Közzétéve:

Hamvas Endre: Szovjet-fogságban

Megjelent: Magyar Kultúra, 1926. évfolyam.
Megjelent: Magyar Kultúra, 1926. évfolyam.

Benn a fedél alatt fülledt júliusi meleg, künn súlyos esőcseppek kopogva szaporáztak a kerti lak deszkatetején. Barátommal, egy volt huszárőrnaggyal, a veranda sarkában diskuráltunk. Fogságbeli szenvedéseit mesélte.

I. Egy felöltő miatt.

Kanszkban voltunk hadifoglyok. Untuk már az egyhangú szibériai életet. Mikor az orosz kommunizmus kitört, sokan elhagyták a táborokat s nekivágtak a nagyvilágnak. Utat kerestek a messze hazába. A legtöbben odavesztek. Akik délnek mentek, az Altáj hegység szurdokaiban, vagy a Góbi-sivatag őrjítő borzalmai közt pusztultak el, másokat a kóborló nomádok raboltak ki és gyilkoltak le. Én magam jobbnak találtam maradni és várni. Pedig, Istenem, de nehezemre esett! Az utolsó levél, mit hazulról kaptam, kétségbeejtő hírt hozott. A kisebbik leányomnak udvarolt valaki, és a leány, hajlandóságot mutatott hozzá. És én azt a valakit innen Szibériából jól ismertem, vélem volt egy ideig egy táborban: vallástalan cinikus, titkos alkoholista volt. És nem lehettem otthon, hogy leányom szemét felnyissam, hogy óvjam, megmentsem.

Sokszor már-már nekiindultam, de akkor jött valami járőr, vagy tatár kereskedő, ki elpusztult hadifoglyok hírét hozta. Ez visszatartott.

Végre úgy látszott itt a megváltás.

Breszt-Litovszk után volt. A központi hatalmak egyezséget kötöttek a szovjettel, melynek értelmében a foglyokat hazaszállítják.

Mindennap künn voltunk a vasúti állomáson. Vonatok robogtak Nyugatnak, s mi csak néztünk, néztünk utánok a fehérlő távolba. Vártuk a mi vonatunkat. A hadifogoly-szállítmány össze volt állítva, minden el volt készítve…

— Kamerad! — mondtam a parancsnokunknak, egy lassú gondolkozású osztrák ezredesnek. — Nektek itt van a megmentett ezredpénzetek. Fizess egy pár száz rubelt az állomásfőnöknek. Meglásd, rögtön előáll a szerelvény és indulhatunk!

— Mit gondolsz? — botránkozott az öreg. — Vesztegetni! Az ezred pénzét odaadni! Az oroszok le vannak győzve, kötelesek bennünket ingyen hazaszállítani!…

Hát hiszen azt ők is elismerték, hogy kötelesek volnának, de mikor az állomásfőnököt sürgettük, mindig azt felelte, nincs szerelvény.

Napok, hetek múltak és mi még mindig a kanszki kozák kaszárnyában epekedtünk.

Végre egy szép napon, úgy húsvéttájban lehetett, az ezredesnek megjött az esze.

Úgy történt, hogy megint az állomáson voltunk, mikor egy hosszú vonat érkezett telve német hadifoglyokkal. Bozontos képű, vegyes ruházatú emberek voltak, sokan közülök golyvás nyakkal, sokan skorbuttól vagy más nyavalyától megviselve. Énekszó, nevetés nem hallatszott. Pedig hazafelé mentek!… A hadifoglyok a sok szenvedéstől elfelejtettek énekelni, nevetni.

Egy másodosztályú kupéból fiatal, főhadnagy ugrott le. Elegáns ruhája, simára borotvált, egészségtől sugárzó arca élénk ellentétben állt a többi fogoly külsejével. Egy tiszti szolga kis táskát vitt utána. A tiszt az állomási iroda ajtaja előtt átvette a táskát és belépett, szolgája künn maradt.

Odaléptünk hozzá.

— Honnan jöttök?

— Ki innen, ki onnan. Összeszedtük az embereket a különböző táborokból: Blagojevcsenszkből, Nevcsinszkből, Csitából…

— Hanem a főhadnagy úron nem látszik a fogság. Rajtad sem!

— Hm! Hisz mi nem vagyunk hadifoglyok! Minket a kormányunk úgy küldött ki, hogy a hadifoglyokat összeszedjük és hazaszállítsuk.

Hej! — gondoltam magamban, — ha a mi kormányunk is ilyen szorgos lenne hazaszállításunkban!

— Mert tetszik tudni, — folytatta a német, — nagyon nehéz ezekkel az oroszokkal boldogulni. Egyszer nincs szerelvény, aztán mozdonycsere címén elviszik a mozdonyunkat és nem tudjuk visszakapni, másszor a sínek nem szabadok, aztán meg fűtőanyag nincs. Man muss immer schmieren! Pénzzel kell kenni itt a kerekeket!

Kezdtem érteni, miért rohant a főhadnagy azzal a kis táskával az irodába.

— Nagyon sürgős már az utunk. Szentpéterváron két hetet vesztegettünk egy rongyos felöltő miatt…

— Egy felöltő miatt?

— Na ja! Mikor hazulról jöttünk, tél volt. A főhadnagy úr elfeledte becsomagolni a felöltőjét. Szentpétervárról sürgönyzött érte. Két hétig kellett várni, míg megjött…

Ebben a pillanatban lépett ki a főhadnagy az irodából. Harsány hangon kiáltotta; „Einsteigen!“ A szép tavaszi napon csak úgy villogott rajta az elegáns felöltő. A hadifoglyok lassan felszedelődzködtek a vonatra. A vasutasok készségesen futkostak. Egy éles fütty s a vonat megindult. A másodosztályú kupéból feszesen tisztelgett a csinos főhadnagy és én néztem, néztem, amíg csak láttam azt a szerencsétlen, végzetes, elegáns felöltőt.

Csak akkor eszméltem, mikor az ezredes hozzám szólt.

— Bajtárs, igazad van. Ha nem fizetünk mink is, örökre itt ragadunk…

— Végre! Csakhogy rájöttél! — gondoltam magamban.

Hazamentünk. A távolból ágyúdörgés hallatszott. A kanszki vörösök izgatottan sürögtek-forogtak. Nem sokat törődtünk velük. Megszoktuk a politikai zavarokat. Most a mi ügyünk foglalta le teljesen figyelmünket.

Másnap kora reggel kint voltunk az állomásnál. Az ezredes minden teketória nélkül egy csomó bankjegyet tett le az állomásfőnök asztalára:

— Felajánlom ez összeget, ha holnap indulhatunk.

A vasúti tiszt készséges mosollyal felelte:

— Kérem, én minden lehetőt elkövetek.

Azzal a telefonhoz nyúlt. Vagy két percig lármázott bele, végre letette a kagylót:

— Uraim, Kolcsak gyorsan előrenyomul. A vasúti parkokat lefoglalja. Vonatot nem kaphatunk…

Az őrnagy itt elhallgatott és hátradőlt székében. Behunyta szemét. Ajka a felindulástól remegett. Künn az eső megszűnt, csak a szökőkút halk csobogása hallatszott. Az alkonyi homály benyomult a verandára s mi percekig hallgattunk. Végre leküzdötte felindultságát és folytatta:

— Barátom, sokszor mily csekélységek folynak be az ember életére! Ez a mi tragédiánk, hogy a jó sorsért verejtékkel kell küzdeni, a balsorsot egy kisujj érintése előidézheti!… Egy felöltő!… Ha az a hitvány felöltő nincs, akkor a hiú germán főhadnagy nem ül két hetet Szentpéterváron! Akkor mi két héttel előbb találkozunk vele az állomáson! Akkor a fukar osztrák ezredes két héttel előbb nyitja meg erszényét, mikor még Kolcsak valahol a Transzbalkájon szervezkedett. Akkor kaptunk volna vonatot s akkor… akkor nem kellett volna annyi embernek visszamaradnia, cseh légionáriusok fogságában elpusztulnia, vörösök börtönében kínlódnia…

II. A krasznojárszki börtönben.

Kolcsak csapatainak zömét a csehek képezték. Amint megérkeztek kizavartak bennünket a kozák kaszárnyából. Gödröt ásattak velünk, karókból, szalmából tetőt csináltak fölébe s megvolt az új lakásunk. Egy gödörben öt-hat ember lakott. A takaróinkat elszedték, puszta deszkán háltunk. Nyáron csak megtette! De őszkor s a tél beálltával fáztunk. A gödörlakásokban kiütött a rettegett tífusz és az apró fakeresztek sűrűn szaporodtak a kanszki fogoly-temetőben.

Mire a tél megjött, a csehek már nem voltak ott. Elárulták Kolcsakot, aztán meglógtak.

Visszajöttek az vörösök.

A foglyok hazaszállításáról már szó sem volt. Régi lakásunkba sem engedtek vissza. Az ellátás minőségileg és mennyiségileg is tűrhetetlenül rossz volt. A bajtársak megkértek, hogy szólaljak fel. Mivel az osztrák ezredes meghalt, most én voltam a fogoly-parancsnok. Kötelességemnek tartottam tehát, hogy felszólaljak.

A vörösparancsnok elé vezettek.

Hatalmas lett ember volt, a titkárja egy vézna fiatalember. A legnagyobb jóindulattal hallgatta panaszaimat.

— Uram, — mondotta — panaszuk jogos. De… nem volna szíves felszólalását írásban benyújtani?

Meghökkentem.

— Lehetetlen.

— Ugyan?

— Uram, — feleltem, — amit én itt mondottam, az elszállt és nem kerülhet rosszakaratú emberek fülébe. De ha leírom panaszunkat, ellenséges emberek kezébe kerülhet írásom s akkor végem.

A vörösparancsnok megnyugtatni törekedett. Hivatkozott a „szovjetrendszer ideális céljaira, a vezetők emberbaráti érzületére“. Addig beszélt ő is, meg a titkárja is, hogy szeretnének rajtunk segíteni, de írásos panasz nélkül nem tehetik, míg végre beleegyeztem. Egy gépírónő írásba, foglalta panaszaimat és én aláírtam.

Olyan szívvel távoztam, mint aki halálos ítéletét írta alá.

Este éppen lefeküdni készültünk. Egyszerre csak két fegyveres muszka jelent meg a földalatti kalibában s a füstös petróleumlámpánál egy írásból silabizálni kezdtek:

— Má… Má… tra… i!

Felkeltem. A két muszka, vállon ragadott és szó nélkül cipelt kifelé. Kint megfogtak, mint egy zsákot és egy szánra lódítottak. Azzal az egyik muszka ráült a vállamra, a másik a két lábamra és sebes iramban vágtatni kezdtünk a havas éjszakában. Az állomásra érkeztünk. Ott bedobtak egy teherkocsiba, behúzták az ajtót és mellém kuporodtak.

Kegyetlen hideg volt. Szerencsémre jól voltam öltözve és bélelt muszkaköpenyem velem volt. Mindamellett szörnyen fáztam. Egy teljes napig utaztunk, őreim az állomásokon felváltva le-Ieszálltak melegedni, közben kifejezték véleményüket, hogy legjobb volna engem a kerekek alá lökni. De azért nem voltak oly rossz emberek, mint szavaik után ítéltem volna. Mikor ettek, egyikök egy falat kenyeret vetett elém a padlóra, a másik meg egy vékonyka szelet szalonnát adott hozzá. Ez volt az egyedüli táplálékom a 24 órás úton.

Már ájuldoztam az éhségtől és hidegtől. Végre megérkeztünk Krasznojarkszba. Itt nem várt szán. Őreim közrefogtak és vezettek a néptelen, gyéren világított utcákon. Úgy látszik, maguk sem ismerték ki magukat. Élőlény az utcán nem akadt, akitől kérdezősködhettek volna. Káromkodtak. Sok barangolás után lábaim kezdték felmondani a szolgálatot. Ájulás környezett. A házak, a lámpák, a csillagos tiszta ég forogni kezdtek velem és — elájultam. Egy házfalához támasztva ébredtem. Előttünk nagy tér volt. A két muszka jóakarattal bíztatott, az egyik kulacsot tartott a számhoz:

— No, no, csak igyál!… Már jobban is vagy… Már mehetünk is… Mindjárt „otthon“ leszünk…

„Otthon!“ Istenem, mily kegyetlenül hangzottak e szavak!

Tényleg hamarosan „otthon“ voltunk. Egy hatalmas börtönépület előtt. Nagy, boltíves kapu alatt vonultunk be, végigmentünk egy udvaron, majd egy másikon. Ott egy kis helyiségbe vezettek. Két hatalmas német volt az inspekciós. Az egyikük átvette a kísérő iratot, beletekintett, aztán szitkozódni kezdett:

— Magyar huszártiszt! Őrnagy! No majd megdöglesztünk, kutya!

Azzal megrázta a kulcsokat:

— No. 132. Legfelül az északi sarkon. Ez a leghidegebb.

És vittek a harmadik emeletre.

Szűk, meredek lépcsőkön mentünk fel, aztán végig vezettek egy hosszú folyosón, majd megint balra, majd megint jobbra, zeg-zúgosan, végre beletaszítottak egy szűk cellába. Elterültem a földön és menten elaludtam, ha ugyan nem ájulás volt, amiben feküdtem.

Mikor felébredtem, körülnéztem a cellában. Hossza négy lépés, szélessége három lépés volt. A padlón fekete foltok, a cella utolsó lakójának vére nyomai. A világosság egyetlen szűk nyíláson jött be. Ide szoktam tapasztani arcomat és nézni órák hosszat a közeli vörösagyagos hegyet, amelyről a szél leseperte a havat. Sétára sohasem vittek. Eledelem naponként csirizként tapadó kevés kenyér és egy sajka híg káposztálé volt. Sietve kellett bekanalaznom, hogy meg ne fagyjon. Iszonyúan szenvedtem a hidegtől. Szerencsémre a köpenyemet nem vették el. Piszkos, férges volt, nem kívánta meg senki. Az egyedüli, ami fenntartott, Istenbe vetett hitem, bizalmam volt. Feleségem, gyermekeim otthon imádkoztak érettem, lehetetlennek tartottam, hogy elhagyjon a Mindenható. Fizikai erőm azonban napról-napra fogyott s előreláttam, hogy mire a tél közepe eljő, el kell pusztulnom.

December vége felé járt az idő. Egy este lövés dördült a folyosón. Lárma, izgatott futkosás következett. A börtönajtó nyílásán kitekintettem. Valami puska sült el véletlenül, s az egyik orosz katonát combján találta. A sebesültet hamarjában az átellenes cellába vitték és orvost hívtak. Szívem hevesen dobogott. Úgy éreztem, elhatározó pillanat előtt állok.

Az orvos megjött. Bekötözte a sebesültet, majd utasítást adott az elszállítására. Eközben egészen közel állt cellám ajtajához.

— Erbarmung! suttogtam németül, — ich bin Kriegsgefangener.

Úgy tett, mintha nem hallaná. Csak tovább intézkedett. A meglőtt katonát elszállították, nem maradt a folyosón senki csak az orvos és egy vörös őr. Csontos képű, lassú mozdulatú burját volt.

— Te hallod-e? — szólt neki a doktor. — Ez az ember itt a cellában őrült.

Az őr vállat vont.

— Szeretném őt közelebbről látni. Érdekes eset. Nem nyitnád ki egy percre az ajtót?

A burját pislogó kis szemeivel ránézett a doktora, mintha gondolkodnék, de aztán engedelmeskedett. Kinyitotta az ajtót és odébb állt.

Sebtében elmondtam az esetemet.

— Tudja mit, — mondta az orvos, — egy esetben segíthetek önnek. Ha őrültnek teteti magát. De egy szóval el ne árulja, ami közöttünk történt, mert akkor nekem is végem. Aztán még egy tanácsot. Ne mondja, hogy tiszt, mert azzal csak megpecsételné sorsát…

Az őr léptei kopogtak a folyosón, alig volt időm, hogy köszönetet mondjak. Az ajtó rám csukódott, a kulcs fordult zárjában és én újra reménnyel kuporodtam cellám sarkába.

III. A tomszki bolondokházában.

Elmúlt egy nap, két nap… Már azt hittem, a doktor megfeledkezett rólam. Végre a hatodik nap csoportos léptek közeledtek. Az őr, két egyenruhás ápoló és egy ápolónő volt. Csaknem felujjongtam, csaknem elárultam magamat. Értem jöttek, hogy megszabadítsanak 56 napos krasznojarszki kínszenvedéseimtől.

Az ajtó kinyílt. Beszéltek hozzám. Bamba egykedvűséggel néztem rájuk. A két ápoló karon fogott és gyöngéden vezetett. A börtön előtt szán volt, arra tettek. Az ápolónő mellém ült, megsimogatta arcomat és lágy hangon biztatott: „Nem kell félni!“ Én meg csak hallgattam és szívtam teljes tüdővel a tiszta szabad levegőt.

A vonaton, melyen szállítottak, csupa őrült volt. A szovjetrendszer úgy látszik különös sikerrel termelte a tébolyodottakat. Többedmagammal egy harmadosztályú kupéba gyömöszöltek. Micsoda felejthetetlen utazás volt az! Egyik őrült dühösen szavalt, a másik bután monologizált, ismét másik merev csendességgel bámult maga elé. Volt, aki a poggyász helyére mászott fel és onnan köpködött az alant ülőkre. Velem szemben egy csaknem meztelen, mocskos képű alak ült. Néma rajongással nézett rám egy ideig majd suttogni kezdett: „Atyuska…“ Úgy látszik, hosszú fehér hajam és szakállam vallási illúziókat keltett benne. Egyszerre csak felkelt, lassan kitárta karjait és meg akart ölelni. Iszonyú undor fogott el. Talpamat a hasához illesztettem és messze ellöktem magamtól. Ettől fogva békében hagyott…

Mikor a tomszki bolondokházába megérkeztünk és átadtak az orvosoknak, hallottam, hogy egy papírlapról olvassák: „Mátrai, magyar hadifogoly.“ Hogy tiszt vagyok, az nem volt feljegyezve. Ezt a krasznojarszki orvosomnak köszönhettem. Az ápolónő így jellemezte betegségemet: „Csendes, türelmes bolond, bár néha vannak rohamai.“ Úgy látszik, arra a hirtelen hasba rúgásra gondolt, melyet a vonaton adtam társamnak.

Dezinficiáltak, megfürdettek. Ruháim elszedték és a raktárba helyezték. Egy inget adtak, melynek a fél ujja hiányzott. Aztán bevezettek egy kórterembe és ott hagytak. Én meg csak álltam, álltam ott a rövid ingecskében, mint egy megriadt gyermek. A terem piszkos volt, a földön papiros, szalonnahéj, cigarettacsutka, a falakon férgek nyomai. A fal mellett egy bundába burkolt alak ült, hatalmas, szeméig húzott kucsmával, a piszkos ágyakon betegek kuporogtak. Vagy egy negyedóráig álltam a fűtetlen teremben. Ekkor vacogtatni kezdtem a fogaimat, hogy a figyelmet magamra vonjam. A kucsmás ember végre megszánt, hozzám jött és ingemnél fogva egy ágyhoz vezetett. Hitvány szalmazsák volt rajta, tört-zúzott szalmával tömve, a huzattalan vánkoson vastag zsírfoltok. „Ez lesz a te ágyad.“ — mondotta az ember, És én hamar belefeküdtem, kicsinyre összehúztam magamat, hogy némileg enyhítsem fázási kínjaimat.

Az ember mellém ült:

— Te tiszt vagy!

Bambán néztem rá és nem feleltem.

Ott hagyott és én tovább dideregtem. Azon gondolkodtam, hol volt jobb: a krasznojarszki börtönben-e, vagy itt? Ott is hideg volt, itt is. De ott megvolt a meleg ruhám és bolondok nem zavarták nyugalmamat! Ott szűk börtönablakom volt, itt nagy modern ablakok, de ha kinéztem és láttam a kergetődző, havas felhőket és hallgattam a szabadon nyargaló szibériai szél zúgását, csak még jobban előfogott a didergés. Brrr!… Huh!… De hát miért is nem fűtenek? Hisz Tomszk környéke tele van erdővel? Igaz, van ott fa elég, de… nem volt aki a szükséges fát időben kivágja, beszállítsa, s mire a kommunista gazdasági rendszerben erre is akadt volna ember, a nagy hidegtől szétfeszültek a vízvezetéki csövek, elpusztult a központi fűtőrendszer s mi szegény bolondok Dante poklának jeges kamráiba képzelhettük magunkat.

Sebaj! Kínában a bélpoklosokat időnként összegyűjtik és rakásra lövik. Oroszországban a bolondokat megfagyasztják. Tiszta irgalmasság! Radikális módja a szenvedésektől való megszabadításnak!

Mellettem egy paraszt feküdt. Az intézet szakácsa rokona volt és többször feljött hozzája. Egy kis eledelt dugott neki, legtöbbször sült burgonyát. A paraszt ezeket takarója alá tette. Időnként ki-kivett egyet és vigyorogva kínálta. És én jó étvággyal megettem a testével füllesztett burgonyát…

Másnap az ápoló megint hozzám jött:

— Tiszt vagy! Ne tagadd! Vagyis inkább csak tagadd!.,. Van itt egy lengyel doktornő, ahhoz fordulj, majd segít rajtad!

Úgy látszik a mentőangyalok Oroszországban orvos-köpenyben járnak!

Vártam, vártam a doktornőre, de csak nem jött. Szökésre is gondoltam, de nem volt ruhám. Egyik éjjel egy szál ingemben kiosontam a folyosóra egy kis felderítő szemlére, de csakhamar visszahúztam a fejemet: ápolók és ápolónők hancúroztak egymással a homályban és én nem akartam a szovjeterkölcsök tanúja lenni.

Végre az orvosi szobába híttak. Egy sápadt arcú hölgy, az a bizonyos lengyel doktornő várt. Mellette gyönyörű orosz ápolónő állt, vagy 20 éves lehetett. Mint később megtudtam, előkelő szülőktől származott, családját kiirtották a vörösök. Igen szégyenlettem magamat rövid ingecskémbem, de a hölgyek azt nem látszottak észrevenni. A doktornő úgy tett, mintha meg akarna vizsgálni. Pupillámat nézegette, pulzusomat fogta, kérdéseket intézett hozzám, majd egyszerre csak azt mondata:

— Úgy látom nem jól érted nyelvünket. Majd németül beszélünk…

És aztán németül folytatta:

— Az ápoló említette önt. Ez a hölgy csak oroszul és franciául ért, bátran beszélhet előtte.

Előadtam tehát, ki vagyok és mennyit kellett szenvednem ártatlanul. Nagy részvéttel hallgatta szavaimat s mikor elmondtam, hogy két szép leányom van otthon, egyikök szerencsétlen házasság előtt áll, melyet csak nekem lehetne elhárítanom, egészen megnyertem szívét.

Az egyedüli, amit tehetek, — mondotta, hogy átveszem a könnyű betegek osztályába. Ott megkapja a ruháját és néha-néha ki is mehet a városba

Úgy is lett. Ki-kijártam, alkalomadtán kevés pénzt kerestem, sőt kéregettem, s mikor már kellő összeg állt rendelkezésemre, egy szép napon vonatra ültem és európai Oroszország felé utaztam. Írásaimat gondosan magamhoz vettem, különösen azt, amely bolond voltomat tanúsította. Ha megfognak, inkább akartam szökött bolond, mint szökött hadifogoly tiszt lenni.

IV. Moszkvában.

Moszkva! Az oroszok szent városa! Most Lenin székhelye, borzalmak fészke! Mikor utoljára itt voltam, hadifogoly létemre is büszkén hordtam a huszártiszti egyenruhát. Blagosenszki tábornok még teára is meghítt és kifogástalan magyarsággal társalgott velem. Mint mondta, éveken át magyar főurak birtokain töltötte szabadságát. Egy albumot is mutatott nekem, telve volt fényképekkel. Snajdig k. u. k. tisztek néztek a képekről becsületes nyíltsággal az ember szemébe, pedig csupa kém volt orosz szolgálatban. A tábornok tartotta fenn velük az összeköttetést…”

Most titkolnom kellett, hogy tiszt vagyok. A forgalmasabb utcákon nem is mertem mutatkozni, féltem, hogy valami Magyarországból szökött kommunista felismer. De így is utolért a balsors.

— Állj! — ordított utánam valaki magyarul az egyik külvárosban.

Eremben megfagyott a vér, gyökeret vert lábam. A hírhedt Weisz, egy temesvári zsidó, most vörös hatalmasság jött mögöttem. Vállon ragadott és bekísért.

Néhány óra múlva a Tseka fogságában voltam. Nagy, tágas terembe löktek. Iszonyú jelenetek játszódtak le előttem. Asszonyok hisztérikus kacagása, férfiak kétségbeesett kifakadása, sírógörcsök, dührohamok őrjítő kháoszba vegyültek. Időnként megjelentek a Tseka emberei, felolvastak egy-két nevet. A kijelölt áldozatokat a forradalmi törvényszék elé cipelték. Engem egy potrohos bankárfélével együtt vittek. Az ő bűne az volt, hogy valami értékeket rejtegetett. Halálra ítélték. Elájult. Két markos kínai megragadta, végigvonszolta egy hosszú folyosón. Közben magához térhetett, mert behallatszott kétségbeesett könyörgése. Végre egy ajtócsapás, egy sikoly és… csend. A folyosó végén volt a hírhedt vasajtó, melyen át egy pincébe lökték az elítéltet. Lent a hóhér tarkójához illesztett pisztollyal véget vetett életének.

Rám került a sor.

Weisz volt a bírám, meg két magyar kommunista. Az egyiket ismertem, ő is zsidó volt. Mint önkéntes egy sátorban volt énvelem hadifogoly. Szerettem őt, sok jót tettem vele. Vajon lesz-e benne emberi érzés? Segít-e rajtam? — Most úgy lett, mintha sohasem látott volna.

A Weiszről nem voltam biztos, láttam-e valaha. Csak hallottam kegyetlenségeiről. Maga szokott dicsekedni, hogy annyi embert ölt meg saját kezűleg, amennyivel meg lehetne tölteni a Tseka legnagyobb termét. Védtelen arisztokrata leányokkal szemben gyakorolt piszkos erőszakoskodásait hencegve szokta mesélni. Most italtól dülledt vörös szemekkel ült bírói székén és rám mordult:

— Te tiszt vagy!

Én Jankovics gróf lovásza voltam, — motyogtam.

(Fiatal koromban tényleg szolgáltam egy Jankovics gróf alatt.)

— Hazudsz gazember! Ismerünk. Sötétben bujkáló magyar ellenforradalmár tiszt vagy! Vigyétek!

A két kínai megragadott. Bamba nyugalmat erőltettem magamra.

Nem esett nehezemre. Megszoktam a bolondokházában. Már az ajtóban voltunk, mikor valaki utánam kiáltott:

— Megállj!… Hát meg tudnád-e mondani, ki volt ez a Jankovich gróf?…

Mellemet kifeszítettem, balkezemet szívemre tettem, jobbommal az ég félé mutattam és átszellemült tekintettel mondtam:

— Az Úristennek földi helyettese!

Harsány kacagás volt a válasz.

— Bolond! Hisz ez bolond!…

Hiába bizonykodott a Weisz, hogy én csak színlelek, a zsebemben talált tomszki bizonyítvány és viselkedésem alapján megállapították rólam, hogy őrült vagyok és felmentettek.

Az én volt önkéntesemben tehát volt emberi érzés és megmentett. Áldja meg az Isten érte!

Az ítélet után a gyűjtőfogházba kerültem. Oda, bolond létemre! Lehet, hogy ebben is valami jóakaróm keze működött közre. A gyűjtőfogházban igen intelligens társakat is találtam és becses értesítéseket nyertem. Többi közt megtudtam a már működő német konzulátus címét.

Ettől fogva azon törtem fejemet, hogyan juthatnék oda.

Nehéz dolog volt.

Egy napon többedmagammal kivittek a városba dolgozni. Fát kellett leraknunk valami szovjet-nagyság maitressének pincéjébe. Sok ember nézte a foglyok munkáját. Erre építettem tervemet. Úgy tettem, mintha rosszul lennék. El-elestem, miközben a súlyos fahasábokat cipeltem. Egyik ilyen elesésemet ott produkáltam, ahol gyérebben álltak a szuronyos őrök, egészen a bámuló tömeg közelében. Aztán leültem és a térdemet tapogattam, mintha nagyon fájna. Közben a nézők előbbre tolakodtak, úgy hogy nyugodtan felkelhettem és feltűnés nélkül tovább állhattam.

Nehéz volt megtalálnom a német követséget, de végre rátaláltam.

Már a követ előszobájában voltam. A szoba tele volt lármás alakokkal. Németül beszéltek, de nem sok bizalmat gerjesztettek. Kommunisták voltak azok csaknem mind.

Bebocsájtást kértem. A titkárnő nevemet és látogatásom célját kérte. Nem akartam neki megmondani, ő viszont nem akart e nélkül beengedni. Vagy negyedórát veszekedtem vele, akkor kinyílt az ajtó és egy elegánsan öltözött kövér úr lépett ki. Olyan bizalomgerjesztő volt a külseje, — semmi esetre sem lehetett kommunista, — hogy egyenesen hozzá léptem és elszántan bemutatkoztam:

— Magyar hadifogoly vagyok és a követ úrral akarok beszélni.

— Á! Magyar hadifogoly? S bizonyára tiszt? Tessék, tessék…

És visszajött velem a követhez.

Még most is hálát adok az isteni gondviselésnek, azért a szerencsés véletlenért, amely a kellő percben hozott a német követ ajtaja elé. Az az úr, aki bevezetett, egy Schvarcz nevű német volt. A magyar kormány megbízásából jött, hogy a szovjettel tárgyaljon a hadifogoly tisztek és az elítélt magyar kommunisták kieresztéséről. A német követ is nagyon szívesen fogadott, cigarettával kínált és leültetett.

Vonakodtam.

— Férges vagyok….

— Ugyan kérem! Oroszországban vagyunk. Hozzá vagyunk szokva! Mindennap dezinficiálunk!

— Csak arra kérem, — mondta beszélgetés közben — hogy még itt a követség épületében is vigyázzon és el ne árulja magát, mert a saját embereim is kommunisták. Ne csodálkozzék!… Németországban is a forradalom lett úrrá!… Egyébként ön mától kezdve az én különös védelmem alatt áll…

Oly érzés töltötte el szívemet, mintha egy beszakadt bányából ástak volna ki. Könnyedén lépkedtem a gyűjtőfogház felé és nem is gondoltam arra a nehézségre, amely annak kapujában várt. Hogyan fogok az őrök előtt belépni? Milyen mentséget fogok magam mellett felhozni eltűnésemért?

— Hol voltál, kutya ? — ordított rám a fegyház előtt németül egy hatalmas stájer.

Mint rajtakapott iskolás gyerek, ijedtemben hazudtam:

— Rosszul lettem, elájultam s valami házba vittek, ott ébredtem…

— Ahá! — kiáltotta egy másik, ki szintén német volt — ez az az eltűnt fogoly? Egy párszor el is esett a munkánál. Na, gyere, aztán pihend ki magad, mert holnap megint kimentek…

De bizony nem mentem. A német követ közbenjárása éreztette hatását. Fürdőt adtak, ruháimat dezinficiálták s naponként sétálhattam. Munkára többet nem vezettek. Később egy fogházzá alakított kolostorba vittek, de ott is szabadon mozoghattam a kertben — a sírok közt. Mert az orosz szerzetesek kolostoruk kertjében temetkeztek. Itt kaptam a svéd misszió révén hosszú idő után az első levelet hazulról. Mikor elolvastam, könnyekre fakadtam. Otthon híre ment, hogy megőrültem. E hírtől feleségem megőszült, anyám meghalt… S a kisebbik leányom?… Férjhez ment-e?… Erről nem volt szó az írásban. Talán még megmenthetem…

V. Hazafelé.

— Mátrai őrnagy úr!

Régen hallottam így tisztelettel, katonás keménységgel kiejtve nevemet. Az én volt önkéntesem szólított.

— Kövessen!

Szó nélkül követtem.

Künn a kapu előtt autó várt, a német követ autója. Beszálltunk, aztán sebes robogással a pályaudvarra tartottunk. Vezetőm messze, a külső vágányokra vitt, megállt egy üres vonat előtt és feszes állásba vágta magát:

— Őrnagy úrnak jelentem alássan, ez a fogolyvonat Magyarország felé. A többiek később fognak jönni, addig tessék várni… Szerencsés utat!

Azzal tisztelgett. Szegénynek meglátszott az arcán, hogy irigyel, szeretne velem jönni. Ha kezét nyújtotta volna, elfogadtam volna köszönetem jeléül, mért megmentett. De nem merte. Ismerte elveimet és ő — esküjét szegte, hazáját elárulta…

És én vártam, vártam soká egyedül az üres vonatban. Végre két óra múlva jött a másik fogoly, aztán a harmadik, negyedik… egy nap alatt megtelt a vonat és indultunk, 250-en, szegény megkínzott magyar hadifoglyok a lengyel határ felé.

Ha valaki sok szenvedésen, csalódáson esett keresztül, elfelejt hinni, bízni. Így voltam én is. Nem tudtam elhinni, hogy elmúltak szenvedéseim. Nem tudtam bízni, hogy kiszabadultunk a bolseviki pokolból. Mikor a lengyel határhoz érkeztünk, sürgöny érkezett Moszkvából: „Az egész fogolyszállítmányt vissza!“ — Általános döbbenet, kétségbeesett zavar támadt. Csak én álltam nyugalommal, mint aki mindenre előre el volt készülve.

— Miért kell visszamennünk? Micsoda játék ez velünk? — ilyen kiáltások hallatszottak össze-vissza.

Maga a transzport kommunista vezetője volt a legnagyobb kínban. Sajnált bennünket. Megtudta, hogy Csehországban a Magyarországból kiszolgáltatott kommunista cserefoglyokból a hatóságok a vonatról leszállítottak kettőt, mert annak idején részt vettek Kun Béláék felvidéki hadjáratában. Ezért hiúsult volna meg az egész csereakció. Nosza: átüzent a határon a magyar kormány megbízottjához. Diplomáciai sürgönyök mentek Budapestre, Moszkvába, végre egy félnapi kínos-kétséges várakozás után mehettünk. S csak akkor… akkor, amikor az első lengyel állomásnál a vöröskereszt terített asztalánál ültünk, mikor barátságos női arcok nevető mosollyal iparkodtak eloszlatni lelkünk borúját, csak akkor éreztem magamat újra embernek, szabad, boldog magyarnak…

* * *

Barátom elhallgatott, történetét befejezte. Késő estére járt az idő, a kert lugasai felett denevérek csapdostak, a tó körül békák hangversenyeztek. A hosszú, egyenes, kavicsos úton sudártermetű fehérruhás nő közeledett.

A leányod? — kérdeztem.

— Igen, de nem a kisebbik. Azon már nem tudtam segíteni… Most írt, hogy hazajön. Az ura rosszul bánik vele, sőt elkergette…

A fiatal hölgy feljött a verandára, atyjához simult és az szomorkás mosollyal bemutatta:

— Rózsika leányom, a helybeli doktorné… boldog asszony, ifjú mama… nekem pedig, a másik szerencsétlen mellett, egyetlen vigaszom.

(Visited 27 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?