Szentséges Atya! Tisztelendő Atyák!
Románia katolikus főpásztorainak nevében szólok.
Az előttem szólott Tisztelendő Atyák a jelentés pontjaihoz már különböző oldalról megjegyzéseket fűztek. Talán ugyanazt ismétlem, de más oldalról.
I. Mi mindeddig a nyugati katolikus közösségeket az Egyház hite várainak tekintettük. A második Vatikáni Zsinat okmányai még növelték ezt a bizalmunkat. Ezért azt reméltük, hogy a cluny-i megújuláshoz hasonló valamilyen szellemi újjáalakulás születik meg. Bizonyos idő óta azonban a kereszténységnek ebből a várából az egyenetlenkedésnek és a nyugtalanságnak a híre érkezett el hozzánk, ami minket aggodalommal és fájdalommal tölt el.
II. A papok egy része – amint halljuk – különböző tájakon arról panaszkodik, hogy idegennek érzi magát a szekularizált világban. Sokan úgy gondolják, hogy a mai embernek többé már nincsen szüksége a papok szolgálatára és ezért magukat feleslegesnek vélik.
Minket a történelem vihara – amint ma mondják – valóban kivetett az azelőtti helyzetünkből. Hirtelenül egészen más körülmények közé kerülve kezdetben szédülés fogott el minket. Majd ismét öntudatra ébredve megértettük, hogy most abban a helyzetben vagyunk, amit az Úr Jézus az ő papjainak megjövendölt. Azt is felismertük, hogy ha az evangéliumot hitelreméltóan akarjuk hirdetni, annak üdvözítő igazságát elsősorban életünkkel kell bebizonyítanunk. Azt is megértettük, hogy híveink, sőt a nem hivők is ezt a bizonyságot várják tőlünk. Ez a helyzet a papot kétségkívül egy bizonyos, hogy úgy mondjam, társadalmi magányosságba űzi. Mégis igaz az, hogy még a minden reménytől megfosztott helyzetben is a pap tapasztalni fogja, hogy ő erőközpont, vagyis az Istent-kereső emberek összetartozásának és tevékenységének középpontja, még azoké is, akik távoli területről visszavágyódnak az atyai házba.
III. „A politikai rendért való felelősségnek a pap részéről való magáravállalása részletekbemenő és igen szövevényes problémákat vet fel” – mondja a jelentés. Valóban, a politikai téren való tevékenység különleges veszélyeket hoz magával a pap számára. Véleményem szerint a legnagyobb veszély abban van, hogy a politikai tevékenységet kifejtő pap híveinek legalább egy részével összeütközésbe kerül, azonkívül járatlansága folytán káros következményeket magukkal hozó döntések szerzőjévé vagy támogatójává válhat.
A világban élő keresztény hívek feladata, hogy az emberi művelődést munkálják és az állam javát előmozdítsák. Ezért a papnak elsősorban azon kell igyekeznie, hogy maguk a hívek a mindennapi körülmények között saját felelősségük tudatában valósítsák meg az evangélium szellemét és megtanulják, hogy becsületes és szabad emberek között a politikai tevékenység nemcsak politikai küzdelem, hanem főként és mindig erkölcsi mérkőzés. Ha pap mégis magára vállal politikai tevékenységet, tudnia kell, hogy azt saját felelősségére teszi és a főpásztorától kapott engedély tevékenysége következményeinek még közvetett jóváhagyását sem jelenti. Tisztán politikai döntések számára a Szentlélek nem ad ajándékokat. A hierarchia feladata, hogy szavát felemelje, amikor az igazságot vagy az emberi személyiség méltóságát és alapvető jogait támadás éri.
IV. Túl sokat szóltak a cölibátusról. Elnézést kérek, ha erősebb kifejezéseket használok. Egy másik világból jövök és úgy gondolom, hogy nem hiábavaló, ha annak szellemiségét előttetek egy kissé megvilágítom.
A „Humanae vitae” és „A papi celibátus” körlevelek körüli hangos vitatkozás és a „melodrámái hangulat” – hogy Karl Rahner szavaival éljek -, mely kísérte ugyanakkor a szembehelyezkedő kijelentéseket, elnyomta a „Populorum progressio” körlevél sokkal gyengébb visszhangját. Ez a szerencsétlen egybeesés ámulattal töltött el bennünket. Nálunk úgy értelmezték, mintha ma, amikor az egész világon minden nemzet a legnehezebb kérdésekkel vívódik, nyugaton a legsürgősebb probléma a lelki veszélybe került papoknak sürgős megházasítása volna.
A papi nőtlenség törvényének megszüntetését vagy enyhítését némelyek a paphiány miatt is követelik, a második Vatikáni Zsinat által is hangoztatott elvre való hivatkozással, hogy t. i. a híveknek joguk van a szentségekhez. De ugyanaz a zsinat, világosabban, mint ennekelőtte, kijelentette, hogy a Szentlélek nemcsak a pap közvetítésével, hanem más módon is tud működni és lelkeket megszentelni.
Abban az egyházmegyében, melynek Isten irgalmából püspöke vagyok, a katolikus hitet csaknem kétszáz zavaros esztendőn keresztül, a tizenhatodik és a tizenhetedik század folyamán néhány ferences atya őrizte meg licenciátusoknak nevezett világi férfiak segítségével. A licenciátus név nem akadémiai fokot jelentett, hanem csak azt, hogy hitben erős és feddhetetlen férfiakat választottak, néhány heti tanítás után a plébániának meghatározott tevékenységekkel való ellátására (pl. a keresztség kiszolgáltatására, házasságkötésnél való közreműködésre, ünnepnapokon az ige szolgálatára, halottak eltemetésére stb.)
A társadalmi környezet gyökeres átalakulása papjaink számára új feltételeket teremtett. Ezek között a feltételek között megtapasztaltuk a cölibátus értékét, amennyiben nagyon megkönnyítette nekünk a papi feladatok gyakorlását. Hozzátehetem, hogy a papi hivatások száma sem csökkent.
A keresztény életből nem küszöbölhető ki az önmegtagadás. Az emberiség talán soha annyira nem szorult rá olyan emberekre, akik javakról – beleértve a házasságot is – lemondjanak, mint ma. A mai ifjúság magatartása is világosan figyelmeztet arra, hogy az ifjúság értékeli a jóirányú gyökeres döntéseket.
És ha van testület, melynek feladata ebben a szekularizált világban is gyökeres bizonyságot tenni az evangéliumról, akkor – úgy látom – elsősorban a katolikus papok vannak hivatva arra, hogy ezt a feltétlenül sürgető és mindenképpen időszerű küldetést nagylelkűen vállalják.
