Posted on Hozzászólás most!

Márton Áron erdélyi püspök 1946. január 28-i levele Groza miniszterelnökhöz

Megjelent: 1946.
Megjelent: 1946.

Nagyméltóságú Miniszterelnök Úr!

A Nagyméltóságod részéről ismételten tapasztalt kitüntető szívesség folytán kötelességemnek tartom, hogy a román hatóság alatt élő magyarság helyzetét feltárjam.

Mivel e kérdés éppoly kényes, mint amilyen nagy horderejű, úgy vélem: legcélszerűbb, ha véleményemet szépítés és kertelés nélkül elmondom. A konklúzió miatt kénytelen vagyok az előzményekkel is legalább vázlatosan foglalkozni. Ezért is szíves elnézését kérem, hogy hosszú és nem kellemes levéllel igény- bevegyem idejét:

I.

A román kormány az 1944. augusztus 25- i események alkalmával hivatalosan a demokratikus elvek mellett foglalt állást, ezen elveknek megfelelően meghirdette az állampolgárok egyenjogúságát is, ugyanakkor azonban – ellentétben a kijelentésekkel – olyan általános támadást indított a magyarság ellen, mely népünket megsemmisítéssel fenyegette. A magyar kisebbség sorsa román fennhatóság alatt soha nem volt rózsás, sőt egyre súlyosbodott, de kisebbségi életének ez volt a legsötétebb szakasza. A magyarság ekkori sérelmeinek egy részét néhányan 1944 őszén Nagyméltóságod elé terjesztettük, ezért azokra itt csak utalok:

Azzal kezdődött, hogy a kormány elrendelte a magyarság vezetőinek internálását. E rendelet végrehajtásaképpen a hatósági közegek több ezer magyart fogtak össze és hurcoltak el emberkínzásba menő módon különböző lágerekbe. Akiket nem vittek lágerbe, azokat a lakásukon, vagy lakhelyükön internálták.

Az egyéni internálásokon kívül az egész magyarságot lakóhelyére internálták egy másik rendelettel, mely úgy intézkedett, hogy a magyarok speciális belügyminiszteri engedély nélkül sem gyalog, sem közlekedési eszközökkel nem mehettek egyik helyről a másikba. Alulírottat is ezen a címen kísértette vissza a rendőrquestor 1944. november 3-án Nagyenyedről Gyulafehérvárra.

A 16-20 éves ifjakat az ország keleti részébe kezdték szállítani munkaszolgálatra anélkül, hogy megfelelő élelmezésükről és szállításukról gondoskodtak volna.

A háborús szükségletekre való tekintettel a kormány súlyos állat- és terménybeszolgáltatásra kötelezte a lakosságot és a végrehajtó közegek a titkos rendeletre való hivatkozással a kivetett kvótát a kisebbségeken hajtották be kíméletlen módszerekkel.

A helységeken átvonuló, vagy odavezényelt katonai egységeket a helyi hatóságok elsősorban a kisebbségekhez szállásolták el akkor is, ha a kisebbség a lakosságnak csak elenyésző töredéke volt.

A katonai kórházakhoz és más katonai munkára kisebbségeket osztottak be: asszonyokat, tekintet nélkül családi állapotukra, férfiakat, tekintet nélkül korukra. Nem egy esetben a csendőrség éjjel verte fel a falu magyar lakosságát, hogy reggelre a munkahelyre a városba szállítsa. Egyesek, közöttük sajnos egyházi személyek is, a magyarok ezen nehéz helyzetét arra használták fel, hogy PROZELITIZMUST űzzenek! A megrémült és védelem nélkül álló lakosságot azzal biztatták, hogy mentesítik a rekvirálásoktól, fiaikat a behívástól stb., ha valamelyik román vallásra áttérnek. Ha ezek az ígéretek nem vezettek eredményre, a további zaklatásoktól sem riadtak vissza.

A családfenntartó férfiak jelentős része – immár több év óta – még mindig munkatáborokban sínylődik embertelen körülmények között, amit már a baloldali újságok is szellőztettek.

A csendőr- és rendőrterror mellett külön csapásként jelentkeztek az un. Maniu-gárdák. Fegyveres bandák portyáztak a magyar falvakban, a magyar lakosságot verték és fosztogatták. Ezek a bandák a harcoló magyar hadsereg nyomában bevonultak Észak-Erdély magyarlakta területeire és ott már nemcsak fosztogattak, hanem gyilkoltak és hajmeresztő kegyetlenségek sorozatát követték el, terror alatt tartva egész vidékek lakosságát. Ezekről a kegyetlenségekről az újságok is megemlékeztek.

A magyarellenes román támadás legnagyobb sikerét azáltal érték el, hogy a városokból és a falvakból Észak-Erdélyben a békés magyar földművesek, munkások és értelmiségiek ezreit vitették el, mint „partizánokat” a regáti és oroszországi táborokba. Pedig az így elhurcoltak között sokan voltak olyanok is, akik megszöktek a harcoló csapatoktól és résztvettek a megszálló németek ellen szervezett magyar ellentámadásban. A szintén kiszolgáltatottság állapotában lévő dél- erdélyi magyarságnak heteken át kellett látnia a magyar foglyok elszomorító sorsát. Az őszi esős időkben hosszú útszakaszokon gyalog és élelmezés nélkül hajszolták ezeket az elcsigázott embereket.

A Nemzeti Parasztpárt és a Liberális Párt újságjain gyűlölködő cikkek a magyarellenes hangulatot még fokozták és bátorították az amúgy is magyarellenes hatóságokat. Ennek a gyűlöletszításnak és a román vérengzéseknek nem a román belátás vetett véget, hanem az orosz hadsereg-parancsnokságnak az a rendelete, mellyel 1944. november elején Észak- Erdély területéről kiparancsolta a román fegyveres alakulatokat s az oda visszatért román közigazgatást.

II.

Az általános gyűlölködés közepette megértő hangon csak Nagyméltóságod szólott. Ennek tulajdonítható, hogy a magyarság a Nagyméltóságod elnöksége alatt 1945. március 6-án alakult kormányt rokonszenvvel fogadta abban a feltevésben élve, hogy ez a kormány őszintén értelmezi az állampolgárok egyenjogúságát, és végre meg fogja valósítani. A magyarságnak ehhez fűzött reménye, sajnos, nem ment teljesedésbe. A helyzet alakulásának illusztrálására legyen szabad felhoznom az alábbi eseteket:

1. Az 1945. február 6-án megjelent rendelettörvény, az un. kisebbségi statútum kimondja, hogy a nemzetiségeknek is joguk van anyanyelvi oktatáshoz minden fokon. A magyar iskolafenntartó hatóságok megkapták az ezen törvényen felépülő nemzetiségi iskolatörvény tervezetét, azzal kapcsolatos javaslataikat el is juttatták az illetékes Minisztériumhoz még 1945 közepén. A tervezetből azonban a mai napig sem lett törvény. A magyar kisebbség iskolaügyét ma is rendeletekkel intézik el, s ezekben a rendeletekben általában a Magánoktatási Törvény kisebbség-ellenes szelleme érvényesül. Az állami magyar tanerők nagy többségének az ígért fizetés helyett a kormány olyan kis összegű előlegeket folyósít, amelyek a megélhetéshez teljesen elégtelenek.

A kormány megígérte a magyar hitvallásos iskolák tanerői részére is az államsegélyt. Késedelmesen némi előleget folyósított is, a kérdés azonban távolról sincs rendezve sem gyakorlatilag, sem törvényileg. Mégis, Potop közoktatásügyi államtitkár úr már 1945 október végén Kolozsváron helyénvalónak látta kijelenteni, hogy a magyar egyházi iskolaépületekről is a román minisztérium rendelkezik, mert – mondotta – az egyházi tanerőket az állam fizeti. Jellemző felfogás: a magyar kisebbség kulturális célú adójából az arányos rész kiadását a román kormányok 25 éven át következetesen megtagadták, a Gróza-kormány ígéretet tesz segély folyósítására, de az ígéretből mégsem lett valóság: – azonban a közoktatásügyi államtitkár máris jogot formál az egyház tulajdonát képező épülésekre.

2. Az 1945. május 29- én megjelent rendelettörvény biztosítja Kolozsvárott egy egyetem működését, az egyetem 42 épületét azonban a visszatérő román egyetem vette birtokába, a magyar orvosi fakultást pedig a román egyetem meg nem értő magatartása miatt átkényszerítették Marosvásárhelyre.

3. Az ugyancsak május 29-én megjelent rendelettörvény szerint az aug. 3o-a után Észak-Erdély területéről elmenekült összes román iskolák kötelesek előbbi működési helyükre visszatérni. Ez a rendelkezés lehetőséget nyit, hogy a hírhedt kultúrzónás állapot visszaállíttassák és újból megkezdődjék a magyar nyelvű állami iskolázás szétzüllesztése. Csak példaképen említjük meg, hogy a 86%-ban magyar lakosságú Kolozsváron az állami középiskolák összes épületeit ezen a címen átvették a román tanügy céljaira.

4. Az 1945. március 22-én megjelent földbirtokreform-törvény végrehajtása során hozzávetőleges becslés szerint a magyarságtól több mint 100.000 hold földet vettek el. Ennek 75%-át a román igénylők kapták, holott a magyarok között vannak nagy arányban föld nélküliek. Viszont a román birtokosok jelentős részét – mintagazdaság címén – mentesítették a kisajátítás alól.

5. Az 1945. február 10-i 91. számú törvény az ellenséges vagyonok zár alá vételéről intézkedik. A törvényt az 1946. április 25-i rendelettel kiterjesztették Észak-Erdélyre. A törvény végrehajtása a CASBI-it létesítő rendelet, a román fegyverszüneti szerződés 8. pontjára való – véleményünk szerint téves – hivatkozással az ellenséges vagyonok közé sorolja azoknak a román állampolgároknak minden ingó és ingatlan vagyonát, akik 1944. szept. 12-e előtt vagy után Németországba vagy Magyarországra menekültek.

Az 1945. aug. 13-án megjelent rendelettörvény, amely Észak-Erdély lakóinak állampolgárságát szabályozza, a 4. cikkében úgy intézkedik, hogy elveszítik állampolgárságukat mindazok, kik 1940 aug. 3o-án állampolgárok voltak és önként távoztak Erdély területéről az ellenséges hadserege visszavonulása idején, szolidaritást vállalva azokkal.

Mindkét rendelet súlyosan érinti az erdélyi magyarságot. A keleti székely megyéket a visszavonuló csapatok erőszakkal kiürítették. Erdély középső területén hetekig tombolt a harc, a lakosság kénytelen volt védettebb helyre menekülni. Fenti rendelkezések következtében cca. 300. 000 magyar jut abba a kínos helyzetbe, hogy elveszítheti állampolgárságát és minden ingó és ingatlan vagyonát. Az állam sokmilliárdos magyar vagyon sorsát kérdésessé tette, s egyben szinte korlátlan lehetőségeket nyitott a korrupció számára, amit jelzett a CASBI működése elején kipattant, több-milliárdos panama.

6. Ehhez járul az 1945. aug. 14-én megjelent 645. sz. rendelet-törvény, amely nyíltan magyarellenes célzata miatt iskolapéldaként hozható fel. E törvény alapján azok, akik vagyonukat 1940 aug. 30-a és 1941. okt. 25-e között eladták, azt nem valorizált, hanem eredeti névértékben visszavásárolhatják. Tudvalevő, hogy ebben az időben Észak-Erdélyben az eladók az onnan elköltözött románok, a vevők pedig nagyobbrészt magyarok voltak, és ezek most elveszíthetik egész vagyonukat, mert a pénz értéke azóta sokszorosan csökkent. Hogy a törvény a magyarság anyagi tönkretételét célozza, azt mi sem mutatja világosabban, mint Patrascanu miniszter 104. 115/1945. X. 10. sz. rendelete, mellyel a bíróságoknak megtiltja, hogy Észak-Erdélyből az 1944 őszén elmenekült és oda később visszatért lakosok birtokvisszaigénylési kéréseivel foglalkozzanak.

7. A román közigazgatásnak Erdélybe való bevezetése idején felelős kormánytényezők ismételten kijelentették, hogy a magyar tisztviselőket alkalmazni fogják. Ezzel szemben a vezető-állásokat rendszerint románokkal töltötték be, s a magyar tisztviselők a magyar többségű városokban is csak alárendelt kategóriákban maradhattak meg. Ehhez hasonló a kormánynak az a törekvése, hogy a magyar többségű városok magyar jellegét a román tisztviselők minél nagyobb létszámával lehetőleg megváltoztassa. E célból Kolozsvárról 24. 000 magyar kitelepítését vették tervbe 1945 novemberében, tekintet nélkül a téli időszakra és a háborús nyomorúságra.

8. Észak-Erdélynek a román közigazgatásba való bekapcsolása óta, különösen a falvak román lakossága körében egyre fokozódó magyarellenes izgatás észlelhető. Ez az izgatás kezdetben a magyar lakosság megfélemlítésére, kifosztására, földjének elvételére irányult, később pedig mind gyakoribbak lettek a verések, sőt a gyilkosságok is. A román közigazgatás és rendőrség pedig semmit sem tesz ennek az anarchiának, megfékezésére.

Nagyméltóságod 1945. május 13-án Kolozsvárt mondott beszédében állást foglalt a román – magyar vámunió mellett, s néhány napra rá a kormány betiltotta a Románia és Magyarország közötti személyforgalmat és újra bevezette az útlevélkényszert.

III.

Mindezek természetesen nem voltak és nem is lehettek alkalmasak arra, hogy a magyarság bizalmát, a román kormányzat iránt, erősítsék. Ellenkezőleg: siettették és a magyarság minden rétegét átható meggyőződéssé érlelték annak felismerését, hogy a magyarság nem lehet bizalommal egyik román kormányzat iránt sem – bármilyen demokratikus elveket hangoztat is az. A földreform a magyar birtokos osztályt megsemmisítette, jelentős magyar birtokot juttatott – most már másodízben – román tulajdonba és a kisajátítás még tovább folyik a magyar exisztenciáját pedig az iparengedélyek felülvizsgálása és az adóterhek egyenlőtlen kirovása veszélyezteti. A magyar munkásság és a falvak magyar lakossága mindezek nyilvánvaló célzatával tisztában van, tapasztalja, az adóztatás magyarellenes lehetőségeit a maga tapasztalatából ismeri, az állampolgárok egyenjogúságának szép ígéreteiben tehát nem bízik.

Nagyméltóságodat nem téveszthetik meg azok a nyilatkozatok, amelyeket egyesek a magyarság nevében tesznek, illetve a magyarságnak sugalmaznak. A romániai magyarságnak ma sincs magaválasztotta politikai képviselete. Az 1944 aug. 23-a után következő kormányok a magyar nép és a magyar vezetők ellen foganatosított intézkedésekkel valósággal fizikailag lehetetlenné tették, hogy a magyarság létrehozza azt a politikai szervet, amely felfogásának megfelel. Mozgási, gyülekezési, szólási szabadsága kizárólag annak a csoportnak volt, amely a Magyar Népi Szövetséget megalkotta (ők kommunisták a szerk.).

Amikor Nagyméltóságod elnöklete alatt megalakult kormány vette át az ország vezetését, a Magyar Népi Szövetség őszintén állott be a kormányt támogató pártok közé. S voltak az ettől a csoporttól távol állók tömegében is olyanok, akik reménykedni kezdtek a két nép őszinte közeledésének lehetőségében. Ezek a remények az ismertetett okoknál fogva hamar elhervadtak, a Magyar Népi Szövetség pedig a kormány támogatásában elvérzett.

A kormány sérelmes rendelkezései és a román közigazgatás változatlanul magyarellenes magatartása a magyarság emlékében az elnyomatás idejét idézte vissza annak minden keserűségével és veszélyével. A Magyar Népi Szövetség vezetői hiába ígérték újságjaikban és sűrűn tartott népgyűléseiken e sérelmek orvoslását, hiába hozták Bukarestből mindegyre az erre vonatkozó kormányígéreteket, a sérelmes rendeletek érvényben maradtak  és végrehajtattak. Ehhez járult, hogy a Magyar Népi Szövetség egyes vezetőemberei – a saját elhatározásukból-e vagy kívánságra, nem tudjuk – olyan tartalmi politikai nyilatkozatokat kockáztattak meg, melyek a magyarság egyetemében élénk tiltakozást váltottak ki. Mindezek következtében a magyar tömegek a Magyar Népi Szövetséggel mind élesebben szembefordultak és annak vezetőit a legsúlyosabb vádakkal illetik. A Magyar Népi Szövetség ennek ellenére igyekszik pozícióját megtartani, de az eszközök, melyeket ennek érdekében éppen ezekben a napokban alkalmazásba vett, a terror jegyeit viselik magukon.

Az újságok közlése szerint Nagyméltóságod több ízben úgy nyilatkozott, hogy a román közigazgatás területén élő magyarság a saját elhatározásából illeszkedik be a román állam kereteibe. Mivel itt a román – magyar vita gyökere van érintve, kötelességemnek tartom kendőzés nélkül, nyíltan megmondani, hogy erre az önkéntes beleilleszkedésre nem tapasztalható semmiféle hajlandóság!

Ha elfogulatlanul nézik, a román szemlélőnek is el kell ismernie, hogy a magyar kisebbség magatartása lojális volt és nem a magyarság hibája, ha a két nép a román fennhatóság ideje alatt egymáshoz nem közelebb került, hanem egymástól eltávolodott. A magyarság a múlt világháború után – mivel nem tehetett egyebet – kényszerűségből tudomásul vette a hatalmak diktátumát és az adott helyzetbe beilleszkedve, az állampolgári kötelességek lojális vállalásával igyekezett jogait, kultúráját, nemzeti életét biztosítani. A román kormányzat azonban – nem törődve sem a párizsi kisebbségi statútum rendelkezéseivel, sem a gyulafehérvári ígéretekkel, sem az önrendelkezési elvvel, aminek pedig Nagyrománia a létét köszönhette – a magyar nemzetiséggel szemben az elnemzetietlenítés áldatlan politikáját alkalmazta, s e célból olyan gazdasági és politikai elnyomás alá vetette a magyarságot, mely már a legelemibb emberi jogokat is sértette. A nemzeti kultúrájában és létében megtámadott magyarság az egyre fokozódó nyomásra az ellenállóereje megsokszorozásával felelt.

És a Nagyméltóságod kormányának sem sikerült a magyarság bizalmatlanságát eloszlatnia. Népünket a 27 év alatt egymást váltogató kormányoknak velük szemben változatlan magatartása tanította meg, hogy az ígéretek értékét az intézkedésekkel mérje. Képünk szívesen ajándékozza meg bizalmával azt, aki jószándékkal közeledik hozzá, de igen bőséges tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy a szavak és a tettek, az ígéretek és az intézkedések, a törvény és a végrehajtás között az ellentmondást észrevegye. A román közvélemény ellenállása és a végrehajtó közegek szabotálása kétségtelenül sokban gátolja a kormányt jószándékú terveinek végrehajtásában is, de Nagyméltóságod, aki szereti a saját nemzetét, bizonyára megérti, hogy a magyarság sem áldozhatja fel magát a nagy-román eszme oltárán. Az erdélyi románság számbeli többségére és a 27 éves birtoklásra hivatkozva igényt tart Erdély egész területére.

A magyarság a maga igényét jelenleg számbeli többséggel nem indokolhatja (mert elvérzett a török-tatár elleni küzdelemben), de felhozhat ugyanilyen értékű gazdasági és politikai érveket, melyeket a történelem is támogat. A románság Erdélyből nem akar eltávozni, természetesen nem akarja ezt elhagyni az 1000 esztendő óta itt lakó, és Erdély kultúráját megalapozó magyarság sem.

Az autonóm vagy független- Erdély létesítése sem oldaná meg a vitát. Ma, a nagy politikai egységek kialakulásának idején az ilyen kis egységek sokáig nem tudnának ellenállni az erősebb szomszéd vonzásának. Az erdélyi románság – nevelése folytán – a magyar fennhatóság alá nem kívánkozik. A magyar nemzettestből erőszakkal kiszakított erdélyi magyarságot pedig kisebbségi élete győzte meg arról, hogy román fennhatóság alatt sem egyedeiben, sem mint nemzetiség nem élhet szabad emberhez méltó életet.

Lehetséges, hogy a békeszerzés feladatára vállalkozó hatalmak között Erdélyre nézve nem alakul ki egységes álláspont, s ezért úgy román, mint magyar részéről bizakodhatnak az okos helyezkedések és a politikai ügyeskedések sikerében. Románia helyzete előnyösebb annyiban, hogy Erdély az ő birtokában van; de a magyar reményeket is táplálja a nagyhatalmaknak az a felismerése, hogy a párizskörnyéki békediktátumok nem oldották meg a nyugtalanító kérdéseket. Európa ezen térségében: ha ez alkalommal tartósabb rendet akarnak létrehozni, az etnikai szempont mellett mérlegelni fogják a gazdasági és a politikai szempontokat is. Mindenesetre mi úgy látjuk, hogy Erdély kérdését ma nem lehet önmagában külön nézni, hanem a megoldás módozatait az érdekelt nemzetek, sőt Európa jogos igényeinek összeegyeztetésében kell keresni.

Befejezésül hangsúlyozni kívánom, hogy nem a magyarság nevében beszélek, mert ilyen megbízatásom nincsen. Azonban a magyarság helyzetével és hangulatával tisztában vagyok, s úgy ítélem, hogy a levelemben adott rajz megfelel a valóságnak. Érintkezem a magyar társadalom minden rétegével, ismerem a falu helyzetét éppúgy, mint a városokét, az értelmiség gondolkodását éppúgy, mint a munkásságét. Isten magyarnak teremtett, s természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lenetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, melyeket az Egyesült Nemzetek Szövetségének alapokmánya a békés együttélés rendező elveiként megjelölt. S ha a nemzetek közötti békét őszintén akarjuk elindítani, úgy gondolom, a kibontakozás útját abban az irányban kell keresnünk. Ezért voltam bátor ezt a legkényesebb kérdést Nagyméltóságod előtt leplezetlen nyíltsággal felvetni, s arra kérem, hogy őszinteségemet ne vegye rossznéven.

Levelem másolatát, mint érdekeltnek, a Magyar Népi Szövetség elnökségének is megküldtem.

Alba-Julia, Gyulafehérvár 1946. január 28.

(Visited 25 times, 1 visits today)
Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..