A földön már sok népet bolondítottak el különböző hazugságokkal, de talán még soha annyi embermilliót, mint a kommunizmus a „szocializmus” jelszavával.
Tekintsünk el a szocializmus szónak tudományos értelmezésétől és tekintsük azt, hogy az átlagember, a munkás mit ért a szocializmuson és mit vár tőle.
A munkásmozgalmak tulajdonképpeni oka az elégedetlenség. Nem az egyes egyénekben jelentkező individuális elégedetlenség, hanem egy társadalmi osztály valamennyi tagjában egyforma színezettel fellépő elégedetlenség. Elégedetlenség a társadalmi helyzet, a megélhetés, a nyomorúság, a kevés kereset, a hatalmasabbakkal szembeni kiszolgáltatottság miatt. Az egyén, mint e társadalmi réteg tagja, szeretné helyzetét megjavítani. Szeretne szépen, gondok nélkül megélni, szeretné az életet élvezni, a homályból átkerülni a napsütött oldalra. Egy társadalmi osztály azonban önmagában véve tehetetlen massza. Vezérre vagy vezérekre van szüksége, akik megszervezik, célokat tűznek elébe és harcba viszik.
A kommunizmus ezt a társadalmi elégedetlenséget használta és használja ki ma is, hogy sokat ígérő jelszóval, a szocializmus jelszavával, maga mögé csatasorba állítsa az elégedetlen embermilliókat, mindenfelé a földön. A kommunista propaganda igen ügyes. A tájékozatlan munkás Nyugat-Európában, Indiában vagy Afrikában a kezébe kerülő képeslapokban csak mosolygó, boldog arcokat lát, hatalmas gyárakat, amelyeket a Szovjet épített, végtelen búzatáblákat, fényes kultúrházakat és szép családi otthonokat bámulhat ragyogó szemekkel. A képeken persze. Mert a valóság egészen más.
Mert hol van a szocializmusban megálmodott szabadság egy olyan rendszerben, amelynek kimondott és hangoztatott hatalmi eszköze a „proletárdiktatúra”? A kommunizmus az orthodox vallások kérlelhetetlenségével kijelenti, hogy egyedül ő a tökéletes és mindenki, aki ezt nem hiszi, mindenki, aki mást mer állítani, az a nép ellensége, az a proletariátus ellensége, akire nem az Isten, hanem a nép nevében le kell sújtani, akit meg kell semmisíteni, s minthogy a máglyahalál már nem divat, tehát vagy bírói ítélettel végzik ki vagy rövidebb úton az államvédelmi rendőrség földalatti celláiban gyilkolják le. Egy rendszer sem állíthatja önmagáról, hogy tökéletes, hogy nála különb nem lehet. Mindaddig nem állíthatja ezt s méginkább nem lehet intoleráns mindaddig, amíg ezt be nem bizonyította.
A kommunizmus Magyarországon semmit sem tudott az önmaga állítólagos tökéletességéből bebizonyítani. Tizenkét évi terror, erőlködés, hangoskodás, tervezgetés után még ott sincs, ahonnan elindult.
Vagy szocializmus-e az, ahol a munkásság a szocializmusban megálmodott jóléte helyébe még nagyobb nyomort és még nagyobb kizsákmányolást kapott? A régi feudálkapitalista világban a munkásembernek nehéz helyzete volt. Az átlagkereset 80-200 pengő között mozgott. A kommunista világban 800-2000 forint között keres. Ez számszerűleg a tízszerese. De vajon ez tízszeres jólétet jelent? Azt jelenti, hogy az életnívó a tízszeresére emelkedett? Nézzük meg az árakat. A tej ára valamikor 20 fillér volt, ma — ha egyáltalán hozzá lehet jutni — 2-3 forint. A vaj kilója 4 pengő volt ma 80 forint; egy közepes minőségű öltöny 60 pengő volt, ma 1800 forint. Azt látjuk tehát, hogy ha a bérek emelkedtek is a réginek tízszeresére, az árak ugyancsak tíz-, sőt sok esetben húsz- és harmincszorosára emelkedtek. A gazdasági helyzet tehát nem javult, hanem romlott. Ami viszont azt jelenti, hogy ha a régi világban kizsákmányolták a munkást, mert kevés bért kapott, akkor a kommunizmusban még jobban kizsákmányolják, mert ha számszerűleg többet is keres, mint a kapitalista világban, valójában — a pénz vásárlóértekét tekintve — kevesebbet.
Új szocialista erkölcsről, új szocialista embertípusról beszélnek a kommunista rendszerben. Mit jelent ez a valóságban? Belépsz a kommunista pártba, ott járatod a szádat, hevesen éljenzed az éppen hatalmon levő „bölcs, derék, becsületes” elvtársakat, aztán kinézel magadnak valamelyik utcában egy szép házat és bejelented az illetékeseknek, hogy arra a házra neked, mint vonalhű párttagnak és lelkes elvtársnak szükséged van. Ha a ház tulajdonosa nem hasonszőrű elvtárs, akkor valamelyik éjjel érte mennek és deportálják vagy szerencsésebb esetben felszólító végzést kap, hogy a várost vagy falut azonnal hagyja el s mindjárt ki is jelölnek neki helyet valahol egy kollektív gazdaságban vagy tyúkketrecféleségben, a vonalhű lelkes elvtárs pedig beül a házába. Pedig az a ház nem valamelyik munkásnyúzó kapitalistáé volt. Azok házaiba, villáiba vagy kastélyaiba a kommunista főmuftik ültek be. Ez az elkommunizált ház egy szorgalmasabb, tehetségesebb vagy szerencsésebb munkásemberé, iparosé, kereskedőé vagy intellektuelé volt. De mert nem akart kommunista párttag lenni, ezért elvették tőle, mert a „nép ellensége” lett attól a pillanattól kezdve, hogy házára egy kommunista párttag szemet vetett. Ez a „szocialista erkölcs”.
A régi rendszert azzal vádolták a kommunisták, hogy abban csak az „urak” gyermekei tudtak boldogulni, az alacsonyabb származású egyének elől el voltak zárva a felfelé vivő utak. Noha a régi rendszert nem akarjuk védeni, sem azt tagadni, hogy a feudálkapitalista réteg szilárdan tartotta kezében a legfelsőbb vezetést és azt a saját érdekei szerint gyakorolta, mint tényt meg kell állapítani, hogy igen sok egészen egyszerű származású gyerek végezhetett nemcsak középiskolát, hanem egyetemi tanulmányokat is. Természetes követelmény csak az volt, hogy tehetséges legyen.
A kommunizmus társadalmi egyenlőségről és igazságról prédikál, de hol van az? A munkás és szegényparaszt szülők gyermeke mehet felsőbb iskolába minden akadály nélkül, de az intellektuel gyermeke előtt valóban el van vágva az út, mert az intellektuel „osztályidegen”. Gyermeke akkor sem tanulhat, ha tehetséges. Ez a társadalmi igazságosság s ez egy nemzetnek az érdeke?
A kommunizmus tehát valójában egy igazságtalan, terrorisztikus, kizsákmányoló rendszer, amelynek hazugságainál csak bűnei nagyobbak.
Mi, hungaristák, szintén szocializmust hirdetünk és akarunk megvalósítani a magyar földön. Hiszünk a hungarizmus eszméiben és meggyőződésünk nélkül nem lenne alapja a hungarizmus létének és a mi harcunknak. Céljaink és az azokhoz vezető utak megmutatásával akarjuk nemzetünk bizalmát megnyerni és e bizalom elnyerése révén a hatalom eszközével a hungarista birodalmat felépíteni. De mi nem akarunk senkit pokolra küldeni, ha nem hisz nekünk vagy kételkedik mindaddig, amíg a hungarizmus célszerűségét és életrevalóságát be nem bizonyítottuk. A hungarista országépítés tervei között szerepelt, hogy a hungarista miniszterelnök öt évre kap bizalmat és fölhatalmazást a hungarista program vérgehajtására. Öt esztendő után a nemzet titkos szavazással dönt afelől, hogy van-e továbbra is bizalma vagy nincsen. S ha nem lenne, akkor bármily jószándékúak és jóakaratúak is a hungaristák, át kell adják helyüket, mert ígéretüket nem tudták beváltani. Mi, hungaristák, azt valljuk, hogy ez az igazi „demokrácia”. Mert szerintünk az még nem demokrácia, hogy mindenkinek joga van mindenben kotnyeleskednie, hogy joga van a közérdekre tekintet nélkül a maga piszkos vagy éppen gonosz érdekeit érvényesíteni a szabadság nevében. Igen, a nemzetnek jogában áll vezetőit megválasztania, de jogában áll megszabadulni is tőlük, ha már nincs bizalma bennük. De nem egészséges dolog, ha pusztán politikai mesterkedésből az országépítési munkát zavarják.
A kommunisták Magyarországon 1947-ben ragadták magukhoz nyíltan a hatalmat. 1956 őszéig kilenc év állt rendelkezésükre, hogy bebizonyítsák a kommunizmus szükségességét és tökéletességét. Terrorral elfojtották nemcsak a versenytársakat, de a józan kritikát is. S mégis kilenc év eredménye nulla s ezen túl a borzalmak és szenvedések keresztjét rakta a nemzet vállára. Minthogy a nemzetnek nem állt módjában, hogy a kommunista rendszerrel szemben elégedetlenségét más úton kifejezze és a kommunista vezetőktől megszabaduljon, a forradalom véres útjára lépett. Ez a forradalom tehát teljesen jogos és teljesen „demokratikus” volt, mert a nép akaratát fejezte ki.
A hungarizmus a nemzet bizalmát akarja megnyerni, hogy egyszer majd országépítő munkáját elkezdhesse. Mivel azonban munkáját a nemzet bizalma alapozza meg, nem tűrheti, hogy ebben politikai agitátorok és cselszövők akadályozzák, de munkáját csak addig kívánja folytatni, míg a nemzet kinyilvánított bizalmát élvezi. Mi, akik itt Nyugaton közelről látjuk, szemléljük és tapasztaljuk a nyugati demokráciákat, nagyon jól látjuk azok veszedelmeit, gyenge pontjait is. A legjobb szándékú vezető is gyakran megalkudni kénytelen, bölcs terveit nem valósíthatja meg, mert kénytelen a politikai agitátorok és versenytársak által félrevezetett, megtévesztett tömegek akaratához alkalmazkodni. Ha hatalmon akar maradni, kénytelen állandóan a tömegek hangulatához alkalmazkodni. Ezért érthető ez a folyamat, amit a világosan látó szemek már észrevesznek, hogy a sok életerővel rendelkező, élni akaró, tökéletes demokráciának gondolt Amerika már rálépett arra az útra, amely az úgynevezett cezarizmus, tehát a központi hatalom kiépítése felé vezet.
Amerika addig lehetett szinte szélsőségesen demokratikus, amíg különösebb külpolitikai problémái nem voltak, amíg inkább csak befelé, mint kifelé élt, addig amíg a világhatalom igényével fel nem lépett. Ezentúl már erős kézre, erős vezetésre van szüksége, mert másképpen az elbukás veszélye fenyegeti.
A demokrácia népuralmat, a nép akaratának, érdekeinek érvényesülését jelenti. Ennek az elvnek a hungarizmus tökéletesen megfelel. A hungarizmus tehát alapjában véve demokratikus, de ez a demokrácia természetesen nem olyan, ahogyan azt a Sion bölcsei vagy a Dob-utcai hitsorsosok vagy a Klár Zoltán-féle sajtóbanditák elképzelik, hanem olyan, ahogyan azt a józan ész, a politikai realitás és a nemzet érdekei megkívánják. A kívülállók nem tudják vagy nem hiszik, hogy mi az igazi demokrácia. Szerintük Benes vagy Roosevelt volt demokrata vagy Kéthly Anna az. Nekünk hungaristáknak a kötelességünk, hogy hirdessük az igazi demokrácia értelmét és bebizonyítsuk, hogy a hungarizmusban több a józan és becsületes demokrácia, mint amennyit Amerika összes szavazógépe jelent.
(Forrás: Cél, 1958. évf.)
