Efraimék nem ismerik el a magyar Jud Süsst
Tüntető hallgatás fogadta az Egyedül Vagyunk legutóbbi számában közreadott Fortunátus-dráma részleteit. Még a sajtóhibákat is lázas izgalommal kutató és glosszázó kukacok se kuncogtak – a tétel erősebb volt. Csak a hétfői fürge izraelita csattant egyet: fölfedezvén, hogy itt tulajdonképpen egy filoszemita darabról van szó, hiszen az E. V. a kivonatos közlés során kihagyott egy fontos félmondatot, melyben a szerző egyik hősét, Efraimot, „melegszívű, okos, jámbor ideges jó ember”-nek jelzi, nem is szólva, hogy a művet megtalálta újabb lenyomatban is egy díszkötet aranykoporsójában. A Független Magyarország talmudi rabulisztikával beszél mellé, hogy ne kelljen fölfednie a lényeget: Móricz Zsigmond látta az örökellenség fajt. Hiába vall az író harmincéves ifjúságának hevületével, hiába rajzolja akár száz oldalon is az örökegy zsidóarcot, hiába bizonyítja, hogy nem volt vak és életünk és történelmünk figuráit igazsággal mintázza meg még akkor is, ha zsidóról van szó, – szembe kell szállni vele életben és halál után is, ha ehhez a kérdéshez illetéktelenül közelednék.
Megnyugtatjuk az izraelitákat: ismerjük minden vonatkozásában, rejtettebb rugóiban is a Móricz Zsigmond ügyét. Tudjuk, hogy nem volt antiszemita a szó klasszikus, lendvaiistváni típusában, tudjuk, hogy a nagy kiadóvállalat bérleménye volt egész írói termése, ismerjük annak a szellemi tábornak terrorisztikus eszközeit, amely térdrekényszerítette, rabszolgájává tette az írót, ha egyszer család, kenyér, gond odahajtotta.
De nem súlyos bizonyíték a feltűnő hallgatás is, éppen olyan írói részről, aki a társadalom minden rétegét és táját bejárta és feldolgozta? S a hideg terror eszközeire nem éppen a hallgatás a passzív természet felelete? És nem vall-e ma feltűnő világossággal ez a csend?
Móricz Zsigmond utolsó éveiben cselekedetekkel áldozatosan megmutatta, hogy nem igényli a zsidóság támogatását. Folyóiratot tartott fel sok vergődéssel, tűzhelyet akart építeni egy magyar szellemi körnek. Az ifjúság már elindult feléje, a széles magyar rétegek már nem látták meg törekvését. Néhány száz példányban kelt el a lap, amely mögött Móricz Zsigmond monumentális írói ereje állt. A zsidóság teljes bojkottal sújtotta, mert érezte, hogy éppen Móricz passzív rezintenciája a támadás. Csak egy félfordulatot kellett volna tennie, egy-egy zsidó írót, kellemes, vagy akárcsak jóindulatúan kétértelmű nyilatkozatot közreadni a zsidóság felé, azonnal felfénylett volna a lap, akár egy magyar csillag.
Móricz Zsigmond akkor már, szegénységben is, adósságban is, de szuverén volt. Mögötte fiatal nép írók egész raja. Figyelték minden lépését, tudták, hogy jól cselekszik, példamutatón, némán, de tettekkel.
A Fortunátus fiatalkori mű. Akkor, harminc évesen még papírra vetett egy kegyetlen zsidó portrét – aztán elhallgatott.
Lapozzuk fel mégegyszer, vajon tényleg olyan „jámbor, ideges jó emberek” ezek az Efraimok?
A múlt számban közölt részlet azzal végződött, hogy Efraim feltárta Fortunatusnak a zsidóság panaszait. Elmondja többek közt, hogy ok visszaélés történik velük, pedig a zsidók vagyonáról törvények szólnak, ezek szabályozzák a zsidótartást is, a nagy urak megbecsülik a zsidókat, legfeljebb haláluk után ajándékozzák el. Aztán így folytatódik a darab:
FORTUNATUS (sóhajtva): Engem is így testált el valaha Perényi Imre nádor uram egy főasszonynak! (Dina egyre égőbb lelkesebb tekintettel néz rá s az ő hatása alatt): Cudarok, gazok!
EFRAIM: Ne káromold Izrael istenét gyermekem! megszorította derekunkat bűneinkért, de egyben oltalmat is adott választottjainak a nyomorúság földjén. Addig boldog itt a zsidó, míg azt nem kezdik hirdetni, mint most a spanyol papok, hogy: „a zsidó: ember, a zsidó emberek feszítették meg a Krisztust! Ki kell pusztítani a zsidó embereket!” Kitalálták a vérvádat, ami eleddig hallatlan volt ez országban és most a királyné egyre-másra ajándékozza el a zsidók vagyonát. Sopron városában új várfalat emeltek és mivel emiatt le kellett rombolni némely keresztények házait, a királyné kárpótlásul ezeket megajándékozta a belvárosban lakó zsidók házaival és azt írta a tanácsnak, hogy a szétosztásnál érdem szerint nézzenek a keresztényekre, ki mennyit kapjon, igazságosan osszanak: „mert úgymond, az isteni törvény azt parancsolja, hogy az igazi keresztény hit híveit többre kell becsülni a zsidóknál, hogy így a hit meghozza bőséges jutalmát”.
FORTUNATUS: Már a király visszavette a királyné adománylevelét.
EFRAIM: Soká éljen a mi urunk, a király és az ő vére menjen át az ő maradékaiba: de Kőszeg városának a király tett hasonlatos adományt. Mikor a tavaszon a nagy bandériumot rendelte a király, a városi tanács felparancsolta a zsidókat és azt mondván, hogy nekik pénzük nincs, megparancsolta nekik, hogy adják össze a kellő pénzt az egész bandériumra, kölcsön. Mikor aztán a katonaság megnyerte a király tetszését, azzal a kéréssel ostromolták a király szívét, hogy „jutalmul nagy áldozatukért, engedje el Őfelsége mind a pénzt, amivel a város tartozik a zsidóknak, de még azonkívül a magánosoknak is legalább a zsidókamatokat!” És úgy lőn. (Fortunátus lehajtott fővel elfordul és elsétál az ablakig, ahol egyszerre kinéz, s elfelejti az egész dolgot, eszébe jut a másik ügye.)És ki fogja csak krónikába is tenni bár, hogy „ezen időkben a zsidók állították a saját pénzükön az országos bandériumok legfőbb részét a haza védelmére”.
FORTUNÁTUS: Mit akarsz.
EFRAIM: Szorgalmatosan kell ó gyermekem tanítani a régi igazságot! Csak hadd nézzenek minket, hadd nézzenek jószáguknak, hogy élhessünk, mint emberek, ne kiáltsanak ki embereknek, hogy sírva kelljen bujdosnunk e siralom völgyében, mint az üldözött vadaknak!
FORTUNATUS: És te, Dina Dinácska, te is azt mondod?
DINA: Én?… Inkább legyek üldözött ellenség az isten földjén, mint megtűrt háziállat! Szégyen, szégyen Izraelre, átok és gyalázat, hogy Góg és Mágóg fiainak jármába hajtotta fejét!
EFRAIM (felcsattan): Ostoba lúd gágogása! Micsoda szók ezek? Ezért hoztalak-e magammal, hogy lerontsd, amit az értelmes öregség épít?
DINA: Vér és hulla és pusztítás jöjjön sanyargatóinkra, hogy naponként és szünet nélkül lássuk! (Ledobja magáról a csuhát és lángszínű selyemruhában áll.)
EFRAIM: Micsoda ruha ez? Nem tudod-é a parancsot, hogy milyen ruhát szabad felvenni egy zsidónőnek!
FORTUNÁTUS: Csodálatos tűz minden szavad! óh szépség, óh imádandó gyönyörűség! Honnan az egekből szállottal alá!
EFRAIM: Az én lányom ő, uram!
FORTUNATUS: A nagy isten khérubimja!
EFRAIM: Az én lányom, ha mondom! Én nemzettem ezt késő aggkoromban Rákhellel, a zsidók kántorának leányával.
FORTUNATUS (nagy izgalommal; éhesen szemléli): Mit tudod te öreg Efraim, ki ő? A női nem, dicsősége! Istennek földi angyala! És micsoda ábrándjai lehetnek az igazi férfiről!… (Lángol.) Én mondom neked, hogy soha sem láttam asszonyi állatot, akiben ekkora lélek lakozott volna! Micsoda termet és minő tekintet! Leány, a te szépséged megállítja a napot és a te hangod megszelídíti az óceánt!
EFRAIM: Őrjöngök! Máglyára akarjátok-e hurcoltatni a szent nép ezreit és tízezreit!
DINA: Övezze magát fegyverrel, aki soha fegyvert sem látott és gyermekek verjék meg az erős férfiakat, mert itt áll felettünk az Úr, aki erős és bosszúálló és az ő előtt leomlanak Jérikhó falai!
EFRAIM: Semmit sem tud, semmit sem tud és ez akar-e prófétálni! Egy igét is tud-e a bibliában, amint írva vagyon és a Judithok sarkába, akar ez hágni? Ó jaj, óh jaj, óh ezer jaj árva fejemre, hogy hagytam meglopattatni magamat a lopótól és megcsalattatni az álnoktól. Ne higyj neki, édes fiam, ne higyj neki. Csak alakot tesz magából, mert tetszeni akar neked. Nem az istent szereti ez, csak téged! (Hirtelen nagy ötlete támad, félig súgva.) A vére kergeti! a bűnös vére! az szabadítja fel a nyelvét szóra, hogy szemedet magára fordítsa. Hiszen mióta él, mindig a neveddel kél és a neveddel fekszik. De a gonosz, vesztébe rohan! Odadobom neked! (Sírósan.) Mit bánom én, tedd utolsóbbá a szemétnél! Töltsd be kívánságát! Aztán megfojtom! mert az én vérem ő, az én ágyékomnak sarja! és az enyém, mint ez a rongy, ez a ruha, mint az ebem, a csirkém! Ó jaj, jaj nekem, vénnek, hogy házamnak csirkéje gyűjt eleven szenet a fejemre!… Aztán, ha a véred lehűlt, ha majd elmúlik a szemedről ez a gőz, ez a pára, majd meggyőzlek Snéor, hogy a népre csak a hasznos igazságokat szabad kibocsátani! Csak azt az igazságot kell a népnek prédikálni, amely hasznos Izraelnek! (Elmegy Salamonnal.) Amely Izraélnek hasznos! (El.)
…szebb vagy mint lenyírthajú zsidó asszonyok pletykáiban
FORTUNATUS (kevés szünet után mohón odasiet Dinához, aki szédelegve áll): Dinácskám, gyermekem, igaz-e amit öreg atyád beszél? Óh szépek szépe, csodálatos leány! Megkötöztél szemed kárbunkulusának sugaraival. Lábod elé varázsoltál és soha nem fogok bájolásod elől menekülni. Ó te szépség királynője, fölötte mindennek, amit eddig elképzelni bírtam! Csak Izraelben támad ilyen csoda! Igaz, igaz, minden szó igaz, amit agg atyád ejtett!
DINA: Ó Sálmán Snéor, én bátyám! Megloptam atyám bizodalmát és megcsaltam szemeit, miattad! Szívszorulással jöttem hozzád, mert el kellett jönnöm, mert ha el nem jövök, meghaltam volna. Csecsemőkorom óta, igaz! A te neveddel táplálkoztam és a te híreddel oltom szomjaimat. Oly erős a kívánkozás utánad a szívemben, hogy imént míg meggörnyedetten vártunk, fejembe rohant minden vérem és arccal borultam le a szőnyegre, amelyet a te lábaid taposnak.
FORTUNATUS (a párnás székhez vezeti, s leülteti): Nos és kiábrándultál-e, hogy megláttad a te szegény bátyádat?
DINA: Hogy lehetne az? Ha láttalak volna rútnak, vagy öregesek, vagy akármilyennek, amilyen idegen képet csak visel ember, mégis az én bátyám lennél, akit én szeretek olthatatlanul! (Nem néz rá.) De te hatalmasabb vagy, mint, amilyennek a fecsegők dicsőítenek a zsidó-utcáiban, okosabb, mint a bölcsek mondogatják felőled nagy szakállukba a zsinagóga tornácán. És szebb vagy, mint a lenyírt hajú zsidó asszonyok pletykában emlegetik együtt, mikor titkos kamrájukban viselik a drága ruháikat és ragyogó kösöntyüket, amelyeket zálogban bírnak a mágnás asszonyoktól.
FORTUNÁTUS: Óh, te édes nyelvű boszorkány.
DINA: Olyan vagy, amilyennek reméltelek. Tetőtől-talpig aranyból és acélból. Te erős és bátor és dicső! Te Sámson és Dávid és Salamon és Absolon! Te minden zsidók vezére, titkos messiás!
FORTUNATUS: Nézd Dina e kezeket: fejérek, mint a hó. Pedig több vér szennyezte, mint Jeruzsálem falát. Nézd az arcom, vidám és mosolygó, pedig, több átok vágódott bele, mint amennyi szél a boszorkány éjfélen. Nézz bele a szívembe: több lelkivád marcangolhatná, mint a keresztények poklának minden fetrengőjét. Dinácska: egy nagy talizmán véd engemet! Tehetek akármit, minden lepattan rólam: megvéd engem az én hitem. És Dinám, úgy ragaszkodom a zsidósághoz, mint a mentsváramhoz; azok a szombati alamizsnák, mentenek meg, azok a péntek esti imák, azok a titkos böjtölések és azok a zsidó betűk, amelyek naponta emlékeztetnek a választott népre. És ha egyszer halálomat érzem, akkor Dina, zsidó papok vegyenek körül, és én szívbeli töredelemmel térek vissza Izrael ölébe, hogy eljussak Ábrahám kebelébe.
DINA: Az nem elég Snéor! Le az álarccal!… Soha én a mai napig nem hallottam ezekről a dolgokról! Éltem, mint a galamb a kalickában, aki nem tudja rabságát… De most, hogy titeket erős férfiakat hallottalak alkudozni!… Óh, mért nem vagyok én erős férfi, hogy kivonjam a szablyát a hüvelyből és tüzet ontsak az elnyomók házára!
FORTUNÁTUS: Óh te szépség, te drágaság. Milyen boldog ember is vagyok én, hogy ilyen kinccsel ajándékozott meg az Úr, a szombati alamizsnákért… (Belép Kabold.) Ah! (felugrik, s odasiet.) Mi az?
KABOLD: Baj, baj! Ebbe a szempillantásban toppant be a kapun maga az öreg Drághffy. Nem volt húsz lépésem, hogy előtte belopjam a húgát.
FORTUNÁTUS: Megláttak-e?
KABOLD: Úgy ment, mint a karikacsapás!
FORTUNÁTUS: Menj Drághffy elé, én is megyek. Be ne lépjen ide! Hol a leány?
KABOLD: A még alszik, a kerek házban maga (felveszi az erszényt.)
FORTUNÁTUS: Ember, egy hajszálát meg ne érintse!…
KABOLD: Mán én felőlem mindenki ott jöhet-mehet, ahun akar. Isten áldjon kapufélfa! (el).
FORTUNÁTUS: Dinám, most menj atyádhoz el, országos főúr jött hozzám. Várj reám.
DINA (félve, féltve): Várok reád! Izrael leányai tűrni, várni, jól megtanultanak!
FORTUNÁTUS: Így mennél-e el? Dina! Egy csókot!
DINA: Ha tudnám, hogy csókommal lángragyújtalak! úgy csapnék le érintetlen ajkammal reád, mint az úr tüze a fenyőszálra.
FORTUNÁTUS (szenvedéllyel átkapja, s lázasan csókolja): Nincs több igazi tűz, csak Izrael leányainak ajkán! (Dinát átvezeti azon a bal ajtón, amelyen Efraimék kimentek, aztán gyorsan visszajön, s a középajtót elakarja zárni. Abban a percben felnyílik az ajtó, s belép rajta Drághffy): A nagy házba nagyuram, a méltó helyre a méltóságos vendégek. Ez csak kis zug. Háló házam.
DRÁGHFFY: Táguljon kegyelmed!… Csak semmi ceremónia. Jobb a, kis zúg, ahol te is szívesen marakodsz… otthon vagy, én is… Áá! (meglepetve körülnéz): Csupa aranyház, királynék ágyasháza ez?!
Forrás: Egyedül Vagyunk 1943. évf.
