Valahányszor a zsidóbizottságban asszimilációról beszéltek a baloldalon, mindig az volt az érzésem: itt egy nagy hadakozás indult meg a természet örök törvényei ellen. Mindig úgy éreztem, mintha olyan zenekar kellős közepére kerülnék, amely minden hangjában, minden szólamaiban hamis. Pedig egy fajta nem akkor hal meg, amikor az utolsó tagja is kihal, hanem már akkor, amikor gyöngeségből, vagy a nagylelkűséggel való tetszelgésből megtagadja az önfenntartás nagy természeti törvényeit, melyek mögött mindig maga az élő Isten áll.
Ha zsidókérdésről beszélünk, sosem felejtsük el, hogy minden teremtett lény bizonyos mértékig csírasejthez kötött, így alá van véve a csírasejt átörökítő törvényeinek is. Minden élőlény az őssejt hordozója. Ez a törvény az a vörös fonál, amely a mi kis szűkös földi körünkben minden élőlény vizsgálatánál az örökkévalóság, a végtelenség felé mutat. Minden lény végigfutja a teremtés, a Genezis minden fázisát. Nekünk, kik akár passzióból, akár hivatásból örökléstannal foglalkozunk, a Biblia örökszép Genezise is többet mond, mint másnak. (Megjegyezni kívánom, hogy a zsidók az ő teremtéstanukat már készen kapták az ős-szumir kultúra eszmekincseiből.)
A teremtéssel kapcsolatos egyszerű, ősi természeti törvényeket felejtik el tehát azok, akik most baloldalon az asszimilációs megoldást, a zsidósággal való összehasonulást hirdetik. Hogy csak egyet ragadjunk ki, egyik szónok komoly formában állította, hogy a zsidókérdés megoldása csak 600.000 magyarországi zsidó beolvadása útján történhetik meg. A legprimitívebb természeti törvények vizsgálata percek alatt bebizonyíthatta volna az illetőnek, hogy ez az elmélet magának a pusztulásnak, a magyar értelmiség, az egész magyar vezetőréteg, sőt az egész magyar kultúra pusztulásának elmélete. Hiszen a legprimitívebb örökléstani kutatás is rávezet minket annak a biológiai szétbomlásnak, eltorzulásnak, diszharmóniahalmozásnak szörnyűségeire, mely ekkora mennyiségű zsidóvér behatolása nyomán támad. Pláne, ha hozzávesszük, hogy ez a 600.000 főnyi zsidóság nem a magyar milliókba olvadna bele, nem a parasztsággal és a munkássággal keveredne, hanem a nálánál nem is sokkal nagyobb lélekszámú magyar értelmiségi és vezetőrétegekkel. Ha ez egyáltalán lehetséges volna, nyomában csakugyan megszületne a magyar parasztságnak az az egészen apokalytikus lázadása, mely az egész középosztályt, az egész vezetőréteget a magyar kultúra hordozóinak túlnyomórészét kiirtaná. (Ha ugyan azt a kultúrát akkor már egyáltalán „magyar” kultúrának lelhetne nevezni.)
Ez a beolvadási teória, mint azt már egy beszédemben említettem, már azért is naivitás, mert maga a zsidóság zöme, maguk az igazi zsidó tömegek ellenállanának. A vallásos, rabbinikus zsidóság sosem térít, nem kíván más fajtákat magába szívni, de nem is hajlandó jottányit engedni abból a vallási rítusokba burkolt lelki komplexumból, ami a zsidóság lényege. 600.000 zsidó beolvasztásában komolyan hinni tehát annyit jelent, mint még mindig ott vesztegelni valahol a századvégi tudományos gondolkozás sekélyes területein. Ott vesztegelni valahol, ahol a századvégi szociológiai tudomány tapogatódzott, mikor folyton okozatokat próbált feltüntetni okokként és a modern ember felületes, decentralizált észgőgjével soha nem szállt le azokba a mélységekbe, ahova az ókor és középkor bölcsei és egyházatyái intuitív ösztöneikkel naponta eljutottak. A modern biológia roppant apparátussal odairányítja a gondolkozó főt, ahová az emberiség nagyjai intuitív úton rég eljutottak.
A modern élet- és örökléstanban búvárkodó emberben hamarabb gyökeresedik meg az alapos és erős Istenhit is, mint Marxék, Bábelek, Lassaleék tanain nevelkedett régi szociológusokban, akik az élet- és társadalomalakítás fő faktorainak az éhség és szerelem materiális ösztöneit tartják. Ezzel röviden kifejezést adunk annak a kiegyenlíthetetlen szakadéknak is, amely minket, modern idealista nacionalistákat (a nacionalizmus maga is tiszta idealizmus és nem tévesztendő össze az imperialista sovinizmussal) annyira elválaszt a századforduló polgári és marxista radikalizmusától. Főleg pedig attól a felületes, de annál nagyképűbb szociológiától, amely a liberális kor végén mindent, ami vele nem értett egyet, „tudománytalannak” keresztelt.
A liberalizmus csak rövid kisiklás az emberiség mindig azonos törvényekkel irányított évezredeinek történetében. Ilyen távlatokból nézve az asszimiláció legújabb örökléstani igazságai sem újak. Legfeljebb a terminológia új és határozottabb, legfeljebb a szabályok és levezetések váltak tudományosabbá. Legfeljebb a régen megfigyelt külső jelenségek mögé épültek fel matematikai biztonságú bizonyítások. Hogy csak néhány példát említsünk:
A gondolkozó fők már az ókorban is tudtak arról, hogy a keresztezésnél az első generáció (mai tudományos nyelven az első filial-generáció F. I.) általánosságban a két szülőgeneráció közepén áll, alkotó tulajdonságait (mai nyelven faktoraikat) fele-felerészben képviseli. Ezt nevezik ma az örökléstanban intermediärnek.
Azt azonban már a régi világ tudósai is észrevették, hogy a nagyon jellegzetes, régen zárt közösségben élő, mindig beltenyésztést folytató, úgynevezett homozygota fajtáknál a fentebbi alaptörvénnyel szemben a más fajtákkal való keresztezésből nem ilyen középenálló, fele-felében örökölő új generáció származik. Már ők is tudták azt, hogy bizonyos fajok örökítő tulajdonságai eluralják (dominálják) a másik faj örökítő tulajdonságait (mai tudományos nyelven e másik, eluralt faj örökítő tulajdonságait nevezik recesszívnek). De azt is észrevették a régi gondolkozók, hogy a zsidóságnak más, fehér fajtákkal való keresztezésénél az eredmény ehhez a típushoz tartozik (mint ma mondják, az úgynevezett „Pisum” örökléstípushoz). Ma a tudomány számszerűleg mutatja ki, hogy az ilyen keveredéseknél a zsidó faji jelleg általánosságban 75%-ig érvényesül. A magyarokkal való kereszteződés esetén tehát a magyar faji jelleg átlagban csupán 25%-ig. Ez vonatkozik a külső fizikai jegyekre, testi és sejttani átöröklődésre. Tudásunk szerint azonban minden csírasejthez a faji lelki adottságok egész sora van hozzákötve. Röviden és magyarán szólva tehát egy olyan asszimilációnál, amit pl. Bethlen István elképzel, a második generációban már a magyar vezetőosztályokban a tiszta magyar lélek csak 25 százalékban maradna meg és így tovább.
Évszázadok, sőt évezredek óta tudja azonban az emberi gondolkozás, amit a liberális Magyarország ma nem akar tudomásul venni, hogy egy trópikus faj életritmusa élesen különbözik egy olyan északról, vagy északkeletről jött keletbalti és mongoloid-elemekből kialakult fajta életütemétől, mint amilyen a mienk, tehát ez az életritmus-különbség már puszta közelségével is romboló lehet. Az elütő életritmus ugyanis végigfut az egyedek egész életén. Hogy egyebet ne mondjunk, a zsidóságnál pl. a pubertás évekkel korábban jelentkezik, mint a magyar fiatalságnál. Vannak évek tehát, amikor a két faj fiainak együttléte az egyik fajtára szüntelen szeméremsértést, erőszakos koraérettséget, rombolást jelent. A pubertással válik a gyermek tulajdonképpen férfivé vagy nővé, a korai pubertás tehát a zsidó gyermeknek bizonyos fölényt és határozottságot biztosít keresztény magyar kortársaival szemben. Ez a fölény és előny sokszor az egész életre kihat. De az életritmus-különbség erősen kihat aztán az egész szerelmi életben. A magyarságra végtelenül káros és romboló az a fülledt erotika, mely a zsidó fajtának természetes életmegnyilvánulása. Itt utalnunk kell arra a rettentő kárra, amit a hírhedt Freud professzor okozott úgynevezett pszichoanalízisével a német, francia, de a magyar értelmiségi ifjúság soraiban is. A freudista tanok a szeméremérzést nevetséges gátlásnak minősítik, a szerelmi élet teljes szabadosságát hirdetik és olyasmiket tartanak természetesnek és kívánatosnak, amik a nem trópikus fajok számára visszataszítók és undorítók. Lehet-e ilyen roppant belső ellentétek esetén összeolvadásról beszélni? Hozhat-e mást két ilyen ellentétes pólus „egybeolvadása”, mint hasadást, diszharmóniát, eltorzulást, tragédiát?
És ugyanilyen mélységes különbség mutatható ki a két faj között a lelki élet más területein is. Állítom, hogy az angolszász-germán kereskedőszellem gentleman-jellege sokkal, de sokkal közelebb áll hozzánk, mint a zsidó levantinus üzleti szellem. Estig folytathatnám ezeket az áthághatatlan különbségeket. Szerencsére azonban a magyarság zöme még nem távolodott el annyira a természettől, hogy mindezt ösztönösen meg ne érezze. A magyar parasztnak nem kell fajvédelmi előadást tartani. A tudományos öntudatosítás csak a denaturáltabb városi rétegeknek szól, akikből az ösztön ereje sajnos, az utolsó évtizedekben nálunk is sokat vesztett erejéből. Tanítással, felvilágosítással, propagandával azonban rá lehet nevelni őket arra, hogy a verseny egyenlőtlenségét mindig szem előtt tartsák és hittel vallják, hogy a magyar-zsidó versenyben a régi liberális eszközöknek semmi helye sincsen.
