Posted on Hozzászólás most!

K. R.: Trianon

Megjelent: Út, 1960. évfolyam.
Megjelent: Út, 1960. évfolyam.

Már negyven éve történt szeretett hazánk huszadikszázadbeli első megcsonkítása. A magyar nemzet azóta sem törődött bele az elszakított, elrabolt területek elvesztésébe, nem szűnt meg nemzeti létének elemi feltételeiért harcolni.

* * *

A harc fő terhét, aránytalanul több áldozattal és szenvedéssel járó részét, — mint ismeretes, — máig is az akkor elszakított magyar területek magyar lakossága viseli. Azáltal, hogy magyarsága mellett állandóan hitet tesz, hogy minden idegenesítő törekvés, megtévesztés és erőszak ellenére megmarad magyarnak. Nem hódol meg, nem iszaposodik el, hanem továbbra is szilárd talaj marad, melyre majdan ráépülhet a jövő.

Sőt, legjobbjai e szilárd talajból kiemelkedő gátakat képeznek a mindent elborítani akaró szennyes áradat előtt. Tartópilléreket már ma is a jövő épülete számára.

Nem szolgálják az utódállamok céljait:

Nem működnek közre az északi és déli „szlávok” egyesítésében, a csonka haza elleni folyamatos agresszióban, mely — döntő sikere esetén — Európa közepét elszlávosítaná. Elsőként az ott élő, szláv nyelveket beszélő, de távolról sem szláv jellegű tót és horvát népet teljesen feloldva, megsemmisítve…

Nem eszközei a román nép elszlávosításának sem. Ez a fiatal nép, — ma még magyartalanításra, beolvasztásra, egyetlen lehetséges jövőbeli szövetségesének és védelmezőjének gyengítésére törekedve, — szintén a legjobb úton halad, a legnagyobb hévvel dolgozik saját végleges nemzettéválásának teljes meghiúsulása, a szláv tömegbe elegyedése érdekében. Ahol még megsemmisüléséig sem szerves alkatrésze lenne az Európa-ellenes nagyhatalomnak, hanem csak bohóc sors jutna neki a fajok cirkuszában…

De nem okozói, vagy mélyítői az elszakított területen élő magyarok annak az ellentétnek sem, melyet Ausztria és Magyarország között a világ tönkretevői csak pusztán önmagáért keltettek: azért, hogy két szomszédállam még véletlenül se élhessen zavartalan jó viszonyban ezen a tájon…

Kiemelkedő szerepet töltenek be kettős járom alatt élő testvéreink a közvetlenül a bolsevizmus ellen irányuló harcban is: az 1956-os harcok során — ha azok kicsit jobban elhúzódnak — őtőlük kaptuk volna az első jelentős fegyveres „külföldi” támogatást. Döntő jelentőségű fegyveres támogatást, melynek jelei már világosan láthatók voltak s melynek kezdeteiről megbízható hírek érkeztek.

* * *

Az idegen megszállás alá került magyar területekről elüldözött magyarság a csonka haza területén is jelentős részt vállalt mindennemű nemzeti feladatból és munkából, bőségesen ontotta vérét a második világháború frontjain, a passzív ellenállás és a fegyveres felkelés kereteiben egyaránt az első vonalban küzdött a kommunizmus ellen, szerves, áldozatkész, tevékeny és meg nem alkuvó része az emigrációnak is.

Küzdelmükhöz a maradék Magyarország nem nyújtott és nem nyújt még ma sem kielégítő segítséget. Magukrahagyatva, a Horthy-Magyarország közvetlen támogatását nélkülözve kellett küzdeniök. A Horthy-rendszer még a világpolitikai helyzet átmeneti kedvező alakulását sem használta ki annyira, hogy a magyarság, elsősorban az elszakított területek magyarsága, ne csalódott volna. Még kevésbé történt valami is a hivatalos Magyarország részéről az elszakított területeken élő, nem magyar anyanyelvű népszemélyiségeknek támogatása, kellő érvényre juttatása, a nemzethez való tartozásuk öntudatosítása érdekében. Bár népszavazást követeltek az akkori kormányok, bár hangoztatták, hogy egy ilyen népszámlálástól számunkra kedvező eredményt várnak: szinte semmi sem jelezte a magyar nemzethez való hűség méltánylását, a szándékot, hogy az illető népszemélyiségeket jogokkal és felelősséggel felruházva kívánjuk az államalkotó magyar nemzet részeként tudni.

* * *

1945 óta otthon nem jelent ez a tény semmi végzeteset, mert 1945 óta egyértelműen a nemzeti mártírok szelleme és a nemzeti közvélemény jelenti a csonka haza álláspontját ebben a kérdésben is. A kommunisták „hivatalos Magyarországától” sem magyar nyelvű, sem idegen nyelvű nemzettestvéreink nem várnak védelmet, támogatást, vagy bármi egyéb jót. A „nemhivatalos” nemzetben, — tehát a nemzeti mártírok szellemi örökében és a mai otthonélő magyarság vágyaiban, törekvéseiben, — viszont nincsen semmi hiányolni, vagy kivetni való.

Annál fájóbb látvány az ország kétharmad része számára, hogy az emigrációs tevékenység, az emigrációs témák kereteiben nem jutnak a kérdést közvetlenül érintő szempontok és feladatok méltó súllyal és a kibontakozást mélyrehatóan előkészítve érvényre. Mint ahogyan örökre fájó emlék marad kettős járom alatt sínylődő magyar, horvát, német, román, tót, rutén és szerb nemzettestvéreink számára a Horthy-Magyarorság mulasztása is.

Ami az emigrációt illeti, az okot részben bizonyára abban kell keresnünk, hogy nem magyar anyanyelvű nemzettestvéreink az emigrációnak számszerűen, valamint életkor- és foglalkozás-megoszlás tekintetében — eltekintve a horvátoktól és népi németektől — nem alkotják kezdeményezésre képes részét. A fő ok azonban kétségkívül abban rejlik, hogy nemzeti emigrációnk Trianon elleni agitációja ma is a Horthy-Magyarország propagandájának beidegzett módszereit alkalmazza. Nem kivétel ez alól a számbelileg és szervezettség, aktivitás tekintetében jelentős súlyt képező felvidéki, erdélyi és délvidéki magyar emigráció sem. Ha a felvetett témák gyakoriságát és a trianoni állapot ellen közvetlenül, irányuló agitációt tekintjük, még a nemzeti emigrációnak az a része sem kivétel, amelyik Horthy bukásáig ellenzékben volt és a hibákra már akkor rávilágított, meghatározva a helyes utat is.

Elengedhetetlen tehát a múlt hibájának újbóli felemlítése.

* * *

A Horthy-rendszer — mint ismeretes — a „Nem! Nem! Soha!” jelszó és az annak jegyében folytatott, egészében is jelszószerű, puffogó szólamokból álló propagandán kívül éppen semmit nem alkotott, ami a nemzetet az elszakított területek visszaszerzésére és az azok visszatérése utáni feladatokra képessé tette volna. A jobb jövőt nem is a nemzettől, hanem idegen államoktól, elsősorban a trianoni békediktátumot megalkotó entente-hatalmaktól várta. Arra törekedett, hogy az első világháborúban győztes hatalmakat tévedésük belátására és revízióra bírja. Annyira, hogy még kínálkozó alkalmak elszalasztására is kész volt, hogy erőteljes nemzeti megmozdulásokat fékezett és elfojtott, hogy máshonnan jövő külföldi segítséget nem vett teljes mértékben igénybe, amikor — talán joggal — az első világháború győzteseinek, elsősorban az angoloknak rosszallásától félt.

A trianoni békét diktáló hatalmak jobb belátásra bírása érdekében viszont komoly erők álltak sorompóba a Horthy-kormányok részéről is. Szervezett, irányított tudományos munka és a magyar szellemi elit részben kéretlen segítsége figyelemreméltó adattömeget halmozott fel, mely a külföldnek szánt revíziós propaganda anyaga lett. Jellegének megfelelően az országcsonkítás vélt „indokainak” cáfolatára, az utódállamok által elkövetett atrocitások részbeni ismertetésére és geopolitikai, stratégiai érvelésre szorítkozott.

Az első világháború győzteseinél azonban, — a tőlük elszakadt fasiszta Olaszországtól és jelentéktelen kivételektől eltekintve, — mindez süket fülekre talált. A semleges államokban sem keltett érdeklődést. Ahol megértésre számíthattunk volna, ott a Horthy-külpolitika, — a helyzetet tökéletesen félreismerve, — másképpen érvelt… (Jellemző példa: a háború után Németországban nyilvánosságra hozott gyorsírói jegyzetek szerint Hitler egyszer vacsora közben derűsen említette meg, hogy a nála járt Kállay miniszterelnök Erdély ügyében ismeretterjesztő előadás modorában beszélt vele és lényegében csak azt mondta, hogy mi, magyarok, „úgy vagyunk a Tiszával, mint a németek a Rajnával, — nem határfolyónak, hanem magyar folyónak tekintjük azt…”)

Ugyanakkor azonban kétségtelen, hogy a már a békekonferenciára Apponyi, Teleky és segítőtársaik által kidolgozott tételek, majd az azokat azóta szaporító anyag igen tiszteletreméltó, áldozatos munka eredménye, tömegével és színvonalával, a publikációk stílusával imponál, tudományosan helytáll és az igazságnak megfelel, önmagában tehát értékes, pótolhatatlan és joggal méltányolt szellemi kincs.

A hiba csak az, hogy többet kellett volna Trianon ellen tenni.

* * *

A nemzet erejének a jövő feladataihoz mért felfokozása nem történt meg. A magyar azonban nem szereti a hordószónokokat, akik hallgatóságukat nyilvánvalóan lenézik. Nem elégítette tehát ki a nemnemsoházás. Kiadósan gyakorolta ugyan, — hiszen a gyorsan közhellyé vált jelszavak mégiscsak az egész nemzet érzéseit fejezték ki, — de többet, tartalmasabbat keresett és talált: szívébe véste a revíziós követelések tulajdonképpen külföldnek szánt, de külföldön alig meghallott érveit.

A nemzet apraja-nagyja olyan kérdésekre irányította figyelmét, melyek más nemzetek fiai közül csak különböző szakemberek szűk körét érdeklik. Kisdiákok, egyszerű munkások és parasztok is úgy tudtak a magyar igazság érdekében érvelni, hogy az a történelemben is és más országokban is példa nélkül áll. S bármennyire is bebizonyosodott, hogy szavunk nem talál halló fülekre külföldön, bármennyire kiütközött egyre inkább a nemzet elmulasztott materiális megerősítésének hiánya, — a nemzet és az emigráció nem jelentéktelen és nem is értéktelen csoportokkal rendelkezik ma is, melyeknek Trianon kérdéstömegével kapcsolatban ilyen „külpolitikai” az alaphangja. Bár éppen külföldi példák, így például az az első világháborút követő békeparancsok egyikével sikeresen leszámoló Törökország példája is, világosan azt mutatják, hogy idegen államok részéről méltánylásra csak az erő számíthat, — ma is vannak szervezett és tiszteletreméltó munkát végző emigráns körök, amelyek folytatják és helyeslik a múlt öntudatlan, vagy kényszerű egyoldalúságát. Nem ritkán találkozunk azzal a felfogással, hogy eredményes politika indításához, folytatásához, elsősorban, vagy éppen kizárólag a külső feltételek felmérése és számbavétele szükséges, saját erőfeszítéseinket aztán ezekhez kell hozzáidomítanunk, ezekbe kell beillesztenünk.

Az ilyen túlzásokat nem lehet helyeselni. A külső feltételek állandóan változnak, felmérésük mindig új eredményre vezet. Változatlan igazság marad azonban, hogy bármilyen külső feltételek közepette az érhet el leginkább sikert, aki erős.

* * *

Megállapítva tehát, hogy a kérdésnek így kívülről való szemlélete hiányos, nem remélve, hogy „emigrációs diplomácia” döntő sikert érhet el olyan területen, ahol a Horthy-idők sok kívánnivalót hagyó, de összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételekkel működő diplomáciai kara a semminél alig többet ért csak el, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az emigrációban elsősorban erőnk növelésére kell törekednünk és olyan feladatokra kell felkészülnünk, melyek elvégzése erőnket majd tovább növeli. Tagadva különösen az itt-ott felbukkanó olyanféle nézeteket, melyek, az egyoldalúságban következetesen, például többre értékelik az idegen nyelven megjelenő emigrációs sajtótermékek jelentőségét a magyar emigrációhoz szólókénál, — újra és újra le kell szögezzük: csak részfeladatok hárulnak ránk, nemzeti beállítottságú emigránsokra ilyen vonatkozásban.

Ugyanakkor egy pillanatra sem szabad e munkásságtól az őt megillető jelentőséget megtagadnunk. Nem szabad a sok esetben bámulatra méltó aktivitással, kitartással és nagy felkészültséggel folytatott küzdelmet lekicsinyelnünk. Méltányolnunk kell azokat a harcosokat is, akik harcukat kizárólag ezen a fronton vívják. Meg kell értenünk, hogy nem csoda, ha igazságunk sok esetben zseniálisan meglátott és évtizedeken át hangoztatott érvei annyira beidegződtek, hogy egyesek előtt más fontos feladatainkat is elhomályosítják. Nem szabad elfelejtenünk egy pillanatra sem, hogy e kérdések munkálása, a velük kapcsolatban módunkban álló agitáció feladata mindnyájunknak, — ha nem is egyedüli feladata. S mindenekelőtt nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy annyit hangoztatott érveink igazak. S az igazságot nem lehet eleget hangoztatni…

Végzetesen igaz, hogy a trianoni béke közös európai tragédia. Nem csak annyiból áll tehát a jelen helyzet megoldása, hogy az annakidején az igazságtalan döntést hozó, Európában téridegen nagyhatalmak vegyék revízió alá akkori eljárásukat. Nem csak annyiból, hogy egy igazságtalanságot jóvá kell tenni. Hogy a Kisentente politikusai „úgy hazudtak össze” az utódállamokat, a béketárgyalásokon általuk alkalmazott érvelés nem helytálló, tehát az „ítélet” tévedésen alapul és megsemmisítendő.

A békeparancs egész Európát érintő csapás volt. Noha egy európai nagyhatalom döntő módon működött benne közre, az egész Európa, sőt az egész Nyugat állandó veszélyeztetettségét eredményezte. Eredményei meghiúsítanak minden komolyan vehető európai integrációt is, hiszen a szlovákokat és horvátokat nem csak kirekeszti Európából, hanem egyenesen az agresszívan Európa-ellenes pánszláv integrációnak engedi át, Erdélyt egy helyzeténél és erőforrásainál fogva önvédelemre mindig képtelen ütközőállam részévé teszi s ezáltal Európa, a létében közvetlenül fenyegetett Európa sorsdöntő fontosságú sarokbástyáját rombolja le. Egy olyan bástyát, amelyet Európa létérdeke lenne akkor is felépíteni, ha az soha azelőtt nem létezett volna.

A Szovjetunió terjeszkedésének jellege ugyan ideológiai, vannak azonban minden ideológiától független hatalompolitikai vonásai is. A térségek törvényeiből következik, hogy a volt cári orosz birodalmat kitöltő szovjetállam minden világuralmi törekvésétől (melyet egy Amerikával való koegzisztencia elméletben talán elodázhatna) függetlenül is át kellett vegye a cári külpolitika főbb tendenciáit, örökölt olyan évszázados törekvéseket, mint például a jégmentes európai tengerek irányába való előretörés, vagy a terjeszkedés irányának Európa és a Távol-Kelet közötti váltogatása: ha imperialisztikus akciói Európában holtpontra jutnak, Kelet-Ázsiában próbálkozik… A bolsevizmus mellett is megtartotta a cárok exportideológiáját, a pánszlávizmust. Az Európát következetesen veszélyeztető és megbontó pánszláv integráció érdekében hat. (S uralmát is a pánszlávizmus egykori szálláscsinálói vállalták önként.) Oroszország tehát Európa-ellenes, mint Szibéria meghódítása óta mindig is volt. Terjeszkedése elé gátat emelni európai életérdek. De közvetlen és életbevágó érdeke Angliának is a trianoni status quo felszámolása. Anglia is évszázadokon át követett Európa-ellenes külpolitikai tendenciákat. A sokat emlegetett egyensúly-elv értelmében, mindig a második legerősebb szárazföldi nagyhatalmat támogatva, mesterségesen is viszályokat keltve mindmáig megakadályozta az európai nemzetek összefogását, bárkinek a vezetése alatt is. Nagymértékben járult hozzá a mai áldatlan helyzet kialakulásához: hogy kontinensünk Európa-idegen nagyhatalmak „védnöksége” alatt álló felvonulási terület. Biztonságának féltése, tengerentúli hódításaival kapcsolatos szempontok vezették, mint másik külpolitikai alapelvében, a „two standard power” elvben is, melynek értelmében azt akadályozta sorozatosan meg, hogy más állam tengeri hadereje az övéhez mérhető legyen. Angliának erősebb flottával kellett rendelkeznie, mint az utána következő két legerősebb tengeri hatalomnak együttvéve s ennek biztosítása érdekében sem riadt vissza viszályok keltésétől, háborúk kirobbantásától.

Az angol külpolitikának ezek a hagyományai sok szempontból még ma is élnek. Egyre inkább elsorvadnak azonban a világhelyzet valóságainak nyomására, mert kialakulásukban nem a térségek törvényszerűségeinek volt szerepük, hanem az emberi önzésnek, egy igazolhatatlan, életellenes beállítottságnak, mely Európával kapcsolatban csak vélt angol érdekeket ismert, de angol kötelességeket nem. Sok jel arra mutat, hogy a szárazföld felőli megtámadhatatlanság és a nem vitatható tengeri fölény elenyészése, valamint gazdasági és egyéb szempontok az angolok világpolitikai szenvedélyét egyre inkább lelohasztják és őket földrészünk érdekközösségébe való csatlakozásra bírják. Érdekeik tehát nekik is azt fogják diktálni, hogy felismerjék: a Kárpát-medencét kitöltő és önvédelemre képes Magyarországgal áll, vagy bukik minden időálló európai rendezés.

A Kárpát-medence politikai egységének szükségét felismerni mégis a társnépek ott élő, vagy onnan emigrációba vonult fiai számára a legéletbevágóbb szükségesség. Ma már végzetes lenne meg nem látniuk, hogy az egységhez létérdekük köti őket. Meg nem látniuk, hogy a Kárpát-medence politikai egysége elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy ne kelljen teljesen beolvadniuk egy európaiságén tömegbe, hogy tartósan, hogy véglegesen visszatérhessenek az európai kultúrközösségbe. Hiszen a második világháború végéig bekövetkezett határrevíziók a magyarságot erősítették ugyan, a tótoknak és horvátoknak azonban az idegen nagyhatalom védelmére elengedhetetlen szükségük volt, Erdély kettévágása pedig az egész Kárpát-medence katonai védelmét hiúsította meg. Társnépeink fennmaradásához sem elegendő tehát pusztán a kommunista uralom alól történő felszabadulás, hanem az ezerötszáz kilométeres védővonal mögötti egységre van szükség. Nem segít e területek semlegesítése, demilitarizálása sem. Az kell, hogy a „felvonulási terület”, az „érdekszféra” jelleg megszűnjék, hogy olyan egység jöjjön itt újra létre, mely képes önmagát megvédeni és ezáltal vállalni tudja az összeurópai kultúra, civilizáció és határok elleni katonai és minden egyéb támadások kivédésében rá háruló részt is.

* * *

A külső feltételeket számbavéve elsősorban azt kell megállapítsuk, hogy a téridegen szempontok érvényesítése Trianon óta újabb világháborút, tengernyi szenvedést, pusztulást, másfélmillió négyzetkilométernyi európai terület és száztízmillió európai ember Ázsiához csatolását eredményezte. Azután azt, hogy a nyugati államok, melyeknek léte a mi létérdekeink érvényesülésétől jelentős mértékben függ, élniakarásunk legnagyszerűbb megnyilvánulásait is csak Vöröskereszt-ügynek, vagy éppen rendőrségi kérdésnek tekintik.

Kétségtelen tehát, hogy tennivaló ezen a téren bőségesen van még…

Belső feladatunk azonban, hogy fejlesszük erőnket, melyet céljaink elérése érdekében latba vethetünk. Hogy tartsuk a hitet, gyűjtsük a tudást, ápoljuk a hagyományokat, melyek a Kárpáthaza megalkotásához elengedhetetlenül szükségesek.

E téren emigrációs munkánk az otthon küzdelméhez kell kapcsolódjék, azt kell kiegészítse.

A Kárpáthaza felépítésének és megtartásának útja a nemzeti erő, teljesítőképesség növelése. Minden lehetséges eszközzel, különösen azonban a nemzeten belül meglévő, a nemzetet gyengítő ellentétek kiküszöbölése által.

Fel kell számolnunk minden olyan körülményt, ami a nehéz feladatok előtt álló nemzetet gyengíti, ami belső feszültségek, ellenségeskedések keltésére, táplálására, megtartására vezet, vagy vezethet.

Elsőként szokás említeni ezek közül a pártoskodást. S a pártok valóban kártékony, magyart a magyartól elválasztó hatást gyakorolnak. Különösen manapság, amikor kicsinyes szempontjaikat habozás és gátlás nélkül helyezik az egyetemes magyar érdekek elé. Nem riadtak vissza még attól sem, hogy a felkelés alatt bandaszervezéssel, intrikákkal, „választási harccal” gyengítsék nemzetünket és botránkoztassanak meg minden józan és tisztességes embert. Ma idegen pénzekből tartják fenn magukat és nyíltan szolgálják az idegenek érdekeit.

Jelentőségük mégis csekély: ahogyan a felkelés alatt otthon nem akadtak követőik, a menekült tömegek is távol maradnak tülekedésüktől.

De enyésznek a fontosabb, a szociális ellentétek is.

(Visited 31 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..