Posted on Hozzászólás most!

H. K.: Királyság vagy köztársaság?

Megjelent: Út és Cél, 1958. évfolyam

Az angliai „Hídfő”-ben Marschalkó Lajos, a közismert kitűnő közíró igen érdekes és értékes cikksorozatot kezdett el „Új Magyarországot!” címmel s e sorozatban a legfontosabb és legsúlyosabb magyar problémákat veti föl és tárgyalja.

A legelső probléma az államforma kérdése: királyság vagy köztársaság. A cikkíró nem ad határozott választ a felvetett kérdésre, rábízza a majdani nemzeti döntésre. Szerinte az államforma kérdése nem létfontosságú. Az államforma csak keret, amelyet ki kell majd tölteni tartalommal s ez a tartalom lesz a fontos. A jövendő tartalom vet föl kérdéseket s nekünk e kérdések megválaszolására kell előkészülnünk.

Az alábbiakban a magunk véleményét szeretnénk az államforma kérdésével kapcsolatban elmondanunk, mert mi e tekintetben is kristálytiszta álláspontot akarunk képviselni. Igaz, hogy a nemzet akarata kell, hogy döntsön ebben a kérdésben, viszont a nemzet a politikai pártok befolyása alatt fog dönteni. Tudnunk kell tehát, hogy a nemzet véleményét milyen irányban akarjuk majd befolyásolni és hogy álláspontunkat milyen érvekkel támasszuk alá.

A Hungarizmus királyságot akar a Kárpát-Duna medencében, de nem a habsburgi legitimizmus alapján áll, hanem szabadkirály választó. „Hol van a magyar dinasztia” kérdi erre Marschalkó. Akárki Pityi Palkót mégsem lehet a trónra ültetni — írta egyszer a legitimista Krónika. Mielőtt erre a kérdésre megadnánk a választ, rögzítsük le röviden, hogy miért nem vagyunk legitimisták.

A Habsburg ház négyszáz éves uralma Magyarországon a nemzet egyetemére nézve csak szenvedést jelentett. Ez letagadhatatlan még akkor is, ha elismerjük, hogy a magyar nemesség merev társadalmi felfogása szintén sok bajnak volt a szülő oka. De Magyarország, mint a Habsburg Birodalom egyik része mindig csak másodrendű, ha ugyan nem harmadrendű szerepet játszott abban a birodalomban. Olyan birodalomban élt a magyarság, amelyben csak egyes magyarok tudtak boldogulni, de a nemzet maga soha. Még egy olyan uralkodó is, mint Mária Terézia, akiben igen nagy megértés lakozott a szegény nép, a jobbágyság iránt — ma úgy mondanók, nagy szociális érzékkel rendelkezett — még ez az uralkodó is rengeteg kárt tett az országnak azzal, hogy gazdaságilag gyarmati sorba süllyesztette Ausztria fejlődésének érdekében. II. József pedig, aki korát messze megelőzően felvilágosult, reformer uralkodó volt, germanizálni akarta a magyarságot.

Az Árpád-háziak alatt is voltak gyenge, vagy éppen rossz uralkodók s a vegyesházi dinasztiák alatt is. De a legsúlyosabb helyzetekben a magyar nemzet meg tudta védeni a maga egységét, függetlenségét, területét. A magyarság tragédiája nem Moháccsal kezdődött, ahogyan azt bölcs történetírók el akarják velünk hitetni, hanem a kettős királyválasztással. Mohács után a török nem maradt az országban, nem hódított, hanem a rablott kincsekkel eltávozott. A kettős királyválasztással járt polgárháborút és nemzeti kettészakadást használta fel egy jó évtized után a török arra, hogy meghódítsa Magyarország területét. Erre a legitimisták mondhatnák azt, hogy miért erőszakoskodtak Zápolyáék, miért nem állt az egész nemzet a Habsburgok mellé? Eltekintve attól, hogy a Habsburgokat a nemzet kisebbik része, a főnemesek erőszakolták rá a nemzetre, mint az elkövetkezett időkből kitűnt, sokkal jobb lett volna, ha Magyarországnak olyan királya lett volna, aki csak magyar király, aki teljes erejével csak Magyarországnak él. A Habsburg uralkodónak Magyarország csak birodalma egy része volt, amelyre agyának csak egy rekeszével gondolt, s nem érintette túlságos súlyosan, hogy a török kiszorította Magyarország jelentős részéből, hiszen maradt neki még elég sok terület, nem kellett félnie, hogy földönfutóvá válik.

Ez a tény adja meg az állásfoglalásunk alapját a legitimizmussal szemben. Nekünk magyar király kell. Olyan király, aki csak magyar király, aki teljes szívével, lelkével, erejével csak Magyarországnak él. Még ha el is hisszük, hogy Ottó jó magyar érzésű s egészen más, mint a Habsburg királyok voltak, — bár ennek nem sok tanújelét láttuk eddig — akkor is van egy súlyos tény, amelyről az arisztokrata-önjelölt legitimisták elfelejtkeznek, vagy legalábbis nem beszélnek az, hogy Ottóval nemcsak ő kerülne a trónra, hanem egyúttal a Habsburg-Lotharingiai Ház is. Arra nézve pedig aztán igazán nincs semmi biztosíték, hogy az utódok nem lesznek-e éppen olyanok, mint elődeik voltak.

Az Ausztriával volt négyszáz év tanulsága az, hogy nem jó nekünk magyaroknak más nép királyával közösködni. Nem éppen „udvarképes”, de annál találóbb az a magyar közmondás, amelyik ide kívánkozik: „közös lónak túrós a háta”. Csak ott volt az eltérés, hogy nem a lónak volt túrós a háta, hanem a mienk.

Ezekután meg kell indokolnunk azt is, hogy miért vagyunk szabadkirályválasztók, azaz egyáltalán miért akarunk királyságot. Több új menekült magyar testvérünktől hallottuk már, hogy ők mindenben elfogadják a mi elveinket, de a királyságot már elavult intézménynek tartják, a köztársaság sokkal modernebb. Az utóbbi száz esztendő alatt egy csomó királyság megszűnt Európában, ami azt jelenti, hogy ez az államforma kihalóban van. Miért ragaszkodunk tehát ilyen jövendőbeli múzeumi emlékekhez?

Semmi esetre sem azért, amit a legitimisták szoktak hangoztatni, hogy t. i. a magyar nép született királypárti, a magyar nép nem tud meglenni király nélkül s mint az adoma mondja, hogy mikor az első háború után köztársasági elnököt választották, akkor az öreg paraszt meg kérdezte, hogy no most miután van már köztársasági elnök, ki lesz a király? Ez jó adomának, de a valóságtól messze jár. Éppen negyven éve van az ország király nélkül s ha voltak is olyan adomabeli emberek Magyarországon, azok már vagy meghaltak, vagy csak igen kévés van belőlük.

Királypártinak lenni vagy köztársaságpártinak, az ész kérdése s nem a szívé. Csak a legitimisták akarnak olcsó szentimentalizmust vinni a dologba.

A király személye az a szilárd pont, amely körül a nemzet élete folyik. Szilárd felfogásunk, hogy az államfő személye ne legyen kitéve pártpolitikai harcoknak. Kell lennie az országban egy személynek, aki minden politikai harc felett állva, mindenkor csak a nemzet egyetemes érdekeit tartja szem előtt, s akinek nem kell a politikai demagógia miatt megalkudnia elveivel s aki mindig a helyén áll.

Nézzünk csak egy közelmúltból vett példát. Izrael az Egyiptom elleni hadjáratot éppen az amerikai elnökválasztás idejében kezdte. A magyar szabadságharc ugyancsak erre az időpontra esett. Az elnök a választási harc kellős közepében volt, világos, hogy nem tudta figyelmét ezekre a rendkívül súlyos nemzetközi eseményekre fordítani. Még csodák csodája, hogy Izraelnek nemet mondott.

Van ezenkívül még egy súlyos különleges ok, amiért mi a királyság intézménye mellett törünk lándzsát. A mi szemünk nem Csonka-Magyarországon van, hanem az egységes Kárpát-Duna medencén, az újjászületett Hungarista Birodalmon. A Duna-medencében él vagy hatféle nemzetiség és nép. Szabad-e az államfő személyét nemzetiségi harcoknak, vetélkedéseknek kitenni? Ha egy köztársasági elnököt a magyarok bizalma, illetve szavazata hozna be, akkor esetleg háttérbe kerülnének a nemzetiségek, ha viszont a nemzetiségek juttatnának be egy köztársasági elnököt, az meg esetleg a nemzetiségeket játszana ki a magyarok ellen. S képzeljük el, hogy mit jelentene az, ha minden negyedik vagy ötödik évben nemzetiségi villongás támadna a köztársasági elnök választás miatt. Meggyőződésünk tehát, hogy az eljövendő Magyarországnak különleges helyzeténél fogva, szilárd alapot csak a királyság intézménye adhat.

Ámde ki legyen a király, vetjük fel mi is a kérdést. „Hol van olyan uralkodó család, amely átvehetne az Árpádok örökségét és megteremthetne egy svéd-norvég rendszerű királyi demokráciát?” kérdezi Marschalkó.

Igen súlyos jövő előtt állunk. Hazánk felszabadulása valószínűleg roppant súlyos történelmi megrázkódások folyamán fog megtörténni. Bízhatunk abban, hogy azokban az eljövendő történelmi időkben ki fog ugrani egy történelmi nagyság, egy Árpádhoz, vagy Hunyadihoz hasonló személy, akit a nemzet szeretete és bizalma egyakaratúlag méltónak fog tartani arra, hogy az Árpádok örökségét átvegye.

Ha pedig ez még sem fog megtörténni, s nincs olyan magyar család, aki méltó lenne a trónra, van elég dinasztia Európában, amelyik esküt tenne a magyar szent koronára: Mi nem félünk idegen dinasztiától, a fontos az, hogy az csak Magyarország királya legyen. Az Anjouk idegen uralkodóház voltak s két olyan kiváló uralkodót adtak az országnak mint Károly Róbert és Nagy Lajos. Lajosnak adta a történelemírás a „nagy” melléknevet, pedig atyja talán nagyobb volt mint a fia, mert neki sokkal súlyosabb feladatokkal kellett megbirkóznia. Igaz, hogy Nagy Lajos lengyel király is volt, de egyrészt a két ország nem alkotott egy birodalmat s másrészt Lajos király inkább volt magyar király, mint lengyel uralkodó. (Mint ahogy a Habsburgok inkább osztrák uralkodók voltak semmint magyar királyok.) A románok a német Hohenzollern Károlyt hívták meg királyuknak s lám a német herceg, amikor átlépte a román határt, így szólt: Mától kezdve román vagyok. S valóban teljésen összeforrt új népével. Nekünk is olyan király fog kelleni, aki ha idegen eredetű is, de azt fogja mondani: Mostantól kezdve pedig magyar vagyok. Nincs két országom, csak egy: Magyarország. Ezért az országért fogok élni és halni. Minden gondolatom és törekvésem ennek az országnak a boldogulását fogja szolgálni.

Melyik idegen dinasztiára gondolunk? Egyikre sem. Az akkori nemzetközi helyzet fogja megmutatni, hogy mi legyen a legszerencsésebb választás.

De hát vissza akarjátok hozni a feudális grófok és bárók letűnt világát ismét Magyarországra? — kérdezik az aggodalmaskodók. Nem, ilyen szándékunk egyáltalán nincsen. A születési arisztokrácia megszűnt Magyarországon s mi nem akarunk halott feltámasztók lenni. A születési arisztokrácia a régi feudális világ tartozéka volt, s a XX. században, amikor a hatalmat az ipar jelenti, nincs szükség a feudalizmus csökevényére. De hát hogy képzelitek el a királyságot arisztokraták nélkül, kérdik ismét barátaink. Válaszunk az, hogy ahogyan az Árpádok meg tudtak lenni születési arisztokrácia nélkül, úgy még inkább meg lehet anélkül egy modern királyság.

A középkorban a királyok hatalmát azok a birtokosok támasztották alá, akik nagy vagyonnal, sok katonával rendelkeztek. Ezek a gazdag urak hűségük fejében még több birtokot kaptak és a király rájuk ruházta a közigazgatási és katonai méltóságokat. Ezek voltak az első főurak arisztokrata rang nélkül, s természetesen igyekeztek a kapott birtokot és méltóságot átörökíteni az utódaikra. A nagy méltóságokkal és hatalmas birtokokkal járó főúri állapot állandósult egyes családokban, s ezekből lettek a későbbi születési-arisztokraták. Az öröklődő báró és gróf rangok csak az Anjouk után tűnnek fel.

A modern királyságban a király körül állami tisztviselők vannak öröklődő rangok nélkül. A királyi hatalom a XX. században már egyébként sem az, mint volt a X. vagy akár csak a XIX. században. A király nem Isten kegyelméből, hanem a nemzet bizalmából ül a trónon s mint ilyen, ő a nemzet alkotmányos legfőbb őre és biztosítéka. Az állam ügyeit azonban már nem a király tisztviselői intézik, mint régen, hanem az állam, azaz a nemzet tisztviselői. Világos, hogy ilyen körülmények között nincsen szükség születési arisztokráciára s ilyen nem is alakulhat ki. A hungarista társadalmi rendben van paraszt, van munkás és értelmiségi, van katona is, de nincs arisztokrata. Ilyen foglalkozási ágat mi nem ismerünk, a cím és rangkórság pedig szintén ismeretlen a hungarizmusban.

Mi így látjuk az államfő kérdését a felszabaduló Magyarországon. Igen üdvös lenne, ha az új-menekült magyar testvéreink is hozzászólnának ehhez a kérdéshez.

A Hungarista Mozgalom már ismételten leszögezte, hogy ebben a kérdésben nem az emigráció, hanem kizárólag a felszabadult nemzet illetékes népszavazással dönteni, amikor ennek meg lesz minden előfeltétele.

(Visited 67 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..