ferenc által meghirdetett hősi életszemléletet. Egy harcot, egy háborút kétféleképpen lehet elveszíteni: becsületesen és becstelenül. Pillanatnyilag talán előnyösebb a Nemzetre, ha a sorsdöntő percekben a körmönfont macchiavellizmussal próbálja menteni a menthetőt, de a Nemzet becsülete és jövője szempontjából az ilyen próbálkozások sohasem lehetnek eredményesek. Ha akkor 1944 október 15-én — a tragédia közvetlen küszöbén —, Szálasi Ferenc nem veszi át a hatalmat, akkor a Szovjetunió karjaiba szédült magyar reakció nemcsak a maga, hanem a Nemzet becsületét is elveszítette volna a nemzetek nagy ítélőszéke előtt. Ha akkor a Hungarista Mozgalom nem vállalja az utolsó harcot, ha az olaszokhoz és románokhoz hasonlóan hátbatámadja a hasznos időkben megfelelő volt szövetségesét és fegyvertársát — Németországot, akkor nincs 1956 forradalma sem és örökre elintézettnek tekinthetnénk a Szovjetunió csizmája alatt gyötrődő Nemzetünk jövőjét.
S hogy ez ma nincs így, s hogy a világ lelkiismerete pontosan tudja, hogy mivel tartozik ennek a Duna-Tisza közén élő kis Nemzetnek, azt azoknak köszönhetjük, akik annakidején, 1944 október 15-én nem politikai rövidlátásból, hanem a Nemzet becsületének a történelem előtt való megvédése céljából elég bátrak voltak ahhoz, hogy árulás helyett tovább folytassák a — ma már az egész világ szabadságát fenyegető — szláv bolsevizmus elleni küzdelmet.
Magyar fiatalok, az anyaországban és mindenütt szerte a világon, emeljétek magasra és vigyétek tovább azt a tisztán visszahozott zászlót, amelyet valamikor az „Összetartás“ jelentett a magyar végeken.
Összetartás (Kanada) 1960. december hó
(Fiala Ferenc ezen írását abból az alkalomból vetette papírra, hogy 1960 novemberében Újlaki Miklós szerkesztésében „Összetartás“ címmel új lapot indítottak Kanadában.)
Forrás: Magyar Összetartás 1. szám (1999. okt.)
