Posted on Hozzászólás most!

A Szent Korona vándorútján

Megjelent: Út és Cél, 1956. évfolyam

Általánosan ismert tény, hogy Salzburg és vidéke felett az év legnagyobb részén sötét, borús fellegek borítják az eget. A sötét felhők bőséges terhe leszakad és esik az eső, vagy a hó, vagy a kettő vegyesen. — A salzburgi polgár beletörődött sorsába, nem méltatlankodik, nem szörnyülködik az állandó „Schnürlregen” miatt, tudván, hogy ezen változtatni nincs módjában. — Fő a nyugalom és a jó kedély. E tekintetben aztán nincsen semmi hiba.

Két ilyen zsinóresős nap között, augusztus 10-én, pénteki napon, verőfényes nap ragyogott az égen, bőven ontotta aranysugarát a szépséges vidékre. Mondtam is M. J. barátomnak, hogy nincs igaza a babonának, pénteki napon is lehet szerencséje az embernek. — Lám, milyen remek időt fogtunk ki, hogy megvalósítsuk korábbi tervünket: ellátogatni Mattseeba, felkeresni azokat a nyomokat, amelyek már szinte feledésbe merültek. Pedig a magyar sors fontos eseményei fűződnek ezen ősrégi osztrák városkához. Keressük meg hát a közönyösség homokjával immár majdnem belepett nyomokat.

A kis városka meglehetősen zsúfolt. Sok az idegen, angol, francia, olasz beszédfoszlányokat hallok. A strandfürdő tele barnára sült fürdőzőkkel, a parti sétány minden padja foglalt.

Első utunk a temetőkertben épült régi templomba vezet, ahol mély megrendültséggel, csendes imával fordulunk a Teremtőhöz. M. J. barátom szemében könnyeket látok. Fülembe súgja:

— Ebben a templomban esküdött a Nemzetvezető…

A virágokkal gazdagon díszített oltáron gyertyák égnek. Csend van. Mélységes csend. A falak között és a szívekben egyaránt.

Kisétálunk a tópartra. Ragyog a smaragdszínű Mattsee vize. Gyenge szél tarajozza a hullámokat. Kifeszített vitorlákba kapaszkodik a szél és fut, emelkedik-süllyed, a csónak a játékos habokon. Leülünk a sétány egyik padjára. Becsukott szemmel emlékezem boldog, szép napokra a Balaton mellett. Számomra a legdivatosabb tengeri fürdőnél is szebb, kedvesebb Aliga, Zamárdi… Soha, soha nem fogom elfeledni, belém vésődtek mindhalálig. — Emlékeimbe merülve hallom barátom szavait:

— Ezen a helyen szokott üldögélni a Mártír… Itt emésztette magát a kínba torzult magyar sors miatt…

Ebédünket a „Seewirt” fogadó kerthelyiségében fogyasztottuk el. Barátom elmondja, hogy ebben az épületben lakott Szálasi Nemzetvezető és az egyik szobában őrizték a Szent Koronát.

Délutánra maradt kirándulásunk főcélja, meglátogatni Strasser plébános urat, akinek nevéhez fűződik Szent István Jobbjának és a koronázási tárgyaknak megőrzése.

Canonicus Anton Strasser plébános igen szívélyesen fogad bennünket, habár délutáni kávéjának fogyasztásában akaratlanul megzavartuk.

Előadom látogatásunk célját. Mosolyog, hellyel kínál bennünket. Maga is leül, miközben hatalmas, fekete kutyája öreg gazdája lábaihoz telepszik.

Kérdések, feleletek közben figyelem vendéglátó házigazdánkat. Magas, szikár férfi, markáns vonásokkal. Nyolcvan esztendő terhével széles vállain, de ezt a kort meghazudtolja tökéletes szellemi és testi frissessége. Szemüvege alól fiatalos tűzzel elővillanó szemeinek sugarába nézek. Ezek a szemek akaraterőről és jóságról tanúskodnak. Boltozatos homloka mögött — úgy ítélem — nem mindennapi lélek lakozik, öltözéke szerény, találóbb lenne, ha ezt mondanám: szegény. Itt eszembe jut Prohászka Ottokár megyéspüspökkel való, több mint harminc évvel ezelőtti beszélgetésem. — Igen, ez a szellemóriás öltözött ilyen szerényen-szegényen.

Miután őszinte szavakkal kifejeztem örömömet, hogy megismerhetem azt a férfit, aki a magyar történelem egy súlyos szakaszában felelősséget követelő áldozatos szerepet vállalt magára — megkérem, mondja el élményeit ezekről a napokról, eseményekről.

— Hát igen, akkor már közeledett a „függöny legördül” infernális jelenete — kezdi elbeszélését az ősz pap. — 1945. április elején Mattsee község idillikus csendjét katonai járművek, autók érkezése verte fel. A lakosság hamarosan értesült, hogy Szálasi Ferenc magyar államfő és kísérete lakik a „Seewirt”-hez címzett fogadóban. Pár nap múltával plébániámon felkeresett az akkor már súlyos beteg Pajtás ezredes, akivel hosszú, bizalmas megbeszélésem volt. Az ezredes, mint a Magyar Szent Korona őre, kifejezte Szálasi államfő és saját aggodalmát a háborús események tragikus alakulása folytán nyugatra kimentett Magyar Szent Korona és Szent István Jobbját magába záró nemzeti ereklye további sorsa miatt. Megkért, legyek segítségére, nehogy ezek a féltett nemzeti értékek méltatlan kezekbe kerüljenek. Tisztában voltam a felelősséggel, amit beleegyező válaszom esetleg jelenteni fog, de nagyon jól tudtam azt is, hogy másként nem cselekedhetem, valami módon segíteni kötelességem. — Egy éjjel, feltűnés és zaj nélkül, az ezredes vezetésével, magyar katonák két ládát hoztak át a plébániára. A szobámban levő pamlagot odébb emelték a katonák, majd elhelyezték a két ládát a pamlag korábbi helyén, ráemelve a vastag terítővel letakart pamlagot. A Szent Korona továbbra is az államfő Seewirt-beli szállásán, a Szent Jobb pedig a koronázási tárgyakkal együtt, későbbi sorsáig a pamlag alatt maradt.

Strasser kanonok egy kis szünetet tart, majd mintegy a múltba visszanézve tovább beszél:

— Április közepe felé járt már az idő. Az amerikai csapatok Mattsee közvetlen közelébe értek. Egy napon megjelent plébániámon Szálasi államfő és bejelentette házassági szándékát, kérve, hogy házasságkötését az egyházi esküvő szertartásában részesítsem. Ugyanekkor kifejezte azt a kívánságát, hogy az esküvő a legszerényebb formák és a legegyszerűbb keretek között történjék. Én eskettem meg a Szálasi házaspárt 1945. április 28-án. Minden külsőség nélkül, ahogy az egyszerű embereknél történni szokott. — Ezután az események már gyorsan követték egymást, a végzet szőtte pusztulás útján. Az amerikai csapatok be- és átvonultak Mattsee községen. Előzőleg Pajtás ezredes a Szent Koronát a Mattsee partján levő Zellhofban egy szénacsűr alatt rejtette el, úgyszólván az utolsó percekben. Rövid pár nappal később Szálasi államfőt az amerikaiak elszállították Salzburgba, onnét pedig pár hónappal később hazavitték Magyarországra és átadták hóhérainak.

— Igen főtisztelendő uram, ezt a részét a gyalázatba vert magyar sorsnak nagyon jól ismerjük mi is! A magyar nép legjobb fiait végezték ki alantas gyűlöletből, mint hitvány gonosztevőket. — De a kerék fordul főtisztelendő uram…

Strasser kanonok bólint, aztán tovább ismerteti az eseményeket:

— Suttogó feljelentések folytán az amerikaiak fülébe jutott, hogy plébániámon nagyobb értékű magyar vonatkozású tárgyak vannak elrejtve. Ki is jöttek hozzám Salzburgból és kérdéseket intéztek hozzám, a hír valódiságát illetően. Habár bekövetkezhető retorziókat helyeztek kilátásba, megtagadtam minden felvilágosítást, mert erős és alapos gyanúm volt, hogy magasabb meghatalmazás nélkül kísérleteznek. Afféle próba-felderítést, magánérdeklődést sejtettem. Nem sokkal ezután amerikai tisztek és tisztviselők kerestek fel. Hosszabb faggatás után beláttam, hogy titkomat nem őrizhetem tovább. Különben is kétségtelen bizonyítást nyert, hogy a tisztek az amerikai főhadiszállásról, Wiesbadenből jöttek — tehát hivatalosan felhatalmazott személyekkel van dolgom! Határoznom kellett. Felhívásomra valamennyien követtek szobámba. Ott megmutattam a rejtekhelyet. A két láda hamarosan előkerült, majd felnyitva a zárat, ott állt előttünk a szent ereklye! Mély csend következett, majd megkérdeztem, tudják-e, mit látnak? Az a kéz ott a díszes szekrényben a több mint ezer évvel ezelőtt elhalt első magyar király, Szent István jobb keze! Szavaim nyomán őszinte megilletődöttséget láttam az amerikaiak arcán, majd tisztelgésre emelt kezekkel hódoltak az amerikai katonák a nagy magyar király emlékének. — Még ugyanaz nap, az amerikai parancsnok rendelkezésére, a Szent Jobb templomunk oltárára került, állandó amerikai őrséggel. Szép gesztus volt ez uram az amerikaiak részéről — teszi hozzá elérzékenyülten Strasser kanonok s én az emigráció testi és lelki nyomorúságát átszenvedett magyar krónikás, meghatottan csatlakozom a fenti megállapításhoz.

Percekig hallgatunk, majd Strasser plébános szakítja meg a csendet:

— A Szent Koronát az amerikaiak, bevonulásuk után, átvették hűséges őrzőjétől, Pajtás ezredestől s Wiesbadenbe vitték. (Hivatalos USA hatóság közlése szerint a magyar Szent Koronát az USA-ban őrzik. Lásd ÚT ÉS CÉL VI. évf. 5. szám 3. oldalát. A szerk.) A Szent Jobb visszakerült Magyarországra és Budapest meggyötört népe, valláskülönbség nélkül, könnyes áhítattal borult le előtte az összeomlás utáni első Szent István-napi körmenetben. A koronázási palástot, néhány koronázási kelléktárggyal együtt, Rohracher salzburgi hercegérsek őrzi.

Hálásan megköszönöm a részletes felvilágosítást, majd felteszem az utolsó kérdésemet:

— Főtisztelendő uram, mondja meg őszinte véleményét Szálasiról, a magánemberről.

Strasser kanonok habozás nélkül adja meg válaszát:

— Több alkalommal beszéltem Szálasival s csak annyit mondhatok, hogy igen szeretetreméltó embernek, jó hazafinak és jó katolikusnak ismertem meg. Utóbbit azonban nem külsőségekben, hanem lelkiekben és cselekedeteivel fejezte ki.

Csend ült közénk. Mindegyikünk el volt foglalva saját gondolataival. Közben az óramutató alaposan előrelendült. Búcsúzni kellett, de ezt megelőzőleg a kanonok úr készséggel tett eleget kérésemnek, hogy találkozásunkat fényképfelvételekkel is megörökíthessem. Meleg kézszorításokkal, mint igaz, jó barátok, búcsúztunk el egymástól.

…Az elfogulatlan krónikás tollával igyekeztem leírni a hallottakat. Meggyőződésem, hogy Strasser kanonok neve belekerül a magyar történelembe, hiszen nehéz időkben nemzeti kincseink bátor és hűséges őrzője volt és nem félt az igazságot kimondani. — Azt a tényt, hogy ezeket a nemzet szívéhez nőtt kincseket Szálasi Ferenc mentette át a magyar nép számára, még a legelvakultabb gyűlölködés sem döntheti meg. Lehetnek és vannak politikai ellenfelei, de ezeknek semmiféle acsarkodása sem változtathat azon a tényen, hogy reménytelen helyzetben Szálasi emelte fel az eldobott fegyvert s ezáltal százezreknek adott lehetőséget, hogy saját és családjuk életét a szteppe vad csordái elől nyugatra mentsék! — Kétségtelen tény, hogy Budapest, Székesfehérvár ostroma és a nyugati végeken az utolsó percig kifejtett magyar ellenállás fél év időt adott az amerikai és angol hadseregeknek, hogy Urfahrig, Ennsig és Graz közelébe jussanak. Ha nincs ez a félév, akkor Ausztria, a keserű szatíra szerint, a 2000. évben is az államszerződés megkötéséért járhatna a Kreml uraihoz. Végül, ha az amerikaiak és angolok egy kicsit jobban akarták volna, akkor legalább a Dunántúl jutott volna kezükbe és ezáltal egy országrész megmenekült volna a davaj-nép áldásaitól. — És akkor nem volna szétszórva, a világ minden tájára, 150.000 magyar élet!

Legvégül megkérdezem: Vajon a francia nép gyűlöli-e De Gaulle tábornokot, mert a legsötétebb elesettség idején felemelte az eldobott fegyvert? Egészen bizonyos, hogy ezért a tettéért halála után belekerül a Pantheonba!

Meg kell jegyeznem, hogy a fenti példát nem összehasonlítás céljából idéztem, de nem árt, ha kissé átnézünk a győztesek portájára is. Talán okulásunkra szolgál. — Ami ott erény, az nálunk becstelenség, ami ott ragyogó hősi tett, az nálunk halálos bűn?!

Vegyük végre tudomásul, hogy áll az ítélet ma is: vae victis! A legyőzöttnek nincs joga, hogy igazságot követeljen! Az igazságot ki kell harcolnia!

De a kerék fordul, ami ma felül van, holnap alul kerül. A gyűlölködés pedig nem árthat az igazságnak, de az igazság egyszer elnémítja a gonosz gyűlölködést.

— mnk —

(Visited 103 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..