Posted on Hozzászólás most!

Hubay Kálmán: Játék a tűzzel

Megjelent: Magyarság, 1943. évfolyam.
Megjelent: Magyarság, 1943. évfolyam.

Sokkal komolyabbak az idők, semhogy a lelkünk mélyén izzó gondolatokat az érzelmek öltöztethetnék szavakba. Nemcsak a külső, kényszerítő körülmények, de az egész valónkat átható, kemény felelősségtudat is ránk parancsolja, hogy politikai életünk egyik-másik jelenségének láttán hevült gondolatainkat lehűtsük a hideg értelem hűtőszekrényében, az olvasóra bízván, hogy vérmérséklete szerint reagáljon azokra, a tényekre, amelyekről nekünk a rideg tárgyilagosság szürke és szenvtelen szavaival kell megemlékeznünk.

Az a magyar közvélemény, amelyik nagyon jól tudja, hogy a most folyó világnézeti háború győzelmes befejezésétől függ magyar népünknek nemcsak önálló nemzeti léte, de talán puszta fizikai, testi élete is, s amelyik, nem felejtette el és nem hajlandó elfelejteni, hogy a nemzetiszocialista korszellemben megújhodott hatalmak számolták fel azt a versaillesi és trianoni rendszert, amelyik az 1918-as „független értelmiség” baloldali radikalizmusa és a marxizmus szellemi és társadalmi mételye következtében szakadt reánk, megütődve szemléli azt a furcsa, politikai futball-mérkőzést, amelyik egy idő óta egyre hevesebb iramban folyik a vörös-salakos pályán. A játék, amelyben a baloldali politika, tudomány és közírás középcsatárai, balszélsői és fedezetsora egymásnak adogatják a széllel bélelt labdát, s vezércikkről-vezércikkre jobb és jobb összjátékot mutatnak: a Grand Prix-ért folyik, ha az előmérkőzésen nem is akarnak még egyebet, mint „a szabod értelmiség, munkásság és parasztság” politikai válogatott csapatának edzését és összehangolását.

Mindaddig, amíg ez a labdajáték csupán olyan közírók részéről folyt, akik akár biológiai adottságaik, akár világnézeti értelemben tanúsítványos voltuk miatt a magyar nacionalista politika jobboldali és szélsőjobboldali mezőnyein szerepet, vagy elhelyezkedést nem vállalhattak, tehát létkérdést jelent számukra az erőviszonyoknak bal felé való eltolódása, az egész politikai tréningmérkőzést nem méltattuk valami különösebb figyelemre. Arra semmi esetre sem, hogy foglalkozzunk vele. A fajára és felekezetére büszke zsidó példáján, aki büszkeségét akként indokolta, hogy „ha nem lennék büszke, akkor is zsidó volnék, hát legalább büszke vagyok arra, hogy zsidó vagyok…”ezek a világnézeti tanúsítványosok is ádáz ellenségei minden jobboldali politikai elképzelésnek, mert ha nem lennének ellenségei, akkor sem lehetnének jobboldaliak. Magatartásuk és törekvésük tehát egészen természetes. Kevésbé természetes viszont, hogy a marxi szociáldemokráciának a magyar politika első vonalába való visszacsempészése és szalonképessé tétele érdekében folytatott törekvéseik olyanok részéről is rokonszenvvel, vagy legalább is jóindulatú megértéssel találkoznak, akiket soha nem soroltunk ugyan a magyar jobboldali politikai harcosai közé, de akikről, akár a közéletben elfoglalt pozíciójuk, akár egész lelki és szellemi habitusuk alapján bajosan tételeztük volna fel, hogy egykoron megértői, sőt helyeslői lesznek egy olyan irányzatnak, amely a magyar politikai és nemzeti fejlődésben a szociáldemokráciának — divatos szóval élve: — kulcspozíciót szán.

„A konzervatív oldal őszinte megértése”

Előre kell bocsátanunk, hogy nem voltunk jelen azon az előadáson, amelyet Kelemen Kornél ügyvéd, volt országgyűlési képviselő, — a politikai futballjáték középcsatárának fogalmazása szerint — „az egykori disszidens csoport értékes és befolyásos tagja” tartott az Országos Nemzeti Klub évadzáró vitaestjén. Előadásának szövegét is csak abban a majdnem egy oldalas ismertetésben olvastuk, amelyet a marxi szociáldemokrácia és a „progresszív értelmiség” összefogásának élharcos lapja közölt, s nem lehetetlen, hogy a jelenleg érvényben lévő rendelkezések miatt ez a szöveg hiányos. Az azonban, hogy a nemzeti összefogásról tartott előadásában Kelemen Kornél nem helyezkedett szembe azokkal, akik szerint — az előadó szavait idézzük! — „a szociáldemokrata párt, mint komoly szervezet, nagy értéket képvisel, tehát az összefogásból ki nem hagyható, s nem hagyható ki azért sem, mert ők tartják az egyensúlyt a szélsőjobboldal nem éppen alkotmányos törekvéseivel szemben” s akik „hivatkoznak arra is, hogy a szociáldemokrata munkásság az utóbbi időben semmi gondot nem okoz az államhatalomnak, addig a nyilasok a jogrendet állandóan veszélyeztetik”, — mindenesetre kitűnik abból, hogy ennek a baloldali politikai coctail-nek elsőszámú mixere, a Magyar Nemzet közírója, éppen Kelemen Kornél előadásával kapcsolatban veszi „örvendetes jelnek, hogy a konzervatív oldalon is az őszinte megértés, komoly érdeklődés jeleivel találkozunk az összefogás iránt”, továbbá, hogy a „Kelemen Kornélokat a történelmi példák sorozata világosíthatta fel, hogy a magyar konzervatív oldal nem zárhatja ki magát az általános fejlődésből” — értsd: a magyarországi front popoulaire megteremtéséből, — de kitűnik abból is, hogy az előadó nem érezte szükségét annak, hogy tiltakozzék az ellen, hogy előadásának olyan tendenciát tulajdonítsanak, aminőt annak a Magyar Nemzet közírója a fenti idézetekben tulajdonított. Azt is meg kell mondanunk viszont, hogy nem is annyira az előadó személye, vagy politikai súlya az, ami szükségessé teszi ennek az előadásnak a megemlítését, hanem sokkal inkább az a rangfokozat, amelyet az előadás keretét adó Klub a jelenlegi magyar társadalmi és politikai rendszerben és életben betölt, az a társadalmi kör, amelynek soraiból ennek a Klubnak a tagjai rekrutálódnak és — főképpen — az előadás hallgatói körében megjelent azok a magas rangú közfunkcionáriusok, akikről nem olvastuk, vagy nem hallottuk, hogy felszólaltak volna az ellen a politikai szemlélet ellen, amely Kelemen Kornél előadásából — a kommentárok és idézetek szerint — kicsendült.

A Központi Papnövelde igazgatója a szociáldemokráciáról

Ám az Országos Nemzeti Klubban a nemzetközi szociáldemokráciával való összefogás lehetőségéről elhangzott előadásnál is jobban gondolkodóba kell, hogy ejtsen az a cikk, amelyet az elmúlt Virágvasárnap reggelére a Központi Papnövelde igazgatója írt abban a lapban, amely a „szabad értelmiség, parasztság és munkásság” összefogását a magyarországi marxizmus napilapján kívül a legerőteljesebben sürgeti. Almásy József, a Központi Papnövelde igazgatója, tehát az a férfiú, akire az egész eljövendő katolikus papi nemzedék szellemi, erkölcsi és világnézeti neve lése hárul, ebben a cikkében már nemcsak lovaggá üti az egész magyarországi szociáldemokráciát, de nyíltan megmondja azt a véleményét is, hogy

„bár vannak keresztényszocialista munkásaink is, de a munkásság java és zöme mégis csak a szociáldemokrata párt szakszervezeteiben csoportosult”.

Annak megjegyzésével, hogy a keresztényszocialista munkásság aligha számíthatott rá, hogy éppen a Központi Papnövelde igazgatója fogja a fejére olvasni, hogy ő pedig nem jelenti a munkásság javát, mert a munkásság javát a nemzetközi szociáldemokrácia tömöríti, ezzel a cikkel nemcsak írója személye és közéleti rangja miatt kell foglalkoznunk, de azért is, mert a Papnövelde igazgatójának meglepő és megdöbbentő… állításaival szemben felhozható tények és érvek Kelemen Kornélnak is, általában annak a „konzervatív tábornak” is szólnak, amelyik politikai nagykorúsága és bőséges élettapasztalatai dacára is hajlandó — minden bizonnyal a legteljesebb jóhiszeműséggel, de szinte magyar Cripps-ként — játszani azzal a tűzzel, amely egyszer már nemcsak a magyarság ujját égette meg, de egész ezeréves épületét is lángba borította.

Súlyos tévedések és súlyos sértések

A magyar nemzetiszocialista mozgalmat mindenesetre teljesen hidegen hagyja a Központi Papnövelde igazgatójának az az állítása, hogy a magyar nemzetiszocialisták —, akik „évek óta kukorékolják” az új Európát —

— „azt hitték, vagy hiszik ma is, hogy a néhány frázissal, ügyeskedő propagandával megnyert, gyökértelen, a magyar múlttal, a magyar állameszmével szemben idegenül érző, magyar ösztönök és politikai tapasztalatok és fegyelem nélkül való tömegek — az intelligencia nem teljesen asszimilált része és az úgynevezett „Lumpen-proletariat” megváltoztathatják a magyar lelki alkatot”.

Ismételjük: teljes mértékben hidegen hagy bennünket, hogy a Központi Papnövelde igazgatója mint vélekedik rólunk. Elismerésére nem számítottunk, vádaskodásai nem érdekelnek. Tárgyi tévedésekkel azonban annak sem szabad operálni, akinek szíve a nemzetiszocializmus helyett a nemzetközi szociáldemokráciával, való együttműködésért hevül. Almásy Józsefnek mindenesetre figyelmébe ajánljuk azt a cikket, amelyet 1939. júniusában, az országgyűlési választások után gróf Bethlen István írt az azóta kimúlt Pesti Naplóban. Ebben a cikkben Bethlen István éppen amiatt kongatja meg a vészharangot, hogy az addigi propagandával ellentétben, amely szerint a magyar nemzetiszocializmus voltaképpen a magyarországi „svábság” politikai mozgalma lenne, a választások eredménye éppen azt mutatja, hogy az akkor vezetésem alatt álló párt, általában a magyar nemzetiszocialista mozgalom éppen a színmagyar vidékeken, Pest megyében, Jász-Nagykun-Szolnok megyében, Szegeden, Szabolcsban kapta viszonylagosan a legtöbb szavazatot, míg a nemzetiségi vidékek politikai állásfoglalása más pártok jelöltjeit juttatta képviselői megbízatáshoz. Ez a nagyon könnyen ellenőrizhető tény önmagában is kellőképpen bizonyítja a Központi Papnövelde igazgatója amaz állításának a hitelképességét, amely szerint a magyar nemzetiszocialista mozgalomhoz a „gyökértelen, a magyar múlttal, a magyar állameszmével szemben idegenül érző, magyar ösztönök nélkül való tömegek” tartoznának. Egy valótlanság azáltal még nem válik valósággá, hogy a valótlanságot a Központi Papnövelde igazgatói tekintélyével hirdetik valóság gyanánt. Ugyanilyen valótlanság az is, mintha a magyar nemzetiszocialista mozgalomhoz a „politikai tapasztalatok nélkül való tömegek és az úgynevezett „Lumpen-proletariat” tartoznának”. Köztudomású, hogy 1938-as választójogi törvényünk az aktív választójogi korhatárt a régi 24 éves korról bizonyos esetekben 26 évre, bizonyos esetekben pedig 30 évre emelte fel, tehát nem lehet azt mondani, hogy a nemzetiszocialista pártokra a „politikai tapasztalatok nélküli” sihederek szavaztak volna, mint ahogy nem lehet mondani azt sem, hogy ezek a szavazók a „Lumpen-proletariat” soraiból kerültek volna ki. Az is köztudomású ugyanis, hogy legutolsó választójogi törvényünk úgy az egyhelyben lakás, mint egyéb választási feltételek tekintetében éppen a titkosság bevezetése miatt — jelentős szigorításokat léptetett életbe, aminek következtében meglehetős sokan ki is maradtak a választói névjegyzékekből. Akik benne maradtak és a magyar nemzetiszocializmusra szavaztak, éppen a szigorú feltételek miatt a népesség leggyökeresebb rétegéhez kellett, hogy tartozzanak, a „Lumpen-proletariat”-hoz való sorolásuk tehát nem egyéb, mint a Magyar Szent Korona közjogi jogosítványokkal. felruházott tagjainak durva és csupán politikai elfogultságból való megsértése, amire sem a jász, sem a kun, sem a palóc kisparasztok, sem a szegedi, szabolcsi, veszprémi, győri, zalai, vagy makói magyarok, sem a budai választókerületben három nemzetiszocialista képviselőt választó intelligencia, sem a nemzetiszocialista listára a az összes pártok közül legtöbb szavazatot leadó pestkörnyéki magyar munkások nem szolgáltak rá.

A marxizmus mint „lojális ellenzék”

A cikknek ez, a magyar nemzetiszocializmust alaptalanul és elfogultan becsmérlő része — ismételjük — nem túlságosan érdekel bennünket. Érdekel azonban az az állítása, hogy

„értéktelen minden szövetkezés, mely a munkásságnak e notabilis (értsd: marxista) része nélkül jött létre. A szociáldemokrata párt pedig bent van a parlamentben, a magyar országgyűlés egyik elismert pártja, vezetői egy napon szigorú elbírálás és rostálás után a magyar kormány által évtizedek óta tárgyalófélként, egy törvényes és lojális ellenzék vezérei gyanánt elfogadott politikusok. Nem azért engedte be őket a kormány a parlamentbe, hogy átok és bojkott alá fogjuk őket. Ez teljesen ellenkeznék a parlamentarizmus szellemével. Olyan párt, mellyel nem lehet szövetkezni, sőt, amelyre nem lehetne az állameszme veszélyeztetése nélkül a hatalmat rábízni, nem való a parlamentbe”.

Almásy József a szeminárium csöndjében nyilván nem tart elég élénk kontaktust az élettel, mert csak ezzel a remetei elvonultsággal magyarázhatók állításainak súlyos tévedései. Köztudott dolog, hogy egy merész agitáció következtében az utolsó hónapok során a magyarországi szociáldemokrata párt taglétszáma bizonyos mértékben — megduzzadt. Megduzzadt pedig nem a munkásság „notabilis részének” csatlakozása révén, hanem megduzzadt azért — és ez szintén köztudomású —, mert a „zsidóságnak a két zsidótörvény és az azt kiegészítő fajvédelmi és egyéb törvények által érintett proletárrétege, a maga számára más kiutat nem találván, nyíltan is a marxizmus táborába állt, mert ennek a frontnak anyagi és szellemi erősítésétől várta a történelem szekerének a teljes jogi és gazdasági re-emancipáció irányába való visszafordítását. És megduzzadt a párt azon régebben is szociáldemokrata munkások újból való csatlakozása révén, akikben a mi agitációnk nyomán felderengett a nemzeti érzés, de akiknek mi — itt nem részletezhető külső körülmények behatása folytán — sem szóban, sem írásban nem tudtuk megadni a kellő világnézeti nevelést, s akik a téli hónapokban jobbnak látták a nemzeti gondolattól a marxista táborba visszadezertálni. Ez valóban a szellemi „Lumpen-proletariat” pár ezres táborát jelenti, viszont ebben az esetben a lumpenproletariátus bejelentő lapjait nem a magyar nemzetiszocialista mozgalomban, hanem a Conti-utcában kell keresni. Ez lenne az egyik megjegyzésünk a Központi Papnövelde igazgatójának állítására. Arra az állításra viszont, hogy a szociáldemokrácia valami „lojális ellenzék” lenne, elhisszük, hogy a mai világviharban, amikor a szociáldemokrata párt, néhány kisállamot kivéve, kikopott az egész európai kontinensről, a hazai marxisták szívesen játszák a Linné szerint mantis religiosa-nak, magyarán „ájtatos manónak” nevezett sáska szerepét, amely első pár lábát rendesen úgy tartja, mintha imára kulcsolná össze — ezért is hívják religiosa-nak, vagy ájtatosnak, — a természettudósok, de az egyszerű paraszti ésszel bírók is tudják azonban, hogy ennek a „manónak” éppen azok a ragadozó-lábai, amelyeket folyton imára kulcsol, mert épp ezekkel a lábakkal fogja azokat a szegény, balek bogarakat, amelyek ennek a „manónak” éppen az ájtatoskodása miatt „dűlnek be”. Viszont kíváncsiak vagyunk, mi a véleménye Almásy Józsefnek arról a „lojalitásról”, amelyet az általa oly dicsérőleg kiemelt szociáldemokrata vezérek például a frank-pör idején tanúsítottak, a súlyos nemzetközi válságban lévő országod külön e célra szerkesztett; deklarációban hamisan és hazugul azzal vádolván, hogy — szó szerint idézünk a szociáldemokrata párt deklarációjából! —

„az a szellem, amely a frankhamisítást 1923 is táplálta, azonos azzal a kormányzati szellemmel, amely megtorlatlanul hagyott gyilkosságokat és bűntényeket, eltűrte és fedezte az egyéni akciókat, nagyra növelte a titkos társaságokat, elősegítette romboló tevékenységüket, kíméletlenül alkalmazta a politikai üldözést és polgárjogot nyújtott kalandor szellemeknek”.

S minden bizonnyal a „törvényes és lojális ellenzékiség” bizonysága a szociáldemokrata párt jelenlegi vezéreinek vezetésével és részvételével 1928. január 6-án megtartott pártgyűlés is, amely többek között annak kijelentésével bizonyította a nemzeti eszme és nemzeti törekvések iránti „lojalitását”, hogy — ismét csak szó szerint idézünk a pártgyűlés jegyzőkönyvéből —

„a törvényben szabályozott leventemozgalom az ellenforradalmi szervezkedés céljait szolgálja. Nőm szorul bizonyításra, hogy sem a leventekötelezettség alatt álló ifjak, sem azok szülei nem tudnak fölmelegedni ezért az ellenforradalmi célokat szolgáló intézményért”.

Egy kis közjogi tévedés

Nem a megállapítás fontossága, hanem csupán a szociáldemokráciát ajnározó és ajánlgató papi cikkíró teljes közjogi tájékozatlanságának megvilágítása okából idézzük a cikk ama mondatát, amely szerint „nem azért engedte be őket (a szociáldemokrata képviselőket) a kormány a parlamentbe, hogy átok és bojkott alá fogjuk őket”. Egy politikai cikkírónak tudnia illenék, hogy a képviselőket nem a kormány engedi be a parlamentbe és nem szabja meg, hogy ki a „beengedhető” és ki a kitiltható. A képviselőt az alkotmányosan megnyilatkozó népakarat választja ki — legalább is elvileg. Mert ha a tudós cikkíró úgy tudja, hogy a választott képviselő mandátuma mégis csak a kormánytól függ, úgy — e téren való jobb informáltságára való tekintettel — e kérdésben nem vitázunk vele, de elismerjük, hogy még — igaza is lehet… Ami viszont azt a megállapítását illeti, hogy „olyan párt, amelyre nem lehetne az állameszme veszélyeztetése nélkül a hatalmat rábízni, nem való a parlamentbe”, tehát a szociáldemokrata pártra nyugodtan rábízná „az állameszme veszélyeztetése nélkül” a hatalmat, csak azért, mert ennek a pártnak történetesen öt országgyűlési képviselője van, — ez a megállapítás homlokegyenest ellent mond annak az előbbi tételnek, amely szerint a magyar nemzetiszocializmustól éppen „az állameszme veszélyeztetése”okából tart, jóllehet a magyar nemzetiszocialista mozgalomnak a parlamentben a szociáldemokráciánál tizenkétszerte nagyobb a törvényes és alkotmányos képviselete. Ami viszont legfeljebb annak a helyessége mellett szól, hogy a tudós professzor a vezetésre bízott tanintézetben nem a — logikát adja elő.

A marxizmus „őszintesége”

Aligha lehet elmenni szó nélkül ama kijelentés mellett sem, mely szerint „senkinek semmi oka sem lehet, hogy a szociáldemokraták őszinte demokratikus nézeteiben kételkedjék”, óh, persze, a világán sem! Erre a kételkedésre a nemzeti, társadalomnak igazán semmi oka sem lehet. Mert az csak nem ok a kételkedésre, hogy a szociáldemokrata Weltner Jakab írása szerint

„a volt szociáldemokrata párt megbízottal keresték fel (a bolsevizmus kikiáltása előtt) az elzárt kommunistákat, hogy megbeszéljék velük azokat a feltételeket, amelyek a két különböző fronton harcoló proletárpárt egységes működését lehetővé teszik, mert a magyarországi proletárság két fronton harcolt, de a végső célok kitűzésében (értsd: a bolsevizmusban kiteljesedő proletárdiktatúra „demokratikus nézeteinek” érvényesülésiben) már akkor is egységes volt, amikor a legélesebb harcban állottak”.

Az sem ad okot a kételkedésre, hogy a magyarországi szociáldemokrata párt elnöke, Garbai Sándor lett a magyarországi szovjetköztársaság elnöke is, ami, nyilván megint csak a szociáldemokrácia „demokratikus nézeteinek” bizonyítéka. Nem kétséges, hogy a magyarországi szociáldemokrata pártnak a Kommunisták Magyarországi Pártjával 1919. március 21-én kötött paktuma szintén a „demokratikus eszményekből” fakadt, tehát tény és való, amit Almásy József ír, hogy „senkinek semmi oka nem lehet, hogy a szociáldemokraták őszinte demokratikus nézetéiben kételkedjék”.

A keresztény életszemlélet és a szociáldemokrácia

Ám azért megvigasztal a Központi Papnövelde igazgatója, írván, hogy azért nyugodtan rábízhatjuk a dolgot, mert ő hajlandó szembeszállni is a szociáldemokráciával, de

„csak amennyiben keresztény életszemléletünkkel ellentétes törekvéseket mutatná. De ha azt mondják, hogy a szabadság nekik drága, a magyar alkotmányosságot ők sem adják oda semmiféle új rendszerért, melynek napját a kakasszó hirdeti, akkor szövetkezünk velük, ha a szövetkezés elvfeladás nélkül lehetséges. Justh Gyula is megtette a választójogi blokkban”.

Rendkívül megnyugtat bennünket is, de nyilván megnyugtatja a magyar katolikus közvéleményt is, hogy Almásy József mindeddig nem fedezett fel a szociáldemokráciában olyan jelenségeket, amelyek „keresztény életszemléletünkkel ellentétes törekvéseket” mutatnának. A Központi Papnövelde igazgatója vagy nem olvas nemzetiszocialista lapokat, így nem látta például a Magyarság ezévi március 21-iki számának első oldalán a szociáldemokrata Népszava 1914. évi naptárának facsimiléjét, amelyen a meztelen vörös ember éppen egy keresztény templomnak a tornyát döntögeti, vagy a Központi Papnövelde igazgatója a keresztény templom ledöntését nem tekinti olyan cselekménynek, ami „keresztény szemléletünkkel ellentétes törekvéseket mutatna”. Almásy József azonban minden bizonnyal szociáldemokrata kiadványokat sem olvas, különben nem kerülte volna el a figyelmét a szociáldemokrata párt 1910. évi jelentése, amely szerint

„1909. október 31-én megalakították a csuhások a Magyarországi Keresztényszocialista Pártot. A grófi és főpapi összeröffenéstől sem a szocializmust, sem a munkásokat nem féltjük. A keresztényszocialista párt megalakulása alkalmival plakátokat terjesztettünk, amelyek szövegéből kitűnt, hogy a magyarországi főcsuhásokat nem a nép, hanem rengeteg vagyonuk készteti arra, hogy tábort toborozzanak”…

Nem olvasta az 1903-ban tartott pártgyűlésen elfogadott és azóta változatlanul érvényben lévő szociáldemokrata programot, amelynek 7. §-a szerint „minden vallási társulat és egyház magánegyesülésnek, mindenki vallása magánügynek nyilváníttassák. Követeljük az egyházi birtokok elkobzását és köztulajdonba vételét”. A 8. §. szerint követelik „a közoktatásnak állami, megyei, vagy községi szervezését, a felekezeti iskolák megszüntetését, a vallástanítás eltörlését”. A 9. §. szerint követelik „a házasságkötésnek és válásnak egyszerűbbé és könnyebbé tételét”. Nem olvasta a Központi Papnövelde igazgatója a szociáldemokrata vezérnek, a későbbi kommunista népbiztosnak, Csizmadia Sándornak a Népszava kiadásában 1908-ban megjelent A feketék, — egy és más a katolikus népszövetségéről című röpiratát, amelyben a marxista szerző kedves közvetlenséggel írja meg, hogy

„a nagy tömeg még mindig nem tud szabadulni a papi béklyó alól. Az ember alig tudja megérteni, hogy kétezer éven keresztül nem tudta az emberiség megismerni, kikkel van dolga… Vagy talán a feketék megjavultak az utóbbi időkben? Szó sincs róla. Épp oly romlottak, mint voltak. Pénz ma is az istenük”. „Ne lopj, hogy én lophassak. Ne paráználkodj, hogy én paráználkodhassak… Ilyenek azok az erkölcsi elvek, amelyeket a papok terjesztenek”.

Ismételjük: ez a röpirat 1908-ban, a Népszava kiadásában jelent meg. És kérdezzük: 1908-bari vezetőségi tagja volt-e a szociáldemokrata pártnak például Peyer Károly, a mai — Almásy József szerint — „törvényes és lojális ellenzék vezére”? Avagy ez a röpirat sem mutat a „keresztény szemléletünkkel ellentétes törekvéseket”?

Úgy kell hinnünk azonban, hogy a Központi Papnövelde igazgatója nemcsak a nemzetiszocialista napilapot, nemcsak a szociáldemokrata sajtó- és röpiratirodalmat nem olvassa, de nem olvassa a katolikus klérus lapját, a Nemzeti Újságot sem. Másképp nem tételezhető fel, hogy elkerülte volna a figyelmét a magyarországi politikai katolicizmus lapjának ez évi április 1-i cikke, amely félreérhetetlenül megállapítja, hogy

„a szociáldemokrata párt politikája és magatartása volt oka, mely az összeomlás utáni két évtizedben minden alkalmat megragadott arra, hogy a keresztény nemzeti rendszert Magyarországon megdöntse és sohasem volt hajlandó rá, hogy fenntartás nélkül nemzeti alapra helyezkedjék… A keresztény magyar társadalom még alkalmi, akár csak egyetlen politikai célban való megegyezést sem tud elképzelni a szociáldemokráciával…”

Az is lehetséges azonban, hogy a Központi Papnövelde igazgatójának valami különös oka van arra, hogy a katolikus papság politikai lapjának véleményét magára nézve ne tartsa irányadónak, ehhez a kérdéshez viszont mi — illetéktelenek lévén — ebben a pillanatban nem óhajtunk hozzászólni…

„Úri gavalléria” a Conti-utcában

Hozzá kell azonban szólnunk ama rendkívül gavalléros és jóhiszemű félmondathoz, amely szerint „ha a szociáldemokraták azt mondják, hogy” …akkor nekünk és mindenkinek kutyakötelességünk elhinni azt, amit a szociáldemokraták mondanak. A magyar társadalomnak kutyakötelessége hinni a marxisták „úri szavában”, hiszen elvégre gentlemanek volnánk és a vörösök is gentlemanek lennének, vagy mi a szösz… Ezúttal tisztelettel indítványt is teszünk, hogy az össz-vörösöket sürgősen vegyék be a Kaszinóba, mert ilyen perfekt úriemberek, ilyen szótartó és szavahihető lovagok elvégre nem hiányozhatnak a legzártkörűbb úri klubokból sem. Csak hát egy kicsikét baj van azzal a „szabadsággal”, ami a szociáldemokratáknak olyan drága, sőt baj van a „magyar alkotmányosság” marxista értelmezésével is, ami miatt viszont ugyancsak ezennel kénytelenek vagyunk visszavonni a kaszinói tagságra vonatkozóan fentebb tisztelettel előterjesztett indítványunkat. Közben ugyanis kezünkbe került a keresztény nemzeti irányú Felvidéki Újság egyik száma, amelyben Báránybőrbe bújnak a farkasok cím alatt Forgách Géza azt írja, hogy

„mi, mint felvidéki koronatanúk ünnepélyesen leszögezzük, hogy mindaz, ami a felvidéki magyarság megszállás alatti kisebbségi életében gerinctelenség, gyáva megalkuvás, meghunyászkodó alkalmazkodás és szemérmetlen nemzetárulás volt, az egyet jelentett a szociáldemokráciával. A felvidéki szociáldemokraták mindig alázatos és engedelmes, kiszolgálói voltak a cseh nacionalizmusnak. A szociáldemokrata szónokok magyarul gyalázták Magyarországot és még arra is vetemedtek, hogy az antant-hatalmaktól a még szabadon maradt országtest megszállását is követelték. A hivatalos szociáldemokrácia mindvégig az ellenség szolgálatában volt, s nemzetárulására senki sem találhat mentséget. Amint mindenki tudja, hogy a cseh szociáldemokrata párt országos kongresszusain mindig megjelentek a magyarországi szociáldemokrata párt hivatalos kiküldöttei is. Ezek a budapesti pártkiküldöttek mindig lelkesen helyeselték és üdvözölték azt a „szociális” és „demokrata” politikát, amelynek a cseh szociáldemokrata párt jóvoltából is mi, felvidéki magyarok szenvedő, kifosztott és kizsákmányolt áldozatai voltunk”.

*

Mindezeknek utána pedig kegyelem és békesség legyen és maradjon mindnyájunkkal, azokkal a „konzervatívokkal” is, akik manapság fennszóval drukkolnak a vörös-salakos pályán játszadozó válogatott legényeknek. Mi tudjuk, hogy eljön amaz Igaz Bíró, a Történelem, amely a válogatott matadorokat durva szabálytalan játék miatt kiállítja a történelmi mezőnyről, hogy hírmondó sem marad utánuk, legfeljebb egy kevés rossz emlék, némi felvert por és semmi, de semmi egyéb…

(Visited 27 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..